| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Kísértések között

Zsoltárok könyve 16. rész 5-11. vers

„⁵URam, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.

⁶Osztályrészem kies helyre esett, örökségem nagyon tetszik nekem.

⁷Áldom az URat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.

⁸Az ÚRra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van.

⁹Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van.

¹⁰Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba.

¹¹Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.”

Imádkozzunk

„Áldjad, lelkem, az URat, és egész bensőm az Ő Szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és el ne feledd, mennyi jót tett veled!… megőrzi életedet a sírtól, kegyelemmel és irgalommal koronáz meg. Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé.” Urunk áldunk és magasztalunk Téged a Te házadban. Áldunk és magasztalunk, mert oly sok jóval vettél körül. De áldunk és magasztalunk Téged különösképpen azért, mert mieink lehetnek a Te ígéreteid. Mieink lehetnek azok az ígéretek, hogy ezen a földi életen túl valami mást is készítettél nekünk. Áldunk és magasztalunk azért, hogy mi már ismerhetjük az Úr Jézus Krisztust, aki életét adta miérettünk, hogy nekünk üdvösségünk lehessen. Áldunk és magasztalunk Urunk, hogy nem kell egyedül küszködnünk, hanem velünk vagy minden napon. Köszönjük, hogy így élhetünk a Te jóságodban, így élhetünk a Te kegyelmedből. Áldunk Téged azért, hogy közösséget adsz nekünk a gyülekezetben. Áldunk azért, mert valóban érezhetjük naponként a Te megújító kegyelmedet. Köszönjük, hogy felvirrasztottál erre a napra, és segíts bennünket, hogy valóban megértsük a Te akaratodat, és cselekedjük azt a Te Szentlelked által. Az Úr Jézusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Ó, Atya Isten, irgalmas nagy Úr,

Bűnbánó szívvel ím eléd borul,

Hű néped, áldva felséges neved,

Hogy esdve kérje nagy kegyelmedet.

Gondolsz ránk, híven oltalmaz kezed,

Rólunk egy percre azt le nem veszed,

Irgalmasságod mindig oly közel,

És erős karod minket átölel.

168. dicséret 1. és 2. vers

Péter 1. levele 1. rész 3-12. vers

„³Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre,

⁴arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.

⁵Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben.

⁶Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok különféle kísértések között,

⁷hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre.

⁸Őt szeretitek, pedig nem láttátok, őbenne hisztek, bár most sem látjátok, és kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek,

⁹mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét.

¹⁰Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak,

¹¹kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről.

¹²Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szentlélek által, és amikbe angyalok vágyakoznak beletekinteni.”

Újra olvasom az egyik verset:

„Ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok a különféle kísértések között.”

Szeretett Testvéreim!

Hogy vagyunk? Hogy vagy? – próbáljuk megválaszolni magunkban, csendben. Ezt a kérdést sokszor feltesszük egymásnak, és erre különféleképpen szoktunk válaszolni. Van, amikor csak automatikusan ráfelelünk, hogy kösz jól, van, amikor elgondolkozunk rajta, hogy valóban hogy is vagyunk, és van, amikor pedig azonnal mondjuk, hogy hogyan is vagyunk, talán a panaszainkat, talán a fájdalmainkat.

Eszembe jutott egy nagyon régi diákélményem, amikor is a Kollégium területén sok tanárcsalád, professzorcsalád is lakott, és diákokként szívesen megkérdeztük az egyik kisgyermektől, hogy „hogy vagy?” – mert olyan szépen válaszolt rá. Megkérdeztük, és az a kisgyermek teljes komolysággal úgy tudott válaszolni: „Isten kegyelméből jól vagyok”. Vagy másik alkalommal: „hála Istennek, jól vagyok”. És ennek a kisgyermeknek a válaszában láttuk a nagyapát, akit ismertünk, és tudtuk, hogy a nagyapa mindig így válaszolt: „Isten kegyelméből jól vagyok”. A gyermek szájából érdekesen hangzottak ezek a szavak, de talán éppen ezért figyelemfelkeltőek, hogy hogyan tudják a mi gyermekeink is megfigyelni, hogy mi hogyan válaszolunk erre a kérdésre. Vajon azt látják a keresztyének életéből, hogy ugyanúgy panaszkodnak, mint a világ fiai? Ugyanúgy mondják erre a kérdésre a válaszaikat, a keserűségeiket, mint a világ fiai? Vagy beleérzik, és ott látják az Isten kegyelmét is, akár a bajok között is.

Eszembe jut az a testvérünk, aki évekig, talán évtizedekig köszöntött bennünket a templomajtónál (sokan ismertük őt), amikor olyan hosszan mondta az Isten csodálatos dolgait, hogy „az Úr békéje, szeretete, irgalma legyen a testvérekkel”, hogy érezhettük belőle, hogy valóban túlcsordul belőle ez a hit, amit mindenkinek szeretne továbbadni, szeretne mások számára is hozzáférhetővé tenni. Igen, pedig ő is hátratételt szenvedett, ő is szenvedésekkel volt tele, és mégis tudott ilyen túlcsorduló örömmel szólni az Úr békéjéről és szeretetéről.

És vajon mi határozza meg, hogy mi van a mi szánkban, mi van a mi szívünkben? Isten magasztalása hol helyezkedik el az életünkben? Mindennek az előzményeként, vagy valaminek az eredményeként, vagy talán elmarad az Isten magasztalása? Mindennek az előzményeként megjelenhet úgy, hogy bármi történjék is az életemben, tudom, hogy az Isten kegyelme őriz hit által. Bármi történik is az életemben, áldott az Isten. Bármi történjék is, a 16. zsoltár csodálatos szavaival: „ teljes öröm van tenálad Uram”, és „áldom az Urat”, és tudom mondani, hogy „az én örökségem, az én osztályrészem nagyon tetszik nekem”. Az, amit kaptam az Istentől, még hogyha talán sokszor keserves is.

Péter első levelében a 3. vers különösképpen, és majd még egyszer megszólal ez a túlcsorduló öröm, ez az áldás Isten iránt. „Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre…” Áldott az Isten! És miért ez az előzmény? Az Isten nagyságos tettei, az Isten megváltó szeretete az az előzmény, ami miatt minden körülmények között áldott az Isten. Ez a kicsorduló, ujjongó hálaadás, azok szívében lehet ott, akik így ismerték meg az Istent, szabadító és megváltó Istennek. Aki olyan csodálatos mennyei kincset készített el az ember számára.

Az Ószövetség embere is tud az örökkévaló örökségről. Az Ószövetség embere is tud arról, hogy örökké tarthat a gyönyörűség Isten jobbján, de még teljesebb módon itt van számunkra, az Újszövetség emberei számára Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadott miérettünk, aki az Ő halálával és feltámadásával újjászül bennünket élő reménységre. Vagyis meghalhatunk a bűnnek és élhetünk általa. Élhet a mi belső emberünk, amit így fogalmaz az Ige, hogy az a romolhatatlan mag, amit az Isten elhelyezett mindannyiunk életében, az növekedhet, újraéledhet, belső emberünk megindulhat. Igen, ez lenne az az újjászületés, amely által bármilyen körülmények között örömünk lehet. Ez az örökség az, amelyért Jézus Krisztus meghalt és feltámadott.

Akinek nincs ez az öröme, az valahogy úgy van, mint az a bácsi, akiről talán már szóltam itt a közösségben, hogy mikor megkérdezték tőle, hogy mi lesz a halála után, akkor olyan ködösítve próbált beszélni arról, hogy „hát majd az Úr Isten valamit csak tesz énvelem”. Aki nem érti, hogy milyen csodálatos örökségre hívott el minket az Isten, annak nincs meg ez az öröm a szívében és életében. Akinek nagyon tetszik ez az örökség, aki megértette már, hogy mit készített el a mi Urunk Istenünk az Őt szeretőknek, azok tudnak igazán örvendezni és hálát adni. Ez az, amire azt mondtam, előzményként bármi történjen is, áldott az Isten, magasztalom Őt.

Aztán vannak nagyon sokan olyanok, és sajnos megkísérti még a hívő embert is, akik úgy gondolkoznak az Isten magasztalásáról, hogy ha valamit tesz velem, valamit adott nekem, akkor azért magasztalom. Azt talán megköszönöm. Azt azért még igyekszek észrevenni, amikor valamilyen eredmény nyomán jön ki a számból, jön ki a magasztalás az életemből. Ennek az a betegsége, hogy csak akkor magasztaljuk az Urat, ha valami sikerül, valamit adott nekünk, valamit már megkaptunk Tőle, és nincs ott az a megalapozott hit, ami abból fakad, az az öröm, ami abból fakad, hogy az Úr Jézus életét adta érettem.

És a harmadik a legszomorúbb, amikor elmarad az Isten magasztalása. Azért olvastam föl azt a versszakot, amiben ez az ellentét van meg, ott azt mondja az Igénk, hogy „…ezen örvendeztek, noha most, mivel így kellett lennie, egy kissé megszomorodtatok…”. Hát én nagyon sokszor úgy érzem, hogy sok ember életében, talán jellemzően kicsit a magyarok, nem akarok általánosítani, de sokszor a mi református kegyességünkben is így van, hogy majdnem megfordítva érthető. Majdnem megfordítva látszik sok ember életén. Szomorúak vagytok. Igen. Most próbák alatt nyögtök, és meg lehetne fordítani úgy a kérdést: van egyáltalán örömötök? Megvan az az örömötök, hogy örökségetek van a mennyben? Vagy valahol nagyon-nagyon mélyen, nagyon nehezen jön elő ez az öröm az életetekből?

Egy mese jutott eszembe, amiben a hajléktalan koldus ül kinn az utcán, és naponta ezen a kegyelem-kenyéren tengeti az életét, és amikor vége lesz az életének, meghal, akkor a kegyelmes szomszédok ott akarják eltemetni, ahol az élete legnagyobb részét töltötte, azon a helyen ásnak neki sírhelyet. És ahogy kiássák a sírhelyet, ott találnak egy láda kincset. Mese, de elgondolkoztató. Ez a koldus egész életében abban a tudatban élt, hogy napi kis betevőjét úgy kell összeszednie, és ott van a nagy kincs birtokában, ott van alatta, ott lenne számára a lehetőség, hogy éljen ebből a kincsből.

Hát mi sokszor ilyenek vagyunk. Napról-napra tengetjük az életünket rövid távú kis reményekkel, és ott van az óriási kincs, ami vihetne bennünket előre, vihetne olyan örömökre, olyan boldogságra, amit az Isten elkészített nekünk. Milyen hamar kész vannak azok a panaszok, és manapság különösképpen divat panaszkodni, hogy micsoda időket élünk. De akik már több időt éltek meg, tudják, hogy éltek meg már hasonlót, vagy még nehezebb időket. Igen, olyan sok kesergés hagyja el a szánkat, olyan sok szomorúság látszik az életünkön. És nemcsak „noha most”, hanem sokszor inkább az látszik az életünkből.

Péter apostol levele egy közösséghez szól, akik már az Úrral jártak, és az Ő nevében voltak együtt. És erre mondja Péter, hogy „Isten hatalma őriz titeket hit által az üdvösségre… és ezen örvendeztek”. Ennek örülhettek. És csak kismértékben lehet igaz az életetekre, hogy noha most, olykor-olykor megszomorodik a ti szívetek, mert ennek is meg kell lenni. De alapvetően az kellene, hogy meghatározza az életeteket, az a boldogság, az az öröm, hogy üdvösség van számunkra elkészítve, hogy királyi gyermekek vagyunk. Noha most megszomorodtatok, mivel így kellett lennie. Igen, a szenvedés és kísértés a kísértő részéről azt szeretné elérni, hogy minél távolabb kerüljön az ember az Istentől. Isten részéről viszont azt jelentené, hogy minél közelebb kerüljön az ember őhozzá, minél inkább magához kapcsolja az embert.

Nagyon jól ismert a Bibliából Jób és az ő feleségének a története. Jób felesége a betegségben, a próbában nagyon hamar kimondja, hogy „átkozd meg az Istent és halj meg”. A kísértő ezt akarta elérni Jób életében is, de Jób ezt nem mondja ki. Sőt, azt mondja: „tudom, az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll, és testem nélkül látom meg az Istent”. Pedig ez is az Ószövetség, mégis ott van az a tudat, az a hit, hogy az Isten nem hagy el, hogy az Isten velünk van a szenvedésben is.

Van egy kedves versem, hosszú vers, ezért nem olvasom most föl. Egy finn szántó-vetőről szól és feleségéről. Ez a finn szántó-vető, el tudjuk képzelni, tőlünk sokkal északabbra, még nagyobb küszködéssel és még nagyobb munkával keresi a kenyerét. Minden évben vet, minden évben várja, hogy a gabona szárba szökkenjen, és minden évben ott van a lehetőség, hogy nem lesz kenyere, mert azokon a vidékeken még több a fagy, még több a jégeső. És leír három évet az életéből ez a vers, és elmondja, hogy az első évben bizony a hólé már a vetésnek a felét elvitte, aztán jött a jégzápor és jött a fagy, és alig maradt valami a vetésből. És akkor az asszony (Jób feleségéhez hasonlóan) azt kezdi el magyarázni a férjének, hogy „elhagyott minket az Isten”. És a gazda pedig újra és újra ezt tudja mondani: „megpróbál, de el nem hagy az Isten”. A második év is hasonlóképpen történik, jön a jégeső és jön a fagy. És azt mondja ez a gazda, hogy tegyél fakérget a liszt helyett a kenyérhez. És akkor az asszony megint mondja, hogy „elhagyott minket az Isten”. A gazda pedig újra tudja mondani: „megpróbál, de el nem hagy az Isten”. És a harmadik év csodálatos módon sikerül, sem a jégeső, sem a fagy nem viszi el a termést. És akkor az asszony végre örül, hogy tiszta rozsból sütheti a kenyeret. És ekkor a gazda leinti, azt mondja, hogy elbuknánk a próbán. Most is fele rész kérget tegyél a liszthez a kenyérbe, mert a mi szomszédunknak elfagyott a vetése és őt kell segítenünk.

Megpróbál, de el nem hagy az Isten. Vajon tudunk-e ilyen hittel gondolkozni? Tudunk-e így előre tekinteni akkor is, amikor benne vagyunk a próbákban és kísértésekben. És tudunk-e úgy Isten kezéből fogadni próbatételt és szenvedést, hogy azt a vallomást tegyük meg: „elég néked az én kegyelmem” – ahogy Pál apostol mondta.

Kissé megszomorodtatok? És hadd legyen itt egy kérdőjel: Mi kissé szoktunk megszomorodni? Kevésbé? Vagy pedig elvész sokszor a reménység? A kísértő azt akarja, hogy elmenjen a mi életünkből a reménység. Azt akarja, hogy elvegye tőlünk azt az örömet, azt az örökséget, amit az Isten készített számunkra. Megváltás nélkül, újjászületés nélkül ez sikerülhet. És az elkeseredés eluralkodhat az embereken.

A jövő emlegetése ma is divat, mindig is az volt, és a régidőkről beszélni mostanában is szokás. Meddig és merre haladunk? – kérdezi a tudomány. De megváltás nélkül és újjászületés nélkül ez csak rémisztgetés lehet, ez csak félelemkeltés lehet. Akinek van hite az újjászületésben, akinek van hite ebben az örökségben, az az Isten ígéreteinek biztos talaján állhat. Akinek nincs, az elmondhatja a költővel együtt, hogy „a semmi ágán ül szívem”. Úgy érzem magam, mintha légüres térben lennék. Úgy érzem magam, mintha semmi sem tartana meg ebben a világban. Isten pedig azt akarja, hogy minket ez a hit őrizzen az Ő napjára.

Megpróbál, de el nem hagy az Isten. Vagyis azért adja a szenvedéseket, hogy megtisztítsa a mi életünket. Itt Péter apostol egy csodálatos képet mond (nemcsak itt, hanem máshol is találjuk ezt a képet): a szenvedés tűzként lehet jelen az életünkben. Tűzben megpróbálja a mi hitünket, életünket: „…hogy a ti megpróbált hitetek, amely sokkal értékesebb a veszendő, de tűzben kipróbált aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltónak bizonyuljon a dicséretre, dicsőségre és tisztességre”.

Igen, a tűz megemészti a fát, szénát, pozdorját. Ha azt építettünk az alapra, akkor ne csodálkozzunk, hogy megfeketedik, megsemmisül a mi reménységünk. De ha valóban arany, valódi a mi újjászületésünk, valódi a mi hitünk, akkor csak edződhet, tisztulhat általa. Az arany megmarad. Az arany tisztul. Jól vigyázzunk tehát, hogy mit építettünk arra az alapra, amit az Isten ad nekünk. És az újjászületett ember tud így megmaradni minden próbában és tisztulhat az élete. Az óemberünk csak befeketedik, elszenesedik, semmivé lesz a próbákban.

Isten hordozni akarja a mi életünket minden körülmények között. És itt egy csodálatos kép van, ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, és majd az evangélium hirdetői, és ez hordoz bennünket. Hordoz bennünket már itt, ezen a földön és hordozhat bennünket az örökkévalóságig.

Valahogy úgy képzelhetjük el, mint egy folyamot, mint egy erős folyamot, amiben nagyon sok titok van, de hordozza a mi kis csónakunkat, hordozza a mi kis életünket az üdvtörténetben. Hordozza a mi életünket a végig, és hordozza úgy a mi életünket, ami végül is ott lehet az Istennél. Ebben a folyamban sok-sok titok van. De a legfőbb titok az, hogy az Ige a Lélek által újjászüli az ember életét, Jézus Krisztus által. És ennek a láthatatlan Úrnak a dicsőítése lehet a mi számunkra olyan valósággá, hogy ha arra a kérdésre, amit fölteszünk egymásnak, hogy „hogy vagy?”, akkor dicsőült örömmel válaszolhatunk, örvendezhetünk, mert így mondja az apostol: „mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét”. Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, evangélisták. Kutatjuk mi magunk is, ma élő emberek, és így érthetjük meg, hogy Isten mit készített el a mi számunkra.

Túrmezei Erzsébet néhány sorával fejezem be:

„Egy darabig elvisz a láb is,

de gyilkos ingoványhoz ér,

és akkor nincs tovább.

A hit elvisz… elvisz a célig,

megfáradottnak szárnyat ad.

És vészen át és poklon át

oda, az Istenig ragad.

És akkor nincs tovább.

Nincs tovább, mert vége az útnak,

és nincs tovább a küszködés,

és nincs tovább a fájdalom.

Csak az élet, csak az öröm,

a béke van tovább.

A 338. dicséretünk első két versével könyörögjünk:

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem.

El ne tántorodjék tőled életem.

Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,

Tőled elszakadnom ne hagy semmiért.

Ha e világ bája engem hívogat,

Nagy csalárdul kínál hitványságokat:

Szemem elé állítsd szenvedésidet,

Vérrel koronázott, szent keresztedet.

Imádkozzunk

„Áldjad lelkem az Urat, és el ne feledd mennyi jót tett veled.” Urunk! Megvalljuk, hogy sokszor elfeledjük, mennyi jót tettél velünk. Megvalljuk, hogy sokszor a panaszaink vannak előtérben. Gyakran a keserűségeinket visszük csak eléd. Megtörnek minket szenvedések, betegségek, sokszor a mi testi gyengeségünket, a mi lelki erőnket is megpróbálják, kísértések és kételyek a mi gondolatainkat is elferdítik. Urunk! Szeretnénk minden helyzetben Téged dicsőíteni. Segíts erre minket Szentlelkeddel.

Áldunk Jézusunk, hogy irgalmadból újjáteremtesz minket, és hogy ez ma is lehetséges. Kérünk mindazokért, akik még nem értik az újjászületés titkát, és nem járnak az új életben, nem kérték a Te segítségedet. Urunk, kérünk Téged, a gyülekezet közösségében adj élő reménységet nekünk, hogy mindenek felett ez adjon örömet.

Kérünk mindazokért, akik most kell, hogy próbákat éljenek át betegágyon, kórházakban vagy otthonaikban. Te segíts a testileg gyengélkedőknek, hogy lélekben erősek maradjanak. Sőt napról-napra újítsd meg rajtuk a Te kegyelmedet, és így adj élő reménységet a halál felett is gyászoló testvéreinknek. Segíts, hogy a Te gyermekeiden, a Te népeden látszódjék meg a Lélek által, hogy Benned örvendezünk, és boldog, szép életet ajándékozol nekünk itt e földön és a Te országodban. Add, hogy ez valósággá legyen a mi gondolatainkban, szívünkben, érzéseinkben. Jézus nevéért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

„Növekedjetek a kegyelemben, a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk megismerésében, övé legyen a dicsőség most és mindörökké.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |