| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Készítsétek az Úr útját…”

Péter 2. levele 1. fejezet 1-11. vers

„¹Simon Péter, Jézus Krisztus szolgája és apostola, mindazoknak, akik velünk együtt ugyanabban a drága hitben részesültek Istenünk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus igazsága által:

²Kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen az Istennek és a mi Urunknak, Jézusnak megismerésében.

³Az ő isteni ereje megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való, azáltal, hogy megismertük őt, aki saját dicsőségével és erejével hívott el minket.

⁴Ezek által kaptuk meg azokat az ígéreteket, amelyek nekünk drágák, sőt a legnagyobbak: hogy általuk isteni természet részeseivé legyetek és megmeneküljetek attól a pusztulástól, amelyet a kívánság okoz a világban.

⁵Éppen ezért minden igyekezetetekkel törekedjetek arra, hogy a hitetekben mutassátok meg az igaz emberséget, az igaz emberségben ismeretet,

⁶az ismeretben önuralmat, az önuralomban állhatatosságot, az állhatatosságban kegyességet,

⁷a kegyességben testvéri szeretetet, a testvéri szeretetben pedig minden ember iránti szeretetet.

⁸Mert ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek, nem lesztek a mi Urunk Jézus ismeretében sem tétlenek, sem terméketlenek.

⁹Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult.

¹⁰Ezért tehát, testvéreim, igyekezzetek még jobban megerősíteni elhívatásotokat és kiválasztásotokat, mert ha ezt teszitek, nem fogtok megbotlani soha.

¹¹És így dicsőségesen fogtok bemenni a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.”

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk! Köszönjük az együttlétet, amellyel megáldottál bennünket, hogy kicsinyek és nagyok életkortól függetlenül egységben, egy szívvel és lélekkel dicsőíthetünk és magasztalhatunk Téged. Köszönjük, hogy ezt az egységet a Te Lelked ereje munkálja közöttünk. Olyan jó hallani a gyermekek bizonyságtételét. Olyan jó nékünk, hogyha a szívünk téged dicsőít és magasztal. S legfőbbképpen azért áldunk és magasztalunk, hogy e mostani alkalommal is a Te Igédet hirdeted nékünk szóban, éneklésben és magatartásban. Kérünk hát, légy továbbra is közöttünk. Add nékünk megtapasztalnunk láthatatlanul is, mégis érzékelhető módon a Te jelenlétedet, hogy ne magunkban, egyen-egyenként elszigetelten, hanem közösen lehessünk a Te gyermekeid. Kérünk, hallgasd meg fohászunkat Urunk, Istenünk, Jézusunk. Ámen.

Az erős Isten, uraknak Ura,

Szól és e földet mind előhívja,

Támadatról és nap enyészetről,

Nagy szépséggel a Sion hegyéről

Eljő az Isten ő fényességében,

Semmit el nem hallgat ítéletében.

50. zsoltár első vers

Ézsaiás próféta könyve 40. fejezet 1-3.

„¹Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet! - mondja Istenetek.

²Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek neki, hogy letelt rabsága, megbűnhődött bűnéért, hiszen kétszeresen sújtotta az ÚR keze minden vétkéért.

³Egy hang kiált: Építsetek utat a pusztában az ÚRnak! Készítsetek egyenes utat a kietlenben Istenünknek!”

A jó barátról beszéltek gyermekeink, az örömről, a vígasságról.

Jó, hogyha mosolyogni látjuk a másikat, különösen, hogyha családtagról van szó. Drukkoltunk gyermekeinkért, hogy jól fog-e megnyilatkozni, hogy felér-e a mikrofonhoz, lesz-e kisszék… J tehát jó, hogyha a mosolygó arcokat láthatjuk.

De sajnos nem mindig így van szeretett gyülekezet, hogy repesünk az örömtől. Néha szomorúak vagyunk. Néha nem tudunk az örömben létezni, cselekedni és munkálkodni. Vigasztalásra szorulunk, mint ahogyan hallottuk az Igében is, vigasztalni akar bennünket az Úr – van ok erre. Különösen akkor, amikor mondjuk az Ő népe ötven évig tartó fogságban szenved, gyötrődik, amikor nincsen istentiszteleti hely; nemhogy klímaberendezés nincs, istentiszteleti hely sincs, és mégis arra kényszerítik azokat az embereket, cinikus módon: énekeljetek, énekeljetek. Szomorúságban, összetörtségben, otthontalanságban?

Nos, kedves testvérek, rászorulunk bizony a vigasztalásra. Különösen akkor, amikor hajlamosak vagyunk egy kicsit elszigetelődni néha napján egymástól.

„Ó csillag mit sírsz? Messzebb te se vagy, mint egymástól itt a földi szívek! A Sziriusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?” – sóhajtott fel a nagy költő Tóth Árpád.

Igaza van. Néha minthogyha egy kicsit távol lennénk egymástól. Van-e egy szó? Van-e egy oltalom? Van-e egy átölelő szeretet? Csupán arra vágyunk néha napján, hogy valaki őszintén és igazán a szemünk közé nézzen; nem is beszélve a kézfogásokról. Persze nem arra a kézfogásra gondolok, amely, hogyha kinyújtom a kezemet, máris tol el magától – nem ez a kézfogás; hanem amikor őszintén vagyunk egymással szemben.

Van-e odahajlás testvérek? Van-e a mi életünkben arra való készség, hogy egymás közelségében legyünk, hogy egymást hívogassuk, vagy egymásnak az életében mi ne csak egymás mellett legyünk, hanem tényleg el tudjuk hordozni kölcsönös szeretetben egymást. Létezik ilyen? Van ilyen?

Nos, ebben a gyülekezetben ezt megtapasztalhatjuk, és minden olyan közösségben, ahol őszintén vannak egymás közelségében az emberek.

Egyértelműen arról van szó, és arra szólít fel bennünket az Úr, a titokzatos hang, hogy „építsetek a pusztában utat”. Itt van Istenetek. Ne bánkódjatok, ne szomorkodjatok. Jelen vagyok. Ott vagyok abban a meghitt beszélgetésben. Ott van az én életem, az én erőm azokban a szívekben, amelyekben és akikben munkálkodhatok, nem csak az ünnepnapok alkalmával, hanem a hétköznapokban is. Építsetek utat annak az Úrnak, aki érkezik hozzánk, hozzád testvérem és hozzám. Nem úgy nagy általánosságban, hanem személyesen. Átéljük ezt néha, hogy érkezőben van az Úr? Hogy kopogtat az ajtón? Bebocsátom őt, amikor hallom a hangját? Amikor életközösséget vállal velem? Ahogyan ezt a Jelenések könyvében mondja az Úr: „vele vacsorálok, és ő is énvelem”.

Hadd mondjam el testvéreim azt, hogy Mária Teréziát egyszer, az ő látogatásakor, a Grassalkovich kastélyban, Gödöllőn úgy fogadta a gróf, hogy Budától Gödöllőig sóval szórta fel az utat, hogy a négylovas hintó minél kényelmesebben odaérkezhessen. Készítjük az Úrnak az útját? Igen. Magam ott vagyok a Vele való közösségben? Tudom-e a magam területén, a magam ilyen vagy olyan hivatásában az Úrnak az útját készítgetni ezekben a zűr-zavaros időkben? Különösen akkor, amikor elhidegülésre hajlamosak a szívek? Amikor alig látunk ki a feladatokból? Amikor szinte hajszoljuk önmagunkat? Tudjuk-e készíteni az Úr igehirdetéséhez, annak a továbbítására azt az utat, azt a lehetőséget, hogy ott lehetünk az iránta való szolgálatban testvéreim? Meg lehet ezt tenni. Meg lehet ezt valósítani. De hogyan? És miképpen működik ez a folyamat?

Ismeritek mindannyian azt a csodálatos Igét, amelyet az Úr Jézus Krisztus az ítélettel kapcsolatosan fogalmazott meg a Máté evangéliuma szerint, amikor beszélt a jobb keze felől álló és a bal keze felől állókról. Amikor nehezen akarták megérteni azok, akik a jobb keze felől állottak, hogy miről van szó, akkor egy egyszerű mondattal a következőket mondotta: „Bizony mondom néktek, amennyiben megtettétek csak eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg”.

Láthatatlan? Messze van? Nem érzem az Ő jelenlétét? Minthogyha elhallgatna? Minthogyha nem lenne szava hozzád? Testvérem! Ne csüggedjünk, és ne reménytelenkedjünk! Ha a szívünk megnyílt előtte, és ha én kész vagyok arra, hogy az Ő Igéjébe belekapcsolódva továbbítom az Ő jelenlétét egy kézmozdulattal, egy pohár vízzel, egy éjszakai beszélgetéssel. És nemrégen ott voltam a kórházban jó ideig, az éjszaka kellős közepén odajött a főorvos s elbeszélgetett velem. Nem mondott igét, nem idézte a Szentírást, és mégis hihetetlenül sokat jelentett nekem a gyógyulásban. Valaki szóba állt velem. Valaki kinyújtotta a kezét. Valaki együtt érzett velem.

Sokkal jobb az testvérek, hogyha nem elszigetelődünk, hogyha nem elzárkózunk egymástól, sőt ellenkezőleg készek vagyunk arra, hogy másnak a gondját, másnak a baját még akkor is, hogyha kicsit távol áll tőlem, beleélve magamat az ő élethelyzetébe, idegen szóval empátiával tudok ott lenni, akkor viszont az történik testvérek, hogy az Úr Jézus Krisztusnak az indulatával vigasztalhatjuk segítő szeretettel egymást. Ne feledkezzünk el erről.

Isten nem úgy általában vigasztal, nem csak kimond egy mondatot, nem csak elmondja kétszer is, hogy vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet, hanem hozzáteszi azt a kegyelmes mondatot: itt vagyok. Valaki elfáradt? Fiatal létére is elfáradt? Szárnyakat adok neki, repes, mint a saskeselyű akkor, hogyha ott lehetek az életében. Igen testvérek. Ebben a folyamatban lehetünk mi egyek gyermekeinkkel életkortól függetlenül, hozzátartozóval, munkatárssal, gyülekezet tagjával. Most láthattuk, hogy a szórványokban tevékenykedő testvérek megmutatták önmagukat. Én azt gondolom, hogy láthatatlanul is ott van a szívekben az az elhordozó szeretet, amelyben érezzük, és tudjuk azt, hogy mit jelent megérteni, átfuttatni a szívemen másnak a gondját, baját. Valakinek a bajához odacsücsülni, odaülni, beszélgetni vele. Igen testvérek, ebben a folyamatban lehetünk mi Istennek szolgáló gyermekei.

Egyszer magát Keresztelő Jánost kérdezték, hogy vajon kicsoda ő. Hallottuk a keresztelés sákramentumában Nagytiszteletű Úr is gondolkozott azon, hogy vajon hogyan hívnak bennünket. Egy kicsit minthogyha félreértették volna Keresztelő Jánosnak a hívatását. És akkor ő nagyon alázatosan a következőket mondotta: Én útkészítő vagyok. Útkészítő azért, hogy aki utánam jön az erősebb, Ő munkálkodhasson az életetekben.

Szeretett drága testvérek! Megjelenik az Úr dicsőségesen, hogy gondot viseljen rólad és rólam. Személyesen, személyre szólóan. Abban a mintegy félmilliárdnyi embertömegben is, igen, ki merem mondani bátran, igen, személyesen egyenként teveled és énvelem szóba áll az Úr Isten. És pontosan akkor csak az én gondommal, az én feszültségeimmel, vagy az én örömömmel foglalkozik.

Akkortájt 539-ben, Krisztus születése előtt sokan szabadulhattak meg a fogságból és visszatérhettek a hazába, építhették a templomot, és abban a körülményben az Úrnak az érkezését nyílván megtapasztalhatták. Az a nép, amely ott volt ötven vagy hetven éves fogságában, és abban a gyötrelemben kellett, hogy éljen, mert az Isten bizony megengedte azt, hogy a világi hatalmasságok ezt a fogságot mintegy lebonyolítsák. Megszabadította őket megint csak világi embereknek a közreműködésével, de én úgy érzem, hogy mindennél többet jelenthet az a fajta összefüggés, hogy érkezik az Úr így vagy úgy, sokszor érthetetlenül, váratlanul betoppan az életembe; ahogyan Ady Endre mondotta: „Csöndesen és váratlanul átölel az Isten”. Ha pedig ott van és átölelhet téged, engem, akkor megvigasztalt ember vagyok, akkor lesz örömem, akkor megszűnik a bizonytalanság. Akkor a rám szabadult ilyen vagy olyan bizonytalanságban is van bizonyosságom, hogy ott van az Úr segítő jelenlétével.

A jövevények és az idegenek is örömhírt kaptak azokkal együtt, akik hazatérhettek, és ott lehettek, betelepedhettek abban a körülményben, amelyet az Úr elkészített, bizony átélhették azt, hogy van az Úr Istennek irgalmas, vigasztaló jelenléte.

Mi lehet a válasz az én életemből? Hát úgy válaszolhatok, ahogyan az Úr Jézus Krisztus mondta az ítéletről szólva: legyek ott az én embertestvéremmel. Elmondom azt is bátran, még az sem számít, hogyha éppen pogány emberről van szó. Ha valamit megtapasztalok abból a felragyogó szeretetből, valami még vele is történhet. S ha ez megtörténik, akkor nem teszek mást, mint élem, odaélem Istennek az Igéjét.

Az Úr Jézus Krisztus hogyan mondotta ezt? Amit ti fülbe súgva hallotok, vagy titokban mondok el nektek személyesen, azt hirdessétek meg a háztetőkről, nyilvánosan, örömmel, bizonyságtevő lélekkel. Hirdessétek testvérek! Nem tudom, hol dolgozol, mi a hivatásod. Te pontosan tudod milyen eszközök, milyen lehetőségek adódtak a te számodra, hogy ezekkel élve odaélhessed, odaélhessük Isten vigasztaló szeretetét.

Áldjon meg bennünket az Úr, hogy ebben lehessünk egyek, hogy ne hiába hangozzék az Ő szava: „vigasztaljátok, vigasztaljátok az én népemet”, hanem hogy hadd végződjék azzal: az én Uram az Úr jelen van, cselekszik és munkálkodik.

Befejezésként a böjtöléssel kapcsolatosan elmondott örök érvényű szavait hadd idézzem: „Ha majd senkire sem raksz jármot, nem mutogatsz ujjal, és nem beszélsz álnokul, ha kenyeret adsz az éhezőnek és jóltartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az Úr vezet majd szüntelen”.

Hol vezet? Félrevezet? Nem. Előre vezet, azon a bizonyos keskeny úton.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogyha megtaláltál bennünket ott a szakadékban, vagy talán a szakadék szélén. Ha fel tudtál emelni önmagadhoz, ha bekötözted a sebeimet, a sebeinket. A szomorúságunkban Te adtad vigasztaló jelenlétedet megtapasztalnunk. Köszönjük, hogy ha azokat a láthatatlan sebeinket úgy kötözöd be, és kötözted be, hogy abból fakadóan megerősödhettünk, és újult erővel lehetünk a Rólad bizonyságot tevők. Igen, tényleg Te vagy a legjobb barát, aki életedet adtad a Te barátaidért, miérettünk, emberekért. Köszönjük neked ezt a csodát. Köszönjük, hogy a Te kinyújtott erős kezeddel nem vonszolsz kényszerítve erővel, hanem hívogatsz magaddal, segítesz bennünket. Vigyázod útjainkat, lépéseinket, hogy el ne tévedjünk. Kérünk, áldd meg továbbra is akkor, hogyha néha-néha túlontúl összesűrűsödnek az események szorongató tényeivel, a lesújtó erőkkel. Vigasztald a gyászolókat, az összetörteket, a keresgélőket, hadd találjanak ők is meg Téged, illetve, hogyha látod az ő szívükben ezt a megnyilatkozást, hadd éljék át azt a csodát, hogy rájuk találtál, hogy felemelted őket önmagukhoz. Én is szeretnék ezeknek a közösségébe tartozni Uram, engem is vigyél magaddal azon a keskeny úton.

Kérlek, hallgasd meg közösségi és egyéni alkalmi imáinkat is Urunk, Jézusunk, szabadítónk, üdvözítő Istenünk. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |