| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Miért van szükséged kisközösségekre? 6.

Folyamatos közösségápolás

Jelenések könyve 2. fejezet 1-7. vers

„¹Az efezusi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, aki jobb kezében tartja a hét csillagot, aki a hét arany gyertyatartó között jár:

²Tudok cselekedeteidről, fáradozásodról és állhatatosságodról, és arról, hogy nem viselheted el a gonoszokat, és próbára tetted azokat, akik apostoloknak mondják magukat, pedig nem azok, és hazugnak találtad őket.

³Tudom, hogy van benned állhatatosság, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg,

⁴de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet.

⁵Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbiekhez hasonló cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.

⁶Az viszont megvan benned, hogy gyűlölöd a nikolaiták cselekedeteit, amelyeket én is gyűlölök.

⁷Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek! Aki győz, annak enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomában van.”

Imádkozzunk:

Élő Urunk! Orcád előtt áll ez a gyülekezet és állnak szolgáid. Elgondoljuk, hogy ószövetségi népek és a magyar keresztyénség eklézsiái együtt áldunk a libero napján megtartó kegyelmedért. Itt is, most is először ajándékaidra emlékeztettél minket. Boldogan köszönjük meg mindazt, amit népünkkel, és ezzel a gyülekezettel tettél a mögöttünk lévő eltelt évtizedekben, és amit tettél velünk, feleségemmel együtt 50 éven át. Szívünk teljességéből adunk hálát, hogy hordoztál bennünket, hogy otthont készítettél a gyülekezetben számunkra gyermekeinkkel és unokáinkkal együtt. Legyen áldott a Te szent neved mindnyájukért, minden ajándékodért. Az Ige által más ajándékot is készítettél számunkra, hiszen az első szeretetre emlékeztettél minket. Igazak a Te szavaid Uram, hiszen te önvizsgálatra intesz bennünket, és amikor ezt tesszük, megérezzük kijelentésed ismeretében szívbéli bizodalmunkban, és fáradozó engedelmességünkben való meggyengülésünket. De ne a mi erőtlenségünkre tekints Uram, hanem szent Fiad áldozatára, és az Ő érdeméért vesd hátad mögé vétkeinket, és Szentlelkeddel újítsd meg kegyelmedet újszövetségi népeden, e gyülekezeten, és Hozzád fohászkodó emlékező szolgádon és családja tagjain.

Kérünk jó Atyánk, bocsásd ki Szentlelkedet az Ige hirdetőjére és hallgatóira, mindnyájunkra. Teljesítsd be rajtunk ígéreteidet. Tedd teljessé ige-hallgatásunkat, lelki épülésünket és hálaadásunkat. Légy velünk Urunk munkáinkban, népünk körében végzett szolgálatainkban. Terjeszd ki kegyelmedet a Téged keresőkre, hogy gyülekezeti közösségben egymás hite által épülhessünk. Cselekedj irgalmasan velünk és ezzel a gyülekezettel most, mindenkor és örökké, Jézus érdeme szerint. Ámen.

Jézus, ó mi Idvezítőnk,

Kiben vagyon hitünk,

Ki mi értünk születtél,

És nagy halált szenvedtél;

Irgalmazz minékünk!

Rólunk elvetted haragját

A te szent Atyádnak;

Vérednek hullásával

Megengesztelted hozzánk:

Irgalmazz minékünk!

Kérünk téged azért mostan:

Tekints reánk mennyből,

Kik hozzád esedezünk,

És segítséget várunk:

Irgalmazz minékünk!

293. dicséret 1, 2, és 6. vers

Római levél 1. fejezet 8-17. vers

„⁸Először is hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy hiteteknek az egész világon híre van.

⁹Mert tanúm az Isten, akinek teljes lelkemmel szolgálok az ő Fia evangéliumával, hogy szüntelenül megemlékezem rólatok,

¹⁰és szüntelenül kérem imádságaimban, hogy Isten akaratából egyszer már el tudjak menni hozzátok.

¹¹Mert szeretnélek látni benneteket, hogy megerősítésetekre valamilyen lelki ajándékot adjak nektek,

¹²vagyis, hogy együtt bátorodjunk meg közöttetek egymás hite által, a tietek és az enyém által.

¹³Szeretném, testvéreim, ha tudnátok: sokszor feltettem magamban, hogy elmegyek hozzátok, de mindeddig megakadályoztattam abban, hogy közöttetek is legyen munkámnak valami gyümölcse, ahogy a többi nép között is volt.

¹⁴Görögöknek és barbároknak, bölcseknek és tudatlanoknak egyaránt adósa vagyok.

¹⁵Azért szívem szerint kész vagyok az evangéliumot hirdetni nektek is, akik Rómában vagytok.

¹⁶Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is,

¹⁷mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: »Az igaz ember pedig hitből fog élni«.”

Szeretett Testvérek!

Hogyan tarthatjuk meg, hogyan tehetjük tartóssá rokoni kapcsolatainkat? Vajon, ha sose találkozunk, mi lesz annak az eredménye az évek, évtizedek múlásával? Vagy ha talán egy-két családi eseményen, mondjuk egy temetésen összeszaladnak rokonok, vagy esetleg örvendetes alkalommal egy esküvőre összegyülekeznek, néha, amikor ilyen esemény van… Mi lesz ennek a következménye? És vajon, ha rendszeresen találkoznak? Ha rendszeresen együtt vannak rokonok, akkor milyen lesz a kapcsolat az évek, évtizedek alatt? Úgy gondolom mindenki könnyen, röviden a választ megfogalmazta magában.

Az előbb fölolvasott bibliai szakaszunkban Pál apostol, nekünk talán egy kicsit szokatlan módon, ilyet ír a római gyülekezetről: „…hiteteknek az egész világon híre van”. Mi, néha talán túlzó szerénységgel nem nagyon merünk ilyeneket mondani, mert nagyon félünk, hogy a dicséret az a dicsekedésbe csúszik át. És néha még azt sem mondjuk ki, amit fölismertünk, amit az Isten elvégzett bennünk, körülöttünk, gyülekezetben, az ő egyházában. Pál apostol rendszeresen (visszafogottan, de rendszeresen) kimondja, leírja. Leírja a római gyülekezetről (amelyet nem ő alapított, nem is Péter, valószínűen beköltözés révén, de nem nagy neves személyiségek által formálódott a gyülekezet), nos leírja, hogy „…hiteteknek az egész világon híre van”.

Aztán ilyeneket ír a levél elején, hogy gyakran emlegetlek titeket, imádságaimban, hálaadással, amikor hallom rólatok a jó híreket. Ezek után azt gondolhatnánk, akkor itt minden rendben van. Hála Istennek, végre van egy gyülekezet, ahol minden rendben van, ahol már semmi tennivaló nincs, most már csak meg kell őrizni ezt a nagyszerű állapotot. De nem azt olvassuk.

Az apostol el szeretne menni abba a gyülekezetbe, amelyikről ilyen jót ír, hogy „hiteteknek az egész világon híre van”. Nyílván mai szóval élve fővárosi gyülekezet volt, vagyis földrajzilag és politikailag fontos helyen, Rómában élt ez a gyülekezet. Ez bizonyos értelemben helyzeti előnyt is jelenthetett, de egy már akkor is milliós nagyságrendű, zsúfolt városban óriási kihívást is jelenthetett a közösségnek. Az apostol szeretne elmenni ide. Szeretne elmenni, nem tartja fölöslegesnek, hogy elmenjen oda. Miért? Miért keresi a közösséget egy olyan gyülekezettel, amelyikről jót mond, jót ír, ahol úgy gondolhatnánk, hogy talán már semmi feladat nincsen. Itt már még Pálnak sincsen dolga. Itt olyan jól mennek az ügyek. Ez egy világhírű gyülekezet.

Nyílván többféle választ lehet rá adni, maga a fölolvasott igeszakasz, maga az apostol megadja a választ. De bizonyára elmondhatnánk egy nagyvárosi… ma az igehirdetésben néhány idézetet fogok használni, mindezt az amerikai út tapasztalataiból, ottani, egész pontosan nagyvárosi gyülekezetek szolgáitól, lelkészeitől. Nos az egyik ilyen mondat így hangzik… – ez egy New York-i összefüggés, egy ötvenemeletes toronyház alá beépített templomban szolgáló történetesen evangélikus lelkészkollega mondta, emlékezve egy kicsit a szeptemberi ikertornyok leomlására és az így kialakult félelemre, és emlékeztetve arra, hogy a nagyvárosra nemcsak a sok lehetőség jellemző, hanem a sok félelem is. Nos így fogalmazott: „A magukba forduló, félelmekkel küzdő városi emberek számára fel kell mutatnunk egy másfajta jövőképet”. És ezt a gyülekezet tudja felmutatni. Ez a gyülekezet feladata – ha a gyülekezet Ige szerint és evangélium szerint igyekszik élni: egy másfajta jövőképet, nem a magányos tömeg képét, nem azt, hogy összezsúfolva élünk itt és egymással nem is nagyon törődünk, nem azt, ami a bezárkózó emberek és a bezárkózó családok félelmeiben nyilvánul meg; hanem a közösségét, az egymáshoz való tartozás csodáját.

Nos az apostol, hogy miért szeretne elmenni, és miért szeretne szolgálni, a következőképpen mondja: szeretnék elmenni, szeretném látni az arcotokat, látni a gyülekezetet, nem csak hallani róla. Szeretném megélni én is azt a közösséget, ami ott van, azért, hogy „egymás hite által épüljünk”. Ezt a kifejezést már-már elkoptattuk, igen sokszor szoktuk használni, pedig nagyon fontos, soha el nem kopható kifejezés: egymás hite által. Tehát szeretnélek látni benneteket, egész pontosan szeretném látni az Úr bennetek és közöttetek végzett munkáját.

Vajon mi, amikor a gyülekezetbe eljövünk, amikor eljövünk egy istentiszteletre, akkor bennünk van ez a vágy? Szeretnénk látni, fölismerni az Úr munkáját mások életében, a közösség életében? Miért jövünk mi, ha eljövünk? Miért ápoljuk mi a kapcsolatot, ha ápoljuk? Az apostol azt mondja: „látni szeretnélek titeket”. Igen, hogy „együtt bátorodjunk” fel. És ez az együtt felbátorodás szintén rendkívül fontos, pedig egy olyan gyülekezetről van szó, amelyikről le meri írni (egyedül erről írta le), hogy „az egész világon híre van hiteteknek”. Mégis azt mondja, hogy szükséges az együtt felbátorodás. Nem egyszerűen az, hogy “hát azért még Rómabeliek rátok fér egy kis tanítás”; hanem érdemes fölfigyelni, azzal kezdi az egymás hite által való épülésben, hogy szeretném, hogy én épüljek a ti hitetek által. Ezzel kezdi. És ti épüljetek az enyém által. Nem azt olvassuk, “hát azért Rómabeliek el ne bízzátok magatokat!, majd még jövök én Pál, és majd még én fogok nektek olyanokat mondani…”. Hanem azt mondja, hogy én épülhetek, amikor láthatom, tapasztalhatom, hogy amiket hallok az valóban igaz. Láthatom és tapasztalhatom, hogy egy ilyen világvárosban, ahol a szinkretizmus igen-igen erős volt, egy világvárosban, amelyikben a sokszínűség jelen volt, mindenféle nemzet, náció, mindenféle vallás – nos egy ilyen világvárosban él egy gyülekezet, és ebben a gyülekezetben felismerhető az Isten munkája. Ez megerősítés Pál apostolnak, annak az apostolnak, aki hajótörést képes volt elszenvedni, többször letartóztatást elszenvedni, hátratételt elszenvedni az evangéliumért.

Az apostol azt mondja: „egymás hite által”. Szeretnék épülni a tietek által és szeretnék „megerősítésetekre valami lelki ajándékot adni”, vagyis, hogy ti is épüljetek, mert lehet és kell tovább épülni. Megerősíteni a gyülekezetet – mondja az apostol –, „hogy közöttetek is legyen munkámnak valamilyen gyümölcse”.

Nagyon érdekes, másik helyen azt írja, hogy „nem megyek oda” – nem Rómáról van szó –, „mert ott már mások szolgáltak, ott már hirdettetett az evangélium, megyek máshova” (hiszen még a birodalom rengeteg nagyvárosában nem volt akkor gyülekezet). De itt most azt olvassuk, hogy szeretnék elmenni, és szeretném, ha kölcsönösen erősödnénk, ha közöttetek is lenne munkámnak gyümölcse. Egyenesen így fogalmaz: „…adósa vagyok”. Adósotok vagyok. Nem is ismerte őket személyesen, egynéhányat ismert, ezt tudjuk a levél végén a fölsorolásból, akik nyílván nem csupán tősgyökeres rómaiak voltak, hanem költöztek, jöttek és mentek a birodalomban, vagy misszióban vettek részt. De: „…adósa vagyok”; a ti adósotok is. És itt érdemes megállni egy pillanatra. Ez a keresztyéngondolkozás: adósotok vagyok.

Valaki, történetesen a tengeren túl lévő nagy ország egykori elnöke mondott ilyet: „ne azt kérdezd, hogy mit kapsz az államoktól, hanem azt, hogy mit adsz te az Egyesült Államoknak!” Ne azt kérdezd, hogy mit kapsz te a gyülekezettől, hanem azt kérdezd meg először, mit adsz te a közösségnek? Mert az Úr Isten nálad is elhelyezett valamit, amit azért adott, hogy ezzel a közösségben szolgálj, és eközben kapni fogsz. „Mert aki mást felüdít, maga is felüdül” – mondja már az ószövetségi bölcsesség. Igen, rendkívül fontos, hogy „adósotok vagyok”. Ezt nem az egyház mondta, nem az egyházszervezet Pálnak, hanem Pál mondja a gyülekezetnek. Ezt senki nem várta tőle, hogy sok száz kilométert hajózva meg gyalogolva, és veszélyben még Rómába is elmenjen. De ő úgy érzi adós. Az Isten neki sokat adott. És akinek sok adatott, attól sok kéretik számon, ő tartozik még, még nekik is tartozik szolgálattal.

Szeretett Testvérünk! Mit kell fölismernünk a szakaszunk alapján? Többek között azt – és számomra ez volt a legfontosabb –, hogy a közösségápolás folyamatosan szükséges. Folyamatosan szükséges. Ha a kapcsolatokat nem ápoljuk, azok szép lassan elhalnak, megszűnnek. Ha a rokoni kapcsolatokat nem ápoljuk, bár a vérségi száll kimutatható, bár valamikor még talán gyakran voltunk együtt, de szép lassan megszűnik, már alig fogunk tudni egyáltalán valamit egymásról. A közösséget ápolni kell.

A meglátogatott gyülekezetek egyikében, egy úgynevezett megagyülekezetben például az a gyakorlat – egy olyan gyülekezetről van szó, ahol a hétvégi több istentiszteleten tizenöt-húszezer ember van együtt –, nos egy ilyen gyülekezetben minden évben meg kell újítani a tagságot. Ez a gyakorlat. Nem úgy van, hogy bejelentkeztem huszonnyolc évvel ezelőtt ide, még az első években jöttem is, aztán lemorzsolódtam, aztán néha elküldtem az adományomat, már utána azt se nagyon – de, hát miért nem tartják nyílván a nevemet? Egyszerűen azt a gyakorlatot alakították ki, hogy minden tagnak minden évben újra el kell gondolkoznia azon, tartozok én ehhez a gyülekezethez? Miért tartozok? Mit jelent nekem az, hogy gyülekezet? Mit adok én a gyülekezetnek? Mit jelent ez a kapcsolat? Mit jelent a közösség ápolása? És így meg kell újítani.

Lehet, hogy ránk is ránk férne néha ez, hogy megújítsuk. Mert a közösséget ápolni kell. Amit nem ápolnak, amit nem gondoznak, az tönkremegy. Mindannyian tudjuk, milyen nagy öröm az, amikor egy család beköltözhet egy új lakásba, a családi házba, mennyit kell azért dolgozni és áldozni, és akkor: na végre most már! És elvileg valóban úgy van, hogy egy darabig mindennek működnie kell. Nem szabadna, hogy csőtörés legyen, nem szabadna, hogy következő évben festeni kelljen. Nem teljesen így van még az új épületeknél sem, de arra is vigyázni kell, gondozni kell, mert ha nem figyelünk oda, hogy “itt ázik be, meg ott megy tönkre”, kicsi bajból nagy hiba lesz.

Nos a kapcsolatok is így vannak, amit nem ápolnak, és nem gondoznak, az tönkremegy. Ezt mindannyian tudjuk. Tudjuk, hogy ha a kertet nem gondozzuk, akkor el fog vadulni. Pedig valamikor milyen szép volt! Ha az otthonunkat nem gondozzuk, tönkre fog menni. És a közösség? Vajon a közösség, úgy gondoljuk, hogy egyszer valamilyen szintre eljutottunk és most már ez mindig így lesz? Ugye nem?

Családi és rokoni kapcsolatainkat is ápolni kell. Vajon a gyülekezeti kapcsolatunk olykor nem megüresedő kapcsolat? Vagy egyenesen kiüresedő kapcsolat? És aztán szép lassan elhidegülnek a tagok. „Mi mondjuk, hogy te vagy a név, a jel”, de Uram Jézus, ott rajtunk kívül még várhatsz egy kicsit.

A közösséget ápolni kell. Nem elég egy-két, egyébként igényesen megszervezett rendezvény (mármint a gyülekezetben). Ezek mind fontosak és hasznosak. De, ha rendezvény van, akkor rendezvényként szoktak az emberek részt venni rajta. Kevés mindez!, mert azon csak megjelenni kell. A közösséget viszont gyakorolni kell.

Hogyha bekövetkezik egy váratlan, szomorú esemény egy famíliában, akkor összejönnek a családtagok. Nem azért, mert annyira vágyakoztak találkozni, hanem mert illendő. Ha egy örvendetes esemény van, összejönnek a családtagok, de nem mindenki azért jön össze a rokonságból, mert egyébként is évről-évre tartjuk a kapcsolatot, hanem azért, mert hát erre illendő elmenni, meg nehogy megsértődjenek.

Hogy ha mi úgy gondoljuk, hogy a keresztyénségünk és a gyülekezet ennyi, akkor valamit nem jól értettünk. Az apostol képes száz kilométereket megtenni azért, hogy kapcsolatot ápoljon, és közösséget építsen a római gyülekezettel és a római gyülekezetben.

Az egyik kollega így fogalmazta meg a konzultációk, a beszélgetések folyamán: „az egyház az, amit csinálsz, és nem az, ami vagy”. Mert ami vagyok – eltelt 10 másodperc –, tehát múlt idő. Ez az istentisztelet, ez, hogy itt most együtt vagyunk, ez egy félóra múlva múlt idő, ez már a vagyok-hoz tartozik – Igen, ez is volt. Amit csinálsz – vagyis itt folyamat van –, amit gyakorolsz, amit megélünk, az az egyház. Az egyháznak holnapja van, és a holnapra oda kell figyelni. A közösségnél mindig a holnapra kell figyelni, és hálát adni a múltért. De ha csak hálát adunk mindig a múltért, abból kevés jövő lesz még önmagában. Gyakorolni kell tehát az egymást elfogadó és segítő szeretetet.

Fogalmazzunk meg tehát néhány tanulságot. Az az apostol, aki azt írja az egyik helyen, „nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék”, azt írja a római gyülekezetről, hogy „hiteteknek a világon híre van”. Nem azt írja, hogy tökéletesek vagytok. Nem azt írja, hogy nektek már semmi tanításra, semmi bátorításra, semmi buzdításra nincs szükségetek. Csak azt írja, hogy igen, sokan fölismerték, és hírét vitték az Isten közöttetek végzett munkájának és a ti engedelmességeteknek. És mivel én sem mondom, hogy elértem, vagy hogy tökéletes lennék… Egy gyülekezet sem mondhatja soha azt, hogy már elérte és tökéletes. Hogy ennél jobb nem lehet. Lehet. Éppen ezért szív szerint legyünk készek mindig a szeretetre, és keressük a közösségápolás alkalmait.

Vannak persze akadályok is. Pál is említ néhányat. Jaj de szeretjük az akadályokat! Olyan jó mögé elbújni! „Hát igen, persze Uram…, meg igen, hát testvérek, persze, hát én szeretném!, de hát ez és ez… és ez és ez… és de jó, hogy csak tíz ujjat adott az Úr Isten a kezünkre, mert különben száz kifogást tudnánk mondani.

Az apostol azt írja, már mióta szerettem volna elmenni hozzátok, hogy ott szolgáljak, hogy gyakoroljuk a közösséget. Megakadályoztattam. Könyörgök érte, hogy az Úr az akadályokat hárítsa már el, hogy elmehessek. Nem tudta. És nem ennyit ír az apostol. Mi nagyon sokszor itt megállunk. Akartam persze, szerettem volna, de hát ezért, meg ezért, tényleg nem sikerült. Az apostol azonban nem csak ezt írja, hanem, mert a szeretet leleményes, és aki közösségben akar lenni, megtalálja valamilyen módon a módját. Azt írja az apostol, „imádkozom értetek szüntelenül”. Ki akadályoz meg ebben? Mert lehet, hogy nem tudunk mindig a közösségben ott lenni, de a közösségért való imádkozásban ki akadályoz meg?

Az apostol azt írja – és ezért olvashatjuk, levelet ír –, ha nem tud még személyesen menni, akkor levelet ír. Az akkori lehetőségek szerint él a lehetőséggel. És nem azt mondja, hogy szeretném én ápolni a kapcsolatot, de hát most nem megy, jövőre se megy, utána se megy, akkor sose. Megírja a levelet.

Akkor a telefonok nem működtek, a Metró nem járt, de levelet lehetett írni. És ma vannak mobilok.

Valakivel beszélgetve egyszer mondta, hogy hát ekkor, meg ekkor olyan jól esett volna neki ott a betegágyon, ha fölhívják. És akkor én annyit mondtam többek között rá: a telefonnak tudtommal két vége van. Szabad neki is hívni. Szabad, aki egyedül van, vagy olyan helyzetbe van, hogy most nagyon jó lenne egy bátorító, szeretetteljes, pár perces beszélgetés. Szabad. És nem csak azt várni, hogy hátha egyszer valaki már fölhív. Megkeresni és megtalálni a közösségápolásnak az éppen lehetséges módját.

És az apostol mindent megtesz, még a letartóztatást is vállalja, hogy végül Rómába kerüljön. Még hajótörést is vállal érte. A hosszú utat is. Vagyis nem bújik el az akadályok mögé, amik voltak, és amik vannak a mi életünkben is. Ma is rengeteg akadály van, hogy a közösséget ne ápoljuk, vagy ne olyan szinten ápoljuk, ahogy talán magunk is jónak látjuk és szeretnénk. De vajon azokat a lépéseket megtesszük-e egyen-egyenként, amit most megtehetünk? Mert olyanok vannak ma is.

Szeretett Testvérek! A szinten tartás szintén nagy energiákat igényel, nagy odafigyelést. Sok szeretetet. Nagy leleményességet. „A világon híre van a hiteteknek” – de ez múlt idő. És ma? És holnap mi lesz? Hogy holnap is így legyen, ezért kevés az ölbe tett kéz, még a hálaadó imádság is kevés. Itt már cselekedni kell. Többet kell cselekedni.

Az elmúlt hetekben olyan bibliai szakaszok álltak előttünk, amelyek hívtak bennünket a baráti kapcsolatok, a testvéri kapcsolatok ápolására. Hívtak bennünket arra, hogy ha néhányan összegyülekeznek egy-egy hajlékban, egy-egy otthonban, lakásban, merjenek együtt imádkozni, Igét olvasni, énekelni. Hívtak bennünket arra azok a bibliai szakaszok, hogy merjük együtt kutatni az Isten Igéjét, együtt tanulmányozni, mert erre szükségünk van. És hívtak arra, hogy legyenek olyan csoportok, kiscsoportok, ahol egymást számon tudjuk tartani, mert annyian vagyunk, hogy számon tudjuk tartani.

A gyülekezet növekedésének nincs fölső, számszerű határa. A határa mindig az, hogy működik-e a belső közösség – mondta egy városmisszióval foglalkozó kolleganő. És ebben nagyon igaza van.

Vagyis, mi is elég sokan vagyunk már ahhoz, hogy mindenki mindenkit ismerjen. Ahhoz még inkább sokan vagyunk (főleg két istentiszteletre tagolva), hogy mindenki mindenkinek az örömében és gondjában részesedni tudjon. Nem is ez a dolgunk. De az a dolgunk, hogy ezek a kis sejtek működjenek, hogy a sejtek szövetekké rendeződjenek, hogy szervek legyenek, és hogy a test működjön. Hiszen a biológiai testünk is csak így működik. A különböző kicsi egységek adják együtt a testet.

És így jutottunk el a múlt vasárnap oda, hogy a nagy nyilvános alkalom nevezzük ma templomi istentiszteletnek, szintén fontos. A mai Igénk arról beszélt, hogy mindezek módok, ha szabad mondani: technikai lehetőségek. Módszertani segítségek. De mindegyikben, a kettő-háromban is, ha az Úr nevében vannak együtt, jelen vagyok – mondja az Úr. A tíz, tizenkettő, tizenöt fősben, ami egy ideális kiscsoport létszám lenne, vagy a párszázban is, rendkívül fontos a közösségápolás. Rendkívül fontos, hogy ez folyamatos legyen.

Merjük észrevenni, és merjük komolyan megragadni azokat az alkalmakat, amelyeket az Isten elénk ad: hogy a közösséget ápoljuk, mert erre magunknak szükségünk van, és a szeretetteljes közösség az a bizonyságtétel, amire a mi eléggé elhidegült világunknak leginkább szüksége van. Mert a magukba forduló, félelmekkel küzdő városi embereknek különösen nagy szükségük lenne erre. És a falvakban meg egyedül maradt idős testvéreinknek, meg öreg szülőknek megint nagyon nagy szükségük lenne, hogy ott is működjön a keresztyének szeretetteljes közössége. Ez több mint a prédikáció meghallgatása. Ez több, minthogy vannak rokonaink tudom, de már nem láttuk 20 éve. Már nem is izgat. Ez feladat, ez kiváltság, és ez a küldetésünk. És ezen van az áldás. Ámen.

Oltalmazza Krisztus, az ő szent egyházát,

Miként a jó pásztor saját juhocskáját:

Valaki hallgatja a Krisztus mondását,

Viseli mindenkor szorgalmatos gondját.

Siess most mihozzánk, Krisztus, segélj minket,

A te szent igéddel neveljed hitünket

És te Szentlelkeddel bírjad életünket,

Hogy minden dolgunkban dicsérhessünk téged.

380. dicséret 6. és 7. vers

Imádkozzunk

Hálát adunk Istenünk, hogy eltévedt életünket Te jöttél megkeresni Jézusban. Hálát adunk, hogy bűneink okozta magányosságunkban megszólítottál, hogy szereteted közösségét felkínáltad nekünk.

Hálát adunk, hogy Igéd és Szentlelked által egy népet hívtál ki, és hogy egyházadat őrzöd és megtartod. És hálát adunk, hogy ennek a népnek, helyi gyülekezetnek mi is tagjai lehetünk.

Bocsásd meg, hogy elfogadott kegyelmeden elkényelmesedtünk. Bocsásd meg, hogy gyakran a tegnapi mannából akarunk élni, és bocsásd meg, amikor a szelekre, az akadályokra néztünk csupán, és megálltunk a jó cselekvésében a közösség gyakorlásában. És bocsáss meg, amikor pedig önelégülten feledkeztünk meg felebarátainkról és szolgálatunkról.

Segíts Urunk megbecsülni a Veled és az egymással való közösséget, hogy mindent megtegyünk a közösség, a gyülekezet építéséért, megtartásáért.

Segíts Urunk, hogy ne lankadjunk meg a jó cselekvésében. A szeretet leleményességével megtaláljuk a közösség építésének új lehetőségeit, alkalmait és módozatait. És kérünk, segíts Urunk, hogy fontosnak tartsuk közösségünk folyamatos ápolását Veled, és a hitben testvéreinkkel kiscsoportban, otthonainkban, a gyülekezet egészében.

Könyörgünk Urunk, Istenünk segíts, hogy jobban és odaadóbban szolgáljunk népünk javára is, hogy munkáljuk az egyetértést, a nemzeti egységet.

És könyörgünk most azokért, akik szívükben szomorúságot hordoznak, akik gyászban járnak, akiknek ez a seb még nagyon friss, hogy keressék nálad a vigasztalást az élet reménységét, és hogy a mi életünk szeretettel kész legyen e vigasztalást is szolgálni.

És köszönjük azt is Urunk, hogy életünkben sok örvendetes áldással körülveszel. Köszönjük a házastársat, köszönjük a családot, a rokonokat. Köszönjük, hogy lehet eljönni ebbe a hajlékodba egy-egy évfordulón, és hálát adni. Hálát adni áldásokért, hálát adni mindazért, amit kaptunk, és Téged segítségül hívni, és Téged kérni holnap és holnaputánra.

Mennyei Atyánk! A Te irgalmas szereteteddel segíts bennünket, hogy gyülekezeti közösségünk is épüljön sokunk önzetlen szolgálatával, és könyörülj gyülekezeteinken, könyörülj az egyházakon, hogy betöltsük Tőled való szeretetteljes közösségépítő szolgálatunkat sokak javára. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |