| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Miért van szükséged kisközösségekre? 2.

Közösségben házanként

Apostolok cselekedetei 12. fejezet 12-17. vers

„¹²Amikor feleszmélt, elment Mária házához. Ez anyja volt annak a Jánosnak, akit Márknak is neveztek. Itt sokan egybegyűlve imádkoztak.

¹³Amikor megzörgette a bejárati ajtót, odament egy Rodé nevű szolgálóleány, hogy megtudja: Ki az?

¹⁴Amikor megismerte Péter hangját, örömében nem nyitotta ki a kaput, hanem beszaladt, és hírül adta, hogy Péter áll a kapu előtt.

¹⁵De azok azt mondták: »Elment az eszed!« Ő azonban bizonygatta, hogy úgy van. Azok erre így szóltak: »Az ő angyala az!«

¹⁶Péter azonban tovább zörgetett. Amikor pedig kaput nyitottak, és meglátták őt, elámultak.

¹⁷Akkor intett nekik a kezével, hogy hallgassanak, és elbeszélte nekik, hogyan vezette ki az Úr a börtönből, és így szólt: »Mondjátok el ezeket Jakabnak és a testvéreknek !« Azután kiment, és más helyre távozott.”

Imádkozzunk!

Teremtő Istenünk! E csodálatos világ szép rendjében elhelyeztél bennünket és mi oly sokszor felborítottuk ezt a rendet. Mi oly sokszor önzésünkkel, szeretetlenségünkkel, irigységünkkel, értetlenkedéseinkkel szembefordultunk a Te életet teremtő, formáló, védő, megszentelő akaratoddal. De köszönjük, hogy Hozzád jöhetünk, és egyedül Hozzád érdemes jönnünk, mert szeretnél megtisztítani és megszentelni bennünket. Ezzel az alázattal, önvizsgálattal, bűnvallással, és ezzel a reménységgel és bizakodással fordulunk most is Hozzád a gyülekezet közösségében. Mert jó nékünk hajlékainkból, magányosságunkból, vagy családi közösségünkkel eljönni a testvérek közösségébe. Köszönjük Urunk Istenünk, hogy adtad a Te Igédet, a kijelentést, a Szentírást. Köszönjük, hogy Jézus Krisztusban mindent elkészítettél, hogy a mi életünk megújulhasson, hogy kizökkent életünk visszakerülhessen a Te üdvözítő akaratod útjára. Most e mai napon is Szentlelkeddel segíts és vezérelj bennünket, hogy az Igét megértsük, az engedelmesség lelkével támogass, hogy gyümölcsöt is teremjen bennünk. Urunk, Téged magasztalunk, előtted teszünk vallást vétkeinkről, és Téged kérünk, elkészített áldásaidat add nekünk, hogy életünk áldássá lehessen. Ámen.

Látod, Úr Isten, szívünket,

Tudod erőtlenségünket,

Nem rejtjük el bűneinket;

Várjuk kegyelmességedet.

Világosíts elménket,

Gerjeszd fel a mi szívünket,

Hogy dicsérhessünk tégedet,

És áldhassuk szent nevedet.

Hajlékoddá mi szívünket

Szenteljed, kérünk tégedet;

Szíveinkben lakodalmat

Szerezz és nagy nyugodalmat.

428. dicséret 1; 3-4. vers

Cselekedetek könyve 16. fejezet 11-15. és 40. vers

„¹¹Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrákéba mentünk, másnap meg Neápoliszba,

¹²onnan pedig Filippibe, amely Macedónia vidékének első városa, római település volt. Néhány napot ebben a városban töltöttünk.

¹³Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz.

¹⁴Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatírából való bíborárus is, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond.

¹⁵Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: »Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!« És kérlelt bennünket.

ApCsel. 16.40

„Amint kijöttek a börtönből, elmentek Lídiához, és látva a testvéreket, bátorították őket, majd eltávoztak.”

Szeretett Testvérek!

Ha ezt a szót halljuk, hogy ‘istentisztelet’ – vajon ki mire gondol? Mi az, ami azonnal eszünkbe jut? Valószínűleg nekünk is és az utca emberének is ilyesmi jutna először eszébe: templom, harang, liturgikus öltözetben ott valaki valamit csinál. Talán az, hogy orgona, esetleg az, hogy Biblia. És önmagában úgy gondolom nem rossz, hogyha ezek valakiknek az eszébe jutnak; ha ilyenekre asszociál.

De mi van akkor, ha nincs templom, mi van akkor, ha nincs harang? Mi van akkor, ha nincs liturgikus öltözetben ott valaki, vagy valakik, mi van akkor, ha nincs orgona? – akkor nincs istentisztelet? Vajon az istentisztelet annyi lenne, hogy templom, harang, meg valami palást, meg orgona meg valami liturgia?

Ha megnézzük az egyház történetét, akkor egyértelműen látnunk kell a Szentírásból a korai első századot, vagy az egyháztörténet lapjairól a második és harmadik századát a keresztyénségnek… tehát egyértelműen látnunk kell, hogy az első három évszázadban a keresztyénségnek nem voltak mai értelemben vett templomai. Vagyis, aki akkor azt hallotta, hogy ‘istentisztelet’, annak ilyen falak nem nagyon jutottak eszébe. Nem voltak ilyenek. A korai időben az apostol és mindazok, akik a keresztyén misszióban szolgáltak, amikor városról városra mentek, akkor, ha volt ott zsinagóga – vagyis a szétrajzott zsidóságnak volt ott imaháza –, akkor oda mentek be először, és ott próbáltak érvelni az Írás alapján, és beszélni a Szentírás alapján Jézusról, mint Krisztusról.

De néhány évtized után a zsinagóga kizárta, kiközösítette a Krisztus-követőket; valamint nem volt minden nagyvárosban sem zsinagóga. Például abban a Filippiben sem volt, amiről az előbb olvastunk: egy római település volt, kimondottan a rómaiak alapították, és ott nem engedélyezték, hogy építsenek zsinagógát. Ezért a városon kívül gyülekeztek össze az istenfélők.

Tehát a zsinagógából előbb-utóbb kizárták őket, és nem is volt minden helyen a kisebb településeken a birodalomban zsinagóga. Akkor mi van? A keresztyének ekkor nem templomokat építettek, nem is építhettek, hiszen különböző hullámokban, különböző intenzitással az első három évszázadra alapvetően a keresztyénüldözés volt a jellemző. A római birodalomban olykor voltak türelmesebb idők, de akkor sem törvényes volt a keresztyénség. Az akkori jogszabályok szerint, olykor pedig, mint új vallás, törvényen kívülinek tekintették, és üldözték – nem egyszer vérre menően, olykor tömeges kivégzésekkel, vadállatok elé dobálva, keresztre feszítve, elégetve őket.

Nem voltak tehát templomaik, mai értelemben vett épületeik a keresztyéneknek a korai évszázadokban. Összegyülekeztek, amíg lehetett zsinagógákban, vagy összegyülekeztek, ahogy itt olvastuk éppen Filippiben kívül a városon, a folyóparton imádkozni: A szabad ég alatt, ahol békén hagyták őket a városlakók.

Vagy a Cselekedetek könyvében bőségesen olvasunk olyanról, hogy Pál apostol, amikor a zsinagógában ellene álltak, nem fogadták el, akkor például egy iskola épületét bérelte ki, és ott beszélt a Krisztusról. Vagy, amiről a ma olvasott mindkét bibliai szakaszunk (a 12. és a 16. fejezetből felolvasott is) beszél: magánházaknál jöttek össze. A keresztyénség az első három évszázadban alapvetően házi gyülekezetekből állt. Nem ismerték azt a fajta istentiszteleti rendet, épületeket, azt a fajta megszokott istentiszteleti formát, amit mi ismerünk, és azt gondoljuk, hogy csak ez lehet, vagy csak ilyen lehet az istentisztelet.

Alapvetően házaknál jöttek össze – erre is nagyon sok példát látunk a Szentírásban –, tehetősebb emberek, akiknek volt nagyobb háza, fogadták be a helyi gyülekezetet. Nem is egy ilyen embernek a nevét is ismerjük a Bibliából, akinek a házában, hajlékában összegyülekeztek. Nem voltak templomaik, de volt istentisztelet. Nem voltak mai értelemben vett egyházi épületeik, de volt gyülekezet, sőt terjedt a keresztyénség. A növekedő keresztyénség egyértelmű volt. A mai értelemben vett közös épületeink sokáig nem voltak mindaddig, amíg az üldözött állapotból ki nem kerülhetett a keresztyénség; lényegileg nem nagyon voltak, olykor ugyan valamit próbáltak készíteni, de aztán egyéb üldözéses időszakban azt elvették, tönkretették.

Nos, ez a helyzet, hogy nem voltak mai értelemben vett templomaik, ez egyik oldalról nehézségnek is felfogható. Másik oldalról pedig gazdagodás is lehetett. Nehézség az üldözések miatt. Nehézség esetleg, mert egy-egy tehetősebb ember nagy háza, vagy annak nagy udvara is esetleg már kicsi volt arra, hogy a helyi gyülekezet oda beférjen. De nagyon nagy gazdagodást is jelenthetett. És mi ezt, amit én most gazdagodásnak neveztem, ezt egy kicsit elveszítettük napjainkban.

Nézzük meg tehát a fölolvasott két bibliai szakaszunk bizonyságtételét.

A magánházakban összegyülekező keresztyénekről ezt olvassuk például: Márk anyja (annak a Márknak az anyja, akit Jánosnak is neveztek), Mária házában gyülekeztek össze, itt voltak együtt, miközben Péter börtönben volt. És amikor Péter kiszabadul a börtönből, akkor ide megy el, Márk (János) anyja, Mária házához, mert ott gyülekeztek össze, ott voltak, ott erősítették egymást, ott imádkoztak, ott volt az istentisztelet. És Péter oda megy az övéihez, a gyülekezethez, amikor kiszabadul a börtönből.

Vagy a másik ma fölolvasott bibliai szakaszunk, amelynek helyszíne nem Jeruzsálem, hanem Filippi (már Európa), nos itt azt olvassuk, hogy Lídia házába mennek. Ez a Lídia az, aki a keresztyén misszió révén tér meg, lesz Krisztus-követővé felnőttként, majd megkeresztelkedik a háza népe is, és akkor azt mondja, hogy „ha az Úr hívének láttok engem, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!”. Fölajánlja a misszió szolgálatára a saját otthonát. És amikor majd Pált is megvádolják bizonyos emberek, és a hatóság Pált is munkatársaival együtt börtönbe veti, majd kiszabadulnak, akkor azt olvassuk, hogy Pálék elmentek Lídia házához, és ott találták a testvéreket. Ott volt összegyülekezve a kis gyülekezet. A Krisztus-követők Lídia házában vannak. Amíg azt olvassuk a Péter szabadulásakor, hogy Mária házában sokan egybegyűlve imádkoztak, addig a másik, kicsit későbbi történetünkben pedig Pál kiszabadulásakor azt olvassuk, hogy Lídia házában voltak együtt a testvérek, és Pálék bátorították őket. Bátorító prédikáció, bizonyságtétel hangzott el az Úr kiszabadító hatalmáról.

De olvasunk arról, hogy Laodicea városában, Nimfa házában gyülekezett össze a kis közösség.

Vagy olvasunk arról is a Szentírásban, a teljesség igénye nélkül, de említett még, hogy Kolossé városában pedig Filemon házában gyülekeztek össze. Nem volt templom se Kolosséban, se Laodiceában. Keresztyén épület nagyon-nagyon sokkal később lett csak – de volt gyülekezet!

Aztán olvasunk arról, maga Pál emlékezteti az Efézusi véneket, amikor Pál elbúcsúzik tőlük Jeruzsálembe menet, és ezt mondja nekik: emlékezzetek, hogy hogyan „tanítottam nyilvánosan és házanként”. [Ap. csel. 20:20] Vagyis a házi gyülekezetekben. És tanítottak nyilvánosan, legyen az iskola, vagy éppen amíg lehetett zsinagóga, vagy a szabad ég alatt, vagy a főtéren és házanként. Ahol összegyülekeztek, és ahol élt a gyülekezet.

Egyik oldalról tehát ez néha nehézség is volt, hiszen néha kicsi volt az épület, nehézség volt, hiszen olykor üldözéses időszakok is voltak, titokban gyülekeztek össze, de ugyanakkor mégis ez gazdagodás is lehetett.

Ezt a gazdagodást próbáljuk megvizsgálni egy kicsit a mai két igeszakaszunkban, a „Miért van szükséged kisközösségekre?” főcímet viselő igehirdetési sorozat keretén belül. Amíg a múlt alkalommal alapvetően a baráti kapcsolatokról szólt a bibliai bizonyságtétel – hogy legyenek keresztyén és józanul gondolkozó nem keresztyén barátaink is, ahogy Pálnak is voltak például Efézusban –, nos a mai alkalommal, és ez a mai igehirdetés címe is: Közösségben házanként. A mai alkalommal vizsgáljuk meg, hogy ez a házi gyülekezet, ez milyen gazdagodást is jelenthetett a keresztyénség számára? Milyen áldások lehetségesek ott?

Először is észre kell vennünk, hogy a hétköznapi élet és a kegyesség közel került egymáshoz, amikor templomokat építhetett a keresztyénség, mert türelmi rendeletet adatott ki Augustus császár. Vagy fogalmazzuk meg fordítva: amikor majd 70 évvel később Theodozius császár 380-ban államvallássá erőszakolta a keresztyénséget, és onnan kezdve állami pénzből is építették a templomokat és behajtották az embereket… nos onnan kezdve kezdett eltávolodni a hétköznapi élet és a liturgia, az istentisztelet. Az istentisztelet onnan kezdve egyre több embernek annyit jelentett: majd elmegyünk a templomba, egy órát vagy kettőt rászánunk, de 166, 167 órán keresztül a héten, az… az egy más; az a mi életünk, annak semmi köze a keresztyénséghez, a hithez. Kezdett kettészakadni sok ember tudatában és cselekedeteiben is a hit, a gyülekezet, az istentisztelet és a hétköznapi élet. De amíg házaknál gyülekeztek össze, amikor ilyen kisebb csoportban is együtt voltak, addig közelebb volt egy kicsit egymáshoz ez a kettő: a hétköznapi élet és a kegyesség. Hiszen ugyanabban az épületben, ugyanabban a szobában énekeltek együtt, imádkoztak együtt azok, akik ott összegyülekeztek kevesen, vagy egy kicsivel többen, hiszen minden ilyen épület általában kevés embert tudott befogadni. De együtt énekeltek, imádkoztak, együtt beszélgettek az Igéről ott, ahol éltek, ahol a hét nagy részét töltötték. Vagyis az Igének a mondanivalója azonnal életközelbe kellett, hogy kerüljön. És nem úgy volt, hogy majd letudom a templomban, utána pedig élem a magam életét.

Aztán látnunk kellett azt is, hogy ez a fajta összegyülekezés rugalmasabb. Az ilyen találkozás interaktív – ahogy ma mondanák. Amikor így összegyülekeztek néhányan egy-egy házban, egy hajlékban, akkor ez egy személyesen számon tartó… itt mindenki észrevette, hogy abból a 10-20 főből, vagy esetleg kicsit nagyobb létszámból most hiányzik valaki. De amikor ahogy mondani szoktuk katedrálisaink lettek, és amikor már sok százan vagyunk együtt – aminek megint sok áldása és funkciója van, de azok másmilyenek –, akkor könnyen nem vesszük észre, hogy valaki hiányzik, talán már néhány hete hiányzik.

Ha sokan vagyunk együtt, akkor nem lehet annyira rugalmas minden, mert akkor könnyen átcsúszhat a zűrzavarba. De amikor egy hajlékban 10-en, 20-an együtt vannak, ott bele lehet szólni, ott lehet kérdezni, ott ez jobban működik, ha sok százan vagyunk együtt, ez már kevésbé működik jól.

A hétköznapi élet és a kegyesség tehát ilyen értelemben közelebb volt egymáshoz. Kevésbé a kultusz volt a hangsúlyos, hanem inkább a személyes követés.

Mit jelent Krisztus-követőnek lenni a hétköznapokban? Mit jelent a hálószobában, mit jelent a konyhában, mit jelent az előszobában, a ház udvarán? Mert ott éltek. Vagyis a hét többi napján és többi órájában sokkal hamarabb előjöhetett mindaz, amiről ugyanúgy együtt beszéltek, énekeltek és imádkoztak, hamarabb eszébe juthatott, hiszen ott volt közelebb. „Hát egy órával ezelőtt, ebben a helyiségben beszélgettünk arról, hogy…? Akkor most úgy kellene élni.” Kevésbé távolodott el sokak tudatában a keresztyénélet, a hétköznapi élettől.

Aztán ez a házaknál való összegyülekezés jelentette azt is, hogy itt egymást tudni kell elfogadni, mert csak akkor fogadjuk be. A templomba be lehet úgy ülni, hogy egyébként nem nagyon vagyok hajlandó szóba állni vele, de hát minden templomnak van legalább két ajtaja, akkor én az egyiken járok be, ő a másikon; én a templom egyik sarkában ülök, ő a másikban, és így együtt énekelünk, de nem vagyunk igazán egymást elfogadó emberek. Egy hajlékban, egy szobába bemenni és ott együtt énekelni, együtt imádkozni, az Igét együtt tanulmányozni, megbeszélni úgy nem lehet, hogy nem állok szóba a másikkal, hiszen testközelben pár méterre vagyunk egymástól. Muszáj legalább köszönni egymásnak.

A hétköznapi élet tehát, és a kegyesség, ilyen értelemben közelebb kerülhetett egymáshoz. Kevésbé lehetett individualista, ami a modern, és posztmodern embernek az egyik legnagyobb betegsége: hogy itt túlságosan az én került a középpontba a közösség rovására. Pedig az én, (egész pontosan az egyén) közösség nélkül elveszett. A keresztyénségben is elveszett. Sőt ott vész el igazán.

Szükségünk van a közösségre, a kisebbre, és a nagyobbra is (erről majd más bibliai szakaszok tanítanak minket). A személyes példaadás hatásosabban működik ott, ahol személyesen ismerjük egymást, ahol rendszeresebben találkozunk, ahol a hétköznapi cselekedetek is történnek. Ott kevésbé lehet képmutatóskodni, amivel gyakran vádolni szokták a keresztyénséget: „elmegy, szenteskedik a templomban, hét közben pedig hogy él!” Ha a hajlékunkban leülünk családtagokkal, szomszéddal, baráttal, ismerőssel, néhány keresztyéntestvérrel együtt énekelni, imádkozni, ott el- és befogadjuk egymást. A templomban lehet, hogy csak egyszerre vagyunk jelen, és nem érezzük annak szükségét, hogy megtanuljuk el- és befogadni egymást. Mert a templomajtó úgyis nyitva van mindenki előtt – mondjuk.

A hit tehát és az életproblémák sokkal inkább közel maradtak egymáshoz. És akkor érdemes végiggondolnunk, vajon ma nem lenne szükségünk ilyen közösségekre is? Vajon a keresztyénség csak annyi, hogy hűségesen hétről-hétre megszenteljük az Úr napját, és eljövünk, ahova sokan beférünk, templomba?

Szeretnék először néhány korábbi bizonyságtételt fölidézni arról, hogy a keresztyénségnek igenis mindenkor szüksége volt és van! arra, hogy atyafiak kisebb körben is leüljenek, és együtt énekeljenek, imádkozzanak, ahol mint olvastuk, házanként. És itt nem egyszerűen csak arról van szó, hogy ez egy kényszerhelyzet volt! Mert részben akkor ez az volt! Hanem azután is szüksége van a keresztyénségnek a kisközösségre, miután vannak nagy épületeink – mert szabad olyat építeni, és nem pakolják be a templomainkat.

Először egyet, egy 1636-ban magyarul megjelent úgymond Imakönyvből hadd idézzek: Medgyesi Pál: Praxis Pietatis/Kegyességgyakorlás című könyvében – ezt angolból fordította ő magyarra, és 1636-ban jelent meg, és nagyon sokáig használták református keresztyének is, házi imakönyvként is –, nos ebben például ilyet írt: „Minek okáért, ha áldást kívánsz Istentől mind magadra, s mind pedig házad népére, magad egyes könyörgésének (ez a magános egyéni imádságot jelenti, vagy előtte, vagy utána) gyűjtsd össze minden házad népét valamely illendő helybe, és elsőben vagy magad, vagy pedig mással olvastass egy részt az Isten könyvéből, s ha annyira való időd vagyon hozzá, intheted is őket az elolvasott résznek valamely cikkelyéből, és azután a feljebb megírt mód szerint nagy tiszteletesen térdepeljél le véle, s könyörögjél ilyenképpen…” – és ott van az imádság, amit együtt mondhattak. 1636 – itt ez még az a világ, az a gazdasági világ, amikor még nagyrészt egy-egy család, azok tagjai, több generáció együtt, egy udvaron, egy portán, egy épületben lakott, és ott laktak a cselédek, a szolgák is azon a portán. És itt erre vonatkozik ez a szakasz, hogy „magad és cselédeid”. Sőt nagyon keményen bírálja azokat, akik a munkást, mint barmokat (ezt a kifejezést használja) használják csupán, a testi erejüket, és nem törődnek a lelki épülésükkel. Te, velük együtt, gazdaember, a cselédekkel együtt térdepelj le az Isten előtt, és imádkozzatok együtt, és olvassátok az Igét, és magyarázz nekik a házadban. 1636.

Vagy amit már sokkal többen ismernek, a Keresztyéni tanítások és imádságok című kötet, ami bizonyára többeknek megvan nálunk is a gyülekezetben, Szikszai György írta (Szikszai imádságos könyve – némelyek ezt csak így szokták emlegetni). 1795-ben, 211 évvel ezelőtt (ha jól számoltam) a következőket írja imádságos könyvében ez a református lelkész: „Vedd eszedbe azért keresztyén házigazda és gazdaasszony, hogy neked egy szükséges kötelességed az, hogy nemcsak a templomban, nem is csak magányosan, hanem annak felette, bizonyos órákon, a te házad népével és cselédiddel együtt is tiszteljed és imádjad az Istent.” Majd egy kicsit lejjebb így folytatja: „Mely illendő dolog, hogy a te házad népe olyan légyen, mint valamely kicsiny eklézsia (mint gyülekezet, ahogy mondanánk ma), amelyben az Isten tiszteltessék és dicsőíttessék. A te házad, mint valamely kicsiny templom, amelyből reggel és este lelki áldozatok menjenek fel Isten elejébe, hogy így elmondhasd a kegyes Józsuéval, »én és az én házam népe«”.

És 2001-ben jelent meg (a múlt alkalommal idéztem egy mondatát) Klaus Douglass: Uj reformáció című kötete (egy német evangélikus lelkész ő napjainkban), ahol többek között ilyet olvashatunk könyvében: „A házi gyülekezetek és a kiscsoportok léte elengedhetetlen feltétele a gyülekezet nagybani növekedésének. Ahol jó az istentiszteletek látogatottsága, működik egy többé-kevésbé élénk házi gyülekezeti rendszer. Statisztikailag bizonyítható, hogy ha legalább az istentiszteleteken résztvevők fele nem tartozik valamilyen házi vagy más kiscsoporthoz, megszűnik a gyülekezet növekedése.

Igen, végig kell gondolnunk mindezt. Ugyanide érkezett vissza 2000 tájékán is a gyülekezet, a misszió felől gondolkozó ember, amit már őseink és atyáink régen leírtak és régen még gyakoroltak is.

És Medgyesi Pál 1636-os könyvéből még hadd folytassam így, hogy milyen áldása lesz mindennek, ő  így fogalmazta meg – ki kellene számolni hány száz évvel ezelőtt – mindezt: „Ha minden házigazda ilyen szorgalmatos volna házában gyermekinek és háza népének az isteni félelembeni szolgálatban, tiszte szerint való nevelésében és tartásában, tehát az Úrnak háza jobban megtelnék, az Úr asztala is inkább gyakoroltatnék vasárnap, és a tanítóknak is sok prédikációi gyümölcsösebbek lennének, hogy mint vannak”. Medgyesi nagyon szépen megfogalmazza azt, amit már a Cselekedetek könyve is tulajdonképpen leír, és ahova a mai egyházi életet vizsgáló ember is el kell, hogy jusson: ezek a kicsi, olykor talán házakban összegyülekezők, kisközösségek, talán családtagok és még néhány hittestvér, ezeknek a kegyessége, ez a személyes kis közösség azt is jelenti, hogy az Úr háza, azaz a templom jobban megtelik, ez azt is jelenti, hogy az Úr asztala inkább gyakoroltatik, komolyabban veszik a nagyközösséget, az úrasztali közösséget is a keresztyének, és a vasárnap tanítóknak a prédikációi gyümölcsösebbek lennének. 1636. De ugyanide érkezik a ma egyház életét vizsgáló ember is.

Szeretett Testvérek! Ma is szükségünk lenne ilyen közösségekre. Ezeket a közösségeket részben az élet, részben pedig tudjuk, hogy bizonyos diktatórikus nyomás is eléggé tönkretette. De nem engedhetjük, hogy ők szabják meg a keresztyén élet rendjét. Mert azt egyedül az Úr szabhatja meg, és az isteni Ige szabhatja meg.

Szükségünk van tehát arra, hogy a régi, talán szomszédolásnak nevezték, vagy amikor este még egy-két óráig a lámpás égett, aztán takarékoskodásból még azt is eloltották, de együtt voltak családtagok, néha nemzedékek, néha még a régi nagyobb gazdaságban ott dolgozók is, és beszélgettek, és közben olvastak az öreg Szikszaiból vagy a Szentírásból, és együtt énekeltek, nos szükségünk lenne, hogy valami hasonló újra talpra álljon. Mert mi van ma helyette? Egy dobozt nézünk, nagyon sokszor még ráadásul külön szobákban is a családtagok, mert az egyik az egyik műsort nézi, a másik a másikat. És csodálkozunk, hogy a gyülekezeteink gyengék. Az alapsejtek nem élnek. Ha pedig egy testben a sejtek nem élnek, akkor a test nem fog élni. A biológiai test is meghal, ha sejtjei betegek, ha sejtjei elpusztulnak.

Ma is szükségünk lenne ilyen közösségre tehát házanként, családtagokkal, vagy barátokkal, hívő testvérekkel együtt. Kötetlen evangéliumszerinti beszélgetésre, egymás lelki, személyes hitbeli erősítésére. Ez nem váltja ki a vasárnapi összegyülekezést. A kettő nem egymás ellen, hanem egymásért van. Erről tesznek bizonyságot a korábbi évszázadok keresztyénjei, mert erre tanít a Szentírás bennünket.

Legyenek ilyen testvéri találkozások. Nyílván a gazdasági körülmények változtak, ma nem úgy van, mint a régi alapvetően mezőgazdasági világban, hogy te és a te cselédeid, akik ott laknak a nagyobb portán még, azokkal ülj le. De ma is szükségünk van arra, hogy tudjunk találkozni otthonainkban, és tudjunk együtt énekelni, és közösen beszélgetni a keresztyén élet örömeiről és gondjairól.

Szükségünk van az ilyenfajta kisközösségekre, mert csak abból épülhet fel a nagyközösség és a gyülekezet. Mert az Isten így is akar tanítani, így is akar segíteni, így is akar védeni, és ezen csatornák által is áldást akar adni.

Keresd tehát, építsd ezt a házi, hitbeli közösségedet is, ne engedd, hogy az élet „nem érek rá” rohanásában a sejtek pusztuljanak. Mert, ha a sejtek pusztulnak, akkor a szervek és végül a test is el fog pusztulni. És akkor mi veszítünk. Szükségünk van arra tehát, hogy mindent megtegyünk önmagunkért és a körülöttünk lévőkért, hogy legyen alkalom arra, amikor néhányan otthonainkban is, valamilyen rend vagy rendszeresség szerint, de tudunk az Isten dolgairól együtt beszélgetni. Hiszen a nagygyülekezet erre épülhet. A kiscsoportok léte elengedhetetlen feltétele a gyülekezet nagybani létszámbeli növekedésének – mondja az előbb idézett német szerző.

Éppen ezért merjük újra komolyan venni, fölfedezni, akinek még fölfedeznie kell, hogy a baráti kapcsolatokon túl szükségünk van ilyenfajta hitbeli testvéri közösségekre is. Szükségünk van személy szerint, szüksége van családunknak, mert ahol ezt a példát látják a gyermekeink és unokáink, a minta az megmarad bennük, még ha esetleg most nem igazán értékelik és értik az egészet. De a minta megmarad, és tudjuk, hogy a mintát jobban követik az emberek, mint a beszédet. Vagyis ez a fajta szolgálat, ez a fajta összegyülekezés, ez a fajta istentisztelet, ami nem a templomban van, nincs hozzá orgona, nincs hozzá harangozás, mégis istentisztelet, egészen már-már az élet istentisztelete, ez nagyon sok áldás forrása most gyermekeink és unokáink számára, és az egész gyülekezet számára. Ámen.

Jelen vagyon velem az Isten

Köztük, kik engem segítnek;

Megvetem őket, félre nézvén,

Akik engemet gyűlölnek.

Sokkal jobb az Istenben bízni,

Hogynem valamely emberben;

Sokkal jobb benne reménykedni,

Hogynem a fejedelmekben.

Az Úr énnékem erősségem,

És én őróla éneklek;

Csak ő énnékem segedelmem,

És én őbenne reménylek.

A hívek vígan énekelnek

Az ő hajlékukban széjjel,

Mert jobb-keze az Úr Istennek

Nagy erős dolgokat mível.

118. zsoltár 4. és 7. vers

Magasztalunk Teremtő Istenünk, hogy eltévedt életünket Te magad jöttél megszólítani, megkeresni. Magasztalunk, hogy Jézus halála, föltámadása által kegyelemből Te magad készítetted el visszatérésünk útját. És magasztalunk Istenünk, hogy megtalált, megtért életünk számára a hitben megerősödést és a szolgálat útját is Te magad készítetted el a hitben testvérek kisebb és nagyobb közösségeiben.

Bocsásd meg, hogy mi elhanyagoltuk pillanatnyi anyagi érdekeink vagy kényelmességünk miatt áldásaid ezen csatornáinak, lehetőségeinek megragadását. Bocsád meg, hogy így magunkat és környezetünket is megfosztottuk áldásaid nagy részétől.

Segíts Urunk felismerni, hogy szükségünk van józanul gondolkozó és keresztyén barátokra is. Segíts felismerni a keresztyének házi, kis közösségében felkínált lelki javakat. És segíts Urunk, hogy mindent megtegyünk ilyen családias, hívő közösségeinkért, azok hasznos működéséért. Segíts, hogy így erősítsük egymást a hitben, közösségben, a jó cselekvésében, egymás szeretetteljes számontartásában. És kérünk, segíts, hogy így minden ilyen házi kis közösség által épülhessen, hogy ezek a közösségek, testvéri találkozások fontos építő elemei lehessenek gyülekezetünk egész nagy közösségének.

Könyörgünk most a hazugságok miatt megtévesztett, csalódott és meghasonlott népünkért, hogy mindenekelőtt a bizalom helyreállításáért tegyünk meg mindent, mert csak abból és azután lehet gazdasági felemelkedésünk is.

Könyörgünk Urunk, hogy a keresztyének kis- és nagyközösségei, hogy a mi hitünk és közösségépítő szolgálatunk is segíthesse nemzetünk gyógyulását. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |