| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Az élet istentisztelete

Lekció: Zsoltárok 118:1-9, 19-29

„¹Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!

²Mondja hát Izráel, hogy örökké tart szeretete!

³Mondja hát Áron háza, hogy örökké tart szeretete!

⁴Mondják hát, akik félik az URat, hogy örökké tart szeretete!

⁵Nyomorúságomban az URat hívtam segítségül. Az ÚR meghallgatott, tágas térre vitt engem.

⁶Velem van az ÚR, nem félek, ember mit árthat nekem?

⁷Velem van az ÚR, segít engem, és én megvetéssel nézek gyűlölőimre.

⁸Jobb az ÚRnál keresni oltalmat, mint emberben bízni.

⁹Jobb az ÚRnál keresni oltalmat, mint előkelő emberekben bízni.

¹⁹Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az ÚRnak!

²⁰Ez az ÚR kapuja: igazak mehetnek be rajta.

²¹Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál.

²²Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő.

²³Az ÚRtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben.

²⁴Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!

²⁵Ó URam, segíts meg! Ó URam, adj szerencsét!

²⁶Áldott, aki az ÚR nevében jön! Megáldunk titeket az ÚR házából.

²⁷Az ÚR az Isten, ő adott nekünk világosságot. Kötelekkel kössétek az ünnepi áldozatot az oltár szarvaihoz!

²⁸Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged!

²⁹Adjatok hálát az ÚRnak, mert jó, mert örökké tart szeretete!”

Textus: Lukács 4:16-21

„¹⁶Amikor Názáretbe ment, ahol felnevelkedett, szokása szerint bement szombat napján a zsinagógába, és felállt felolvasni.

¹⁷Odanyújtották neki Ézsaiás próféta könyvét, ő pedig kinyitotta a könyvet, és megkereste azt a helyet, ahol ez van megírva:

¹⁸»Az ÚR Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, ¹⁹és hirdessem az Úr kedves esztendejét.«

²⁰Ekkor összegöngyölítve a könyvtekercset, átadta a szolgának, és leült. A zsinagógában mindenkinek a szeme rajta fügött;

²¹ő pedig szólni kezdett hozzájuk: »Ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára«”.

Templom. A találkozás helye, a közösség megélésének helye, no, meg a tanításé. Megszólal az orgona, ez a különlegesen szép hangú hangszer. Belép a lelkész, köszönt, majd együtt, közös énekkel dicsőítjük Istent hétről, hétre. Gyönyörű, régi énekeink szólalnak meg ilyenkor, amelyekkel már őseink is kifejezték hálaadásukat, bűnbánatukat, magasztalásukat. Ismerjük, szeretjük ezeket a régi, talán ma már néha idegen dallamvilágú, furcsa szóhasználatú zsoltárainkat, dicséreteinket. Jó énekelni az Úrnak, elcsendesedni, békességre találni e falak között. Majd felcsendül az Ige, és az imádság. Tudjuk, következik a prédikáció, kicsit elvackolódunk a helyünkön, felkészülünk arra, hogy most egy hosszabb lélegzetvételű tanítás fog következni. Egyesek talán már a két felolvasott igeszakasz kapcsán gondolatban találgatják a témát, és izgatottan várják, hogy mi fog következni. Istentisztelet van.

Gondolkoztunk már azon, hogy miért jövünk ide hétről, hétre? Mi vonz bennünket? És mi változik a vasárnap délelőttjeink hatására? Egyáltalán mit jelent az a szó, hogy istentisztelet? Hogyan válhat az istentisztelet, sőt az egész életünk még inkább Isten dicsőítésévé?

Ezek azért fontos kérdések, mert az előbb felolvasott igeszakasz többek között ezeket feszegeti. Jézus, munkássága kezdetén, egy a miénkhez sokban hasonlító istentiszteletre ment. Otthon volt, Názáretben, ahol felnőtt, és elmegy a mi értelmezésünk szerinti templomba, a zsinagógába.

Azért mondom ezt így, mert a zsidó nép számára a zsinagóga nem volt templom. Egyetlen templomuk volt ugyanis, Jeruzsálemben, amelyet a babiloni fogság után építettek újjá. Itt mutatták be az áldozatokat, ez volt Isten lakóhelye hitük szerint. A zsinagógák a tanítás helyét jelentették a fogság korától kezdve. A helyet, ahol összegyülekeztek, és minden zsidó férfi felolvashatott a Tórából, Mózes 5 könyvéből, vagy valamely prófétától, esetleg zsoltárból. Ha kívánta magyarázhatta is.

Jézus, szokása szerint, ahogy máskor is tette, betér gyermekkora színhelyén a zsinagógába. Ézsaiás könyvét veszi elő, és felolvassa a 61. rész elejét, majd összegöngyölve a tekercset, azt mondja, ma teljesedtek be ezek a szavak, vagyis magára vonatkoztatja őket. Hatalmas megbotránkozás lett belőle, hiszen tudták, hogy ezek a szavak az eljövendő messiásra vonatkozhatnak, és azt elképzelni sem tudták, hogy Józsefnek, az ácsnak, a közöttük felnőtt fia lehetne a messiás! Olyannyira képtelenek a hallottakat megemészteni, hogy le akarják taszítani Jézust egy szakadékba a város határánál.

Jézus mégis, mindezek ellenére fontosnak tartotta, hogy így, Isten Igéje által kiküldetve, azokat betöltve kezdje meg szolgálatát. Ezeket a próféciákat nem egy hegyen olvassa fel a sokaságnak, nem is gyógyításai közepette, hanem munkássága legelején, egyfajta programként egy istentiszteleten. A zsinagógából, mai értelmezésünk szerint egy templomból indul el.

A templomból, az Istennel való közösség színhelyéről. Jeruzsálemben is felkereste a templomot ottlétekor, és itt azt olvassuk, hogy zsinagógába szokott járni, vagyis nem ez volt az első alkalom. Az Atyával való közösségben töltődik fel, merít erőt, és lép tovább, és cselekszik. De nem csupán szolgálatát kezdi meg a zsinagógából kiindulva, hanem rendszeresen olvassuk azt, hogy elvonul imádkozni, hol egyedül, hol tanítványaival. Nem önerőből, saját gondolatai által vezettetve cselekszik, hanem az Atya akaratát megértve.

Mindaz, amit tesz, hogy lehajol a szegényekhez, szabadulást hoz megkötözötteknek, gyógyulást, vakoknak és bénáknak, jóval többről szólnak, mint irgalomról, és jócselekedetről! Mindezek jelek. Annak jelei, hogy eljött a Messiás, pontosan úgy, ahogyan az Igében van. Szavai ott a zsinagógában erről árulkodnak, és erről beszél minden tette később: Isten szabadító kegyelme, szeretete érkezett el a világba.

Egykor ezt a názáretiek nem ismerték fel. Ez talán érthető is, hiszen közöttük nőtt fel, az ács legidősebb fiaként, és olyan volt, mint bárki más. Ahogy nekünk nagyon nehéz a családtagjaink előtt beszélni hitünkről, úgy az ő szavait is kétkedve fogadták. Jézus azonban nem győzködi őket. Nem bizonygatja a maga igazát, sőt mi több nem zsinagógáról zsinagógára járkált bizonygatva az egykori próféciákat, hanem kimegy az emberek közé. Kijelenti az igazságot, hogy beteljesedtek a próféciák, és megy és mindenki számára nyilvánvalóvá teszi tettei által, hogy ez az igazság.

Jézusról sokan azt gondolják, hogy egy nagyon jó ember volt csupán, aki egyfajta etikai minta a számunkra. Csakhogy tettei a könyörületen kívül többről szóltak: arról, hogy elközelített az Isten országa, mert Ő eljött közénk, és a próféciák egymás után teljesednek be!

„Nincs igaz istentisztelet az ember megkerülésével!” – tanította nekünk egyszer egy ifjúsági bibliaórán egy régi lelkipásztorunk. Amikor erre a mai szolgálatra készültem, újra és újra ezek a szavak csengtek a fülembe. A zsinagógai istentisztelet egykor, és minden imával eltöltött idő nem önmagáért volt csupán Jézus életében, hanem értünk, akikhez küldetett, hogy felismerjük, hogy ki is Ő.

***

Valami hasonlóról kellene szóljon a mi szolgálatunk, még inkább az életünk. Felelősségünk van a világban: nem mehetünk el a nyomorult, a rászoruló mellett, ahogy Ő sem tette ezt. Nem elégedhetünk meg annyival, hogy nekünk jó közösségünk, szép otthonunk, kedves gyülekezetünk van, és még Vele, az Úrral is közösségünk van. Nincs jogunk bezárkózni a keresztyén világunkba, vagy úgy is mondhatnám, hogy a templomunk falai közé, mert ott kívül a világban, szükség van ránk.

Hány olyan barátunk van, aki nem hívő? A múltkorában gondoltam végig, és rájöttem, hogy nagyon kevés. Sokak élete hasonló, a munkahelyen kívül szinte csak a keresztyén közösségre épül. Hívő barátok, gyülekezeti közösség. Közben a szolgálatról beszélünk mások felé. Jól elvagyunk a saját közösségünkben, és saját kegyességünkkel. Pedig ez kevés. Ez annyi, mintha Jézus csak zsinagógáról zsinagógára járt volna, és csak a kora kegyeseivel beszélgetett volna! Jézus elmondja a templomban a próféciát, ami róla íratott, majd kimegy, és megéli azok tartalmát, ami jelként igazolta, hogy ki is Ő. Gyakorlatilag ugyanerről van szó a mai világban is: ahhoz, hogy egy nem hívő ember számára nyilvánvalóvá váljon az Ige igazsága, ki kell menjek a falak közül, hogy más is láthassa, sőt megtapasztalhassa, hogy mit jelent Istennel járni.

Nem arról beszélek, hogy jó emberek legyünk csupán. Ahhoz nem kell hívőnek lenni! A krisnások is ennivalót osztanak a rászorulóknak, híres emberek is jótékonykodnak, a Fókuszban, és más magazinműsorokban láthatjuk, hogy hányan és hányan segítenek rászorulókon. Ezt egy világi, ateista ember is megteszi minden további nélkül. Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy követem Jézust. És ez jóval több, mint egyszerű jócselekedet. Azt jelenti, arra megyek, amerre vezet, és megélem azt, ami az Igében van. Gyakorlatilag nekem magamnak kell élő templommá lennem, és az egész életemnek Istentiszteletté, hitvallássá.

A templom, és a gyülekezet csak az összegyülekezés helye, a feltöltődésé, majd a kibocsáttatásé. Itt kezdődik minden, az Istennel való járásom, amely kiteljesedik a hétköznapokban. A bűnbocsánat, lelki megújulás, gyógyulás helye-e ez a templom? Isten kínálja ezt a lehetőséget a számunkra alkalomról alkalomra. De az, hogy előtte rendezzük az életünket, azt is kell jelentse, hogy rendezzük egymással is. Nem lehet a harag, az egymás iránt táplált gyűlölet helye az Isten háza, hanem a megbocsátásé, megbékélésé, hiszen az Atya is megbocsátott és megbékélt velünk Fia halála által. Ő az alapja annak, hogy mi, a keresztyének serege Isten élő házává, templomává épülhetünk.

Ez lehet az oka a mi Isten-dicsőítésünknek is énekben, vagy szóban, imádságban, orgonával, gitárral lehajtott fejjel, vagy felemelt karokkal, nagyon sok különböző módon, ahogy azt a hívők teszik szerte a világban, szabadon, kifejezve Istennek magasztalásukat, hálájukat, szeretetüket.

De mit jelent Isten élő templomává válni? Küldetést. Isten követőjének, tanújának lenni az Istenről tudomást venni nem akaró világban. Szentnek, Istennek elkülönítettnek lenni, de a világban élni. Szép példa erre Albert Schweitzer, az egykori teológus, orvos, és orgonaművész élete. Egyszer Lambarénében fölkereste egy újságíró. A doktort pedig ott találta rövidnadrágban, piszkosan gerendákat cipelve, mivel épp építették a kórházat. Meglepődött. Ő hallva ennek a nagy tudású, istenhívő embernek a történetét, egy fehérköpenyes tudóssal akart találkozni, aki áhítatos arccal ül a rendelőjében. „Én egy szentet kerestem – mondta az újságíró – és találtam egy modern szentet.” Igen, mert nem azt jelenti Istennek elkülönítve lenni, hogy csupán vasárnap eljövök az Ő házába, hanem azt is, hogy az itt kapott erővel, békességgel, üzenettel visszamegyünk az emberek közé, valahogy úgy, ahogy ez a tudós teológus-orvos tette ott a feketék között, hordozva a nehéz oszlopokat, a betegei gondját-baját, építve a kórházat, és építve ezzel a világot – Krisztus lelkületével.

Ez azonban csapatmunka! Ez a gyülekezet közös ügye kell legyen, nem csupán egyeseké! A táborban egy héten át a hitvallástételről beszélgettünk. Nem véletlen, hogy gyakorlatokat végeztünk szituációkban, hiszen az egésznek csak akkor van értelme, ha mások előtt fel merem vállalni a hitemet, ha nem takargatom, ha tudom, hogy kinek, miért és mit hiszek! Ez nagyon nehéz, és tudom, hogy nehéz felvállalni, kimondani, hogy nekünk mit jelent az Úrral való járás. De tegyük meg, de ne csupán mondjuk, hanem éljük is! Mi nagyon gazdagok vagyunk a legtöbb emberhez képest, ne rejtegessük zsugorin a kincseinket!

Hiszen akármilyen életünk is van, de mindenképp áldásban van részünk. Lehet, hogy az anyagiakban nem állunk túl jól, lehet, hogy az egészségünkkel vannak bajok, és már itt is fáj, meg ott is. Lehet, hogy nincs családunk, vagy ha van, akkor messze, esetleg bajokkal terhelt, de mindezek ellenére is áldásban van részünk. Áldás az, hogy megismerhettük az Urat, vagy legalábbis az Ő vonzásában élhetünk. Áldás az, hogy tudhatjuk, sokakkal ellentétben, hogy Hozzá minden nyomorúság között is fordulhatunk, mert nála választ lehet kapni kérdésekre, és áldás ez a szép templom is, a lelkipásztorok, a munkatársak, és a közösség, a valahová tartozás különösképpen is ebben a mai világban. Jó itt lennünk, és mindezért hálásak lehetünk. Ugyanakkor nem állhatunk itt meg, hiszen a „világ – bár sokszor nincs tudatában –, de sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.”

Felelősségünk van abban, hogy az éhezőnek enni adjunk, a szomjazónak inni, a jövevényt befogadjuk, a mezítelent felruházzuk. Ez a felszólítás úgy hangzik, mintha utasítás lenne, pedig éppen, hogy evangélium hangzik el benne: a szabadságunk evangéliuma! Szabadok vagyunk arra, hogy mindezt megcselekedjük, ez pedig jóval többet hordoz magában, mint kötelességet. Meg vagyunk váltva, valamennyien, nem jó-pontok gyűjtéséről van szó az üdvösségünkhöz. A bűnbocsánat, az örök élet már a miénk, kegyelemből, hit által, azért nem kell erőlködni, azt nem lehet kiérdemelni, azt ajándékba kapjuk, és mi elfogadhatjuk hit által. Ebben a történetben az van, hogy én tudom, ismerem, hogy milyen Uram is van és követem Őt. Szabad vagyok arra, hogy olyanná igyekezzek formálódni, mint Ő, hogy mások megláthassák, hogy mit jelent egy élő Úrral járni.

Jézus egykor ugyanezt tette, amikor felolvasta az ézsaiási szavakat, hogy felismerhessék, hogy eljött a Messiás: „Az ÚR Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk. 4,18-19). Ő maga pontosan ezt tette: azt adta mindenkinek, amiben hiánya volt, jó szót, odafigyelést, látó szemeket, ép tagokat, démonoktól való szabadulást, kenyeret és bűnbocsánatot. Senki nem kötelezte Krisztust, az Isten Fiát arra, hogy mindezt megtegye. Elég lehetett volna neki a menny dicsősége és közössége az Atyával, és nézhette volna, hogy az ember a saját vesztébe rohan elszakítva Istenétől a bűn miatt. Miattunk jött el a világba, hogy megértsük tettei és szavai által, hogy Atyánkká lett az Isten, és Ő velünk van, szeret bennünket és elfogad.

A mi felelősségünk is, hogy a környezetünkben élők meglátják-e az életünkben Isten jelenlétét. Ha meghallják a harang szavát kívánkoznak-e az Isten házába, mert érzik, hogy itt a Világ Ura valami olyasmit akar nekik mondani, amelyet senki más nem közölhet velük? Éljük meg együtt, hogy az istentiszteletünk az ünneplés, és az istendicsőítés helyévé válik, ahol az alap Jézus Krisztus halálának és feltámadásának üzenete ugyanaz marad, ahogy az is, megéljük a mindennapokban, hogy mi vagyunk Isten élő temploma. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |