| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Miért van szükséged kisközösségekre? 5.

Nyilvánosan és házanként

„Kegyelem nékünk és békesség, Istentől, a mi mennyei Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.” Ámen.

A gyülekezet helyén maradva, néhány percre csendesedjünk el, és gondoljunk azokra, akiktől az elmúlt évben kellett elbúcsúznunk. Gondoljunk azokra, akik itt ültek mellettünk Reményik Sándor szép szavaival: „Kicsi, fehér templomainkban a holtak is mellénk ülnek”; és gondoljunk azokra, akik már nem ülnek a családi asztalainknál. Gondoljunk azokra, akiket most úgy idézünk emlékezetünkbe, ahogy számunkra kedvesek voltak, gondoljunk azokra, akiknek most a sírjához kilátogatunk ezekben a napokban. Igen, az ősz, a természet elmúlása, a lehulló levelek emlékeztetnek bennünket arra, hogy semmi sem tart örökké, hogy nem tart örökké ez a földi életünk. Most, ezekben a napokban különösen sokan gondolnak az elmúlásra. De nekünk keresztyéneknek, valahogy mégis másképpen kell gondolnunk az elmúlásra, a földi búcsúzásra, hiszen ha szemeink számára, a mi életünk számára nem is láthatók a mi szeretteink, mégis reménységben hordozzuk őket, hogy több volt az ő életük, mint ez a földi élet. Van reménységünk előretekinteni, van reménységünk az Isten országára nézni, és van reménységünk úgy is, hogy ők az Úrnál vannak. És jó nekünk úgy meggyújtani gyertyáinkat, úgy elhelyezni virágainkat, hogy valóban kifejezzük a mi szeretetünket, ugyanakkor kifejezzük a mi hitünket és reménységünket is, abban az Úrban, abban az Úr Jézusban, aki legyőzte számunkra a halált, aki meghalt értünk és feltámadott. Ebben a reménységben, hogy számunkra is van elkészített hely, tudjunk most elcsöndesedni és így Isten Igéjére figyelni.

A 90. zsoltár szavait olvasom:

¹Mózesnek, Isten emberének imádsága. Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.

²Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó Isten!

³A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek!

⁴Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.

⁵Elragadod őket, olyanok lesznek, mint reggelre az álom, mint a növekvő fű:

⁶reggel virágzik és növekszik, estére megfonnyad és elszárad.

⁷Bizony, elmúlunk haragod miatt, indulatod miatt megsemmisülünk,

⁸ha magad elé állítod bűneinket, titkolt vétkeinket orcád világossága elé.

⁹Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás.

¹⁰Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.

¹¹Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?

¹²Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!

¹³Fordulj hozzánk, URam! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!

¹⁴Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vígadjunk és örüljünk egész életünkben!

¹⁵Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megaláztál, annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt!

¹⁶Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon, és méltóságod fiaikon!

¹⁷Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!

Imádkozzunk:

Örökkévaló Istenünk, Atyánk, az Úr Jézus Krisztus által! Áldunk Téged a földi időért, amelyet nekünk adtál. Áldunk Téged, hogy a mi emberi életünket ilyen nagyra becsülted, ilyen csodálatos lehetőségeket adtál nekünk. De kérünk most Téged, taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.

Mi, akik még itt élünk, emlékezünk azokra, akiknek ideje itt a földön lejárt. Köszönjük a velük töltött éveket, évtizedeket; ez alatt a sok-sok szeretetet, sok-sok szeretet-kapcsolatot, amelyet nekünk ajándékoztál bennük és általuk. Urunk, Te ismered a szenvedést, ismered a mi fájdalmunkat, ismered azt, mit jelent számunkra szeretteink elvesztése. Kérünk, hogy te töröld le könnyeinket, vigasztald meg szívünket.

Kérünk most különösen is azokért a testvéreinkért, akiknek az életében még nagyon friss a gyász, még érzékenyek a sebek. Urunk! Te gyógyíts be ezeket a sebeket. Kérünk így azokért, akik társukat vesztették el, köszönjük az együtt töltött éveket, de most fájdalmas az, amikor egyedül kell maradni. Add Urunk, hogy a magányos évek alatt is érezhessék meg közelségedet, mások, akár idegenek, akár családtagok szeretetét is.

Kérünk azokért, akik szüleiket vesztették el, és ezáltal elvesztették azt a szeretettámaszt, ami kísérte őket eddig.

Kérünk azokért, akik gyermekeiket siratják. Add Urunk, hogy bármilyen érthetetlen, hogy a fiatalabb megy el hamarabb, tudjuk ezt elfogadni.

Barátaink, hitben testvéreink elengedésében is te légy segítségünkre. Adj ebben nagy-nagy reménységet, hogy földi útjuk nálad van, az örök hazában találnak hazára.

Segíts bennünket, hogy a mi könnyeink számon legyenek nálad, segíts bennünket nyugtalanságaink, kérdéseink idején. Segíts bennünket a Te Lelked által, küldd el a Te vigasztalásodat számunkra. Te nyugtasd meg a mi szívünket, életünket.

Így kérünk az Úr Jézus Krisztusért, aki halálával és feltámadásával legyőzte a halált. Erősíts bennünket, vigasztalj minket, bátoríts és vezess minket a földi utunkon. Az Úr Jézusért kérünk hallgass meg minket. Ámen.

Az igét olvassuk és halljuk a Cselekedetek könyvéből:

Apostolok cselekedetei 20. fejezet 17-21. versig

„¹⁷Milétoszból azután elküldött Efezusba, és magához hívatta a gyülekezet véneit.

¹⁸Mikor azok megérkeztek hozzá, így beszélt hozzájuk: »Ti tudjátok, hogy az első naptól fogva, amelyen Ázsia tartományába léptem, hogyan viselkedtem közöttetek az egész idő alatt:

¹⁹szolgáltam az Úrnak teljes alázatossággal, könnyek és megpróbáltatások között, amelyek a zsidók cselszövései miatt értek.

²⁰Semmit sem hallgattam el abból, ami hasznos, hanem inkább hirdettem és tanítottam azt nektek nyilvánosan és házanként.

²¹Bizonyságot tettem zsidóknak is, meg görögöknek is az Istenhez való megtérésről és a mi Urunkban, Jézusban való hitről«.”

Szeretett Testvérek!

Szükség van-e ma reformációra, reformálódásra? Persze egy kicsit a kifejezést is pontosítanunk kell, hiszen nagyon sokszor, amikor ezt halljuk, vagy hallják az emberek, akkor azonnal valami új vallásra vagy új felekezetre gondolnak. A reformálódás régen sem ezt jelentette, és ma sem ezt kell, hogy jelentse. Nem újabb részre szétszakadozást, hanem a bibliai lényeghez való visszaigazodást.

A fölolvasott igeszakaszunk kétféle torzulási lehetőségre figyelmeztet. Több is van, de most, ez a szakaszunk alapvetően kettőről beszél. Arról a valóságról, amit sajnos átéltünk, és részben ma is még mindig átélünk: a templom falai közé szorítottság. Ez a bezártság. Volt idő, nem is olyan régen, amikor ezt a világi halatom egyértelműen így akarta. Igyekezett minden más lehetőségtől megfosztani a keresztyénséget, a templom falai közé beszorítani, sőt még ott is, amennyire csak lehet, korlátozni. Amikor mindig, mindent engedélyhez kötöttek. Amikor még a szomszéd gyülekezetbe átmenni, és ott Igét hirdetni, ahhoz is engedélyt kellett kérni.

Ez a bezártság tehát, részben a közelmúltban, külső kényszer miatt is megjelent. De részben ma is megvan. Ma elsősorban nem a külső kényszer miatt, hanem lehet, hogy a közgondolkozás miatt. Lehet, hogy már bennünk van mindez. Vagyis: keresztyénség, vallás? – „hát, ott a templomban!”. Fölnőtt nemzedék (lassan kettő is), amelyik úgymond ezt hallotta, ezt látta. És fölnőtt úgy, lassan a gyülekezetben is nemzedék, hogy majdhogynem ezt tartotta természetesnek, mert ezt látta; ebben a beszorítottságban élt. Ebben a bezártságban élt.

Az egyik torzulás tehát az, amikor az Isten Igéjét a templom falai közé próbálják beszorítani, és hagyjuk beszorítani.

A másik torzulási veszély, az pedig: a magánházak világa, magánszféra világa, hogy nevezetesen abba szorítani vissza, vagy abba vonulni vissza. És itt is kettőt kell egyszerre látnunk. Látnunk kell a korábbi évtizedek külső kényszerét, amikor sokan csak otthon próbálták gyakorolni hitüket; vagy egészen a magánszférába visszavonulva, amikor kiderült, hogy az unoka nem tudta, hogy a nagyapa presbiter. Ennyire nem tudta már a család a másikról, a család másik tagjáról, annak hitét, meggyőződését. Amikor hagytuk elhinni, elhitetni emberekkel, hogy a vallás az magánügy, és abba senkinek nem lehet beleszólása, de legfőbbképpen nehogy megtudja más, hogy mi a mi hitünk és meggyőződésünk.

Volt idő, amikor szinte titokban, de összegyülekeztek atyafiak valahol, legtöbbször magánházban, vagy olykor valahol, egy titkos külső helyen, hogy együtt lehessenek, hogy együtt imádkozhassanak, mert máshol nem nagyon volt rá lehetőség. Ennek a világa elmúlt. De vajon a gondolkozásunkban nem maradt meg? Vajon még a gyülekezeti közgondolkozásban is, nem maradt ez meg? Nem maradt ennek erős nyoma, hogy magánügy a vallás? – ahogy ezt évtizedeken át szajkózták nekünk: hogy ez a magánszféra világába tartozik, és ehhez másnak semmi köze! Még jóformán a családtagoknak sem? Vajon nem miattunk is van még ilyenfajta torzulás? Mert mi magunk is részben így gondolkozunk? – jóllehet az az erős, külső, diktatórikus kényszer, az megszűnt.

A torzulás kétféle lehetősége, veszélye, amiről beszél tulajdonképpen a fölolvasott Igénk, hogy szétszakítjuk egymástól ezt a kettőt. Tudok én otthon is imádkozni! – hangzik nagyon sokszor a mondat. És ez jó dolog. De ezt legtöbbször a gyülekezet elutasításaként szoktam hallani: „Hát tetszik tudni, nem szoktunk mi menni, mi nem járunk gyülekezetbe, mi otthon imádkozunk”. Ez nagyon szép. De ha szétszakítjuk egymástól a személyes kegyességet, vagy esetleg néhány ember kegyességét, család kegyességét és a gyülekezet egészét, akkor itt valami (egész pontosan mind a kettő) torzulni fog, sérülni fog, erőtlen lesz. A személyes kegyesség meggyengül, ha családi vagy esetleg néhány atyafi összegyülekezik, az ilyenfajta kiscsoportos kegyesség előbb-utóbb célját kezdi veszíteni, és megerőtlenedik a gyülekezet is, hiszen egyre többen nem érzik, hogy a gyülekezeti közösségre is kaptunk elhívást.

Miről olvastunk itt? Mire figyelmeztette Pál apostol az efezusi gyülekezet véneit, amikor Jeruzsálembe menet elbúcsúzott tőlük? Emlékeztette arra, hogy hogyan szolgált közöttük. És így példát is adott, tanítást is adott. Az egyik pár: „nyilvánosan és házanként”, a másik:  „hirdettem és tanítottam”. Föl kell figyelnünk, hogy egy mondaton belül kétszer találkozunk ezzel, hogy “nyilvánosan és házanként”, “hirdettem és tanítottam”.

Persze mielőtt félreértenénk, a 16. század reformációja jó néhány és-re mondott nemet. De nehogy minden és-re nemet mondjunk. Nemet mondott a 16. század reformációja az Írás alapján, amikor olyasmit hirdetett a középkori egyház, hogy Isten és ember között közbenjáró Jézus Krisztus és a szentek. Erre az és-re nemet kell mondani az Írás szerint; és az ehhez hasonló téves hangsúlyokra. De nem szabad minden és-re nemet mondani.

A reformáció nemet mondott arra, hogy hitünk alapja a Szentírás és az egyházi zsinati határozatok és pápai rendelkezések. Itt ki kell mondanunk, hogy ez a kettő nem egy súlycsoport; itt az és-t nem lehet közzé tenni!

A fölolvasott Igénkben Pál apostol kétszer is olyan párt használ, ami között és-nek kell lenni.

Nyilvánosan és házanként – emlékeztette az apostol az Efezusi gyülekezet elöljáróit. Igen, mert Pál apostol és az apostolok mindkettővel éltek. Erre példát is adtak. A nyilvános lehetőségeket megragadták, a nagyközönség előtt is igyekeztek szólni, mindaddig, amíg ezt bármilyen módon meg nem akadályozták számukra. Ez lehetett a zsinagóga közössége vagy közönsége, de lehetett az az Areopágosz, Athén egyik főtere, lehetett egy folyópart, lehetett egy iskola, amit kibérelt, hogy ott tanítson és hirdessen. Mindenki elé odatárni az Isten Igéjét. Nem véletlen, hogy a régi fordításban a Hiszekegy-ben, az egyházról azt mondtuk, hogy a közönséges anyaszentegyházat hisszük, vagyis az egész közönségre, sok emberre tartozó gyülekezetben, egyházban gondolkozunk. Sajnos a szó jelentése megváltozott közben, ezért inkább egyetemes egyháznak mondjuk ma már.

Nos az apostol emlékeztetett, hogy mindenki elé odatárni, és a gyülekezet az több, mint egy-két-három élő ember vagy baráti kör. Ez az egyik.

A másik: tehát „nyilvánosan és házanként” – mondja az apostol – vagyis a bensőséges kiscsoportokban, házi közösségekben. Tudjuk, hogy az ókorban a ház, közösség az egy gazdasági egység is volt, és az nem egy házaspárt, jobb esetben egy házaspárt és egy-két gyereket jelentett, hanem generációkat együtt, sok gyermeket, sokszor még testvérek és rokonok is ott voltak, egy egész mini-gyülekezet volt tulajdonképpen az ókorház közössége. De mindenféleképpen tanítottam házanként is – mondja az apostol – és a kettő között ‘és’ van, mert mindkettő szükséges – hangsúlyozza az apostol; mert ez a kettő egymást kiegészíti, és egymást gazdagítja. Ami az egyiknek erőssége, az a másik formában kevésbé jelenik meg. És ami a másiknak az erőssége, az pedig emennek egy kicsit a gyengéje. Hiszen nagyszerű dolog együtt énekelni több száz embernek. Nagyszerű dolog megerősödni, hogy sokan vagyunk. De nagyszerű dolog elmélyülten beszélgetni is és közösen imádkozni. Az egyiket az egyik, inkább a kisebb csoportban – ahogy mondja az apostol –, a ház közösségében, a másikat inkább a nagyobb, népesebb, nyilvánosabb közösségben tudjuk tenni. Mind a kettőre szükségünk van.

Bizony szükségünk van reformálódásra, mert még a gyülekezeti, egyházi közgondolkozásunk is egy kicsit torzult. A külvilág egyházképe rettenetesen elromlott, hiszen sokan ma is a templomba bezárva szeretnék tudni a keresztyénséget. Lehetőleg jól belakatolva. Az Ige pedig arról beszél, hogy „nyilvánosan és házanként”, mert kiegészítik ezek egymást, nem pedig kizárják egymást.

De másik oldalról napjainkban is lehet találkozni magukat komoly hívő embernek tartókkal, akik nem akarnak tudomást venni gyülekezetről. Nem akarnak gyülekezethez tartozni, mert csak a kritikájukat sorolgatják.

Itt valami hiányzik hitükből, igeismeretükből, egyházképükből. Nem elég csupán az, hogy néhányan, akik összeválogattuk egymást, és barátként el tudjuk egymást fogadni, mi néha együtt imádkozunk. Az Isten népének közösségét föl kell vállalni, bármennyire tökéletlenek vagyunk.

És nézzük a másik gondolatot. Az apostol arra emlékezteti az Efezusi gyülekezet véneit, hogy emlékezzetek: „hirdettem és tanítottam”. Megint ott van az és. Hirdettem, tudniillik az Istenhez való visszatérést. Hirdettem, hogy az élet irányának meg kell változnia. A bálványoktól, a régiektől vagy újabbaktól el kell fordulni, és oda kell fordulni az örökkévaló Istenhez. Hirdettem, mert ez a lényeges, ez a legfontosabb. Hirdettem tehát a megtérést és tanítottam. Hiszen az egyik az irányról szól, a másik pedig a megalapozottságról szól. Az egyik az életünk irányáról… és vannak megtérések, amelyek elsősorban csak érzelmi alapon történnek, és ha nincs hozzá tanítás, ez a kis láng, mint szalmaláng el fog lobbanni. Vagy pedig elsodródik, nem lesz megalapozott hite, csak egy gyors föllángolás, odaszánás. Az apostol arról beszél: meghirdetni a megtérést, és megtanítani az Isten akaratára az embereket. A megszentelődés útján vezetni, támogatni, segíteni az embereket. Mind a kettő szükséges. Nem elég csak az egyik, vagy csak a másik. Itt szükséges az és, ahogy az apostol fogalmaz. Tanítani a Jézusban való hitről, hogy megalapozott igeismeretük legyen, hogy tudják, igazán mit hisznek, és tudják, hogy a hétköznapokban mit jelent Krisztust követni. Mert a megtérés a Krisztus felé fordulást jelenti és ez rendkívül fontos. De utána mi lesz? Az apostol annak idején és így minket is nagyon komolyan tanít, hogy mind a kettő szükséges: hirdetni a megtérést és megtanítani a kegyes életre a Krisztus-követő embert. Mind a kettő fontos. És itt is bizony torzulások jelentkeztek, mert ha csak a megtérést hirdetjük, akkor előbb-utóbb helyben járás lesz: mert, „és most mit csináljak, odafordultam a Krisztus felé, és mit csináljak?” Vagyis nem lesz növekedés az engedelmességben, a szolgálatban, mert nem is tudja, hogy abban kellene növekedni. Mindig csak azt akarja hallani, hogy megtérés. De tanítani kell, hogy haladjon ezen az úton. Viszont nem elég csak tanítani, hiszen oda is kell fordulni, hiszen oda is kell szánni magunkat.

„Hirdettem és tanítottam” – szeretett testvérek, az apostol így fogalmazta meg, hogy ami hasznos, abból semmit sem hallgattam el. Mert lehet így is vétenünk, hogy egyszerűen elhallgatjuk egy részét az Ige tanításának. Egy részét hangsúlyozzuk, egy részét pedig valamiért elfelejtjük, elhallgatjuk. Az apostol bátran ki meri mondani, hogy ami hasznos tudniillik a kegyességre, ahogy egy másik helyen írja, mert a kegyesség maga hasznos, abból semmit nem hallgattam el. Elmondta a megtérés üzenetét, és tanítottam a megszentelődés útján való járást is. Mind a kettőt.

Napjainkban is szükségünk van reformálódásra, mert részben külső hatásokra, részben belső gyengeségeink, vagy kényelmességeink miatt mindig jelennek meg torzulások. Olykor, amit kívülről akartak ránk kényszeríteni, egy idő múlva már-már elfogadtuk. És már-már magunk is olyan beszűkített módon gondolkoztunk.

Szükségünk van ma is reformálódásra. De valakinek szavait kölcsönözve: „reformátoriak akkor lehetünk, ha tovább építjük a reformátorok művét, nem pedig ha konzerváljuk”. Vagyis nem azt kell mindig csak őrizgetni, ami mondjuk a 16. században történt. Hiszen, ha csak azt tesszük (fontos szolgálat az is), akkor nagyon könnyen és nagyon hamar oda érkezünk, mint némelyik templomunknál, amelyik igen értékes építészetileg, művészetileg, történetileg, mert 5-6-700 éve épült, és akkor azt konzerváljuk, vagyis mint műemléket bemutathatóvá tesszük. Igaz, hogy a gyülekezet alig tudja használni. Mert mint épület ma már nem igazán felel meg közösségi célra. Ez a konzerválás. Nagyon fontos, de nehogy így járjunk, hogy néhány igen fontos, reformációban fölismert tanítást konzerválunk, és e-közben nem vesszük észre, hogy lassan meg engedetlenek leszünk az Ige iránt, mert akkor nem vagyunk reformátoriak.

Szükségünk van tehát ma is a közgondolkozásban és a gyakorlatban is az Igéhez való igazodásra, mert mindig jönnek kísértések gyengeségeinkből, figyelmetlenségből, külső hatásra, kényelmességből és sok minden más következtében is, amelyek azután majd torzulást hozhatnak.

Ma is szükséges az, hogy nyilvánosan és úgymond kiscsoportban… Ma is szükséges az, hogy hirdetni a megtérést és megtanítani, hogy megalapozott igeismerettel, megalapozott hívő élete legyen az embereknek, a gyülekezetnek. Szükségünk van ma is arra, hogy megtanulni ezt a kiegészítő gondolkozásmódot, mert ez rendkívül fontos, amit itt most a kétszer használt ‘és’ szócskával jelöl az apostol. Ez hasznos, és ezeket ne hallgassuk el, hanem figyeljünk ezekre.

És ne halogassuk a bibliai lényeghez való igazodást. Az Úr bőséges áldást készített és bőséges áldásainak különböző csatornáit kínálja föl nekünk, és azokon keresztül szeretné mindezeket adni nekünk. Legyünk készek erre. Szükségünk van nekünk is, a magunk gondolatainak, egyéni és közösségi gondolkozásunknak és cselekedetünknek is ilyen fajta, Ige szerinti reformálódásra. Mert így lehetünk megáldott emberek, és így lehetünk áldássá napjainkban is. Ámen.

Tudom, hogy pásztorom s vezérem énnékem az én Uram Istenem,

Kinek gondja vagyon testemre, lelkemre, mert ő teremtett engem,

Én ő juha vagyok, ő hozzá hallgatok, mert ő megváltott engem:

Azért benne bízom, tudom, élet nélkül hogy én nem szűkölködöm.

Az ő mezejének szép zsíros füvével szépen legeltet engem.

Szent igéretinek édes beszédével mikor vígasztal engem;

Anyaszentegyházban és az ő aklában szépen megnyugtat engem,

Lopótól, farkastól, hamis tanítótól ott megoltalmaz engem.

260. dicséret 2. és 3. vers

Magasztalunk Istenünk, hogy nemcsak teremtőnk, gondviselőnk vagy, hanem lelki áldásaidat is gazdagon akarod árasztani életünkre. Hálát adunk kijelentett akaratodért, Igédért, a Szentírásért. Hálát adunk Szentlelked életünket újjászülő munkájáért. Hálát adunk tanító, életünket bölccsé tévő szavadért. És hálát adunk a Veled való személyes, hitbeli közösségért, a Krisztusban testvérek családias közösségéért, a népes gyülekezetben felkínált áldásaidért, biztató, bátorító, vigasztaló szavadért, és a közösségben elrejtett, felkínált javaidért.

Bocsásd meg, hogy nem éltünk felkínált áldásaid minden lehetőségével templomban és házanként. Bocsásd meg, hogy így megszegényítettük magunkat, és környezetünk életét is. Bocsásd meg, hogy így Rólad is torzképet közvetítettünk a körülöttünk élők felé, hogy nem áradhatott tovább mindaz, ami hasznos nekünk és másoknak is. Segíts Urunk, hogy felénk áradó áldásaidnak nagyobb gazdagságát keressük és fogadjuk el. Segíts, hogy megbecsüljünk, megbecsüljük és megragadjuk a gyülekezeti életünkben nekünk szánt áldásaidat. És kérünk, segíts Urunk, hogy áldásaid különböző csatornáit, mint egymást kiegészítő és gazdagító lehetőségeket használjuk fel evangéliumi missziós küldetésünk teljesítésére. És Téged kérünk Urunk, segíts, hogy folytassuk mindazt, amit reformátoraink és hitben engedelmes atyáink elkezdtek, elvégeztek. Segíts, hogy folytassuk, hogy nemzetünk életében is lelki ébredés, a hívők életében megújulás, szolgálatra való felbuzdulás legyen.

Urunk! Te gazdag vagy áldásaidban, nálad bőséges az áldás, és ezt az áldást szeretnéd rajtunk keresztül is továbbadni. Odaszánjuk magunkat, hogy mindazt, amit nekünk és másoknak szeretnél adni, arra készek és engedelmesek legyünk.

Támogass így az engedelmesség lelkével minket. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben, a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |