| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

András-szolgálat 2.

„Odavitte Jézushoz”

Zsoltárok könyve 122. fejezet

¹Zarándokének. Dávidé. Örülök, ha ezt mondják nekem: Az ÚR házába megyünk!

²Lábunk megáll kapuidban, Jeruzsálem.

³Jeruzsálem, te szépen épített város, részeid jól illenek egymáshoz!

⁴Oda járnak a törzsek, az ÚR törzsei. Izráelnek szóló rendelkezés az, hogy ott magasztalják az ÚR nevét.

⁵Mert ott állnak a bírói székek, Dávid házának székei.

⁶Kívánjatok békét Jeruzsálemnek! Legyenek boldogok, akik téged szeretnek!

⁷Legyen békesség falaidon belül, legyen boldogság palotáidban!

⁸Testvéreimért és barátaimért mondom: Békesség neked!

⁹Istenünknek, az ÚRnak a házáért is jót kívánok neked!

Szent törvényed fáklyája

Világoljon pályánkra!

Mert e földi úton, tudjuk, el nem téved,

Ki híven követ téged.

Fogjad azért kezünket

S magad vezérelj minket:

Mert a te utadon Istenünkhöz vezet

A hit, remény, szeretet.

442. dicséret 7. és 8. vers

János evangéliuma 1. fejezet 35-42. vers

„³⁵Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, ³⁶és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: »Íme, az Isten Báránya!«

³⁷Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust.

³⁸Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: »Mit kerestek?« Ők pedig ezt válaszolták: »Rabbi - ami azt jelenti: Mester -, hol van a lakásod?«

³⁹Ő így szólt: »Jöjjetek, és meglátjátok.« Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor.

⁴⁰A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik.

⁴¹Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: »Megtaláltuk a Messiást» - (ami azt jelenti: Felkent).

⁴²Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: »Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni« - (ami azt jelenti: Kőszikla).

Szeretett Testvérek!

Nyár végén emlékezzünk újra vissza nyári eseményekre, talán éppen egy kiránduláskor, vagy legfőbbképpen egy nagyobb, számunkra még ismeretlen, vagy alig ismert városban való kiránduláskor, amikor szerettük volna megnézni a várost, akkor alapvetően kétféle lehetőség állt előttünk. Az egyik, hogy mi magunk megpróbáljuk felfedezni. Ennek van izgalma, van szépsége, hogy megtaláltunk néhány fontos helyet, de van veszélye is, mert lehet, hogy úgy eltévedünk (bár sok mindent látni fogunk), csak éppen annak a városnak a legjellegzetesebb, legfontosabb épületeit, helyszínét nem fogjuk megtalálni. És miután hazajöttünk, és elmondjuk, hogy jártunk ott, és egy ismerős mondja: Jaj, én is! És láttad ezt, meg ezt…? – Miről beszélsz? – És azt meg azt…? – Azt se láttam. De láttunk sok minden mást, talán. A legfontosabbak kimaradtak.

A másik lehetőség az, hogy egy jártas vezetőt fogadok fel, talán egy ott lakót, talán egy olyan valakit, aki többször járt már ott, aki tudja pontosan mik azok, amelyeket érdemes megnézni, és céltudatosan, célegyenesen odavezet, időveszteség nélkül. A maradék időben még magunk is szétnézhetünk.

Nos, hogyan találhatnak Jézushoz az emberek ma? Alapvetően ez a két lehetőség van. Az egyik, hogy ők maguk elindulnak, mert hiányzik valami vagy valaki (ha már ezt fölismerték). Elindulnak és keresnek, és sokféle zsákutcába beletévednek, sok mindent fölkínál ez a világ. A másik lehetőség az, hogy tudniillik Jézushoz találjanak az emberek, hogy ha lesz valaki, aki odaviszi, odavezeti őket. Céltudatosan, célegyenesen.

A mai igehirdetésnek  -  ugyanazt az igeszakaszt olvastam, mint a múlt vasárnap – ezt a címet adtam: Odavitte Jézushoz. Tudniillik András az ő testvérét.

Nézzük egy kicsit részletesebben. Mit is jelentett ott, akkor, és mit jelenthet ma ez a két szó: odavitte Jézushoz. Először is van egy apró, másik kis kifejezés, amelyre érdemes fölfigyelnünk, amikor is az Írás arról beszél, hogy Keresztelő János szolgálata révén András megtudhatta ki a Messiás: „Íme, az Isten báránya”, és elindult Jézus után András. Majd ezt olvassuk: „Ő (tudniillik András) mihelyt találkozott testvérével, Péterrel…”. Mihelyt találkozott – érdemes fölfigyelni, ez a kis apró szócska utal valamire. András számára nagyon fontos volt, hogy Jézussal találkozzon. Annyira fontos volt, hogy amikor az első alkalommal, majd utána a testvérével találkozik, azonnal ezzel kezdi: „Megtaláltuk a Messiást”. Mihelyt – ez árulkodik. Annyira élet-meghatározó volt, valószínűleg neki is, nemcsak az evangélista Jánosnak. Merthogy az evangélista még azt is följegyzi, hogy körülbelül délután 4 óra volt akkor. Évtizedek múlva még arra is emlékezik, hogy amikor először Jézussal találkozott, akkor délután 4 óra körül lehetett az idő. Andrásnak is legalább ilyen fontos, élet-meghatározó nagy élmény volt, amikor Jézussal találkozhatott először. Akkora élmény, nem tudjuk mennyi idő múlva, találkozik a saját testvérével, és nem azt kérdezi, hogy „hogy vagy?” – „Na és mi van a tyúkokkal, vagy éppen mi van a mezőn, vagy éppen mi van a rokonokkal?” – ez mind nagyon fontos kérdés. Hanem János följegyzi: „mihelyt a testvérével találkozott”, azonnal azt mondta, hogy „Megtaláltuk a Messiást”. Mert ez ennyire fontos, meghatározó volt Andrásnak, és éppen ezért úgy gondolta, hogy másnak is ennyire fontos üzenet kell, hogy legyen, azzá kell, hogy váljon. Ezért először erről beszél. Nyílván beszéltek másról is ők. Azt is nagyjából sejthetjük (az Írás egyéb részeiből), hogy az a nemzedék, vagy azt a nemzedéket erősen foglalkoztatta a Messiás-kérdés. Éppen az ószövetségi próféciák alapján is várták sokan a Messiást. Vagyis volt ennek egyfajta előkészítése, amiben megszólal András üzenete, hogy megtaláltuk a Messiást. Vagyis megtaláltuk az élet isteni értelmét. Mert, ha ma ezzel megyünk oda a szomszédhoz, ismerőshöz: megtaláltam a Messiást! Hát lehet, hogy ránk mosolyog, de lehet, hogy a hátunk mögött nem fog mosolyogni. Vagy az ujjával a homlokára mutat: „hát a szomszédnak valami baja van, hogy ez neki a legnagyobb öröm; más dolga sincsen, minthogy ilyennel foglalkozzon”.

Ma lehet, hogy nem ezt kellene mondanunk, nem így kellene megfogalmaznunk, hogy megtaláltuk a Messiást, mert nem értik a kifejezést. Mégis azt kell mondanunk, csak először talán más szavakkal, amit valamelyest értenek. Talán úgy, hogy megtaláltam az élet isteni értelmét. Mert azért ma is sokan keresik. A mi világunkról általában úgy beszélnek, hogy elvallástalanodik. Ez nem igaz, vagy nem pontos a kifejezés. Mert a mi világunkban sokan eltávolodtak az egyháztól (ha egyáltalán addig közel voltak, vagy csak névlegesen tekintették magukat annak), de nem távolodtak el a vallástól tágabb értelemben. Más szavakkal mondom: iszonyatos spirituális éhség van ebben a világban. Mert minden babonára vevő a világunk. Mutatja, hogy éhes a világ. Keresnek valamit, vagy valakit (maguk sem tudják igazán, hogy mit), valami értelmeset, valami jobbat, valami nagyszerűbbet, ezért mindent, amit nagyon szépen eléjük tálalnak, könnyen bevehető számukra. Tehát ma is van a világban, ha nem is Messiás-várakozó hangulat – bár néha az is; gondoljunk a politikai küzdelmekre időnként, hogy szinte Messiásként tekintenek egy-egy emberre vagy csoportra némelyek, és azt hiszik, hogy akkor az ország lendületbe repül, fölemelkedik. Megtaláltam az élet isteni értelmét. Talán egy kicsit érthető.

De az a lendület, ahogy András megszólal, az annyira fontos lehetett, hogy János evangélista leírta, hogy „mihelyt találkozott a testvérével…” Nem egyszerűen azt olvassuk: egyszer találkozott a testvérével és elmesélte neki, hogy megtaláltam a Messiást. Pedig ez is jó hír lett volna. Mihelyt találkozott vele… Vajon nekünk ennyire fontos, ennyire életet meghatározó a mi keresztyén hitünk? Hogy ilyen lendülettel, ilyen belső átéléssel tudjuk és akarjuk mondani, vagy 28 kerülgetés után úgy mellékesen, ha egyszer rákérdeznek, hogy te is templomba jársz? Hát igen. Akkor már nincs ereje. Nem érzi, hogy nekem fontos. Akkor legfeljebb azt mondja: hát igen, valaki nem tud mit kezdeni az élettel, aztán a vallás felé fordul. András mihelyt találkozik, mondta neki.

A második, amire érdemes fölfigyelnünk most, ebből a szempontból, hogy nemcsak mondta neki, a testvérének, Péternek, hanem odavitte Jézushoz. Odavitte.

Vegyük észre, hogy András is tudott második lenni, mint ahogy mestere Keresztelő János. Hiszen Keresztelő János is nem magához hívott, hanem Jézusnak készíti az utat, és Jézusra mutat, és engedte tanítványait, hogy most már menjenek Jézus után. Mert János útjelző tábla volt, ahogy ő mondta: „kiáltó szó a pusztában”. Útjelző tábla. Az útjelző tábla nem szokott velünk jönni az úton. Hát gondoljuk el, hogy ha az összes útjelző táblát összeszednénk magunk után, hány utánfutó vagy pótkocsi kellene, és a végén már alig bírnánk haladni, mások meg nem találnának a célba. Az életben az Úr Isten állít útjelző táblákat számunkra, akik nem jönnek velünk, mert nekik mások felé van feladata. De erre majd még visszatérünk.

Odavitte Jézushoz, de tudott második lenni, ahogy Keresztelő János: mutatott Jézusra, és András ment tovább Jánostól Jézus felé.

Nos, András is tud második lenni, mert nem magához hívja testvérét, Pétert, nem azt mondja, hogy „na ide figyelj, gyere csak, majd én neked úgy elmagyarázom ezt a Messiás- ügyet – hanem odavitte Jézushoz. Azt mondta: gyere, menjünk együtt Jézushoz.

Mit tanulhatunk meg mindebből? Több mindent. Először is, megtanulhatjuk azt is, hogy annak ellenére, hogy a tanítványok közül (mármint itt a testvérpárból) András az, aki először találkozik Jézussal és lesz Jézus követője, az evangéliumok mégis rendszeresen úgy nevezik őt, hogy Simon testvére. Úgymond a második, ilyen értelemben is. Nem Péterről olvassuk azt, hogy András testvére. Pedig András, aki először lett keresztyén, Krisztus-követő. Aztán majd a testvére is, tehát mondhatták volna: „ez az András testvére, egy ilyen új figura itt nálunk”. De András elfogadja, elviseli, hogy későbbi vonatkozásban – mert András nem a nagy beszélő volt, a nagy prédikátor, hanem az odavivő, odavezető – őt nevezik Simon testvérének, nem pedig Pétert nevezik András testvérének. Érdemes ezt is észrevenni.

Odavitte Jézushoz. Vele ment, együtt csinálták, példa volt számára. Mi ebből a másik nagyon fontos tanulság? Éppen ez. Nem elégséges a szó. Nagyon sokszor ez kevés. Nagyon fontos mindegyik, a szóbeli is, de nagyon fontos a cselekedet is. Vele menni, együtt menni, együtt csinálni.

És harmadszor, mi következik mindebből? – ezt mindenki meg tudja tenni. Ehhez nem kell teológiai végzettség, ehhez nem kell nagy szókincs. A nehéz ajtó is (ahogy az Ószövetség egyik nagy embere mondja): én nehéz ajtó vagyok Uram! A nehezen beszélő is tud annyit mondani: gyere, veled megyek. Mint az idegenvezető, aki végig megy az úton, és odavezeti az idegen városban a fontos nevezetességhez az embert. Végig megy. Végig menni mindenki végig tud, el tud menni oda. Veled megyek – ezt mindenki meg tudja tenni. Vagyis nem mondhatja senki, egyetlenegy Krisztus-követő sem, hogy „jaj, én nem tudom megtenni”.

„Én nem tudom neki úgy elmagyarázni az Igét, mint valaki más” – majd valaki más elmagyarázza, vigyem el oda, ahhoz a valaki máshoz. Vezessem el oda, ahhoz a valaki máshoz, aki majd folytatja ezt a szolgálatot. Vagyis nagy bátorítás ez, a másodrendűség érzésével, mondhatnánk talán azt is, hogy kisebbrendűséggel, ilyen érzéssel küzdő embereknek. Nagy bátorítás ez.

András valószínűleg beszélőkéjét nézve elbújhatott Péter mellett. Mégis András az, aki először Pétert Jézushoz viszi. És nem Péter, aki hatalmas pünkösdi prédikációval ki tudott állni több ezer ember elé. Nem Péter vitte Andrást Jézushoz. Vegyük észre a szolgálatot. Akiről azt gondolnánk, hogy ő nem annyira alkalmas, ő viszi oda azt, aki majd később nagy prédikátor lesz.

Nagy bátorítás tehát… aki úgy visszahúzódik, és „jaj hát én, én nem tudok… én nem tudok olyan jól szólni, nem tudom olyan jól elmondani, akkor semmit sem tudok csinálni”. Ez nem igaz. Odavinni, oda tudom. Oda, ahhoz, aki majd segít elmondani. Aki talán jobban el tudja magyarázni, el tudja beszélni, amit szükséges szóban elbeszélni.

Tehát harmadszor, észre kell vennünk, hogy vele ment, és most már kimondok egy másik kifejezést, útitárs. Keresztelő János útjelző tábla volt, András útitárs. Az evangéliumok, amikor Andrást említik, mindig útitárs szerepben említik. Biztos beszélgettek közben, az nem igaz, hogy némán mentek, de nem tudjuk, hogy mit. Ami fontosabb volt, hogy vele ment. Nagyon fontos szolgálat ez. Nemcsak beszélni, nem csak irányítani, nem csak küldeni – ez mind megint nagyon fontos! –, hanem vele menni.

Keresztelő János útjelző tábla, ő nem ment vele, nem ment Andrással. Jézusra mutatott: „Íme, az Isten báránya”. Őt kell követni. És Keresztelő János ott maradt, mert jöttek még emberek, akiknek szintén mutatta, hogy Jézust kell követni, arra menjetek. Ez az útjelző szerep, szolgálat. Ez általában sokak számára való szolgálat. Egy útjelző tábla mellett rengeteg ember elmegy, és rengeteg embernek segítségül van egy útjelző tábla a maga rövid, tömör információjával.

András az útitárs. Ő nem útjelző tábla, útitárs. Vele megy, ez azt is jelenti, hogy keveseknek, de nekik nagyon fontos szolgálatot ad. Keveseknek, mert egyszerre nem tudunk nagyon sok embernek útitársa lenni. Ez időigényesebb, mint útjelző táblaként ott állni. Útitársnak lenni, vele menni, végigmenni… Ez az András szerep, ez az András szolgálat. Oda vitte Jézushoz. Nyílván keveseknek tudott így szolgálni, de nem a mennyiség a kérdés. Mindegyikre szükség van, a Keresztelő Jánosféle útjelző szolgálatra és az Andrásféle vele ment szolgálatra is. Személyesen megy. Ez a személyre szóló figyelem. András, testvérét, ilyen személyre szóló figyelemmel, gondoskodással viszi oda Jézushoz. Ez azt jelenti, hogy több időt, több erőt áldozott Péterre. Ez azt jelenti, az ‘odavitte’, hogy vállalta. Vállalta a testvérét. Vállaljuk a másik embert. Ez azt jelenti, hogy… emlékezzünk csak, mit mondtak Jézusról: „bűnösök és paráznák barátja”. Együtt eszik ilyenekkel, meg olyanokkal – fintorogtak az úgymond vallásos emberek. Igen, lehet, hogy némelyek ma is fintorognak, hogyha vállalunk valakit, hogy odavigyük Jézushoz. Mert „mit beszélget ezzel, mit fecsérli az idejét?” – ilyen ember, úgyse lesz belőle semmi! Pedig ez egy nagyon fontos szolgálat. Vállalni a másikat, és így életével is példaként vezetni, kalauzolni Jézushoz.

Tegyük föl tehát végül a kérdést: mi napjainkban a mi András-szolgálatunk? Milyenek a mi lehetőségeink? Mert lehetünk útjelző táblaszerűek, mint Keresztelő János, és lehetünk Andrásszerűek, útitársai valakinek; hogy valakivel, lehet, hogy az életben egy, két, három emberrel, lehet, hogy ez tizenkettő, tizenöt lesz az életünk folyamán, de nem sok ezer ember, de vele menjünk.

Egy igehirdető egyszer ilyen kérdéseket tett föl: akartok tapasztalatra szert tenni? Hittapasztalatra? Segítsetek másokon! Akartok növekedni a kegyelemben? Segítsetek másokon! Akartok kiszabadulni a csüggedés szorító karjából? Segítsetek másokon! Menjetek vele, akkor lesz tapasztalat. Van ilyen lehetőségünk? Vagy csak a szószék magasságából gondoljuk a missziót?

András-szolgálat napjainkban, András szolgálati lehetőségek napjainkban. Néhányat próbáljunk összegyűjteni. Vajon nem András szolgálat-e az, amikor a kisgyermeked mellé este leülsz, és estéről estére bibliai történeteket olvasol neki. Vagy ha már olvasni tud, akkor átbeszélgeted vele. Leülsz mellé – ez időigényes, de András-szolgálati lehetőség szülőként, nagyszülőként is gyakran. Én nagyon sok olyan felnőttel találkoztam, aki ugyan életében jó nagy vargabetűt tett, míg visszatalált, s aztán elmondta, hogy nagyanyám tanított imádkozni, ez volt az első élményem, amire visszaemlékszek. Nagyanyám még olvasott nekem a Bibliából, amikor nyári szünetben nála nyaraltam. Sokan elmondták. Ez volt az első magvetés az életükben. Mert nagyanyám leült, és szánt rá időt. Anyám és apám rohant, mert mindent meg akart vásárolni. És annyit dolgozott, csak velem nem foglalkozott.

András-szolgálati lehetőségek napjainkban, amikor együtt jövünk a gyülekezetbe. Amikor együtt jövünk a templomba, amikor a gyülekezeti terem többször zsúfolva lenne, hogy együtt, vele, hogy megfogom a gyermekem, a kisgyermekem kezét, megfogom az unokám kezét, és azt mondom, „gyere, veled megyek, ha kell lassabban, végighallgatom a fecsegéseidet az úton, de gyere, odaviszlek”. Odaviszlek, ahol kapsz tanítást, bátorítást, közösséget. Isten Igéjét másképp hallhatod, mint ahogy én tudom elmondani. Elmegyek veled a gyülekezeti táborba, hogy lássad, és tanuljad és éljed a közösséget.

Van András-szolgálati lehetőség napjainkban is. Csak a mi világunk legfeljebb útjelző akar lenni. De András kevésbé. Vele menni kevésbé, pedig bőséges lehetőségeink vannak, és akkor, ha tapasztalatokat akarunk szerezni, akkor segítsünk így másokon. Elkísérni valakit, egy végre érdeklődőt a gyülekezetbe. András-szolgálat. Lehet, hogy nem tudok teológiailag nagyon nagy bölcs, mélyreható és mélyen szántó gondolatokat elmondani, de azt mondom, gyere, én veled megyek. Elkísérlek, hogy ne félj, ne legyél bátortalan, bizonytalan, hogy hol kell oda bemenni. Mit csináljak, ha bementem… álljak, üljek… mikor mit kell csinálni? – gyere, ott leszek melletted. Ne feledjük el, hogy ha el kell menni először egy orvosi rendelőbe vagy kórházba, milyen jól esik, ha valaki velünk jön – pedig felnőttek vagyunk –, aki kicsit járatosabb, meg akivel megoszthatom addig a gondolataimat, egy kicsit kibeszélhetem az aggodalmaimat. Így vannak az ismerőseink is, akiket szeretnénk egyszer elhozni a gyülekezetbe. Tele vannak félelmekkel és aggodalmakkal. Sokszor hallottam már: Tiszteletes Úr, én nem tudom, mikor kell felállni, leülni, én olyan bénán érzem ott magam, hogyha a templomba el kell menni. Merthogy egy keresztelésre, egy esküvőre el kell menni – nem magamtól mennék, csak illik. És tele vannak félelmekkel. Vele menni – gyere, ne félj, látod, ott leszek melletted. Igen, vannak András-szolgálati lehetőségeink ma is. Csak ez azt jelenti, hogy magunkat oda kell szánni, vele kell menni, vállalni kell a másikat. Én se vagyok tökéletes, úgyhogy nyugodtan vállalhatom a másik tökéletlent. Vállalni a másikat. Vele menni ezt jelenti. Az útjelző tábla mellett elszáguld a luxuskocsi, a trabant, vagy a lovas szekér eldöcög, vagy gyalog elmennek. Az útjelző tábla nem tudja, hogy ki fogadja meg a tanácsot, vagy ki köszöni meg, de Andrásként vele kell menni. Vállalni kell, legalább egy időre a közösséget.

Szeretett Testvérek!

Szeptember 24.-ére, arra az istentiszteletre is készülve, legyen nagy bátorítás, tanítás nekünk András, mert most András-szolgálatot kellene végeznünk, hogy 24.-én a fél 11-es istentiszteleten jó néhányan itt legyenek olyanok, akik lehet, hogy egyszer-kétszer már eljöttek. Lehet, hogy amikor kellett! Sokszor mondják: „Ja, jártam én már a maga templomába, az unokahúgom esküvőjén!” – mert kellett, illet eljönni. „Nem az Ige miatt jöttem, nem azért, mert vágyakozom, csak illet.” De, hogy most eljöjjön valaki, ahhoz igenis legyen bátorítás, mindenki tud lépni. Nem könnyű. Mert ez azt jelenti, hogy egymást vállalni kell. Nem tudjuk Péter mit mondott, azt tudjuk, hogy Péter ment. Elment Andrással. Családon belüli misszió. Hú, de nehéz. A vér szerinti testvérének mondta el először András, hogy megtaláltuk a Messiást, gyere öreg, menjünk. És Péter ment. De tudjuk, van olyan is, amikor nem, amikor Jézus szavára sem mennek. Mégis föl kell ajánlanunk András-szolgálatot.

Szeretett Testvérek!

Ha magunkat odaszánjuk, vállalva a másikat, ha vele megyünk, akkor ezzel kifejezzük azt is, szavak nélkül is, hogy nekünk fontos, nekünk öröm, nekünk békesség, nekünk élet az evangélium. Hát azért szánom rád az időt és megyek veled, mert szeretném, ha te is megismerhetnéd mindezt és ennek forrását.

Szeretett Testvérem! Lehetsz útjelző Keresztelő János módjára, mert az is fontos szolgálat. De válhatsz útitárssá is, nem prédikátorrá, útitárssá, mert az is fontos szolgálat. A többit meg bízzuk rá az Úrra, mert ne feledjük el, ő munkálkodik. Ámen.

Szeress jó reménységgel,

Mely nem ejt szégyenben:

Atyafi szeretettel

Építsél éltemben,

Hogy szívből szerethessem

Felebarátomat,

És ebben ne keressem

Csak az én hasznomat.

Engedd, hogy szent Igédet

Bátran megvallhassam,

Tisztemben hűségemet

Néked megtarthassam:

Senki engem e földön

Tőled el ne vonjon,

Híveid seregében

Felséged megtartson.

493. dicséret 5. és 6. vers

Imádkozzunk

Hálát adunk Istenünk azokért a nagyszülőkért, szülőkért, hitoktatókért, ifi-vezetőkért, lelkipásztorokért, hívő emberekért, akik nem csak Rád mutatva feléd akartak irányítani, hanem velünk jöttek életünk, lelki fejlődésünk egy-egy szakaszán. Magasztalunk ezért is, hogy rendelted a gyülekezetet, hogy együtt, egymás hite által, közös úton haladva éljünk, szolgáljunk.

Bocsásd meg Urunk, hogy szavainkkal, cselekedeteinkkel nem mindig Rád mutattunk, mint jó útjelző táblák. Bocsásd meg Urunk, hogy gyakran ugyan helyesen Rád mutattunk, de mi magunk nem lettünk útitársaivá az élet értelmét kereső barátainknak. És kérünk, bocsásd meg, hogy mindezekért olykor kereső, érdeklődő barátaink miattunk bizonytalanodtak el.

Segíts Urunk, hogy kiváltságnak tekintsük, hogy másokat Hozzád vihetünk. Segíts Urunk, hogy örömmel járjuk végig barátainkkal, családtagjainkkal, gyermekeinkkel, unokáinkkal lelki útkeresésüknek fázisait. Segíts Urunk, hogy mint általad megvigasztaltak álljunk a gyászolók mellé szeretettel, és segíts, hogy útjelzőként hívogassunk arra a napra, és útitársként imádságos szívvel elkísérjük, elvezessük ismerőseinket a gyülekezetbe, amikor felnőttként megtértek bizonyságtételét is hallgatják.

Kérünk Urunk, amikor odaszánjuk magunkat erőtlenségeinkkel, bizonytalanságainkkal, csalódásainkkal is, és megvalljuk olykor szolgálat vonatkozásában kishitűségeinket is, Te erősíts, Te tégy alkalmassá, hogy útjelzőként vagy útitársként munkatársaid lehessünk mások üdvösségére. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |