| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Ha elfog a kétség…

Lekció: János evangéliuma 1,19-24

„¹⁹Ez János bizonyságtétele. Amikor a zsidók papokat és lévitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, hogy megkérdezzék tőle: »Ki vagy te?«

²⁰Akkor vallott, és nem tagadott. Ezt vallotta: »Én nem a Krisztus vagyok.«

²¹Erre megkérdezték tőle: »Hát akkor? Illés vagy te?« De kijelentette: »Nem az vagyok.« - »A próféta vagy te?« Így válaszolt: »Nem.«

²²Ezt mondták tehát: »Ki vagy? - hogy választ adhassunk megbízóinknak: mit mondasz magadról?«

²³Erre ő így felelt: »Én kiáltó hang vagyok a pusztában: készítsetek egyenes utat az Úrnak, ahogyan Ézsaiás próféta megmondta.«

²⁴A küldöttek között voltak farizeusok is, ²⁵és ezek tovább kérdezték őt: »Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta?«

²⁶János így válaszolt nekik: »Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, ²⁷aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó.«

²⁸Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt.

²⁹Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: »Íme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!

³⁰Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőzött engem, mert előbb volt, mint én.

³¹Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy ismertté legyen Izráel előtt.«

³²Így tett erről bizonyságot János: »Láttam, hogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta.

³³Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.

³⁴Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia.«”

Textus: Máté evangéliuma 11,2-6

„²Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival:

³»Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?«

⁴Jézus így válaszolt nekik: »Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok:

⁵vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, ⁶és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.«”

„Most Ő az, vagy nem? Mi van, ha tévedtem? Miért nem jön az ítélet? Mi van akkor, ha mégsem az igazságra tettem fel az életem?” – tépelődhetett egykor Keresztelő János a börtönben. – „Kicsoda Jézus? A Messiás, akire várunk, vagy mégsem? Mi van, ha valóban csak egy tanító, egy ember, és nem az Isten Fia? Mi van akkor, ha hiábavaló volt minden a részemről?” Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok járhattak a fejében, amikor végül arra az elhatározásra juthatott, hogy elküldi néhány tanítványát a Mesterhez, hogy bizonyosságot szerezzenek Jézustól.

János, akinek bizonyossága volt

De álljunk csak meg egy pillanatra! Arról a Keresztelő Jánosról van itt szó, aki olyan bátran hirdette az igazságot, hogy lelkeket mentsen? Arról a Jánosról, aki bűnbánatra hívta a népet, miközben ő maga is kész volt mindenben engedni Jézusnak? Az a János, aki annyira megalkuvás nélkül hirdette Isten életet mentő igéjét, hogy nem félt attól a veszélyes vállalkozástól sem, hogy Izráel zsarnok kiskirályának, Heródesnek is szemébe mondja a bűneit?

Nagy Heródes fia: Heródes Antipas, abban az időben ugyanis együtt élt az egyik testvérének a feleségével, Heródiással. János, Izráel első emberének ezt a paráznaságát nem tűrte szó nélkül, és nyíltan szemébe mondta: „Nem szabad együtt élned testvéred feleségével.” (Mk 6,18). Heródiást vérig sértették János szavai. És bár Heródesre mély benyomást tett János kimagasló személyisége és tiszta jelleme, egy születésnapi lakomán a mámor, a királylány elragadó tánca alkalmával megpecsételődött a próféta sorsa: egy könnyelműen tett ígéret miatt ki kellett később végeztesse Jánost.

János ekkor még csak a börtönben ült, és az ember valóban elcsodálkozhat: hát nem ő volt az, aki nagy sokaság füle hallatára hirdette a Jordán partján kinyújtott kézzel: „Íme az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét”? Hova jutott Keresztelő János? Nem hiszi azt, amit valamikor hirdetett? Abban bizonytalanodik el, amire meg akart nyerni másokat, és amiben egészen bizonyos volt, amire az életét tette?

Igen, ez a lelkileg nagyon erős, sokat tapasztalt ember bizonytalanná vált a börtönben. Az események nem úgy követik egymást, ahogy ő elképzelte, Jézus fellépése nem túl látványos, hiszen csak az utakat járja, és az ítélet se jött el, pedig a kor gondolkodása szerint ez lenne az egyik legfőbb jel. Ül, és tépelődik: egyáltalán helyesen töltötte-e az életét? Nem tévedésnek esett áldozatul? Úgy érezte, amikor ebben elbizonytalanodott, mintha a talajt húzták volna ki a lába alól. Mintha valaki kikapta volna a kezéből azt a fogózót, amibe megkapaszkodott.

Van ilyen. Megtörtént Keresztelő Jánossal, és megtörténhet velünk is. Olyan fordulatot vehet az életünk, amely alapjaiban rengeti meg azt, és akár megkérdőjelezheti a hitünket. Elveszítjük azt, akit legjobban szerettünk, vagy más veszteségek érnek. Talán egy-egy könyv olvasása, vagy beszélgetés után még az is felmerülhet bennünk, hogy mi van, ha nem igaz, amit hiszünk, hiszen annyi más magyarázat van bizonyos történésekre. Nem látjuk, hogy a környezetünkben bármi megváltozna a hitünk nyomán, talán még mi magunk sem.

Nemhogy kiteljesedne az Isten országa, de mintha zsugorodna! Hiszen mennyi üres ülőhely van még itt is a templomban, és a mi gyülekezetünk még jól is áll sok elöregedő, kihaló gyülekezet mellett. Hol van az Isten országa, amikor a keresztyén Európában templomokat kellett épp ezért eladni világi célokra, mert nem volt benne nép, amely összegyűlt volna, noha a mai lakosság sokszorosa annak a népnek, amely egykor építette, és megtöltötte ezeket az épületeket! Hol van az Isten országa, amikor napjaink legdinamikusabban terjeszkedő vallása az iszlám, és a mai ember inkább kelet felé nézeget, a misztika irányába a Biblia és Jézus Krisztus helyett. Állami iskoláinkban alig tudjuk összeszedni a hittanosokat, mert ha kosárlabdaedzésre, furulyaórára, vagy csak ki az udvarra mehetnek, inkább azokat választják, akkor is, még ha ott fizetni is kell.

Arról már nem is beszélve, hogy hányszor csalódunk lelkészekben, hívő keresztyén testvéreinkben, akik – beleértve saját magunkat is, ha őszinték vagyunk – nem feltétlenül úgy cselekszenek, ahogy azt mi elvárnánk az ige alapján! Hányszor megállunk a hitben való járásban, kételkedünk még Isten személyében is, szaladgálunk fűhöz-fához tanácsért, mert oly nehéz elhinni, hogy Isten valóban vezet bennünket, és a javunkat? Gyűlnek a kérdések, nő a kételkedés, de nincs, aki válaszolhatna. Pedig a válasz az egész múltunkat minősítené, és az egész jövőnk attól függ, hogy mi a válasz ezekre a kérdésre.

Jézus a Krisztus?

Életbe vágóan fontos kérdés volt ez akkor Jánosnak, akárcsak nekünk manapság: Jézus-e a Krisztus? Bizonyos-e, hogy benne teljesedtek be az ígéretek? Ő volt az útkészítő, most már itt van végre a Király, de Ő-e az igazi? Ha Jézus a Krisztus, és beteljesedett az ígéret, akkor különösebben nem izgatja, hogy mit csinálnak vele a börtönben és meddig lesz ott, de ha nem… Akkor ő még nem végezte el a küldetését. Akkor még tenni kell, de hogyan? Mi az igazság? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések gyötörhették bezártságában.

A Holt-tenger mellett raboskodott, Jézus pedig tőle 200 km-nyire északra, Kapernaum környékén munkálkodott. János végül nem bírta tovább a bizonytalanságot. Amikor megengedték neki, hogy a tanítványai meglátogassák, kettőjüket megbízta: keressétek meg Jézust, és kérdezzétek meg tőle: „Te vagy-e az, aki eljövendő, vagy mást várjunk?”

Halála előtt nem sokkal János ugyan a legfontosabb kérdésben bizonytalanodott el, de Jézust kérdezi. Megtehette volna, hogy szemtanúkat kérdez, vagy tanítványait, akik biztos hallottak Jézus csodáiról, de ő nem magával tanakodik, nem másokkal tárgyalja meg kételyeit, hanem Jézust kérdezi személyesen.

A válasz

S erre Jézus csak ennyit üzent: „Mondjátok meg Jánosnak azt, amit hallotok és láttok: a vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, és a süketek hallanak, a halottak feltámadnak, és a szegényeknek evangélium hirdettetik; és boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Vagyis boldog, aki énbennem nem kételkedik. Semmi kézzelfogható, semmi, ami bizonyítaná Jézus messiási voltát. Igen, történnek csodák a keze nyomán, de miért nem mond semmit, miért nem igazolja magát még neki sem?

1. A "csapda": Illetve üzent neki valami többet is Jézus, csak az a sorok közé volt elrejtve, egy kicsi szó mögé. Így mondta Jézus: „boldog, aki énbennem meg nem botránkozik.” Megbotránkozni. Ennek a szónak (görög) a gyöke azt jelenti, botrány, skandalum; a csapdának a nyelve, amit ha meglöknek, akkor lecsapódik a csapda. De hol van itt csapda? – tehetjük fel magunkban a kérdést. Azt a csapdát, amit a Sátán állít Isten embereinek kezdettől fogva, amikor megkérdőjelezi Isten kijelentéseit. Ezt a csapdát állította már az Édenkertben az első embernek, amikor azt kérdezte: „csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyél?” Ilyen csapdákat állít az Ördög ma is. Van idő, amikor azt is megkérdőjelezi, amit teljes szívünkkel hiszünk, amire az életünket tettük, és még csak észre sem vesszük.

A kommunizmus alatt szenvedett lelkipásztorok műveikben több helyen beszélnek arról, hogy milyen rejtett praktikákkal igyekeztek a keresztyéneket rábírni arra, hogy elhagyják a hitüket. Mennyi kínzásban volt részük, hányszor felajánlották utána, ha megtagadják az Urat, ha besúgókká válnak, akkor nem lesz többé magánzárka, kényszermunka, és szenvedés.

Ilyen könyveket olvasva, vagy csak magáról a Krisztusért való szenvedésről gondolkodva, gyakran eszembe jut, hogy hol lenne a határ? Lenne-e egyáltalán? Nekünk itt, és most olyan könnyű hinnünk, de némely iszlám, és Távol-Keleti országban élet-halál kérdéséről van szó. Ugyanígy vállalnánk a hitünket kételyek nélkül, ha szeretteinket látnánk szenvedni, és nem látnánk változásra reményt? Keresztelő János helyzete ugyanis egykor ez volt. Jézus ezt üzeni neki azzal, amit mond: te, csak vedd komolyan azt, amit eddig komolyan vettél!

2. Nézz szét! S mennyire jellemző Jézusra, hogy nem tesz szemrehányást, hogy pont János kételkedik benne, aki az útkészítő, nem tart előadást sem, nem üzen tételeket, hanem azt mondja a követeknek: „azt mondjátok el neki, amit láttatok és hallottatok”. Mintha ezt mondaná: nézz szét, János, és megkapod a választ. Ott van előtted, az egész világ azt harsogja, hogy ki is vagyok, csak meg kell látnod és hallanod! Bizonytalanságunkban Jézus nekünk is ezt mondja. Ő nem bizonygatja kilétét, nem magyarázkodik, de tetteiben megmutatja, hogy ki is Ő. Ehhez azonban ki kell nyitni a szemünket, és meg kell lássuk a csodáit.

Ha elfog bennünket a kétely – mert időközönként előfordul ez a legsziklaszilárdabb hitű keresztyénnel is – Krisztust illetően, álljunk meg egy percre, és gondoljuk végig azt, amit eddig Isten tett velünk, és általunk. Ahogy azt is, hogy mit várunk Jézustól? Hogyan mutassa meg, hogy ki is Ő?

János ismerte őt, teljes szívvel és lélekkel hirdette a Messiás eljövetelét. Amikor azonban jöttek a bajok, a börtön, elgyengült. Már nem felfelé tekintett, hanem saját magára, arra, hogy helyes úton jár-e, azt tette-e amit kellett?  Hasonló a baj sokszor velünk is, magunkra nézünk, tehetetlenségünkre, környezetünkre, és elbizonytalanodunk. A világ az ideiglenességet hirdeti.

A tárgyakat nem az elnyűhetetlenségre tervezik, hanem arra, hogy 3-5 év múlva újat vegyünk. A házakat nem évszázadokra építik, ahogy egykor, hanem néhány évtizedre. Minden elnyűhető, jobbítható, lecserélhető. Legyen az mobiltelefon, autó, vagy épp egy házasság… Ugyanez igaz a lelki életre is. Vannak újabb és újabb hullámok, amelyek sokak számára aszerint követendők, hogy melyik sztár épp miben hisz, miről áradozik folyton a televízió és újság, és mi a divat. Lehet, hogy gyökereik valamelyik ősi világvallásra megy vissza, de a megjelenési formájuk 21. századi, korszerű – és a divat elmúltával lecserélhető. No egy ilyen világban, hogy tegye oda az ember az életét egy ügy mellé? Honnan tudhatná bizonyosan az ember, hogy igaz az, hogy Jézus valóban az Isten Fia, a Megváltó, amikor semmi tényszerű, tudományosan igazolható bizonyíték sincs rá? Honnan tudhatom, hogy jó helyen van az életem, mert ha valóban igen-t mondok, akkor az az egész életemre kihatással lesz.

János egykor önigazolást várt, hogy jó volt, amit egész életén át tett. Valami nagyot akart, szavakat vagy tetteket, ami minden kétséget eloszlat majd benne. Nem várunk kételyeink közt gyakran valami hasonlót mi is, akik Krisztus követőinek, keresztyéneknek valljuk magunkat?

A bizonyosság:

Aki hatalmas, mindent eldöntő szavakat és tetteket vár, az csalódni fog. Milyen igazak Krisztus tetteire Reményik Sándor szavai:

Ne várd, hogy a föld meghasadjon

És tűz nyelje el Sodomát.

A mindennap kicsiny csodái

Nagyobb és titkosabb csodák.

Jézus nem igazolja magát, soha nem hivatkozik messiási voltára, nem harsogja világgá – sőt gyakran meg is tiltja – hanem csendesen, észrevétlen munkálkodik. Nézzük meg, amikor meggyógyítja a leprásokat, vakokat, bénákat, egyszer sem mutatkozott be, hanem cselekedett. Az emberek pedig a tettek mögött meglátták az Istent. Felismerték, hogy Ézsaiás szavai beteljesedtek: „jön Isten, és megfizet, megszabadít benneteket! Akkor kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Szökellni fog a sánta, mint a szarvas, és ujjong a néma nyelve.” (Ézs. 35,4-6) Nem akarta, hogy azért higgyenek benne, mert Ő azt mondja, hogy “valaki”, hanem azért, mert felismerték tettei és szavai mögött, hogy Ő a VALAKI. Az a valaki, aki nem harsog, nem erőlteti rá másokra magát ma sem, akit el lehet utasítani, ki lehet gúnyolni, le lehet köpni, mégis látható módon megmutatja, hogy az élet és halál ura. Fel lehet Őt ismerni ma is a “csendes csodák” között az életünkben, és ez kegyelem.

Kicsit még visszatérve az előbb említett keresztyéneknek a beszámolójához, nagyon kevesen beszéltek nagy és látványos csodákról, szabadulásokról. Ha így visszagondolok, talán egyet sem olvastam. Azonban mind arról beszéltek, hogy Isten megerősítette őket a börtönben, ha úgy érezték, hogy nem bírják tovább, ha kételkedni kezdtek, Igék jutottak újra és újra az eszükbe, kaptak társakat, megőriztettek, és bizonyosságuk volt akkor is, ha tudták, hogy a kivégzés, és halál felé tartanak. Isten ígéretei, amelyeket erre nézve adott Jézusban, beteljesedtek az életükben.

Isten ma is cselekszik, és ha elbizonytalanodunk hitünkben, álljunk meg egy pillanatra, és nézzünk szét, sőt nézzük meg a saját életünket is! Rá fogunk döbbenni, hogy mennyire magán viseli minden Isten keze nyomát! Valamennyien tudnánk csodákat sorolni az életünkből, amelyekről tudhatjuk, hogy nem maguktól valók, nem véletlenek, ahogy esetleg sokan gondolnák. Hogyan erősíttetünk meg gyászunkban, vagy betegségünk alatt. Hogyan menekültünk meg előre nem látható bajoktól, vagy épp erősített meg bennünket, ha bekövetkezett az életünkben olyan módon, ahogy azt nem is reméltük. Milyen nagy javunkra vált engedni a vezetésének! Nem látványos események ezek, talán sokan megvonnák rajta a vállukat, de mi, akik átéltük, tudjuk, hogy nem maguktól történtek.

Földi élete utolsó útján sem látták meg sokan, hogy ki is Ő. Nem tett akkor sem semmi rendkívülit: nem szállt le a keresztről, nem hívta az angyalok seregeit. Némán meghalt az egyik kereszten, a Golgotán, mint bármely más bűnöző a korban. Olyan volt, mint mindenki más, fájt neki, ha nem értették, szomorú volt, ha meghalt a barátja, örült, ha szerették. Mégis, amit tett, rendkívüli volt: elvégezte a megváltás művét értünk. Ennél többet nem tehetett, és ennél nagyobb jelet nem is várhatunk, mert nincs nagyobb.

Isten adja, hogy felismerjük életünkben a csendesen munkálkodó Isten Fiát, és igaz lehessen ránk is Jézus kívánsága: „Boldog, aki énbennem meg nem botránkozik”. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |