| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Miért van szükséged kisközösségekre? 1.

Baráti kapcsolatok

János evangéliuma 5. fejezet 1-9.

¹Ezek után ünnepük volt a zsidóknak, és felment Jézus Jeruzsálembe.

²Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van.

³A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben (és várták a víz megmozdulását.

⁴Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett).

⁵Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében.

⁶Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?”

⁷A beteg így válaszolt neki: „Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.”

⁸Jézus azt mondta neki: „Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!”

⁹És azonnal egészséges lett ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.

Ima

Köszönöm neked Uram, hogy itt lehetünk a Te házadban, itt lehetünk a Te szent jelenlétedben. Hallottuk Uram az Igét, és elgondolkozunk, sokan vagyunk mi is betegek testileg vagy lelkileg, rejtetten vagy nyilvánvalóan. Sokszor nem értjük, hogy miért engeded az életünkben a betegséget, sokszor pedig megértjük. Kérlek Uram, hogy használj föl minket mások gyógyulására, akár testi, akár lelki gyógyulására. Kérlek, hogy legyünk nyitottak mások felé, s kérlek Uram azokért, akik betegségben szenvednek, ha Te is úgy akarod, akkor adj nekik gyógyulást. Ha nem, akkor meg megérthessük, megérthessék, hogy miért engeded az életünkben a betegséget. Azt gondolom, hogy mindig fontos, hogy Rád figyeljünk, hogy Tőled függjünk, hogy akarjunk Hozzád tartozni. Köszönöm Uram, hogy Te jót akarsz nekünk a nehézségeken keresztül is. Kérlek Uram, így áldj meg mindnyájunkat. Áldd meg az életünket, Te segíts nekünk, hogy tudjunk feléd fordulni, Rád figyelni és Neked engedelmes életet élni. Köszönöm Uram az ígéretedet, az örök életet. Kérlek, hogy ez valóság legyen az elménkben naponként, mert valóban ez az egyedüli reménységünk. Ámen.

Világosítsd meg tudatlan elménket,

Tanulásunkban vezérelj bennünket,

A tudományra gerjeszd fel szívünket

És mi lelkünket.

Adj jó tanító mestereket nékünk,

Adj bölcsességet általuk minékünk,

Add jó erkölccsel, értelemmel élnünk,

Mi jó Istenünk!

432. dicséret 3. és 4. vers

Apostolok cselekedetei 19. fejezet 23-32. vers

²³Abban az időben nem csekély zavargás támadt az Úr útja miatt.

²⁴Mert egy ötvös, név szerint Demeter, ezüstből kis Artemisz-templomokat készített, és ezáltal nem csekély keresethez juttatta a mestereket.

²⁵Ez az ember összegyűjtötte a mestereket, valamint a hasonló foglalkozásúakat, és így szólt hozzájuk: »Férfiak, tudjátok, hogy ebből a keresetből származik a mi jólétünk.

²⁶De látjátok, és halljátok, hogy nemcsak Efezusban, hanem szinte az egész Ázsiában nagy tömeget nyert meg és vezetett félre ez a Pál, aki azt mondja, hogy amiket emberkéz alkot, azok nem istenek.

²⁷Nemcsak az a veszély fenyeget azonban, hogy ez a mesterség csődbe jut, hanem az is, hogy a nagy istennőnek, Artemisznek a templomát is semmibe veszik, és így ő, akit egész Ázsia és az egész földkerekség tisztel, el fogja veszteni dicsőségét.«

²⁸Amikor ezeket hallották, haragra gerjedtek, és így kiáltoztak: »Nagy az efezusi Artemisz!«

²⁹A zűrzavar kiterjedt az egész városra. Majd megragadva a macedón Gájuszt és Arisztarkhoszt, Pál útitársait, egy akarattal a színházba rohantak.

³⁰Pál is be akart menni a népgyűlésbe, de őt nem engedték a tanítványok.

³¹Néhány ázsiai főtisztviselő, aki barátja volt, szintén üzent neki, és kérte, hogy ne menjen el a színházba.

³²Ott pedig az egyik ezt, a másik azt kiáltozta; a gyűlés ugyanis zűrzavarba torkolott, és a legtöbben azt sem tudták, miért jöttek össze.”

Szeretett Testvérek!

Miért van szükségünk kisközösségekre?

Szeretnék először idézni egy könyvből, Bene Éva: „Megdőlt az életfa” című könyvéből. 1945 után hamarosan (és innen kezdődik az idézet): „A korábbi csoportstruktúrát, a közösségeket tudatosan szétrombolták. Az egyén és a nemzet viszonyában a súlypontot az egyén irányába tolták el. A faluközösségeket szétverték, a falvakat megfosztották értelmiségétől, a parasztságot nincstelenné tették, az iparba hajszolták, és az elűzöttek munkásszállásokon vagy ingázva, családjukból, megszokott környezetükből, életrendjükből kiszakadva a társadalom perifériájára kerültek. A civil szervezeteket betiltották. A vallási és hagyományőrző közösségeket ellehetetlenítették. Az egyén és a közösségek közötti kötelékek fellazultak, és az egyén elbizonytalanodva, világ-proletárrá válva magára maradt, mint aki már nem is tartozik semmiféle közösséghez.”

Az idézetet folytatom mindjárt, de már ez is jelzi, hogy társadalmunk beteg. De hozzá kell tennem, az egyházak is betegek.

Az idézet így folytatódik: „A társadalom drasztikus átalakítása kóros állapothoz, társadalmi méretű lelki válsághoz, széleskörű kiszolgáltatottsághoz, gyökértelenséghez, identitás-vesztéshez, meghasonláshoz és elidegenedéshez vezetett. A rendszerváltás folyamata a magyar társadalom fejlődésében javulás és regeneráció helyett újabb zavarokat idézett elő. Hagyományos értékrenden, minőséget követő kiválasztáson alapuló társadalmi hierarchia helyett, bizonytalan, amorális alapokon nyugvó, torz felépítésű társadalmi szerkezet rögződése érzékelhető, amelyben az érvényesülést a tőkefajták birtoklása, a materiális, a kulturális-szociális és a kapcsolati tőke szabja meg. Hiányzik egy általánosan elfogadott szerkezet, feldarabolódtak a hagyományos osztályok, rétegek, nem léteznek nagyok, koherens csoportok, csak kis létszámú, zárt csoportok és identitás zavarral küzdő, individumok vannak.” Eddig az idézet.

Kölcsönöztem ezt az idézetet annak leírására, hogy beteg a magyar társadalom, már legalább fél évszázada, ha nem több. És az előbb említettem, hogy betegek az egyházak, beteg a Református Egyház is.

A kérdés az volt: miért van szükségünk kis közösségekre? Azért, mert a gyógyulás útjának egyik eszköze a kisközösségek lennének. És az előbbi szerzőt hadd idézzem, ő ezt így fogalmazza meg:

„A társadalom belső szervezettsége, integrációja önvédelmi erő. A közösségek stabilitást, ellenálló képességet jelentenek. Szokásokhoz, hagyományokhoz, értékrendhez való ragaszkodást képviselnek. Sokkal kevésbé befolyásolhatók, mint az egyén. És a hatalommal szemben ellenállást képesek kifejteni. Ezért a hódító idegen hatalom szempontjából minden közösség káros és megszüntetendő.”

Miért van szükségünk kisközösségre? Egy egyházi szerzőt szeretnék említeni, bár az előző szerző is gyakorló hívő református ember.

Klaus Douglass, egy német evangélikus lelkész írja egyik könyvében: „A gyülekezet csak akkor lehet naggyá, ha egyúttal kicsivé is válik.” A “naggyá” (itt a szövegösszefüggés szerint): létszámában naggyá – azt jelenti. Tehát a gyülekezet csak akkor lehet népes, nagy, ha egyúttal kicsivé is válik.

Kisközösségek – a mai és az elkövetkező néhány vasárnap igehirdetéseit ez a cím foglalná össze, amivel ma indítottam: Miért van szükséged kisközösségekre? És ezalatt baráti, vagy baráti-testvéri közösségre gondolok. Ez alatt fogjuk vizsgálni, hogy a Szentírás, mit mond arról, hogy hogyan lehet a családi otthon egy mini gyülekezet, kicsi közösség, házi istentisztelet. Azután: mit tanít az Írás arról, hogy a gyülekezetben legyenek kiscsoportok, nemcsak vasárnap sokan, vagy sok százan együtt lenni. Vagy, mit tanít az Írás arról, hogy szolgálatra is kiscsoportokban kell, hogy találkozzunk.

Nézzük az előbb fölolvasott bibliai szakaszunkat: A Cselekedetek könyve 19. fejezete egy nagyobb történetet tartalmaz, aminek egy részét olvastam most föl. Azt a részét, ahol az efezusi zavargásokról olvasunk. Az ok, legalábbis látszólag az, hogy a keresztyén misszió következtében sokan Krisztus-követővé lettek ott. És mert Krisztus-követővé lettek, elhagyták korábbi bálványszokásaikat, bálványaikat (pl. az Artemisz-kultuszt vagy Diána-kultuszt), elhagyták, így ez azt is jelentette, hogy nem vásárolták az ilyen típusú kegytárgyakat, emléktárgyakat, amire egy egész kis ipar épült, kézművesipar ott Efezusban. Az ötvösök, és nyílván bizonyos kereskedő réteg arra épült – abból volt a megélhetése, ahogy az a bizonyos Demeter, az ötvösök hangadója meg is fogalmazza –, hogy jönnek az emberek, a vallási turizmus vagy a kíváncsiság nagy turizmusa jön látni a világ egyik csodáját (mármint az ottani templomépületet), és akkor némi kis turista tárgyat, vagy vallási emléktárgyat “úgyis fognak vásárolni”. De amikor kezdték látni, hogy csökken az Artemisz-kultusz iránt érdeklődők száma, így csökkent a tárgyak iránti kereslet is, csökkent a bevétel. És másvalamire nem akartak átállni (mert mást is készíthettek volna szaktudásukkal), hanem nekitámadtak a keresztyén misszió embereinek. Ez nem egyszer megtörtént már a történelem folyamán. Hiszen itt összekapcsolódik az üzleti önzés és bizonyosfajta vallási fanatizmus. Ilyet már láttunk sajnos a történelemben. És ennek következtében sikerült föllázítani a város egy bizonyos részét, a többiek pedig, mint ahogy megint történni szokott, mentek látni a csodát: mi történik itt? Miért van ez a tumultus? Mi ez a hangoskodás? Álltak ki az emberek, mentek ki az utcára, aztán sodródva haladtak a színház felé, az amfiteátrumhoz, és ez a tömeg, Pál munkatársai közül, a keresztyén misszió ottani munkatársai közül Arisztarkhoszt és Gájuszt magukkal ragadja, és elrángatja oda a színházba, ahol a tömeg összegyűlt.

Itt érkeztünk el a történetünknek ahhoz a részéhez, amit most különösképpen szeretnék nagyító alá venni. Nevezetesen azt olvastuk, hogy Pál apostol is oda akart menni. Őt nem találták meg, vagy nem vették észre, nem ragadták magukkal, mint Arisztarkhoszt és Gájuszt, és a tömeg még egyelőre nem rángatta oda a színházba, mint bűnbakot, Pál önként akar odamenni. Kicsit úgy, ahogy Jézus mondja, ott a Gecsemáné kertben: „ha engem kerestek, őket engedjétek szabadon” [Jn 18:8]. Pál is, talán ezért is, oda akar menni. Ne Gájuszt, ne Arisztarkhoszt vádoljátok, ennek én voltam a vezetője; az első számú embere. Pál vállalni akarja a sorsközösséget munkatársaival. Vagy talán védeni próbálta munkatársait? Vagy talán úgy gondolta, hogy ott, az amfiteátrumban az összeszaladt sok ezer ember előtt mekkora bizonyságtételt tehetne; hogy hirdethetné a sok ezer embernek a Krisztust? – itt a nagyszerű lehetőség! Nem tudjuk pontosan. Egy dolgot jegyez föl Lukács a Cselekedetek könyvében, hogy Pál is oda akart menni, önként. Őt nem rángatja a tömeg. Azonban, amikor ilyen, már-már lincseléses hangulat van (mert amikor így mozdul meg a tömeg, akkor pillanatok alatt át tud csapni a hangulat értelmetlen viselkedésbe is, nos amikor ilyen hangulat van, nagy kérdés, hogy jól cselekedett volna-e Pál, ha ő maga önként belevegyülve a nagy tömegbe megpróbál bemenni a színházba. A sok ezer, fölheccelt ember közepette mit tudott volna tenni?

És így érkeztünk el ahhoz a bizonyos érdekes mondathoz, azt olvassuk, hogy „de a tanítványok nem engedték”. Az efezusi emberek, a tanítványok nem engedték, hogy Pál bemenjen a színházba. És ezen érdemes elgondolkoznunk. A tanítványok, akik hitben, értékrendben Pál apostolhoz hasonló emberek voltak, keresztyén emberek voltak, nem engedték… Ők úgy látták, hogy ez nem az a szituáció, ahol Pál apostolnak meg kell jelennie, sőt kimondottan nem szabad ott megjelennie. Nem kell mártírrá lenni, nem kell hagyni, hogy esetleg agyonverjék ott a felheccelt, “azt sem tudják, mit csinálnak emberek”.

És van egy másik érdekes része is ennek a bizonyos mondatnak… Tehát Pál is be akart menni a népgyűlésbe, de őt nem engedték a tanítványok. „Néhány ázsiai főtisztviselő, aki barátja volt, szintén üzent neki, és kérte, ne menjen be a színházba.” Érdemes odafigyelni erre a másik mondatra: „Néhány ázsiai főtisztviselő, aki barátja volt” Pálnak. Nem arról esik szó, hogy ezek is keresztyének, tanítványok lettek volna, mármint Krisztus-követő tanítványok. Azt olvassuk, hogy barátok voltak. Tudjuk, hogy Pál apostol körülbelül két és fél évig munkálkodott Efezusban, és már vannak olyan barátai, akik ugyan nem lettek keresztyénné, talán azt mondhatnánk szimpatizánsok voltak, talán azt mondhatnánk, hogy józan gondolkozású emberek voltak, de még nem keresztyének, és mégis baráti kapcsolatban voltak az apostollal. Ez nem kis dolog. Hiszen gondoljuk el, hogy egy nagyvárosba, amikor bekerül valaki, bizony sokszor öt, tíz, tizenöt év is el kell, hogy elteljen, amíg kialakulnak a kapcsolatok, az új kapcsolatok, mert a régiek, a faluban vagy a másik településen, ahonnan jött, megszűntek, vagy lassan megszűnőben vannak. És a nagyvárosban nagyon nehezen alakulnak ki új kapcsolatok, akár civil kapcsolatok, akár keresztyén hitbeli kapcsolatok. A nagyváros az magányos tömeg nagyon sokáig. És Pál apostol két és fél év után már barátokkal rendelkezik, bár ezek nem keresztyének. De barátai vannak. Olyan barátai, akik nem is hagyják a nehéz helyzetben az apostolt.

Vajon Debrecenbe, ne feledjük, az elmúlt fél évszázadban százezer ember költözött be, vajon a tíz, húsz, harminc éve itt élőknek, hány barátja van a városban? Vajon van már gyülekezete? Mert nekem sokan dicsekedtek, hogy „tetszik tudni, hogy Piripócson, alsón vagy felsőn, vagy Erdélyben, vagy… szóval, ahonnan jöttem, hát mi ott egyháztagok voltunk, mi ott jártunk templomba”. Tíz éve itt nem találta meg a templomot. Nem két és fél év alatt! Tíz év alatt sem.

Bizony szétszakadoztak a szálak, és nagyon el kell gondolkoznunk azon, hogy az apostol két és fél évet munkálkodott Efezusban, és két és fél év alatt nemcsak keresztyénné lettek némelyek, tanítvánnyá – ahogy itt olvastuk –, hanem barátai lettek, mégpedig olyanok között is, akikről nem gondolnánk; nevezetesen: főtisztviselők között. Itt olyan emberekről van szó, akik az ottani nagy ünnepi játékoknak, például a védnökei, patrónusai is voltak. Tekintélyes, befolyásos emberek voltak Efezusban, és Efezus akkor nagyvárosnak számított, a birodalom első hat nagyvárosában benne volt, majdhogynem azt mondhatnánk, hogy Debrecenhez kicsit hasonló méretű volt. Nagyon nagy város volt ókori mércével mérve. És ott vannak két és fél év alatt barátai is. És ezek a barátok is azt üzenik: Pál ne menj be az amfiteátrumba, mert ott összerohant a tömeg, nagyrészt azt sem tudja miért, csak “szájtátni” ment, mert sokan arra mentek: lássuk mi lesz! És ott nem lehet tudni, hogy mi fog történni, te ott életveszélybe kerülhetsz, és rád szükség van. Az Úr Isten több mindent akart rád bízni, nem kell magadat idő előtt mártírrá tenni.

Nagyon érdekes ez a két rövidke mondat. A tanítványok, a Krisztus-követővé lett Efezusiak nem engedték Pált, és nem engedték ezek a főtisztviselők, akik valamilyen szinten baráti kapcsolatban voltak az apostollal. Pedig mi azt gondolhatnánk, Pál biztos jól döntött, amikor azt mondta, hogy megyek. Megyek, ott vannak a munkatársaim, megyek kiszabadítani, megyek bizonyságot tenni a Krisztusról.

Eszembe kell, hogy jusson Sámuel második könyve 18. fejezetéből egy történet, egy eléggé hasonló ószövetségi történet. Mert ez az eset nem egyedülálló a Bibliában. Nevezetesen ott Absolon lázadásáról olvasunk, Dávid ellen való lázadás, egy puccs történik, és amikor mennek Dávid emberei Ahitófel ellen, ott szó szerint belharc alakul ki az országban. Amikor mennek Dávid emberei, akkor Dávid is indul velük, hogy megy ő is. És ekkor azt mondják Dávid emberei: nem. Te maradj itt a városban. Mi lehet, hogy elesünk a küzdelemben. Mi lehet, hogy megfutamodunk. Nem tudjuk mi fog történni most a lázadók elleni harcban. Te maradj itt. Egyenesen azt mondják neki, hogy többet érsz, mint tízezer más. Az Úr Isten rád olyan feladatokat bízott, amihez neked életben kell még maradnod. Nem sodorhatod magadat egy olyan részfeladat ügyében életveszélybe, amit majd mi el fogunk végezni.

Nagyon érdekes, Dávid ott marad a városban. Őt sem engedték az emberei, hogy kivonuljon, és életveszélynek tegye ki magát.

Miért érdekes ez a történet? – akár Dáviddal kapcsolatosan, akár Pál apostollal kapcsolatosan. Azért, mert észre kell vennünk: legyenek embereink, legyenek barátaink. Erről mi ritkán szoktunk prédikálni, pedig ennek is olvassuk nyomait a Szentírásban. A kis közösségek egyik alapsejtje a baráti közösség. Ez a baráti közösség lehet keresztyén barátok közössége, de lehet olyan is, hogy részben keresztyének, részben nem keresztyének, de mégis baráti kapcsolatot ápolunk.

Emlékezzünk, az előbb János evangéliuma 5. fejezetéből olvasott szakaszra, a betesdai (régóta) beteg történeténél, amikor Jézus megkérdezi, hogy „akarsz-e meggyógyulni?”. Akkor ez a beteg nem azt mondja, hogy „nincs Isten, évtizedek óta itt kell nyomorult betegként lennem”. Hanem, mit mond ez a beteg? „Nincs emberem” – emberem nincs. Nincs egy barátom, aki engem odasegítene a vízhez kellő időben. Míg mások megelőznek mindig. Nincs emberem.

Nekünk szükségünk van emberekre, szükségünk van barátokra. Szükségünk van keresztyén barátokra, de még nem keresztyén, de józanul gondolkodó barátokra is. Miért? Azért, mert ők tartanak számon, hogy a tömegben ne elveszett emberek legyünk. Azért, mert az ilyen pici csoport, a néhány emberből álló baráti közösség, az a személyes kapcsolatok területe. Ahol sok százan együtt vagyunk, belső személyes dolgainkban nem nagyon tudunk tanácsot kérni. A nagy sokaságnak, a nagy gyülekezetnek más funkciója van. De szükségünk van arra, hogy minket személyesen számon tartsanak.

Előfordulhat, hogy hetekig nem vesszük észre (sajnos), hogy egyik vagy másik testvérünket nem látjuk. Bár nem gondolunk azonnal rosszra – elutazhatott, valami olyan dolog jöhetett közbe, több műszakban dolgozva nem jött ki a lépés… De lehet, hogy hónapok múlva kezd csak föltűnni, hogy itt a padban, aki mellettem szokott ülni, vagy kettővel arrébb, már régen nem látom.

De ahol vannak barátok, ott már csörög a telefon: Hogy vagy? Mi van veled? Megvagy? Csak nem történt valami baj? És erre a személyes számontartásra nekünk szükségünk van. Szükségünk van arra, hogy a hasonlóan gondolkodókkal együtt tudjunk gondolkozni. A hasonló értékrendet vallókkal, a hasonló hitben lévőkkel baráti értelemben is tudjunk olykor találkozni.

Ennek a kapcsolatrendszernek identitáserősítő funkciója is van, amiről az előbb idézett könyvrészlet éppen beszél. Önvédelmi erő, hogyha léteznek ezek a kis közösségek, ezeknek az egész szövete, rendszere, a társadalomban és a gyülekezetben.

Bizonyos erőknek az a célja, hogy ne létezzenek, mert egyenként kiszolgáltatott leszel, és azt tesznek veled, amit akarnak. Legyenek embereid, legyenek barátaid, legyen közösségünk.

Miért? Azért, mert ők tudnak igazán együtt érezni velünk. Velük tudjuk megosztani… Ezt csak szűk kis körben tudjuk megtenni, hogy valóban bizalmas, belső gondjainkat, problémáinkat megosszuk. Ők tudnak együtt érezni velünk, ők tudnak lelki támaszt adni, ők tudnak vigyázni, védeni, erősíteni bizonyos esetekben az ellenálló képességünket, hogy ne sodorjon el a pillanatnyi hevület, indulat vagy a részismeret. Legyenek barátaid, keresztyének és még nem keresztyének közül is, akik tanácsolhatnak, akik segíthetnek. Az egészséges önvédelmedet segíthetik.

És még azt is hozzá kell tennünk, mert a fölolvasott történetünk és a hivatkozott ószövetségi hasonló történet is, arról beszél, hogy: kontrol. Kontrolcsoport lett.

A tanítványok nem engedték Pált a színházba. Pedig Pál oda akart menni, mert a munkatársait odahurcolta a tömeg. És nem engedték. És ezek a nem keresztyén, de józanul gondolkodó, befolyásos efezusi főtisztviselő barátok hasonlóképpen úgy látták, hogy ez nem a Pál feladata, hogy bemenjen oda, egy bizonytalan, zavaros tömeg közepébe. Pál úgy gondolta, hogy megy, ő segíteni akar, ő bizonyságot akar tenni. De megjelenik egy csoport, amelyik azt mondja: „Pál! Gondold végig másik oldalról is. Mert abban sok részigazság van, és nagyon szép dolog, hogy te menni akarsz, ott akarsz lenni, nem hagyod cserben azokat, akikkel együtt hirdetted az evangéliumot. De Pál! Neked olyan feladataid vannak, amit más nem tud átvenni. Neked most nem kell odamenni. Ezt majd mások oldják meg.” Egyfajta kontrol, amikor gondolatainkat, elképzeléseinket egy másik nézőpontból kezdik láttatni velünk.

Miért van szükségünk kisközösségekre? Hát például ezekért. És nagyon megdöbbentő és érdemes elgondolkozni rajta, hogy nemcsak azt olvassuk a nagy apostollal kapcsolatosan, hogy a tanítványok, a legbelső munkatársi kör azt tanácsolta, hogy ide most ne menjél, ez nem a te dolgod! És hallgat rájuk. Már ez is nagy dolog. Hanem, hogy a nem keresztyén barátok, Efezus bizonyos tekintélyes, befolyásos vezető emberei szintén odafigyelnek és üzennek, ebbe a zavargásba nem szabad neked bemenni, mert kiszámíthatatlan az eredmény. És hallgat rájuk. Nem azt mondja, hogy semmi közötök hozzá.

De, hogy ilyen kisközösségünk (és majd még jó néhány típusút láthatunk a Szentírásból) legyen, ezért nekem, neked is tenned kell! Nem várhatjuk a sült galambot! Tennünk kell valamit. Látnunk kell a baráti közösség fontosságát és hasznát. És nem csak azt, hogy rohanni kell, és több pénzt kell szerezni, és ilyesmire nincs időm. Meg az evangéliumot akarjuk hirdetni, mi nagyon csinálni akarjuk a ránk bízott szolgálatot, nincs időnk itt ilyen efezusi főtisztviselőkkel beszélgetni. Pálnak volt erre ideje. Nekünk is tennünk kell valamit, mert a romboló erők mindig működtek és működnek ma is. Tennünk kell valamit azért, hogy legyen, újra épüljön ez a fajta kapcsolati rendszer. Meg kell tehát becsülnünk, és munkálnunk kell, ha már van ilyen mini közösségünk. Ha vannak keresztyén barátaink, vagy akár józan, normális gondolkozású, nem keresztyén barátaink. Nemcsak elfogadni kell, hanem magunknak is munkálni kell, akarni kell, cselekedni kell az Igét.

És végül látnunk kell, hogy így épülhet újra társadalmunk finom szövete is. A nép, az előző rendszerben tudatosan szétverték – ahogy a bevezetőben olvasott idézet szépen leírja – és a rendszerváltás után is zűrzavarosak még mindig a társadalom belső önszerveződő erői. Bizonytalanok még mindig. Egy társadalom, egy nép csak akkor épülhet föl, ha ezek a finom szövetek, ezek a látszólag háttérben lévő, de alapfunkciókat teljesítő kisközösségek működnek. Ezek segítik a gyülekezet növekedését is, hogy most már lefordítsuk a magunk nyelvére, és a magunk területére, a keresztyén misszióra is.

Amit az előbb olvastam rövid idézetként, „a gyülekezet csak akkor lehet naggyá, népessé, ha egyúttal kicsivé is válik”. Vagyis ha vannak benne kicsi baráti, hittestvéri közösségek és erős kapcsolatrendszerek. Mert azoknak funkciója a személyes számontartás. Az egész gyülekezetnek másabb feladata és funkciója van. Így épülhet újra és gyógyulhat beteg egyházunk és egyházaink is.

Oly sokan várják, hogy nagy evangélizáció kellene, nagy ébredés kellene! – és sokszor nem vesszük észre, hogy a helyünkön, a magunk területén milyen feladatunk van. Hogy ezeket a kicsi alapegységeket kellene meggyógyítani, helyre állítani, hogy ez az egész egy nagy szövetrendszerré összeálljon. Ahogy a testünkben is nemcsak egy-két nagyon ismert szerv van, hanem sokféle finom szövet, egész rendszerek. Látnunk kell, hogy az egyén és a kis közösség mennyire fontos építő kölcsön-hatásban van. Nemcsak azért kell tehát fáradoznunk, hogy számszerűen, anyagilag az életszínvonalunk még valahogy emelkedjen, vagy ilyen rossz gazdaságpolitika miatt legalább szinten maradjon, hanem azért is fáradoznunk kell, hogy a szellemi, lelki, emberi kapcsolataink is erősödjenek, épüljenek, mert, hogyha nem fáradozunk ezen, nagyon sokat veszítünk.

Pál apostol be akart menni oda a színházba, oda, amiről azt jegyzi föl Lukács a fölolvasott szakaszunk végén, hogy tulajdonképpen az egyik ezt, a másik azt kiáltozta, a gyűlés ugyanis zűrzavarba torkollott, és legtöbben azt sem tudták miért jöttek össze. És Pál apostol elfogadja, mert vannak ilyen barátai, keresztyének és nem keresztyének is, hogy másik nézőpontból megvizsgálva most melyik lenne a bölcs cselekedet az ő számára.

Miért van szükségem kisközösségekre? Például ezekért is. Ámen.

Ha pedig még többet vehetek

Ingyen való jóvoltodból

És másokkal is jót tehetek

Velem közlött áldásodból:

Engedd, hogy legyek hű sáfára

Nálam letett javaidnak,

Lehessek vígasztalására

Velem testvér fiaidnak.

Dolgaimnak követésére

Adj testemnek egészséget,

A bajoknak meggyőzésére

Lelkemnek elevenséget!

Indíts szívemben akaratot

És készséget minden jóra,

Hogy bennem vidám indulatot

Leljen az estvéli óra.

499. dicséret 5 és 6. vers

Ima

Magasztalunk teremtő Istenünk, hogy a sejtek, szövetek, különböző szervek bonyolult és csodálatos rendjében adtad nekünk testi életünket. Hálát adunk, hogy lelki és szellemi javakat akarsz adni nekünk, és köszönjük, hogy mindezekhez a barátokat, a hitben testvéreket akarod adni. Adni akarsz a mi otthonainkba is Téged tisztelő lelkületet. Köszönjük, hogy mindezekhez adni akarod, hogy lelkileg, szellemileg gyarapodjunk gyülekezetünkben is, a kiscsoportokban is, hogy testvéri közösségre hívsz, közös szolgálatra és összefogásra. Urunk Istenünk köszönjük, hogy ezekkel is meg akarsz ajándékozni minket. Bocsásd meg, hogy tudomásul vettük, és már szinte el is fogadtuk, hogy az életellenes erők szétrombolták a közösségnek ezt a finom szövetét nemzetünkben és az egyházak életében is. Segíts Urunk megérteni, hogy a kisközösségek által akarod megtartani egyéni életünket az élet veszélyei közepette. Segíts legyőzni önzésünket, segíts legyőzni az önzést erősítő liberalizmus vadhajtásait gondolatainkban. Segíts élni a nekünk fölkínált, közösségekben elhelyezett áldásaiddal. És segíts Urunk, hogy munkáljuk családi, baráti, testvéri kapcsolatainkat is. Könyörgünk nemzetünk erkölcsi újulásáért, hogy felelős, megbízható képviselőket választva népünk felemelkedését munkálják. Könyörgünk egyházunk lelki erősödéséért, szolgálatának hiteles teljesítéséért. És kérünk mindazokért, akik éppen embert keresnek, mert betegségben, gyászban, magányosságban járnak, hogy valóban keressék a közösség által nekik is felkínált erőt, reményt, bátorítást.

Urunk Istenünk! Köszönjük, hogy Te közösséget vállaltál velünk a Krisztusban, és köszönjük, hogy a különböző kisközösségek által sok áldást szeretnél adni nekünk és rajtunk keresztül környezetünknek. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |