| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Van Atyánk a mennyben

Lekció: Lukács 15:11-32

„¹¹Azután így folytatta: »Egy embernek volt két fia.

¹²A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét. Erre megosztotta köztük a vagyont.

¹³Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet folytatott.

¹⁴Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett.

¹⁵Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni.

¹⁶Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki.«

¹⁷»Ekkor magába szállt és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok!

¹⁸Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.

¹⁹Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy.

²⁰És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.

²¹A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.

²²Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára!

²³Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, ²⁴mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.«

²⁵»Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot.

²⁶Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történik itt.

²⁷Mire a szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt.

²⁸Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte.

²⁹Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, és te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal.

³⁰Amikor pedig megjött ez a fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút.

³¹Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied.

³²Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.«”

Textus: Róma 8:14-17

„¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.

¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: »Abbá, Atya!«

¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.

¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.”

Néhány évvel ezelőtt, amikor egyszer egy orvosi vizsgálatra kellett menjek, egy olyan jelenetnek voltam tanúja, ami azóta sem ment ki a fejemből. Egy hatalmas termetű édesapa hozta ugyanabba a rendelőbe, aprócska, alig néhány éves kisfiát. A kisfiú vékony volt, sápadt, látszott rajta, hogy nagyon beteg, de eleven, mint a csík. Állandóan izgett- mozgott, és kérdezgette az ő apukáját a vizsgálatról. Láthatóan félt. Az a hatalmas ember nagy-nagy figyelemmel vette körül a gyermekét, nyugtatgatta, és úgy vette ölébe, mintha eltörhetne a kezei között. A fiú olyan bizalommal tekintett az édesapjára, amit megható volt látni. Ültek ketten a váróban, és egy picike kéz ott nyugodott egy hatalmas munkától kérges marokban, és bátorságot merítettek egymásból.

Azóta is sokszor eszembe jut ez a jelenet. Ez a fiúcska nagy kincset kapott édesapjában. Tavaly, a segédlelkészi évem alatt sok olyan gyereket láttam, akik alkoholista szülők mellett nőnek fel, mindenért, a legapróbb tévedésért is megszidva, megverve. Volt olyan, akit megforrósított alumínium csővel fegyelmeztek, úgy, hogy másnap képtelen volt leülni. Ezek a gyerekek rettegés közepette nőnek fel, inkább vakon engedelmeskedve, csak nehogy baj legyen otthon!

A jó, és rossz gyermekkori élmények sokakban felnőtt korban is meghatározzák, sőt sajnos akár erősen torzítják is, az Istenről alkotott képet, akit Atyánknak hívunk. Tehát bár földi édesapánk szerepe nagyon fontos valamennyiünk életében, és pontosan ezért vizsgáljuk meg elsősorban most azt, hogy az Ige, az egyetlen helyes tájékozódási pont, mit mond el a mennyei Atyáról!

Fiúság

Izráel népe számára nem volt idegen az a gondolat, hogy kapcsolatát Istenével az atya-fiú fogalmakkal értelmezze. Tudták jól, az ember teremtményi viszonyban van Teremtőjével, de az sem volt rejtve előttük, Izráel esetében ez a kapcsolat még szorosabb, hiszen őket Isten kiválasztotta a többi nép közül, éppen ezért Isten gyermekeinek tartották magukat. A közöttük lévő szövetség teremtette meg ehhez az alapot. Ugyanakkor számukra Istenük, Jahwe félelmetes is volt. Isten, aki Izrael seregeinek Ura, aki Ézsaiás szavaival élve emésztő tűz, aki bíró, és ítél. Olyan Isten, akit nem lehet csak úgy megközelíteni, hanem a főpap mindössze évente egyszer mondhatta ki a nevét a templomban a kárpit előtt. (Ezért szakad meg ugyanez a kárpit Jézus halálának a napján, szimbolizálva, hogy szabad most már az út Istenhez Jézus által, nem kell többé rettegni!)

Izráel népe azonban Jézus korában még igencsak rettegett, és nem véletlenül! Az évszázadok folyamán egyre inkább a törvények görcsös megtartásával akartak megfelelni az Istennel való kapcsolatban. A minden oldalról leszabályozott élet állandó kudarcokkal, és félelemmel teli harcot eredményezett, aminek a vége egy olyan kétségbeesett segélykiáltás lett, amit Pál fogalmaz meg alig egy fejezettel korábban: „Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (Róm. 7,24) Eltorzult a nép kapcsolata Istenével, és ekkora már leginkább a szolgaság fogalma illet rá: a teljesítmény-kényszer, a félelem, a kiszolgáltatottság, és rabság jellemezték. Szó sincs már az igazi Atya-fiú kapcsolatról! – mondhatták volna a korabeli zsidó írástudók.

De igen! – mondja Pál Igénkben, mégpedig Jézus Krisztus által! Jézus által, aki maga is Abbá-nak, apának, sőt mivel ez egy kicsinyítős héber formula, apukának hívta az Istent, azt a hatalmas, rettegett, törvényeket adó, és ítélő Urat! Nem véletlen, hogy egykor nagyon megbotránkoztak a zsidók Jézus szavain. Szentségtörésnek, istenkáromlásnak tűnt a szemükben. Pedig igaz volt.

Amíg Izráel népének tagjai nem voltak Isten vér szerinti gyermekei, addig Jézus valóságosan az Atya egyszülöttje. Az Ő váltsághalála az, ami által mi Istent Atyánknak hívhatjuk, mert Atyánk lett az Isten! Ő hordozta el bűneink büntetését, Ő az egyetlen út a számunkra az Atyához, ahogy Jézus mondta: „senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam” (Jn. 14,7), hiszen „aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn. 14,9) Jézusban Isten egészen közel jött hozzánk, hogy így megérthessük, hogy fiak vagyunk, és nem rabszolgák.

Isten nem egy távoli zsarnok a mi életünkben sem, aki adja az Igét, és számon kér, aki azt lesi, hogy hol vétünk keresztyén életünkben, aki korlátoz, aki előtt rejtegetni kell elrontott dolgainkat attól félve, hogy megbüntet! Hány és hány keresztyén élete reked meg ott, hogy felismerik bűnös voltukat, elhibázott döntéseiket, tetteiket, és rettegnek a büntetéstől! Hányszor halljuk betegektől, kicsit beletörődve, hogy így büntetett meg az Isten! Hány és hány keresztyén fél felszabadultan cselekedni, és elhinni Isten ígéreteit az életére nézve, attól való félelmében, hogyha hibázik, ha akaratán kívül engedetlen lesz, ha rosszul dönt, akkor nem lesz visszaút, és Isten visszavonja a szavát, mert többé nem érdemli meg az áldást.

Pedig nem erről van szó! Nem érdemekről, és teljesítményről, hanem arról, hogy Atyánkká lett az Isten Jézus Krisztus által. Nincs semmi „de,” vagy „ha”. Elfogad bennünket teljesítmények nélkül is, akkor is, ha nem vagyunk tökéletes keresztyének. Egy igazi édesapa se azért szereti a gyermekét, mert az jól tanul, jól dönt, és mindig tökéletesen viselkedik, hanem azért, mert a fia. Illetve nagyon rossz, ha a gyermek úgy kell érezze, hogy csak akkor kell, ha megfelel szüleinek, mert egy ilyen helyzetben csak vesztes lehet, hiszen soha nem ütheti meg tökéletesen a mércét. Mennyivel másabb az, ha érzi az apja szeretetét, élvezi annak bizalmát, és szabadon, a saját akaratából keresi apja örömét, követi engedelmesen a szavát, mert felismerte, sőt átélte, hogy az a javát akarja, és a legjobbat adja neki!

A Lélek vezetése

Mi magunk is ezt élhetjük át! Nem igaz, hogy mindig könnyű, hogy nincsenek olyan időszakok az életünkben, amelyekről nem értjük, hogy miért történtek úgy, ahogy történtek. De ha csak visszatekintünk, bizonyos, hogy észrevehetjük atyai kezét életünkön. Ha mást nem is, azt egészen bizonyosan, hogy mi tudhatjuk, hogy Jézus Krisztus halála ránk is érvényes, hogy megbocsáttattak bűneink. Hogy van Atyánk a mennyben!

Honnan tudhatjuk ezt olyan bizonyosan? Isten Lelke által bizonyosságot ad, és vezeti az övéit. Mit jelent ez? Ő valamennyiünknek adni akarja az Ő Lelkét, és munkálkodni szeretne az életünkben. Aminek az egyik jele, hogy a Szentlélek az, aki bűnbánatra indít, hiszen általa értjük meg, hogy képtelenek vagyunk önmagunkat megszabadítani a bűn rabságából, hiába akarunk Isten előtt érdemeket szerezni, és önmagunktól elveszünk. Ő általa halljuk meg Isten hívását, értjük meg Igéjét, és élhetjük át a bűnbocsánat erejét, azt, hogy bármilyen elrontott is az életünk, nincs többé kárhoztató ítélet ellenünk, mert az végrehajtatott a kereszten. A Lélek által értjük meg, hogy Jézushoz tartozunk.

Általa szabadulhat fel az életünk, mert nem kell rettegnünk, Isten nem szolgákat lát bennünk, hanem fiakat, akiket szabadságra akar elhívni. Ő, az Atyánk az, ki a mindennapokban tanácsol, újjáteremt, átformál, és megszentel. A Vele való kapcsolatban élhetjük át az Istennel járás csodáját. Ezért helyezi belénk az Ő Lelkét. Ettől természetesen nem válik az ember istenné, sokkal inkább képessé, és késszé arra, hogy a Szentlélek eszközévé legyen. Új dolgok jelennek meg az ember életében, amik eddig nem jellemezték. Ettől kezdve fogja tudni követni Őt, engedelmeskedni neki, mégpedig örömmel, önként, meggyőződésből. Nem külső kényszer, hanem belső késztetés hatására. Szeretetből, aminek a szeretet a rugója.

Ezt átélve érthetjük meg, hogy Jézus Krisztus által valóban fiak vagyunk, és van Atyánk a mennyben! Ezt a bizonyosságot a Lélek adja Isten gyermekeinek, és valóban általa kiálthatjuk, hogy „Abbá, Atya!” Nem bizonytalanul suttogva, hanem teljes hittel, és bizalommal hívhatjuk Őt így, ahogy a gyermekek szólítják édesapjukat, egy pillanatig sem kételkedve annak kilétében, és szeretetében!

Örökség

A fiúságunk másik ajándéka az örökség. Ez napjainkban elsősorban pénz, ingatlan, ingóság. Az örökség átvétele után ezekkel a javakkal azt kezd az új tulajdonos, amit csak akar, minden az övé. Régen, a Biblia világában ez másképp volt. Az örökség fogalma ennél jóval többet takart: magában foglalta az Isten áldásának, ígéretének továbbadását, a szellemi javak, és hagyományok továbbélését az anyagi javak átvételén kívül. Abban az időben mindennél fontosabb volt Isten ígéretének örökösévé válni, sokkal fontosabb az anyagiaknál. Innen érthetjük meg, hogy Jákóbnak miért volt annyira fontos elnyernie az elsőszülöttségi jogot: az áldást, hogy azért még csalni is képes volt.

            Az örökség azonban nem csupán hasznos élvezetet jelentett, hanem felelősséget, kötelezettséget is: tovább kellett vinni, gazdagítani a családi értékeket szellemi, lelki értelemben is, nem csupán fizikailag. Méltónak kellett maradni a későbbiek során is az atyai áldáshoz, az isteni ígérethez.

Ezt értette meg a tékozló fiú is szó szerint a saját bőrén. Ahogy sok mai ember, ő is csak az anyagiakat akarta, a kincseket, amiket az apja tudott adni. Magányában, a disznók mellett érti meg csak, hogy mit is jelent az Atya mellett élni, és ekkor már nem a javak kellenének, hanem az Atya maga. Ekkor tudatosul benne, hogy még szolgaként is jobb mellette lenni, mint nélküle, távol tőle élni. Az atyai házban a szolgák feje fölött tető volt, biztonságban élhettek, nem kellett aggódjanak a holnap miatt, hiszen tudták, hogy van munkájuk, lesz kenyerük. Ezzel szemben ő mindenét elveszítette azzal, hogy a saját feje után ment: nem volt otthona, a munkája megalázó, tisztátalan, kenyere alig. Ennél mélyebbre már nemigen lehetett volna süllyedni. Mindezt pedig magának köszönhette. Ez a felismerés hozza fel benne a bűnbánatot, és indítja el őt hazafelé, az atyai ház felé, ahol már nem az örökség érdekli többé, hanem az apja.

Az apja, aki várja őt, hiszen már messziről észreveszi jöttét, aki előkelő zsidó létére nem átallja megalázni magát, és futni a fia elébe, aki megtagadta őt, aki már életében kérte, majd elherdálta az örökségét. Az apa, aki ahelyett, hogy megfeddené, vagy kioktatná fiát, megöleli, mielőtt az csak egyetlen bocsánatot kérő szót is ejthetne, a fiúság gyűrűjét adja neki, lakomát csinál a tiszteletére, és visszahelyezi örökségébe, fiúi mivoltába. Ez a fiú már egész biztos, hogy nem akart többé elmenni, és nem a pénz miatt, hanem az atyjával való kapcsolata miatt!

Jézus ebben a történetben egykor a mi mennyei Atyánkról beszélt, aki ugyanezzel a szeretettel vár ránk, akik talán egykor nem őt, hanem csak az áldásait, a jó egészséget, anyagi boldogulást, szép családot szerettük volna. Az Atyáról, aki nem felhánytorgat, hanem akihez jó tartozni, akinek a szavain jó tájékozódni, és aki örökséget ad.

Ugyanis mi is fiak vagyunk Jézus által, mondja Igénk, és ezáltal örökösök is, „örökösei Istennek, és örököstársai Krisztusnak.” Mi a mi örökségünk? Az, hogy mi is egy ígéret részesei, örökösei lehetünk. Közösségünk lehet Istennel, és átélhetjük, hogy a feltámadott Jézus Krisztus szavai, amelyeket mennybemenetele előtt tanítványainak mondott, ma is igazak: „Én veletek leszek minden napon, a világ végezetéig.” Az Ő jelenlétét ma is meg lehet tapasztalni a mindennapok nehézségei, örömei, fájdalmai között. Meg lehet Őt szólítani, kérni a vezetését, vigasztalását, erejét, békességét. Ez az ígéret azonban nem csupán erre a földi éltre vonatkozik, hanem a jövendőre is. Nem csupán a jelenben lehetünk részesei az Ő dicsőségének, hanem majd egykor az Ő eljövendő országában is. Jézus azt ígérte, hogy Ő elmegy, hogy helyet készítsen ott nekünk, követőinek. Ott majd letöröl minden könnyet, nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajkiáltás, vagy fájdalom. (Jel 21,4).

Ezeknek az ígéreteknek örökösei vagyunk. Ez azonban, ahogy egykor, úgy ma is kötelezettséget, felelősséget hordoz magában: a tanúságtétel felelősségét. Nem hallgathatjuk el mások elől sem, hogy van Atyánk a mennyben, és Ő mindenkit hív és vár magához.

Kedves Testvérek, merjük bátran átélni a Szentlélek által, azt a kiváltságot, hogy mi nem a szolgaság, hanem a fiúság lelkét kaptuk Jézus Krisztusban, ami által teljes bizonyossággal kiálthatjuk, hogy „Abbá, Atya” és részesülhetünk az örökség ígéretében, ami az örök élet. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |