| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Közösség egymással

János 1. levele, 4. rész 7-21. vers

„⁷Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent;

⁸aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet.

⁹Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk őáltala.

¹⁰Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.

¹¹Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.

¹²Istent soha senki sem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.

¹³Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.

¹⁴És mi láttuk, és mi teszünk bizonyságot arról, hogy az Atya elküldte a Fiát a világ üdvözítőjéül.

¹⁵Ha valaki vallja, hogy Jézus Isten Fia, abban Isten marad, ő pedig Istenben;

¹⁶és mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket. Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.

¹⁷Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban.

¹⁸A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

¹⁹Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.

²⁰Ha valaki azt mondja: »Szeretem Istent«, a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.

²¹Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.”

Hallottuk Isten megszólító szavát, most csendesedjünk el és imádkozzunk!

Urunk Istenünk! Magasztalunk Téged, hogy összehívtál bennünket egy közösséggé. Köszönjük Urunk, hogy a Te egyházadban helye lehet fiatalnak és idősnek, férfinak és nőnek. Köszönjük Urunk, hogy különböző nemzetekből, különböző népekből áll a Te néped, hogy különbözőek vagyunk és mégis egyek tebenned. Urunk Istenünk! Magasztalunk, hogy Te a különböző kegyességi embereket, kik másképpen dicsérnek Téged, mégis összehívod a Te házadba, hogy együtt, különbözőségeikben is magasztaljanak Téged. Urunk ez szinte felfoghatatlan a mi számunkra, de olyan jó megtapasztalnunk, hogy ez a valóság. De könyörgünk Hozzád azért, hogy bocsáss meg nekünk. Bocsáss meg, hogy sokszor oly kicsinyesek vagyunk, hogy néha haraggal, féltékenységgel, irigységgel tekintünk egymásra, és nem úgy nézzük a mellettünk ülőt, mint ahogy Te nézed őt. Taníts erre bennünket Istenünk. Adj nekünk olyan szemeket, amely úgy néz a másikra, ahogy Te nézed őt. Könyörgünk Hozzád Istenünk, hogy most ez az istentiszteleti alkalom ilyen közösség lehessen, amikor majd együtt kimegyünk a Te asztalodhoz, akkor egyrészt találkozásunk lehessen Teveled, másrészt könyörgünk Hozzád azért, hogy valódi közösséget élhessünk meg egymással is. Légy közöttünk Urunk a Te Szentlelked által, add a Te áldásodat, kegyelmedet erre az igehirdetésre és istentiszteletre. Ámen.

Az igehirdetésre készülve énekeljük a 234. dicséret 2. és 3. versét:

Jer, világosság ragyogj fel nekünk,

Hogy Csak Krisztus légyen mesterünk,

El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat,

Aki népének örökséget ad,

Könyörüljél.

Ó szeretet, áraszd ránk meleged,

Hadd kóstoljuk édességedet:

Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,

Egyességben és békében éljünk,

Könyörüljél.

Olvassuk tovább az Igét szintén János első leveléből:

János 1. levele 1. rész 1-7.

„¹Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.

²Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.

³Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal.

⁴Ezt azért írjuk meg nektek, hogy örömünk teljes legyen.

⁵Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.

⁶Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot.

⁷Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.”

Szeretett Testvérek!

Miben különbözik a gyülekezeti kiscsoport, és mondjuk a világ különböző nemes emberi társulásai egymástól? Miben különbözik egyáltalán a gyülekezet és a világi emberi társaságok? Miben különböznek tehát a keresztyén barátságok, vagy amikor házaknál összegyülekeznek, atyafiak együtt énekelnek, imádkoznak, Igét olvasnak, vagy amikor a gyülekezet közösségében különböző kiscsoportokban igetanulmányozásra együtt vagyunk, vagy éppen valamilyen konkrét szolgálatra néhány testvér, gyülekezeti tag elindul? Miben különböznek ezek a közösségek, gyülekezeti közösségek a világ nemes társulásaitól, talán egy munkatársi csapattól, talán egy sportkör baráti közösségétől, vagy a különböző kluboktól? Mert hogy sok hasonlóság van, ezt mindannyian el tudjuk mondani. Itt is összegyülekeznek emberek, ott is összegyülekeznek emberek, és még sorolhatnánk hasonlóságokat. De van-e különbség? Ha van, akkor mi az, vagy mi kellene, hogy az különbség legyen?

A fölolvasott bibliai Igénk először is arról beszél – az apostol így fogalmaz –, azért írunk nektek, mert nekünk közösségünk van… és ez a közösség az Atyával való közösség. Az Írás újra és újra beszél, János különösen sokat beszél a közösségről. Tehát „közösségünk”, az „közösség az Atyával”.

A teremtés szintjén, vagy a teremtés rendje szerint tulajdonképpen mindenki számára az örökkévaló Isten egyúttal Atya is. Már az Ószövetség beszél erről, már a kisprófétáknál olvasunk ilyet. Azt mondja az Úr: Ha én Atya vagyok, mert így szólítatok, akkor hol van az én tiszteletem? „Ha én atya vagyok, miért nem tisztelnek?” [Mal. 1:6]

Tehát a teremtés szintjén, rendjén, mint alkotónk, mindenkinek – annak is, aki hívő ember, és annak is, aki nem akar tudomást venni a teremtő Istenről, annak is – teremtője.

De János itt többről beszél. Nem erről a közösségről beszél. Hiszen a teremtés szintjén ugyan mindannyian Istenéi vagyunk, Istenhez tartozunk, de ez még az emberek többségénél rendezetlen kapcsolatot jelent. Esetleg felszínes kapcsolatot jelent. Majd amikor a „jaj Istenem!” helyzet következik, akkor; vagy „egyébként meg ne szólj bele a dolgaimba!” – sok embernek ennyi, és ilyen rendezetlen az Istennel a kapcsolata. Vagy egyszerűen engedetlenség. „Közösségünk van az Atyával” – Pál apostol nem véletlen írja a Római levél elején, hogy a teremtett mindenség értelmes vizsgálata révén az Isten istensége, bölcsessége, hatalma megismerhető. És mivel megismerte mindenki ezen a világon, de nem dicsőítették Istenként, ezért nincs mentségük.

Igen, mindenki a történelem minden pontján, idejében és e földgolyó bármely részén élt is, vagy él, a teremtett mindenség értelmes vizsgálata révén fölismerheti, amit ugye így szoktak az emberek mondani: azért valakinek lennie kell. És azt mondja az apostol, igen, de hogyha azt mondod, hogy valakinek lennie kell, akkor neked rendezni kellene ehhez a valakihez a kapcsolatodat. Akkor például dicsérned kellene Őt. Magasztalnod ezért a nagyszerű világért. De nem dicsérték, pedig megismerték az Istent ilyen szinten.

Az apostol azt mondja, nekünk közösségünk van az Atyával, de ez a közösség nyílván több, mint amiről az előbb szóltam; hogy valakinek lennie kell, egyébként semmi közünk egymáshoz. Viszont az első lépcső lehet, ha eljut valaki odáig, hogy valakinek lennie kell.

Azután erről olvastunk, János erről tesz bizonyságot, hogy közösségünk van: „…és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal”. A közösségnek, az Istennel való közösségnek van, kell hogy legyen egy sokkal mélyebb szintje, mint csupán az, hogy valakinek lennie kell. „Hát talán valaki teremtette ezt a mindenséget!” – ennél mélyebb az, amit János így fogalmaz, hogy a mi közösségünk pedig közösség az Ő Fiával, azaz Jézussal. Merthogy az Ő Fiának, Jézusnak a vére tisztít meg minket minden bűntől. És itt már a kapcsolat rendezéséről van szó. Nem úgy általában van valahol valaki, aki bizonyára nagyobb, mint én, mint mi emberek; és úgy általában megvagyunk: nekem semmi közöm hozzá, ő meg csak akkor szóljon bele az életembe, ha majd megengedem neki. Hanem, amikor az ember fölismeri, hogy az Ő teremtőjétől elfordult, engedetlen lett, vétkes lett; fölismeri, hogy érte jött Jézus és áldozta önmagát… hogy az Ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.

János azt írja itt, a maga sajátos stílusában és mondataival: „Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk…”. Az nem lehetséges, hogy mondjuk, hogy közösségünk van az Úrral, de nincs közösségünk az Ő népével. Vagy mondjuk, hogy mi közösségben vagyunk a testvérekkel, csak éppen nem szeretjük egymást. Akkor itt hazudik az ember. Viszont a kapcsolat rendezésében csodálatosan vall az apostol, amikor azt írja, hogy „hű és igaz, hogy megbocsátja, ha megvalljuk vétkeinket”.

Tehát az első szint az lehet, hogy általánosságban, mint a Teremtővel való valamilyen laza kapcsolat, de a következő szint az az, hogy Jézus Krisztus által rendeződik kapcsolatom a mindenható Istennel.

És itt érkezünk el a fölolvasott apostoli bizonyságtétel harmadik pontjához, nevezetesen, hogy „nektek is közösségetek legyen velünk”. Közösségről beszél három vonatkozásban János apostol: közösség az Atyával (de ez az általános szint, és ebbe még sokszor az engedetlenség is beletartozik, mert ez csak a teremtési szinten való közösség), de közösség Jézus Krisztussal, és hogyha valóban van rendezett kapcsolatunk a mindenható Istennel Jézus Krisztus által, akkor nektek is közösségetek legyen velünk. Vagyis akkor, és itt érkeztünk az emberi szinthez, arra a szintre, ahol mi vagyunk már mindannyian, az ember, a hívő ember és a másik hívő ember, az egyik és a másik keresztyén: akkor közösségetek legyen velünk. Mert az lehetetlen dolog, hogy valaki azt mondja, hogy nekem a Krisztus által az Isten mennyei Atyám, és egy másik valaki is azt mondja, hogy nekem is a Krisztus által mennyei Atyám, és egy harmadik valaki is ugyanezt vallja, közben nekik egymáshoz semmi közük nincs. Egymást nem fogadják el, nem akarják elhordozni. Akkor itt valaki hazudik. Mármint szebbnek állítja be az Úrral való kapcsolatát, mint ahol, az valójában tart, és amilyen valójában az.

Azért írjuk, hogy nektek is közösségetek legyen velünk. Ha van két keresztyén ezen a világon, és azok ismerhetik egymást (mert nem olyan rettenetes messze laknak, talán egy gyülekezetet alkotnak), akkor nekik közösségben kell lenni egymással.

Igen, „ha a világosságban járunk, közösségünk van egymással” – írja az apostol. De itt van egy feltételes megfogalmazás: „ha a világosságban”. Ha valóban az Úr világosságában, ha valóban, mint bocsánatot nyert bűnösök, mint Jézus által az Isten gyermekei, nem egyszerűen csak teremtményei, hanem immáron hozzá visszatért gyermekei járunk, akkor viszont közösségünk kell, hogy legyen egymással.

És ez a bizonyos harmadik közösség mit is jelent?  A Krisztusban való testvéri közösség mit is jelent? Isten hogyan szeretett minket? – annak ellenére, amilyenek vagyunk. A bűneink ellenére. Nem azért, mert kinézett a sok ember közül engem, meg téged, meg még néhányunkat: ezek olyan viszonylag rendes keresztyének, no ezeket szeretem, a többieket nem szeretem, mert nem érdemlik meg. Az Isten hozzánk való szeretete nem a mi teljesítményünkön múlik. Nem a mi érdemeink alapján történik. Az Isten annak ellenére szeretett és szeret, hogy milyenek voltunk, és még hívő emberként is olykor milyenek vagyunk. Ezért tud, akar megbocsátani is. Vagyis a gyülekezet közösségében, mint megkegyelmezett bűnösök vagyunk együtt. Ezt legalább először önmagunkban kell, hogy tudatosítsuk és elfogadjuk. Megkegyelmezett bűnösök. Sokan, különösen a világ fiai közül, ha ezt hallják, hogy szent (mert igaz ez is, hogy szentek, tudniillik a Krisztus követésére szentelték életüket, de ez nem azt jelenti, hogy tökéletesek), akkor azonnal azt mondják: ezek szentek? Ez a pap szent? Ha tökéletesre gondolt, akkor nem. De odaszentelt életű.

A gyülekezetben tehát megkegyelmezett bűnösök vagyunk együtt, a gyülekezet megkegyelmezett bűnösökből áll, és nem pedig a nagyszerű, vagy önmagukat nagyszerűnek gondoló emberek csapatából. Nagyon sokszor találkozok ilyen fölvetéssel emberek részéről: Tiszteletes Úr! Mehetek én oda a gyülekezetbe, a templomba? Megérdemlem én, hogy oda menjek? Hát – mondom – nem. Hát hogy érdemelné meg, hogy ide betegye a lábát! No de én sem érdemlem meg. Éppen azért kell oda jönnöm, mert kezdem érezni, hogy nem érdemlem meg.

Ez az isteni szeretet lehet egyedül a közösségünk alapja. És hogyha komolyan tudjuk, hogy megkegyelmezett bűnösök vagyunk, akkor már egészen másképp tudunk egymásra nézni. Mindjárt több lesz a türelem is, mindjárt több lesz a megértés is, mindjárt több lesz az elfogadás is. Nem a bűnök elfogadása, hanem az egymás elfogadása lesz több annak ellenére, hogy hívő emberként is vannak botlásaink. És ez a közösség – amiről János ír – hogy „nektek is közösségetek legyen velünk”, ez jelenti azt is, hogy nagyon különbözőek vagyunk. Nagyon sokfélék vagyunk, már a teremtés rendje szerint is, különböző képességeink, adottságaink vannak, hívő emberként különböző kegyelmi ajándékaink vannak, fiatalabbak vagyunk, vagy kicsit korábban születtünk, nők vagyunk, vagy férfiak vagyunk, és sorolhatjuk a sok különbséget, és mégis „közösségetek legyen velünk”. Itt kezdődne igazán a gyülekezet.

Mi tehát közösségünk alapja? És térjünk vissza a bevezetőben föltett kérdéshez. Miben különböznek gyülekezeti kiscsoportjaink, egyáltalán a gyülekezet a világ nemes emberi társulásaitól? Ha semmiben, akkor nem nagyon vagyunk keresztyének. Mert nyílván nem abban, hogy mi nem a kocsmába, hanem a templomba szoktunk összejönni. Ez is különbség, de valami nagyobb különbség kell, hogy megjelenjen.

Mi tehát az a különbség, ami mindenféleképpen meg kell, hogy legyen a sok hasonlóság mellett? Hát mi az alapja a világ emberi társulásainak? Mi az alapja egy megszerveződő kis munkacsapatnak, ahol kettő, három, öt vagy tíz ember egymást elfogadja, és együtt dolgoznak? Vagy a sport valamelyik ágáért rajongva sportkört alapítanak, vagy drukkolóként összejárnak. Ez a szenvedélyük, az érdeklődési körük, és együtt vannak, és sokat beszélgetnek együtt ilyen témákról. Vagy valamilyen klubba járnak, ahol együtt beszélgetnek, együtt étkeznek, esetleg együtt kirándulnak. Hát nem nagyszerűek ezek? De igen, a maga nemében. De mi alapján szerveződnek ezek? Nagyrészt az emberi szimpátia alapján, ami egy nagyszerű dolog. Az emberi szimpátia. Aki kevésbé szimpatikus, azzal nem nagyon fog gyakran együtt vacsorázni, azzal nem sokat fog beszélgetni, azt, ha meg is ismerte, szép lassan el fogja kerülni. De, akik egymás számára szimpatikusak, azok egy kis baráti kört fognak alkotni, aztán lesz még másik, meg harmadik, meg sok is, bár ugyanannak a csapatnak drukkolnak, de mégis az emberi szimpátia az, ami leginkább összetartja az emberi, baráti csapatokat és köröket.

A gyülekezetben ennél többről kell, hogy szó legyen. Nem elég az, hogy csupán kik azok, akik szimpatikusak nekem. Akkor jönnek a frakciók a gyülekezetben. Ez a négy-öt ember, ez szimpatikus nekem, a többivel nem állok szóba.

Azután látnunk kell, hogy a világban gyakran az emberi teljesítmények hoznak össze embereket. Ami megint a maga helyén nemes dolog. De jaj, ha a gyülekezetben is csupán a teljesítmények, érdemek hoznának össze néhány embert egy-egy kiscsoportban. A világban gyakran a változó érdekek hoznak össze embereket. Lehet, mint drukker, úgy is, de lehet, hogy gazdasági érdekek hoznak össze. Most ezekkel barátkozom, mert ezekkel meg kell ismerkedni, és baráti kapcsolatok kellenek, mert az üzletet így tudjuk jobban előre vinni. Ez az érdekem. De hogyha az érdek változik, és az ugye gyakran változik, akkor nagyon sokszor a barátokat is le szokták cserélni az emberek, akik eddig jó ugródeszkák voltak, jó kapcsolatot jelentettek, ezért úgymond barátnak tekintettem, kerestem velük a kapcsolatot, azok egy részét most úgy elfelejtem, és keresem az újabbakat, akiktől és akiken keresztül még nagyobb hasznot remélhetek. Jaj, ha a gyülekezet így szerveződik, akkor valamit mi nagyon nem értettünk meg és nem jól gyakorlunk. És jaj, hogyha az önzés, jaj, ha valamifajta külső kényszer tart össze csupán embereket!

Mi tehát a különbség? A különbség az, hogy a gyülekezetbe nem egyszerűen csak az emberi szimpátia működik, ami a világban egyébként (sőt egy bizonyos szintig lehet a gyülekezetben is) a barátságoknak az alapja. De egy gyülekezetet nem tud összetartani csupán a szimpátia, és az még nem keresztyénség. Ahhoz nem kell keresztyénnek lenni, hogy bizonyos embereket szimpatikusnak tartsunk, és azok egy részével baráti kapcsolatot ápoljunk. Azt a világ fiai is tudják, és jó, hogy tudják és gyakorolják. És szabad keresztyénként nekünk is komolyan vennünk az emberi szimpátiát. De sokszor tapasztalom, hogy összetévesztik keresztyén emberek is, azt hiszik, hogy az emberi szimpátia az már keresztyén szeretet. Az nem. A keresztyén szeretet ennél sokkal több, hiszen a keresztyén szeretetnek az az alapja, hogy az Isten annak ellenére, amilyen vagyok, elfogad és szeret. És nem pedig, mert szimpatikus vagyok neki, mert én rendesebb vagyok, mint a többi, mert az Úr Istennek haszna van abból, hogyha velem jó kapcsolatot ápol.

Akkor hogy is van tehát? Mi lehet, és mi kell, hogy közösségünk alapja legyen? És ezzel a mai Igével a sorozatot, hogy „Miért van szükséged kisközösségekre?”, szeretném most lezárni – tehát miért? Azért, mert az Isten megbocsátott nekem, azért mert szeretett engem, és én ebből a szeretetből merítek és adok tovább. Így a kegyelmet nyert ember megbocsát a másik bűnösnek és elfogadja őt. Elfogadja, mint másik kegyelmet nyert bűnös embert. A Krisztusban fogadom el, a Krisztusért fogadom el, és nem azért, mert annyira szimpatikus nekem. Az majd lehet a gyülekezeten belül barátom. Mert emberileg meg még plusz szimpatikus is nekem. Mert hasonló az érdeklődési körünk. De a keresztyén közösség az nem az emberi szimpátiára kell, hogy épüljön csupán, hanem arra, hogy ha nekem megbocsátott az Isten, és így néz rám a Krisztusért, akkor én is a Krisztuson keresztül nézzek a másikra, mert neki is megbocsátott az Isten, és így lesz közösségünk egymással. A Krisztusért, a Krisztusban fogadjuk el egymást. És a gyülekezet minőségileg akkor kezd emelkedni, erősödni, hogyha ez a Krisztusi szeretet erősödik bennünk és közöttünk. Mert Isten elfogadott engem is annak ellenére, amilyen vagyok a Krisztusért, és én is elfogadom a másik embert a gyülekezetben annak ellenére, amilyen a Krisztusért. Mert őt is elfogadta, neki is megbocsátott az Isten, és engem is elfogadott, és nekem is megbocsátott az Isten. Tehát a kegyelmet nyert bűnös megbocsát a másik kegyelmet nyert bűnösnek, és a Krisztusért és a Krisztusban elfogadja, és kapcsolatot ápol vele. Hogyha még a Krisztusban testvérek között azután találunk néhányat, aki emberileg meg szimpatikusabb, akkor plusz szabad. És legyenek így barátaink, keresztyén barátaink, de ne gondoljuk, hogy az emberi szimpátia elég ahhoz, hogy Isten népe éljen és működjön. Az nem az Isten népe, hogyha csak emberi szimpátia mozgat bennünket.

Kapcsolataink tehát a megbocsátó szeretetre kell, hogy épüljenek, és így kell, hogy gyakoroljuk a közösséget.

Vajon hol tartunk? Egyáltalán mennyire vesszük mi  komolyan, hogy rendesek próbálunk csak lenni, és hát úgy próbáljuk a szimpatikusabb embereket szeretni. No de hát ezt a világ is tudja, és törekszik is a világ nemesebb része erre. Ebben semmi többlet nincsen. Ehhez nem kell egyház. Ehhez nem kell az evangélium. Ez mindenkinek kötelessége lenne.

Valaki így fogalmazta: „szeretetre (egymást elfogadó szeretetre) szeretet tesz képessé”. Nem az érdek, nem a pillanatnyi haszon, nem valami hasonló érdeklődési kör: én is Loki drukker vagyok, te is, haver, akkor most már együtt sörözünk, te vagy a barátom!

Szabad ilyet. De szeretetre szeretet tesz képessé. Ha valóban az Isten megbocsátó szeretetéből élek, akkor ez a szeretet képessé tesz arra, hogy elfogadjam a másik, szintén Úr szeretetéből élő embert, noha nagyon más, noha még az érdeklődési körünk se hasonló, noha nem is egy generációhoz tartozunk, noha nem is úgy énekli a zsoltárt; meg a másikat szereti, és nem azt, amit én szeretek, de mégis el tudjuk egymást így, szeretetben fogadni. Ezt kell nekünk megélni, felmutatni ebben a világban. Itt, de itt kell, hogy különbség legyen, a nemes emberi baráti társaságok és egy gyülekezet között.

Szükségünk van közösségre, hogy gyakoroljuk magunkat ebben a megbocsátó (mert bocsánatot nyertünk), elfogadó (mert minket is elfogadott az Isten) szeretetben. És a megterített asztal közössége pedig kiváltképpen való alkalom arra, hogy ez kiábrázolódjon számunkra, ne csak hirdettessék, és hogy meg is élhessük ezt a közösségünket. Ámen.

Imádkozzunk!

Hálát adunk Istenünk a tisztességes munkatársakért. Hálát adunk a hasonló érdeklődési kör alapján kapott ismerősökért. Hálát adunk azokért, akik nekünk szimpatikus emberek, és kitüntettek bennünket barátságukkal. Bocsásd meg, ha gyakran összetévesztjük az emberi rokonszenvet, szimpátiát és a krisztusi szeretetet. Azt gondoljuk, hogy a kettő ugyanaz. Bocsásd meg, hogy a gyülekezetben is sokszor csak a szimpátia van jelen, mint a világban, és kevésbé a feltétel nélküli elfogadó és megbocsátó szeretet. Segíts, hogy most asztalodnál, megbocsátó szeretetedet elfogadva egymásnak is megbocsássunk, hogy egymást szeretetben elhordozzuk, hogy szeretetközösségünk, krisztusi többleteink jellé lehessenek ebben a világban. Segíts Urunk, hogy a Te szeretetedből merítve egymást is megajándékozzuk ezzel a szeretettel minden különbözőségünk, gyarlóságunk ellenére. És így szeretetben, egy test tagjaivá formálódva hirdessük hozzánk való irgalmadat.

Könyörgünk betegeinkért. Kérünk azokért, akik súlyos terhet hordoznak, és szeretteikért, akik nehéz napokat élnek.

Könyörgünk azokért, akiknek búcsúzniuk kellett az elmúlt napokban szerettüktől, hogy a Te vigasztaló és irgalmas szereteted karolja át életüket, ők pedig keressék ezt a vigasztaló szeretetet. Erősítsd meg így hitüket, hogy keressenek Téged, keressék a népeddel való közösséget, hiszen Te akarsz így vigasztalást adni nekik.

És könyörgünk a keserű indulatokkal, csalódásokkal teljes népünkért, hogy népünk közösségében a gyülekezetek a megélt krisztusi szeretet által lehessenek a lelki megújulás, fölemelkedés, gyógyulás munkásai. Áldd meg, szenteld meg úrvacsorai közösségünket a Te elfogadó szeretetedből, segíts bennünket, hogy mi is testvérként, szeretetben fogadjuk el egymást. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |