| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Meddig késünk még?

Filippiekhez írott levél 3. fejezet 7-14.

„⁷Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.

⁸Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem.

⁹Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján,

¹⁰hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához,

¹¹hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.

¹²Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.

¹³Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,

¹⁴de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.”

Hallottuk az apostoli bizonyságtételt, lélekben elcsendesedve imádkozzunk:

Drága jó Urunk! Szerető mennyei Atyánk!

Csöndes, szívünk mélyén fakadó imádságban szólítunk, hogy együtt dicsőíthessünk, magasztalhassunk Téged, és örvendezhessünk, tanulhassunk a Te néped közösségében. Kevés az értelmünk, hogy felfogja végtelen szereteted mélységeit, megérthesse cselekedeteid minden részletét. Köszönjük, hogy mégis gyarlóságunk ellenére is fiaidnak mondhatjuk magunkat, és fiadként részesei lehetünk annak az örökségnek, amit Krisztusban számunkra készítettél. Köszönjük az otthonunkként számunkra rendelt gyönyörű bolygót, a Földet, és az azt körülvevő mennyországot. S köszönjük, hogy méltatlan mivoltunkat nem tekintve egy még csodálatosabb mennyei otthon várja ígéreted szerint a Krisztust Uruknak vallókat. S köszönjük az örökül ránk maradt élő és ható Igét, a szent Igét, mely szólít és indít az evangélium hirdetésére mindnyájunkat. Bocsásd meg, hogy sokszor kell csalódnod bennünk. Bocsásd meg, ha Fiadhoz méltatlanul élünk, és szégyent hozunk az atyai házra. Segíts Szentlelked által elfogadni és szívünkbe zárni Pál apostol igaz példáját, és szüntelenül buzdíts minél hívebben követni a Krisztus által.

Áld meg e gyülekezetet, hogy Igédtől erősödjön, épüljön, és meglássa a Te akaratodat. Szentlelked által légy velünk, Krisztus nevéért kérünk. Ámen.

Siess keresztyén, lelki jót hallani,

Régi törvényből harcolni, tanulni,

Az igaz hite mellett mint kell bajt vívni,

Krisztusban bízni.

Mert nem hiába ezt az ó törvénybe,

Próféták írták Biblia könyvébe:

Szép tanulság ez most az új törvénybe,

Mi eleinkbe.

Jól tudja földön ezt minden keresztyén:

Nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten.

Ezt minden népnek tudására adom:

Istenünk vagyon!

161. dicséret 1-3. vers

Józsué könyve 18. fejezet 1-10. vers

„¹Izráel fiainak egész közössége összegyűlt Silóban. Ott helyezték el a kijelentés sátrát, miután meghódolt előttük az ország.

²De maradt Izráel fiai között még hét törzs, amelyeknek nem osztottak örökséget.

³Azért ezt mondta Józsué Izráel fiainak: Meddig késtek még elmenni és birtokba venni azt a földet, amelyet nektek adott atyáitok Istene, az ÚR?

⁴Jelöljetek ki törzsenként három férfit, hogy elküldjem őket. Induljanak el, járják be az országot, készítsenek róla leírást örökségüknek megfelelően, majd jöjjenek el hozzám.

⁵Azután osszák fel maguk között hét részre. Júda maradjon meg a maga területén délen, József háza is maradjon meg a maga területén északon.

⁶Ti tehát készítsetek leírást arról a földről, a hét birtokrészről, és hozzátok ide hozzám, hogy kisorsoljam közöttetek Istenünknek, az ÚRnak színe előtt.

⁷De a lévitáknak nincs birtokrésze köztetek, mert az ÚR papi szolgálata az ő örökségük. Gád, Rúben és a Manassé-törzs fele pedig már megkapta örökségét a Jordánon túl keleten, amit Mózes, az ÚR szolgája adott nekik.

⁸El is indultak azok a férfiak, és elmentek. Amikor útra keltek, megparancsolta nekik Józsué, hogy készítsenek leírást az országról. Ezt mondta: Menjetek el, járjátok be az országot, és készítsetek róla leírást! Azután térjetek vissza hozzám, és én kisorsolom köztetek itt, Silóban, az ÚR színe előtt.

⁹Elmentek tehát a férfiak, bejárták az országot, és egy könyvben leírást készítettek a városokról és a hét birtokrészről. Azután visszamentek Józsuéhoz a silói táborba.

¹⁰Józsué pedig sorsot vetett nekik Silóban, az ÚR színe előtt, és felosztotta ott Józsué a földet Izráel fiai között; mindenki megkapta a maga részét.”

A 3. verset olvasom újra:

„Azért ezt mondta Józsué Izráel fiainak: Meddig késtek még elmenni és birtokba venni azt a földet, amelyet nektek adott Atyátok Istene, az Úr?”

Egyik költőnk egyik versének utolsó sorai így hangzanak:

Mi mindig mindenről elkésünk,

Késő az álmunk, a sikerünk,

Révünk, nyugalmunk, ölelésünk,

Mi mindig mindenről elkésünk.

Talán vannak, akik már rájöttek, Ady Endre „Akik mindig mindenről elkésnek” című versének utolsó versszakát olvastam. Rólunk, nemzetünkről írja, mintha mi mindig elkésnénk, mintha mindenről elkésnénk.

Vajon ez a megállapítás a mai keresztyénségről is igaz? Rólunk, mai keresztyénekről is ugyanezt leírhatná, elmondhatná a költő, hogy mi mindig, mindenről elkésünk?

Egy igen régi történetet olvastam az előbb Józsué könyvéből, és ebben a történetben az Isten ajándékáról, az Isten adományáról olvashattunk „…amelyet nektek adott Atyáitok Istene, az Úr”.

Először is tehát emlékeztet bennünket ez a bibliai szakasz Istenre, a gazdag Istenre, az ajándékozó Istenre. Arra az Istenre, aki ígéreteket tesz, ígéreteihez hű, és nemzedékről nemzedékre beteljesíti ígéreteit. Néha sok idő telik el, de az Isten ígéretei beteljesednek. Ő nem a mi óránk szerint és nem a mi 70, avagy 80 esztendőnk szerint cselekszik.

Emlékezzünk az Ábrahámnak tett ígéretre: „Megáldalak, megáldatnak benned a népek, miután nagy néppé teszlek”. Egy ígéret, és ezt az ígéretet évszázadok, évezredek alatt teljesíti be az Úr. De Ábrahámnak kellett megtenni az első lépéseket és a következő nemzedéknek; Izsáknak a maga lépéseit, és Jákóbnak szintén a maga lépéseit. Ebben a nagy ígéretben és a beteljesülő ígéretekben minden nemzedéknek megvan a maga feladata. „Ábrahám hagyjad atyáid földjét, jöjj arra a földre, ahová én hívlak” – ez az Ábrahám feladata. Hogy odahagyja atyái bálványait, és az Istennek engedelmeskedjen. Aztán eltelik sok-sok év, jön az egyiptomi időszak. Először a jólét, majd a nyomorúság, és az egyiptomi szolgaságból a szabadulás, a pusztai vándorlás, a „menjünk vissza Egyiptomba, ott húsos fazekak vannak” – az egyiptomiak számára, és nem a rabszolga nép számára. Jönnek a zúgolódások, sok minden jön, évszázadok telnek el, és elérkeztünk a most fölolvasott bibliai szakasz korához, Józsué korához, a honfoglalás…??? Hiszen az ígéret földje ezért ígéret földje: „amelyet nektek adott atyáitok Istene, az Úr”. És most eljött az az idő, amikor birtokba kellene venni. Amikor az Isten ajándékát át kellene venni.

És nézzük tovább… Nézzük az egyház életét, nézzük a mi életünket. Isten gazdagon ajándékozó Isten, ígéreteit beteljesítő Isten. Hiszen bűnbocsánatot, hiszen kegyelmet ígért és ajándékoz a megtérőnek. Hiszen – ahogy Jézus mondja: „az én békességemet adom néktek, nem úgy, ahogy a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, és ne féljen”. Új életet ajándékoz a Krisztusban, egy egészen új szakasz kezdődhet el; az eltévedt ember megtérése után az Isten szolgálatot ajándékoz, feladatot ajándékoz nekünk. Értelmet ad életünknek, közösséggel, Vele és népével való közösséggel akar megajándékozni, örömmel akar megajándékozni, és sorolhatnám… és az örök élettel. Az Isten, ajándékozó Isten: amit nekünk ígért az Isten.

És azt is látjuk (ez egy hosszabb és másik történet lenne már), hogy Isten még ítéleteiben is kegyelmes. Olykor az egyiken ítélet és az a másikon kegyelem. Hiszen Izráel fiait is megbünteti engedetlenségük idején, mikor az asszírok kezébe adja.

Nos, így érkeztünk el a kérdéshez, amit Józsué föltesz saját kortársainak: „meddig késtek még elmenni és birtokba venni azt a földet, amelyet nektek adott Atyáitok Istene, az Úr?”. Meddig késtek még megismerni azt, amit az Isten nektek készített? Meddig? Mindig elkésni akarunk? Lemaradni akarunk? Meddig késtek még, kérdezte kortársait. Menjetek el, járjátok be, ismerjétek meg és vegyétek birtokba, amit az Isten nektek készített.

A törzsek közül néhány törzs már ott volt a kánaáni városok között, nyájait legeltetve. A hét kisebb törzs meg ott toporgott körülöttük és nem mozdultak. Nem mentek tovább. Amit az Isten nekik ígért, és az évek, évtizedek, évszázadok alatt nekik akart adni, azt nem akarják megismerni, vagy nem merik, nem indulnak el. Józsué kénytelen figyelmeztetni őket, „menjetek már, ismerjétek már meg!”. Ehhez azonban ki kell mozdulni. Ki kell mozdulni a megszokottból, oda kell hagyni, ahogy egykor Ábrahámnak is oda kellett hagyni atyáik földjét, a megszokottat a bálványokkal együtt, hogy megismerhesse azt, amit kap. Hányszor vagyunk olyan kisgyermekek mi is hívő emberként, ahogy a kisgyermek játszik a maga kis régi megszokott játékaival, aztán megérkezik a vendég, ajándékot hoz. Odajön – a kis régi ajándékai a kezében, de azt le nem tenné –, „Add ide!”, és akkor minden a földre potyog. Ahhoz, hogy átvehessük, amit az Isten készít, ahhoz le kell tenni a bálványokat, el kell engedni a biztosnak látszó mulandó bálványokat. Ahhoz, hogy átvegyük, amit az Isten készít, ahhoz tudni kell letenni a tegnapit és a tegnapelőttit, amit az Isten adott nekünk. Mert az Úr ma és holnap újabb dolgokkal szeretne megajándékozni.

Hogy van mindez? Meddig késtek még megismerni? Mozduljatok már ki! És ez bizony ránk is érvényes. Ki merünk e mozdulni a megszokottból, keresztyénségünk megszokott sablonjaiból? Ki merünk-e mozdulni abból, ami egyébként tegnap az Isten ajándéka volt? – de az a tegnap volt. Vagy mi is mannát halmozunk? A tegnapi mannából akarunk élni, közben az Úr azt mondta, hogy holnap is kaptok. „Holnap is gondoskodni fogok rólatok.”

A tegnapi megvan még. Egyházunk egyik nyomorúsága, hogy mindig a múltjából akar élni. Azért hálát kellene adni, jó példáit szabad követni. De nem lehet a múltunkból élni. Jézus nem azt mondta, hogy „bízzál bennem és ragadj ott le”. Hanem azt mondta, hogy „jöjj és kövess engem”. Jöjj, újabb és újabb dolgokat fogsz megismerni. Még inkább megismerheted az Isten hatalmát, szeretetét és irgalmát. Mozduljatok már ki, mondja Józsué kortársainak, a hét törzsnek, menjetek már, hát legalább ismerjétek meg mi az, amit az Isten nektek készített. Az a Józsué mondja, aki annak idején tagja volt annak a kis küldöttségnek, amelyik Izráel vonulása idején Kánaán területére jött, és Józsué és Káleb volt az, aki azt mondta, hogy jó föld az, ahogy az Isten megígérte. Vannak nehézségek, de az Istenre kell nézni. Nem Anák fiaira, nem az óriás emberekre kell nézni, nem az akadályokat kell nézni. Most ez a Józsué mondja a többieknek: „menjetek már!”. Az Isten többet készített, mint amennyit eddig megismertet velük és amennyi eddig az övék lett. Isten ígéreteinek gazdagságát mennyire ismerjük? Mennyire ismerjük mindazt, amit az Isten ígért a benne bízóknak? Mennyire ismerjük mi az Igét? Ha kevésbé, akkor persze, hogy görcsösen ragaszkodunk tegnapi kegyességünk tegnapi áldásaihoz. Az Úr pedig újakat akar adni. Meg akar gazdagítani. Ha a hívő ember, ha a gyülekezet, ha egy egyház csak a múltjából akar élni, akkor mindig a tegnapi mannákat szedi elő. Azért hálát adva magasztalni kell az Urat. És hitben előre el kell indulni, hogy még inkább magasztalhassuk a mai és majd a holnapi mannáért, amit holnap ajándékoz az Isten. Testi, lelki, e múlandó világhoz tartozó ajándékait meg kell ismernünk. És meg kell ismernünk az örök életre szóló ajándékát.

Józsué másik kérdése arra vonatkozik, „miért késtek még birtokba venni?”. Nem egyszerűen csak „menjetek el és kukucskáljátok meg, nézzétek meg, jaj de szép, és maradjatok a tegnapinál” – kishitűen. Hanem megismerve, mintegy feltérképezve, „menjetek és vegyétek birtokba!”. Nem elég látni milyen szép ajándékot hoztam, hanem le kell tenni a tegnapit, és oda kell menni bizalommal, üres kézzel, hogy amit nekem hoztak, az az enyém lesz.

Meddig késtek még birtokba venni? Emlékezzünk a Filippi levélből Pál apostol bizonyságtételére. Azt mondja: „kárnak és szemétnek ítélek mindent a Krisztusban kapott gazdagságért”. Mit ítél kárnak és szemétnek? Mi az, ami a Krisztusban kapott kegyelemhez, új élethez képest olyan, mint a szemét? – értéktelen, kicsi mértékű. Megdöbbentő. Olyan dolgokról beszél itt az apostol, ami mind az Isten ajándéka volt. Tegnap és tegnapelőtt. Kegyes, istenfélő családban nevelkedhetett fel. Farizeusi családban nevelkedhetett. Gamáliel papjának, a kor leghíresebb teológiai tanárának lábainál tanulhatott. Ez mind az Isten ajándéka. „Héber vagyok, a héberek közül” – mondja. „Annak rendje-módja szerint a szövetség jelét, a körülmetélést én is megkaptam.” Mind az Isten ajándéka. Tegnap és tegnapelőtt. És most a Krisztusban mára és holnapra újabb és nagyobb dolgokat akar adni az Isten. Erre mondja Pál: akkor leteszem a tegnapit, a tegnapelőttit hálával, hogy átvehessem a mait és a holnapit.

Meddig késlekedtek még birtokba venni? – kérdezi Józsué. Mit topogtok még itt egymás nyakán? Hiszen ott voltak a nagyobb törzsek, ott voltak a kisebb törzsek, Izráel törzsei, ott egy kupacban. Talán egymásban jobban bíztak, mint az Úrban? Az apostol bizony nagy példát ad nekünk. Tudni kell elengedni azt, amit tegnap adott az Isten, hogy átvehessük a mait és a holnapit.

Pál apostol életének hatalmas felismerése volt ez. És utána mindehhez tartotta is magát. Mindez mozgatta őt. Átvenni, birtokba venni azt, amit az Isten holnapra készített. Menni és cselekedni, vagyis nem csupán elméleti tudás elmenni, megismerni a földet, lapozgatni a Bibliát, jó sokat tanulni belőle, hanem gyakorolni is mindazt. Jézus azt mondja, hogy „jöjj és kövess engem”. Az a Jézus mondta, aki faluról falura, városról városra járt. Nem az a Jézus, aki leült ott a Genezáreti tó partján a domboldalra, és aztán ott 3 évig tanított, osztogatta a kenyeret, meg a halat, hanem az a Jézus, aki ment. Újra és újra ment. „Jöjj és kövess engem.” Nem azt mondja, hogy gyere ide, ülj le, és aztán itt idegyökerezel, és semmit nem fogsz utána tovább lépni – hanem „jöjj”. Az a Jézus, aki azt mondta, hogy „a rókáknak barlangjuk van – ők ahhoz kötik magukat –, a madaraknak fészkük van, az ember fiának nincs fejét hová lehajtania”. Igen, ez a Jézus hív. Itt egy állandó mozgás van, az isteni cselekvő Isten, nem valahol letelepedő, és onnan aztán senki nem mozdíthat meg. „Vegyétek már át, vegyétek már birtokba, amit az Isten néktek akar adni.” Ismeret, megismerni, és utána hittel kinyújtani kezünket, és átvenni, mert így tapasztalhatjuk meg, hogy aki tegnap hatalmas volt, az ma is az. Így tapasztalhatjuk meg, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma is mindörökké ugyanaz. Ha mi mindig csak a tegnapból akarunk élni, akkor csak megszegényedünk, és másokat is megszegényítünk. Mert az Isten mára és holnapra fölkínált ajándékait mi sem vesszük át, így másoknak se adhatjuk tovább.

Szeretett Testvérek!

Tegyük föl a kérdést végül magunknak: meddig késünk még, keresztyén emberként?

Fontos tanítás tehát a mi számunkra, hogy e földön elsősorban nem birtokunk van, mármint a telekkönyvnél bejegyzett birtokunk (olyat is ad az Isten), de itt minden az Úré. Hanem itt küldetésünk és szolgálatunk van. A cselekvő Isten munkájába állhatunk be. Erre hív az Isten bennünket. Küldetésünk és szolgálatunk van. Itt semmi nem a miénk. Egy időre lehet, hogy a nevünkre íratjuk a telekkönyvnél, mert ugye most már ilyen is van néhány száz éve. Nem a miénk. Az életünket kaptuk, az erőnket kaptuk, a képességeinket kaptuk, a gyermekeinket kaptuk, semmit nem hoztunk, és semmit ki nem viszünk ebből a világból. De itt igenis az Isten ajándékaként küldetésünk és szolgálatunk van. Beállni a cselekvő Isten munkájába. Azt mondja Jézus: „az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom”. Ez a Jézus hit követése. Merjük megtanulni mindezt mi is.

Minden törzs megkapta a maga örökségét, de észre kell vennünk, hogy itt sem a telekkönyv az érdekes, bár ezért képesek vagyunk, akár napjainkban is képesek, fegyverrel lövöldözni egymást, hanem ez feladat, ez szolgálat. „Megáldatnak benned a népek.” Még mindig a tegnaphoz akarunk ragaszkodni. Azt akarjuk lemerevíteni. Ha kell, rakétákat is küldeni egymás ellen. Pedig nem erről van szó. Hogy a népek megáldassanak, ez a tervem. Erre gyere és mozdulj Izráel. Erre gyere és mozdulj keresztyén és egyház.

Igen, az Isten ajándékait szeretné átadni nekünk, de ez feladat. Ez a legnagyobb ajándék, hogy így értelme van az életnek.

Meddig késünk még? Bűnbánatra is hív ez a két fölolvasott bibliai szakasz, jó lehet időben bő évezred elválasztja egymástól az eseményeket; Józsué korában és az apostoli kor. Mégis bűnbánatra hív, hiszen kishitűségünkben mi is képesek vagyunk alábecsülni az Isten hatalmát, ajándékait, ahogyan ott is kishitűek voltak, ezért egy lépést nem léptek tovább. Gyakran tétlenül, sült galambot várunk. Pedig nem ezt kellene. Ha sült galambot várunk, akkor ebből zúgolódás lesz: hát nem jön! Az Isten sült galambot nem küld. De hív és fölszerel a szolgálatra. A kegyelmi ajándékokat is ezért adja, hogy szolgáljunk azokkal. Bűnbánattal be kell ismerni, hogy hányszor úrrá lesz rajtunk a kishitűség, és így megállunk.

Bűnbánattal be kell ismerni, hogy hányszor halogatásaink miatt magunk is, de mások is megszegényednek. Mert amit az Isten ad, mi nem vettük át. Azért adta, hogy tovább adjuk, és nincs mit tovább adni. Legfeljebb a tegnapi mannát emlegetjük. Az meg nem kell másnap, az már nem kívánatos.

És mind a két fölolvasott bibliai Ige inspiráljon és mozdítson meg bennünket. Mert először is megkérdez: vajon mi „mindig mindenről elkésünk, késő az álmunk, a sikerünk, révünk, nyugalmunk, ölelésünk”? Vagy pedig meghalljuk a hívó szót, hittel lépünk, kinyújtjuk a kezünket, és átvesszük, amit az Isten egy időre nálunk akar elhelyezni, hogy azzal szolgáljunk, és áldássá legyünk. Bátorítson bennünket mindkét Ige, erre a hitből fakadó engedelmességre. Legyen a mi életünk, mint megajándékozott élet, másokat meggazdagító életté. Legyen a mi hitünk, keresztyénségünk, személyes hitünk és gyülekezeti közösségi életünk is nemzetünket meggazdagító élet. Mert az Isten sok mindent nálunk helyez el egy időre, hogy ezzel szolgáljuk népünket is. Az alkalmakat áron is meg kell vennünk létünkkel. Meddig vártok még? Meddig halogatjátok még? Meddig késlekedtek még? – kérdezte Józsué. És bizony a mai egyházak is megkérdezik, és bennünket is megkérdeznek: meddig várunk még tegnapi babérjainkon ücsörögve, mire várunk? Amikor az Isten kész, hogy ígéretét beteljesítse rajtunk, és általunk is kész, hogy ajándékozzon, hogy mi is tovább adhassuk. Legyen nagy bátorítás, hogy ilyen Urunk van. És erősödjünk meg az engedelmes hitben, hogy áldássá legyünk. Ámen.

Lám Istennek angyala mind tábort jár,

Az istenfélő emberek körül jár.

Az Istentől azért ki oltalmat vár,

Útaiban mindenütt az nagy jól jár.

Segítségül azért Istent hívjátok,

Ő jóvoltát kóstoljátok, lássátok!

Igen nagy-jó, azt bizonnyal tudjátok:

Benne bízó emberek mind boldogok.

Valamiglen élsz ez árnyék világban,

Szánt-szándékkal ne élj a gonoszságban,

Sőt életed foglaljad minden jóban,

Hogy lakozzál Istennek oltalmában.

254. dicséret 4., 5., 6. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, mert Tiéd az egész világ. Dicsőítünk ajándékozó, kegyelmes szeretetedért, és Téged magasztalunk, hogy megtérve hozzád tartozhatunk Tehozzád és a Te népedhez. Áldunk Téged, hogy ígéreteidet megtartó, hűséges Úr vagy, hogy ajándékozó Isten vagy, hogy ajándékaiddal jól sáfárkodjunk. Bocsásd meg gyakori kishitűségeinket, aggodalmaskodásainkat, hogy válaszunkat, odaszánásunkat gyakran halogatjuk, hogy nem vesszük át, nem ragadjuk meg nekünk fölkínált ajándékaidat és így szegényes életünkben, ráadásul, gyakran zúgolódunk ellened. Bátoríts lelkeddel, erősítsd hitünket Igéddel, ösztönözz a hit hőseinek jó példáival bennünket, a hitből fakadó bátor lépésekre, hogy igyekezzünk jobban megismerni Téged, igyekezzünk erősebben bízni Benned, és megragadni ajándékaidat. És bátoríts bennünket, hogy áldássá lehessünk nemzetünk, egyházunk, gyülekezetünk, családunk számára.

Könyörgünk most a Református Világtalálkozó alkalmaiért határon innen és túl, és könyörgünk a debreceni rendezvényekért, az itteni ifjúsági találkozók programjaiért és a záró alkalomért. A Te áldásodat kérjük mindezekre.

Urunk Istenünk! Segíts bennünket, hogy ne csupán a tegnapra nézzünk, azért inkább hálát adjunk, hanem nézzünk Reád, előre, a holnapra és mindarra, amire hívsz, hogy együtt lépjünk Veled, hogy hitből cselekedjünk és áldássá legyünk.  Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |