| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Mi az Urat szolgáljuk!

Efézusbeliekhez írott levél 2. fejezet 1-10.

„¹Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt,

²amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a lélekhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik.

³Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk emberi természetünk szerint, éppenúgy, mint a többiek.

⁴De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett,

⁵minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! -

⁶és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért,

⁷hogy megmutassa az eljövendő korszakokban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban.

⁸Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;

⁹nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.

¹⁰Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk.”

Ima

Mindenható Istenünk!

Hálát adunk Neked, hogy ma összegyűlhettünk ebben a templomban. Köszönöm Neked, hogy ezen a nagy közösségen belül, amit nemzetnek és országnak hívunk, adtál nekünk egy kis közösséget is, amit gyülekezetnek hívunk. Köszönjük Neked, hogy ebben a gyülekezetben lehetünk. Köszönjük Neked, hogy ezt nem felsőbb hatalom és országhatárok tartják össze, hanem a Te szereteted, a mi egymás iránt érzett szeretetünk, a hitünk és irántad érzett szeretetünk. Drága Istenem, köszönöm, hogy ide bárki jöhet, mindegy, hogy milyen nyelven beszél, milyen anyagi vagy családi háttere van. Köszönöm Neked, hogy ebbe a közösségbe akarsz minket is bevonni, Krisztus gyülekezetébe, a keresztségen keresztül is. Drága Istenem, Te látod, hogy mennyire földiek és gyarlók vagyunk, főleg, amikor őszintén magunkba nézünk, amikor egyedül vagyunk és nem a közösségben; akkor szembesülünk önmagunkkal, hogy mennyire „lehúz, megköt régi csüggedésünk” – ahogy az énekben is énekeltük –, hogy mennyire hiábavalók a mi próbálkozásaink is. És mindig újra és újra észrevesszük, hogy mennyire bűnösök vagyunk, hogy a test szerint élünk, hogy a harag fiai vagyunk. Drága Istenem! Kérlek, hogy fel tudjunk nézni ebből a bűnből, és meglássuk, hogy mekkora a Te kegyelmed, hogy a Te kegyelmed még ezt is elviseli, a mi gyarlóságunkat, és ezt is befogadja. Kérlek, erősítsd a mi hitünket, hogy ez tartson össze bennünket, és ez hozzon el ide minket a templomba. Istenem! Kérlek, áldd meg a mai istentiszteletet is. Add, hogy a te Szentlelked legyen közöttünk. Ámen.

Úr Jézus, mely igen drága,

A te igédnek világa,

Mely bölccsé tévén az elmét,

Szüli az Úrnak félelmét.

Gerjeszd fel most indulatunk,

Hogy míg igédre hallgatunk,

Végyen bennünk épületet

A hit, reménység és szeretet:

Tégy bölcsekké, tégy szentekké!

154. dicséret

Józsué könyve 24. fejezet 14-24. vers

¹⁴Most azért az URat féljétek, és őt szolgáljátok tökéletesen és igazán. Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, meg Egyiptomban, és az URat szolgáljátok!

¹⁵De ha nem tetszik nektek, hogy az URat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek a földjén laktok. De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!

¹⁶Erre válaszolt a nép, és ezt mondta: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az URat, és más isteneket szolgáljunk!

¹⁷A mi Istenünk az ÚR! Ő hozott ki bennünket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és azokat a nagy jeleket tette szemünk láttára. Megőrzött bennünket minden úton, amelyen jártunk, és minden nép között, ahol átvonultunk.

¹⁸Kiűzött előlünk az ÚR minden népet, az országban lakó emóriakat is. Mi is az URat akarjuk szolgálni. Bizony, ő a mi Istenünk!

¹⁹Akkor Józsué ezt mondta a népnek: Nem tudjátok ti szolgálni az URat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket!

²⁰Ha majd elhagyjátok az URat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót tett is veletek.

²¹A nép azonban ezt felelte Józsuénak: Nem! Mi az URat akarjuk szolgálni!

²²Ekkor így szólt Józsué a néphez: Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az URat, hogy őt szolgáljátok. Ők azt mondták: Tanúi vagyunk.

²³Most azért távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek köztetek vannak, és adjátok oda szíveteket az ÚRnak, Izráel Istenének!

²⁴A nép így felelt Józsuénak: Az URat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk.”

Szeretett Testvérek!

Ezekben a napokban igen sok ünnepi beszéd elhangzott. Elhangzottak az ünnepi beszédek, bizonyára szépek voltak, reménység szerint igazak is, de az is lehet, hogy nagyon sok hangzatos szólam volt benne, és kevés gyakorlati valóság. Elhangzottak az ünnepi beszédek, lehet, hogy pártoskodók voltak, lehet, hogy mindenki magának akart ebből az ünnepből is valami fajta hasznot, politikai tőkét kovácsolni.

Ünnep – Lehet, hogy némelyek Istvánt emlegették, mások kenyérről beszéltek, lehet, hogy némelyek az Uniót magyarázták, mások magyarázták az elrontott gazdasági bizonyítványt, és próbálták megetetni népünkkel, hogy ez mind jó nekünk, ami megszorítás címén, rossz vezetés után a miénk lesz. Sok beszéd hangzott el biztos. Lehet, hogy volt közöttük patetikus, lehet, hogy volt silány. Ünnep…

Aztán karneválozunk… Fél 9-kor is a fél gyülekezet jutott el ide, némelyek a fél várost körülautózva, hogy ide érkezhessenek. És most is (bár tudom, hogy a kertben ülnek), körülbelül a fél gyülekezet van itt. Ünneplünk.

Szórakozunk? Vagy ahogy némelyek mondanák ma: valami jó buli legyen legalább ezen a napon. És azután? És mi lesz az ünnep után? Mi lesz azután, hogy volt augusztus 20-a? Hazamegyünk, még néhány mondatot szólunk, mondunk, néhány kritikai észrevételt megteszünk, aztán ez is elmúlik. Jönnek a hétköznapok, szürkék, egyformák, a régi kerékvágás és minden megy tovább. Ennyi történik?

És elhangzanak prédikációk. Mire emlékszünk belőle? De legfőbbképpen mennyi hasznunk lett belőle? Mennyit hasznosítottunk abból, amik szószéken hangzottak el? Vagy már azt is ugyanúgy elfelejtettük, mint a tegnapi vagy mai ilyen vagy olyan világi ünnepi beszédet?

Az előbb fölolvasott bibliai szakaszunkban ünnepi beszéd van. Nem volt semmilyen hivatalos ünnep, de Józsué (a nép vezetője) érezvén, hogy telnek az évek, az évtizedek fölötte, összehívja Izrael népét, összehívja a vezetőket, beszél hozzájuk.

Először is nagyon tanulságos (ha végigolvastuk volna a beszédet és nemcsak a legvégét), hogy mikről beszélt.

Az egyik: emlékeztette Izrael fiait az Isten tetteire. Nem magyarázott bizonyítványt. Nem akarta bebizonyítani, hogy amit elrontottunk, az nektek nagyon jó. Nem akart szépeket mondani. Beszélt az Isten tetteiről, az Ábrahámnak adott ígéretről: megáldalak, nagy néppé teszlek, és szeretném megáldani rajtad keresztül a népeket. Jöjj, hagyd ott atyáid földjét, bálványait, isteneit, és jöjj arra az útra, amire hívlak. Emlékeztette őket az Egyiptomból való szabadulásra, a pusztai vándorlás nagy eseményeire, emlékeztette az Isten tetteire.

Másodszor: ez a beszéd megmozdít. Nem csak szépen elmondta, hogy mi történt, hogy az Isten mit cselekedett; hanem: „most azért az Urat féljétek…”. Távolítsátok el az idegen isteneket magatok közül. Mozgósított. Megszólított.

Harmadszor: példát adott. Még pedig úgy adott példát, hogy a példaadás mondata így kezdődik: de. Hívja a népet, hogy szenteljék oda magukat az Úrnak, de bárhogy is választanak, ha visszamennek a régi bálványokhoz, ha leporolják nagyapáik  bálványait, és azokat veszik elő – mint a modern ember szokta, a régi babonákat előveszi és azokban hisz –, ha így választanátok, ha ez történne is, én és az én házam népe az Urat szolgáljuk.

De igazán a folytatásra figyeljünk. Hogyan válaszolt a nép erre a beszédre? Hogyan válaszolt arra, hogy Józsué emlékeztette a népet az Isten tetteire? Hogyan válaszolt a nép arra, amikor megtérésre, megújulásra, Istennek való odaszánásra hívta a népet? És hogyan válaszolt arra, amikor magát és háza népét példának szánta oda? Nem azért, mert tökéletes, hanem mert megvolt a belső teljes odaszánás őbenne. A nép válasza: az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni – hú, de szépen hangzik! Nagyon szép.

És ha megfigyeltük, a fölolvasott bibliai szakaszban háromszor is elmondják: „mi az Urat szolgáljuk”. „Távol legyen tőlünk, hogy mi elhajolunk az Úrtól.” Nagyon szép, és önmagában helyes volt ez az ígéret. Valóban így lesz ünnepivé ez az alkalom. Bár semmilyen jeles évforduló nem volt, amikor Józsué beszélt. Szép, ünnepélyes mindez. A nép mondja: de mi az Urat szolgáljuk, de az Urat szolgáljuk, de az Urat! És figyeljük meg, Józsué nem esik hasra, nem mondja, hogy jaj de nagyszerűek vagytok. Nem mondja, hogy akkor én nyugodtan elmehetek nyugdíjba, vagy nyugodtan meghalhatok, itt már minden rendben van; Olyan jól dolgoztunk Uram, én, meg hát te, hogy itt most már nagyszerű minden. Nem.

Megdöbbentő, hogy mit mond Józsué. És ez az, ami sok ünnepi beszédből és napjainkból hiányzik, ami ott, akkor megvolt. A nép mondja: „mi az Urat szolgáljuk… az Urat szolgáljuk… az Urat szolgáljuk…” Eszünkbe juthat valami, ahol nem a nép, ahol egy tanítvány nagy fogadkozása közben Jézus mondja, hogy „figyelj csak, lesz egy éjszaka, amikor már hajnalodik, amikor a kakas elkezd kukorékolni, és te háromszor megtagadsz engem”. Pedig nagy fogadkozást tett: „Ha mindenki el is hagyna Uram, Jézus, én életre, halálra, veled leszek”.

Hogy is van ez? Hát lehet, hogy kicsit úgy, mint az egykori bábaasszony (egyszer idéztem már ezt a mondást): olyan szegény sose voltam, hogy amit megígértem, meg ne ajánljam. Vajon nem ilyenek vagyunk nem egyszer, hívő emberként is, hogy amit megígértünk, megajánljuk? Mert ígéretekből gazdagok vagyunk. És gyakorlatból?

Józsué könyvét olvasgatva Arany János egyik versének néhány sora került kezembe. Többek között így ír:

Mert csak száj kell és nagy torok,
Hogy rendin menjen a dolog.
Száj kell hozzá, hogyha raknak
Füst-alapot légváraknak;
Szájjal áldoz a közjóra
Az országnak dús lakója;
Hát a hazát - oh! azt pedig
Majd megeszik, úgy szeretik -
Mégse tettel: szájjal védik,
Pipálgatva örökkétig.

Mielőtt valaki eltévesztené, újra mondom, Arany János írta, és nem napjainkban íródott ez a vers.

Hogy is van mindez? – Mi az Urat szolgáljuk. Józsué beszél tovább, a nép belevág: „mi az Urat szolgáljuk”. Óh de szép! És itt jön egy megdöbbentő fordulat: Józsué nem örvendezik, nem dicséri a népet, nem hálálkodik az Úr Istennek: Uram! Milyen nagyszerű! Úgy ígérgetnek!, hanem Józsué a már-már emelkedett ünnepi pillanatban, a nép nagy ünnepi fogadkozása, ígérgetése közepette ennyit mond: „nem tudjátok ti szolgálni az Urat”. Hát nagy ünneprontás. Józsué elkezd beszélni a valóságról. A nép már a fellegekben jár, könnyen lehet hangolni a tömeget. Bár Józsué nem ezt tette. A nép a fellegekben jár, ígéri, mondja a maga nagy vallását, Józsué meg csöndben megjegyzi: gyerekek! Ez nem megy. Ez nagyrészt szöveg. „Nem tudjátok ti az Urat szolgálni, mert szent Isten ő”. És nem tűri a hitszegést. Nem tudjátok ti igazán mit beszéltek. Azt hiszitek, hogy Isten gyermekének lenni, az Isten népéhez tartozni, ahhoz csak nagy száj kell, meg nagy torok, és akkor minden rendben van? Ahhoz csak néhány ünnep kell? Azt hiszitek – mondhatnánk –, hogy a hazafiság annyi, hogy egyszer-kétszer hű de nagyot mondtunk?! Nem. Az Isten szent Isten, és nem tűri, hogy közben bálványoztok. Amit mondotok, az szép, és elolvadna a szívem tőle, ha nem látnám, hogy nyugodtan folytatjátok a magatok bálványainak a tiszteletét. Ez a bibliai realizmus. Ez az emberismeret, ami Józsuéban is ott van, ez ott kell, hogy legyen bennünk is. Önismeretként is, embereket vezetőkként is, gyülekezetként is, egyházként is, és népként is. És nemzetünk vezetőiben is ott kellene, hogy legyen.

Az Isten szent Isten. Itt nem lehet csak ígérgetni, nagyokat mondani, háromszor mondani, sose szót fogadni; akkor, tessék a bálványokat elhagyni! Mert két úrnak szolgálni nem lehet. Távolítsátok el az idegen isteneket – mondja Józsué – amelyek köztetek vannak. Azt hiszitek, hogy vak vagyok, azt hiszitek, hogy nem látom? Ott vannak a bálványaitok, és miközben ígéritek magatokat az Úrnak, aközben szépen bálványozott dolgaitok rabjai vagytok. Távolítsátok el a bálványokat, és adjátok oda a szíveteket az Úrnak, ne csak a szátokat.

Nem véletlen mondja majd később a próféta, ahogy ott az Úr adja neki: „ez a nép a szájával közelget, de a szíve távol van”. Ez minden generációnak nagy kísértése, nekünk is nagy kísértés. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad odamondani, elmondani, kimondani a szép ünnepélyes, vagy kevésbé ünnepélyes szavakat, fogadalmakat, ígéreteket, hanem, hogy legyen következménye, azt jelenti. A gyakorlatban legyen következménye. Tessék eltávolítani a bálványokat. Az Isten a kettőt együtt nem tűri. Mert vagy az igaz, amit mondotok, vagy az, amit csináltok. Józsué emberismerete és őszintesége fölvállalja (még ha népszerűtlen lesz is), fölvállalja, hogy az éppen belelkesült nagy vallási fogadalmat tevő népének azt mondja: gyerekek, nem tudjátok, hát a bálványoknak szolgáltok! Amíg a bálványaitokat nem teszitek félre, addig nem tudtok elindulni az Úr útján. Adjátok oda szíveteket az Úrnak!

Hatalmas bátorítás van ebben a történetben, nagy bátorítás. Egyik oldalról, hogy noha ilyen ez a nép, az Isten mégis irgalmas. Nagy bátorítás, hogy Józsué nemcsak reálisan látja népe helyzetét. Nem csak jól ismeri az emberi szívet, hanem ismeri az Isten irgalmát is. És ezt a kettőt egyformán kell ismernünk. Legalább nekünk, keresztényeknek. Nem lehet, hogy a szószékről csak minden a kegyelemről szóljon, mert az Isten szeret, de a bűnről egy percig ne beszéljünk. Vagy csak mindig a törvényt mondani és a kegyelemről semmit nem szólni. Ószövetségi nyelven: de a kegyelmes Isten jelenik meg előttünk. Ebben a történetben csodálatos és fantasztikus az, és nagyon-nagyon figyelemre méltó a mai keresztyén nemzedék számára, a mai egyház számára is: reálisan lássuk az embereket. Reálisan lássuk önmagunkat. Ne képzeljünk többet magunkról, meg hitünkről, meg engedelmességünkről, mint ahol tartunk. De reálisan lássuk az Úr nagy irgalmát és kegyelmét.

Hiszen másik megdöbbentő ebben a történetben az, hogy Józsué miután elmondta, hogy nagyon szép, amit ígérgettek, de hát látom, hogy közben a bálványaitokat tisztelitek, akkor pedig nem tudjátok az Urat szolgálni, mégis ezt olvastuk: így kötött szövetséget Józsué azon a napon népe javára. Szövetséget kötött, az Isten és a nép közötti szövetség megkötője lesz. Nincs itt valami ellentmondás? Nincs. Az Isten irgalmas Isten és a hozzá térőt fogadja. Szövetséget köt Józsué. Nem azt mondja, „na majd ha visszajöttök és tökéletesek lesztek, akkor szövetséget kötünk az Úrral”. Nem jelenik meg az, ami a keresztyénséget mindig kísértette, meg fogja is emberi gyarlóságunk miatt az a fajta perfekcionizmus, ami jó szándékból indul, hogy ez a gyülekezet se jó, az a gyülekezet se jó, itt is van baj, ott is van baj, na mi öten, nyolcan, tízen elvonulunk, és mi majd megcsináljuk a tökéletes gyülekezetet. Az sem lesz tökéletes. A szándék jó, az odaszentelés, a szentebb életre való szándék nagyon-nagyon fontos és jó. De nem úgy lesz jobb, hogy odahagyjuk a többieket, hanem úgy, hogy jobban odaszánjuk magunkat. Egyszerre hangzik tehát a reális beszéd, a valóságról szóló beszéd és az Isten irgalmáról szóló beszéd. Ez a szövetség nem egyenlő felek szövetsége. Itt nem arról van szó, hogy van a szent Isten és a tökéletes nép, és most szövetséget kötöttem. Oly sokan, bibliaolvasó emberek is oly sokan félreértik, miért Izraelt választotta Isten; pont ezeket!? Hát olvasd testvérem: nem azért választottalak titeket – mondja az Úr – mert minden népnél különbek lennétek. Nem! Azért, mert szeretlek. Az Isten irgalmas Isten, és feladatra, szolgálatra választ, szövetségébe hív, hogy felemeljen és megszenteljen. Nem azért hív a szövetségébe, mert most már megérdemeltük, hanem azért, mert szükségünk van megszentelő irgalmára. Mert nem tudjuk szolgálni az Urat. A szánkkal, azzal, hogy néha egész jól mondjuk… de a gyakorlat az igen hiányos. Ha elbukunk is, az Isten az ő kegyelméből talpra akar állítani minket.

Mai világunkban, ahol oly sok ünnepi szónoklat elhangzik; vagy ünnep se kell hozzá és akkor is annyi beszéd hangzik: világi helyen, néha szószékeken is, az egyházban is… mai világunkban nagyon-nagyon szükséges lenne megtanulni ezt, és követni ezt, hogy reálisan lássuk magunkat, és ne higgyük, hogy az ember alapjában véve jó, csak a környezete rossz. A környezete elrontotta – mert ugye egymás környezete vagyunk, akkor melyikünk a rossz, hogy engem elrontsanak? Ne higgyünk szép, hangzatos, de téves szövegeknek, merjünk szembenézni a tényekkel. Merjünk szembenézni azzal, hogy irgalomra szoruló nép vagyunk. Hogy az Isten irgalmából élhetünk, és abból élhet és abból éljen az egyház. Ne a körülményektől akarjunk függeni és ne a változó rendszerektől. Hanem az Isten irgalmas kegyelméből.

Az ünnepi szövegekre ne hiszékenységgel feleljen népünk. Legalább a keresztyén nép ne feleljen hiszékenységgel mindenféle hangzatos szövegre, hanem vegyük észre egyszerre a kettőt, hogy hol tartunk mi. Egyik oldalról: igen Uram, el nem hagylak, követlek Uram! Másik oldalról az erőtlenségeinket, a mégis megtűrt bálványtiszteletünket, a kétfele sántikálásunkat, ami miatt nem tudjuk, még annyira sem, amennyire egyébként tehetnénk, szolgálni az Urat. Ez a bibliai realizmus nemhogy a társadalomból hiányzik, kicsit egyházunkból is hiányzik. Belőlünk is gyakran.

És a másik oldalról lássuk az Istent, az irgalmas Istent, aki a szövetségébe hív, hogy felemeljen és megszenteljen. Nem, mert megérdemeltük, hanem mert szeretne megszentelni minket. És hogyha Isten népeként így szánjuk oda magunkat, akkor áldássá lehetünk nemzetünk számára is. Ámen.

Szenteltessék meg te neved,

Azaz: mivelünk azt tegyed,

Hogy igazán megismerjünk

Téged féljünk és tiszteljünk,

Szemlélvén nagy bölcs munkáid,

S minden tökéletességid.

Gondolatunk és beszédünk,

Sőt a mi egész életünk,

Úgy folyjon s úgy tündököljék,

Hogy mindenek megismerjék,

Hogy te vagy, szent Isten, Atyánk,

Fiaidnak te vagy példánk.

483. dicséret 4. és 5. vers

Ima

Teremtő Istenünk!

Téged dicsőítenek a madarak, a virágok, az érett búzakalászok. Bocsásd meg, hogy mi értelemmel, akarattal teremtett emberek, mi meglopjuk dicsőségedet, és másnak adjuk, bálványoknak adjuk, azok előtt hajladozunk. Bocsásd meg, hogy szájunkkal még dicsőítünk Téged, de szívünk már gyakran távol van Tőled. Hálát adunk Istenünk, hogy Te mivel ismered gyarlóságainkat, kegyelmes szövetségedbe hívsz bennünket. Szeretnéd megbocsátani könnyelmű ígéreteinket, nagy fogadkozásainkat, és szeretnéd megbocsátani engedetlenségeinket. Hálát adunk Urunk, hogy felkínálod irgalmasan újjáteremtő hatalmadat, hogy a Te kegyelmedből van üdvösségünk; hálát adunk, hogy felkínálod ezt az irgalmat, hogy odaszánás, megszentelődés útján haladjunk előre. Segíts Urunk helyes önismeretre bennünket, hogy éljünk a Te kegyelmes szövetségedben, a Te szavad szerint, hogy ne engedjük, hogy megtévesszenek bennünket hangzatos, de nagyrészt üres szavak és ígéretek. Könyörgünk személyes lelki megújulásunkért. Kérünk gyülekezetünkért, hogy kegyelmedből élve végezzük szolgálatunkat, és így legyünk áldássá. Könyörgünk Református Egyházunkért, most különösképpen a Világtalálkozó még hátralévő eseményeiért, programjaiért, hogy egyházunk is elsősorban a Te Igédre figyeljen, a Te akaratodat keresse, kutassa, igyekezzen cselekedni, hogy a Te áldásodnak legyünk továbbadói. És így könyörgünk nemzetünkért, hogy nemzetünk közösségében a megélt Ige, a Krisztus-követés jó példája áldás forrássá lehessen sokak javára, hogy sokan bűnismeretre, bűnbánatra jutva hozzád térjenek. Könyörgünk mindazokért, akik személyes életükben hordoznak terheket, megfáradtak az élet küzdelmeiben, betegségekben járnak. Könyörgünk a gyászolókért, akiknek búcsúzniuk kellett a közelmúltban. Segítsd mindazokat, akik mélységekben járnak, hogy a mélységekből reád föltekintsenek, nálad keressék vigasztalásukat, erőforrásukat. És könyörgünk azokért, akik most úgy érzik, hogy jól megy a szekér, könyörgünk azokért, akik örömök között járhatnak, hogy örömükben újra és újra Neked adjanak, Neked adjunk hálát és dicsőséget. Magasztalunk Urunk, Istenünk irgalmas szeretetedért, halkan, önmagunkat ismerve, erőtlenségeinket tudva, de kegyelmedben bízva mi is odaszánjuk magunkat, szenteld meg életünket, hogy áldássá legyünk. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |