| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Elfogódottságból elfogadottság

Lekció: Bírák könyve 6. fejezet 11-24.

¹¹Azután eljött az ÚR angyala, és leült Ofrában a cserfa alatt, amely az Abíezer nemzetséghez tartozó Jóásé volt. A fia, Gedeon, éppen búzát csépelt a présházban, hogy megmentse Midján elől.

¹²Az ÚR angyala megjelent előtte, és így szólt hozzá: Az ÚR veled van, erős vitéz!

¹³Gedeon azonban ezt mondta neki: Kérlek, URam, ha velünk van az ÚR, miért ért bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyekről atyáink beszélnek nekünk, hogy hogyan hozott ki bennünket az ÚR Egyiptomból? Most meg eltaszított bennünket az ÚR, és Midján kezébe adott!

¹⁴Az ÚR ekkor odafordult hozzá, és azt mondta: Menj, és a te erőddel szabadítsd meg Izráelt Midján markából! Én küldelek téged!

¹⁵Gedeon ezt mondta neki: Kérlek, Uram, hogyan szabadítsam meg Izráelt? Hiszen az én nemzetségem a legszegényebb Manasséban, és én a legkisebb vagyok atyám házában.

¹⁶Az ÚR így válaszolt neki: Majd én veled leszek, és úgy megvered Midjánt, mintha csak egy ember volna.

¹⁷Erre ő így szólt hozzá: Ha elnyertem jóindulatodat, add nekem valami jelét annak, hogy valóban te beszélsz velem!

¹⁸Ne távozz el innen, míg vissza nem jövök hozzád, és ki nem hozom ajándékomat, hogy eléd tegyem. - Az ezt mondta: Itt fogok ülni, amíg vissza nem térsz.

¹⁹Ekkor Gedeon elment, és elkészített egy kecskegidát, meg egy véka lisztből kovásztalan kenyeret. A húst egy kosárba tette, a hús levét meg egy fazékba, azután kivitte hozzá a cserfa alá, és odatette eléje.

²⁰Az Isten angyala ezt mondta neki: Vedd a húst és a kovásztalan kenyereket, tedd le erre a sziklára, és öntsd rá a levét! Ő úgy cselekedett.

²¹Ekkor az ÚR angyala kinyújtotta a kezében levő botot, és a végével megérintette a húst meg a kovásztalan kenyereket. Erre a sziklából tűz csapott ki, és megemésztette a húst meg a kovásztalan kenyereket. Az ÚR angyala pedig eltűnt a szeme elől.

²²Amikor Gedeon látta, hogy az ÚR angyala volt az, ezt mondta: Jaj nekem Uram, ó URam, mert az ÚR angyalát láttam színről színre!

²³Az ÚR azonban ezt mondta neki: Békesség neked, ne félj, nem halsz meg!

²⁴Ezért Gedeon oltárt épített ott az ÚRnak, és így nevezte el: Az ÚR a békesség. Még ma is ott van ez Ofrában, Abíezer nemzetségének a földjén.

Textus: Ézsaiás könyve 40. fejezet 29-31.

²⁹Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi.

³⁰Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.

³¹De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.

Kilenc éves kislány voltam, amikor a nővéremnél nyaraltam, aki elvitt egy fafaragó ismerőséhez. A műhelye pedig tele volt rönkökkel, hatalmas ágakkal és barackmagokkal. Emlékszem, hogy volt ott egy vastag ág, és belőle félig kifaragva egy öregember szobra. Épp azon dolgozott, amikor érkeztünk. Furcsa volt látni, hogy néhol szinte még az eredeti faág, de máshol már látszik a szobor alakja, sőt szinte teljesen készen egy-egy részlet. Kérdeztem, hogy miért pont öregembert formál. Mire elmondta, hogy amikor talál, vagy vesz egy-egy fadarabot, mindig jó erősen nézi, végigsimogatja aprólékosan a göcsörtöket, hogy ugyan mi rejtőzhet benne? Majd fogja, és azt alakít ki belőle. Majd fogott egy barackmagot, együtt nézegettük egy darabig, gondolkoztunk rajta, hogy mire hasonlít, majd kifaragott nekem belőle egy banán-evő majmocskát, amit még most is őrzök. Néha előveszem, és rácsodálkozok arra, hogy ez lett volna az egykori mag, amit miután leettük róla a gyümölcsöt, egyszerűen el kellett volna dobjunk?

Nagyon sokan küzdünk efféle érzésekkel, hogy amikor már nem vagyunk elég jók, hasznosak, egyszerűen félreállítanak, és eldobnak bennünket, mint a hasznavehetetlen magját a gyümölcsnek. Nagyon nehéz tud lenni ez az érzés.

Ezzel küzdöttek sokan Izraelben is Gedeon idejében. Nem véletlenül. De ahhoz, hogy a felolvasott történetet igazán értsük, vissza kell menni időben! Kr.e. 1200. táján hozta ki Isten a népét Egyiptomból, ahol rabszolgasorba süllyedt, és vezette vissza Mózes irányításával atyáik földjére. Út­közben a Sinai hegynél Isten szövetséget kötött népével, aminek írásos dokumentuma a Tízparancsolat.

Ennek a szövetségnek a lényege az volt, hogy az egy igaz, élő Istenen kívül, Akit megismertek, hiszen megszabadította, és vezette őket, sohase imádjanak istenként senki és semmi mást. Egyrészt azért, mert nincs más Isten, – az összes többit csak emberek találták ki. Másrészt azért ne imádjanak mást, mert a bálványokkal való kacérkodás az Istennel kötött szövetség megszegése. Amíg hűségesek Istenükhöz, Ő védeni fogja őket mindenkivel szemben. Ha azonban kilépnek ebből a szövetségből, védtelenekké válnak. Ezzel jó, ha előre számolnak. Ez volt a legfontosabb, amit Isten mondott nekik.

Izrael népének azonban mindvégig nagy kísértést jelentettek a környező pogány népek vallásos kultusza. Ebben az időszakban különösen, hiszen több évszázados rabszolgaság után, több évtizedes pusztai nomád élet után megérkezett Kánaánba ez a nép, rácsodálkozott arra civilizációra, amit ott talált, s ez roppan csábítóan kezdte vonzani Isten népét. Nem akartak lemaradni az ott talált pogány népek mögött. Elkezdték utánozni őket, és ebbe beletartozott az is, hogy az Úr mellé, odatették ezeknek a pogány népeknek a bálványisteneit is, és a láthatatlan igaz Isten mellett elkezdtek imádni mindenféle szobrot, és fát. A legnépszerűbb ezek közül a kánaánita bálványok közül a termékenység istene, Baál volt, és a felesége, Asera.

Elkezdték imádni a Baált is, meg az Urat is. Ezzel Isten népe kilépett a szövetségből és védtelen maradt, nem számíthatott szövetséges Urára. Ilyenkor azon a résen, ami a szövetségen így támadt, valamilyen ellenség benyomult. Ebben az esetben a közelben élő legveszedelmesebb beduin törzs, a midianiták martalékává lett Izrael.

A midianiták harcmodora az volt, hogy általában a termés betakarítása után jelentek meg, magukkal vittek minden élelmet és elhajtottak minden állatot. Így olvastuk az Igében: ott táboroztak és „…tönkretették a föld termését, nem hagytak élelmet Izraelben, sőt egyetlen juhot, marhát, vagy szamarat sem…” Rengetegen voltak, és harcra idomított tevéikkel, kezükben tartották a környéket. „Jószágaikkal és sátraikkal együtt vonultak, úgy jöttek, mint a sáskák, tömegesen, maguknak és tevéiknek számuk sem volt, behatoltak az országba, hogy tönkretegyék.” – ilyen nyomorúságos volt a helyzet.

Ezért volt az is, hogy Gedeon a présházban, elbújva csépelte a gabonát. Rejteget, eldugva, hogy nehogy megtudja az ellenség, és azt is elvegye! Szinte lopják a sajátjukat, titkon félelmükben. A gabonát ugyanis rendes körülmények között kint, egy jó szeles helyen csépelték, hogy a törmeléket, port kifújja a szél. Közösségileg végezték ezt a munkát, egymást segítve az emberek. Népünnepély volt egy ilyen alkalom, tele énekelléssel, hálát adva a termésért, beszélgetéssel, és nevetéssel. Itt pedig ez a fiatalember egyedül, a sötétben, valószínűleg fuldokolva a portól dolgozik.

Ez a fiatalember nagyon kiszolgáltatott helyzetben érezhette magát, félve, elbizonytalanodva. Amikor az angyal megszólítja, egyből védekezik, és fiatal voltára, szegényes családi körülményeire hivatkozva próbálja elutasítani a megszólítást. Majd többször is, újra meg újra jeleket kér, mert bizonytalan. Nincs még egy ember a Bibliában, aki ennyi konkrét, kézzel fogható bizonyítékot kérne Istentől, és kapna, mint ő. Ő az, aki azonnal jelet kér az előtte megjelenő angyaltól, aki megerősítésül tűzzel megemészti a neki kirakott ételt, majd eltűnik. Majd a felolvasott jelen kívül kétszer is kirakja a gyapjút, hogy az az egyik esetben a száraz füvön legyen egyedül nedves, majd hogy a nedves, harmatos füvön, egyedül az legyen száraz. Később, mielőtt csatába mennének, mivel fél, Isten leküldi az ellenség táborába hallgatózni, ahol meghallja, hogy az ellenséges katonák egyike megálmodja a győzelmüket. Hiába beszél vele angyal, hiába hallja az Úr szavát, éli át a vezetését nagyon konkrét módon, mégis állandóan bizonytalan, kevésnek, jelentéktelennek érezve magát.

Emberileg nézve érthető ez! Valószínűleg, amióta az eszét tudta, mindig félniük kellett az ellenségtől. A családja valóban nagyon szegény lehetett, ha ők voltak a legszegényebbek a sok kirabolt között, és ráadásul ő volt a legfiatalabb is. Mindezek mellett, pedig ő már valószínűleg nem ismerte az Urat. Az apja házánál Baál oltár volt, ahogy a legtöbb más helyen is. Hogyne bizonytalanodna el már csak a rábízott feladat hallatán is!

Sokan küzdünk hasonló érzésekkel, azzal, hogy nem vagyunk elég jók, kevésnek érezzük magunkat másokhoz képest. Ez a mostani világ különösen ezt érezteti velünk, sőt erősíti bennünk. A média állandóan azt akarja elhitetni velünk, hogy attól leszünk valakik, ha sok pénzünk van, amivel megvehetjük a legjobb dolgokat, ha karriert csinálunk. Azt gondolnánk tehát, hogy akik mindezt elérték, azok erősek, és nem szoronganak, félnek, és érzik magukat kevésnek, pedig nem így van. Csináltak egy kísérletet egy angliai egyetemen, aminek az lett az eredménye, hogy a tanárok, és professzorok 75%-a küzd kisebbrendűséggel. Pont annyian szoronganak titkon, vagy nyíltan a sikeres emberek közül, mint azok, akik kevesebb iskolázottsággal, alacsonyabb beosztással bírnak.

A környezet gyakran még inkább erősíti ezt bennünk elvárásaival, vagy épp közömbösségével. Egy asszony mesélte el nem is olyan régen, hogy addig, amíg az urának magas beosztása volt, állandóan meghívásokat kaptak, mindenki a barátjuk akart lenni. Karácsonykor, húsvétkor száz számra kapták, és küldték a képeslapokat, külön listát kellett vezetni, nehogy véletlenül kimaradjon valaki. Aztán amikor a férj megbetegedett, folytatták a levelezést. Továbbra is küldték a rengeteg lapot a barátaiknak. De valahogy egyre kevesebb jött, egyre fogyott a lista. Amire pedig a férj meghalt, 15 évvel később, már csak a legszűkebb baráti kör maradt. A feleség próbálta legalább ezekkel az emberekkel tartani a kapcsolatot, akik kitartottak az ura mellett, de hamarosan rádöbbent, hogy alig-alig jön vissza válasz. Keserűen beszélt a régi időkről, és arról, hogy ennyit ér csak egy ember élete, vagy egy kapcsolat. Úgy érezte, hogy magára maradt, mert őt már senki nem keresi, ő már nem is számít.

Sokan belefáradnak ebbe a harcba, mert sokak számára valóban harccá válik kivívni mások figyelmét, és törődését. Belefáradnak abba, hogy mindig csak a második, vagy harmadik helyen álljanak, mert fontosabb a munka, hiszen abból nem lehet csak úgy kiszállni. Fontosabbak azok, akiket támogatni kell, és már észre se vesszük, hogy a hozzánk legközelebb állókat kellene inkább támogatni, mert különben elveszítjük őket. Házasságok, barátságok mennek rá gyakran, főleg, ha a bátortalanabb fél végül teljesen visszahúzódik, elnémul, és csak magában küzd tehetetlenül.

Nagyon sok feleség küzd azzal, hogy nem tud megfelelni az elvárásoknak, amit a munkahely, a feleségi, anyai, sőt néha ezen kívül, ha idős szülők vannak, még a gyermeki szerep is megkíván. Nem egy férfi ismerősömet, legyen bármilyen korú, hallom arról panaszkodni, hogy milyen nagy kudarcként éli meg, hogy ő még nem tart ott anyagilag, vagy teljesítményben, mint esetleg kortársai, hogy becsületesen képtelen továbblépni, és akár így, akár úgy, de mindenképp folyton meghasonlik önmaga előtt, sőt akár az állását is elveszítheti, mert pillanatok alatt pótolható 10 másikkal. Gyermekeknél és fiataloknál tapasztalom, hogy mennyit sérülnek egy-egy szülői elvárás miatt, különösen, ha azt folyton hangoztatják is nekik, hogy „bezzeg ilyennek, vagy olyannak kellene lenned…” Vagy „bezzeg XY ezt így csinálja…”, aminek akár egész életükre kihatása lehet. Elvárások az élet megannyi területén, és egyáltalán nem csoda, ha időnként elcsüggedünk, és úgy érezzük, belefáradtunk mindebbe!

Ha szoktuk így érezni magunkat, ha szoktunk Gedeonok lenni, akkor Jézus szavai nekünk is szólnak: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Mt. 11,28) Jézus mindenkit hív! Hívja azt is, aki belefáradt a hétköznapokba, azokat, akik kicsiknek, erőtleneknek érzik magukat, azokat is, akik úgy érzik, hogy őket biztos nem hívja, mert ők úgyis méltatlanok lennének, vagy mert őket úgysem hívja senki! Dehogynem! Jézus valamennyiünket hív!

A világban hívják a fiatalokat, erőseket, bátrakat, munkabírókat, okosokat. Talán Jézus az egyetlen a világon, aki kifejezetten a megfáradt, kilúgozott, el- és meggyötört embereket hívja! És nekünk ilyen Urunk van! Ilyen Úrként mutatkozik be Gedeonnak is angyala által, miközben az búzát csépel félve ott a présházban, és feladatot bíz rá: neki kell megszabadítania Izraelt a midiániták kezéből. Hogy miről is szól ez a megbízás? Arról, hogy Gedeon elfogadott, és nem kell elfogódott legyen! Nem igaz, hogy csupán annyi Gedeon, amennyi első látásra kiderül róla: egy félénk fiatalember, aki a legszegényebb családból való Manassé törzséből, és a legkisebb a testvérei között. Lehet, hogy abban a pillanatban, ott a présházban, csak ennyinek érzi magát, de az Úr tudja róla, hogy ő több, csak ki kell faragni belőle, ahogyan az igehirdetésem elején a fa szobrokról mondtam. Isten már itt, a törékeny, bizonytalan emberben látta a hadvezért, a bátor harcost, az Istenben feltételek nélkül bízó, és engedelmes férfit, az elsőt, akiből királyt akarnak majd csinálni, de aki majd visszautasítja ezt a pozíciót, mondván: „Én nem uralkodom rajtatok, és nem fog uralkodni rajtatok a fiam sem. Az ÚR uralkodjék rajtatok!” (Bír. 8,23)

Gedeon – Gyökössy Endre szójátékával élve – az elfogódott ifjúból, elfogadott férfi lett. De mit jelent elfogadottnak lenni? Annak érzése, sőt biztos tudata, hogy engem Isten szeret! Annak ellenére szeret. Annak ellenére, hogy néha egyáltalán nem vagyok szeretetreméltó, és talán tüskés természetű vagyok… Annak ellenére, hogy sokszor félek… annak ellenére, hogy nem vagyok a legokosabb, legbátrabb, leginkább kimagasló teljesítményű… mindezek ellenére szeret, és feladatot bíz ránk!

Lehet, hogy a világ, a barátok, a szeretteink időközönként félretesznek bennünket, lehet, hogy belefáradtunk az állandó bizonyításba, lehet, hogy legszívesebben mi is elbújnánk egy sötét présházba, de Istennek nem ez a hozzánk állása! Ő nem tesz félre bennünket, sőt komolyan veszi félelmeinket, gátlásainkat, elkeseredésünket. Olyannyira, hogy Gedeon esetében még a jelkérését is teljesíti, noha az egy igen kétélű dolog, ilyen sokszor pedig szinte a hitetlenség határait súrolja.

Az Úr az, le akarja venni a tekintetünket önmagunkról, az önmagunk körül forgó kesergéseinkből, ki akkor vinni a sötét présházból, a félelmek helyéről a napfényre, ahol vele lehet találkozni, ahol meg lehet hallani a bíztatását: „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak.” (Ézs. 40,29-30)

Miről szól ez az Ige? Mindenek előtt arról, hogy időközönként igenis megfáradunk, és ellankadunk, hogy kevésnek érezzük magunkat, hibázunk néha. Nem kell szégyenkeznünk miatta, vagy vádolnunk magunkat. Van ilyen. Igaz ez a legkiválóbbakra is. De az is benne van, hogy ennek azért nem kell így maradnia! Itt nem kell megállni, mert az Ige folytatódik: „De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” (Ézs. 40,31)

Isten az, aki megerősít, Ő az, aki megújítja az erőnket. Ő az, aki minket, Gedeonokat biztosít elfogadott voltunkból, és kiformálja belőlünk azt, akivé általa lehetünk. Ehhez azonban nagyon kell a mondat első fele: „akik az Úrban bíznak”. Az, hogy szárnyra kellhessünk, mint a sasok, hogy futhassunk, és ne lankadjunk meg, ahhoz Istenben kell feltétel nélkül bízni. Le kell tenni a kezébe az életünket, és fel kell rá nézni. Nem csak elméletben, hanem komolyan. Mi oly sokszor csak az Úr ígéretére akarunk figyelni, majd semmi sem történik, de ehhez mi is kellünk. Teljesen. Ez az, amit mi oly lelkesen tudunk ígérni, aztán a hétköznapokban elfelejteni. Én is. Amikor az élet dolgai nem úgy alakulnak, ahogy várnánk, amikor csalódunk, amikor megbántanak, vagy lenéznek, esetleg más tör a hőn áhított pozíciónkra munkahelyen, vagy épp kapcsolatainkban. Az Úr arra szólít bennünket, hogy bízzunk benne, abban, hogy meg fog erősíteni, és igenis szárnyalni fogunk!

Tudják a testvérek, hogy hogyan repül a sas? Elrugaszkodik, néhányat csap, majd kitárja a szárnyait, és egyszerűen engedi, hogy vigye a szél. Nem erőlködik, nem csapkod, vagy kalimpál, hanem méltóságteljesen szeli a levegőt. Mi ugyanígy szárnyalhatunk, ha hajlandók vagyunk rábízni magunkat a Szélre, ami fúj, ahová akar, vagyis a Szentlélekre, Aki bátorít, megerősít, vígasztal, bizonyosságot ad, és még sorolhatnánk.

Egykor Gedeon nagyon komolyan vette ezt. Bízott az Úr szavában, és még aznap éjjel, tíz markos emberrel ledöntötte apja Baál oltárát, és kivágatta a szent fákat, nem törődve a következményekkel, majd szintén az Úr szavának engedve lecsökkentette a hadseregét 300 főre, ami kész öngyilkosságnak tűnt, és úgy ment a retteget midianita ellen. Ebből a félénk elfogódott fiatalemberből, azáltal, hogy átélte, hogy Isten „igen-t” mond rá, elfogadja őt, Izrael egyik legnagyobb bírája lett, és az Ő vezetése által nem csak az ő, hanem egész Izrael ereje megújult. Isten adja, hogy mi is átélhessük ezt a saját életünkben. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |