| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Énektanítás:

A jövő héten advent első vasárnapja lesz, ami azt jelenti, hogy valami új kezdődik, és ahhoz, hogy valami új kezdődjön, valaminek véget kell érni. Véget ért egy egyházi év, és ahogy egy egyházi év véget ért, úgy ér véget a földön rend szerint minden. Véget ér a gyermekkor, az ifjúkor, véget érnek a diákévek, esetleg barátságok, szerelmek. Bizonyos családi kötelékek átminősülnek, véget érhetnek azonban nyomorúságok, próbatételek is. És véget ér a mi életünk is egyszer. Amikor pedig véget ér az életünk, akkor oda kell majd állnunk a Krisztus ítélőszéke elé, azonban nem mindegy, hogy hogyan tesszük ezt. Énekeskönyvünk egyik dicsérete tanít minket erre. A 362. dicséretről van szó:

Ébredjél fel, világ, bűneidből,

Vedd eszedbe magad a nagy bűnből,

Melyet néked utolsó időkről,

Magyarázott Jézus Krisztus ő ítéletéről.

…

Reménység a reménytelenségben is

Rómabeliekhez írott levél 8. fejezet 18-25. vers

„¹⁸Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

¹⁹Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

²⁰A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel,

²¹hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.

²²Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.

²³De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.

²⁴Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?

²⁵Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.”

Hallottuk az írott Igét, lélekben elcsendesedve imádkozzunk:

Urunk Istenünk, mennyei Édesatyánk!

Eléd hozzuk most egész életünket. Letesszük előtted gondjainkat, betegségeinket, fájdalmainkat, félelmeinket, de letesszük terveinket, örömeinket és reményeinket is. Köszönjük, hogy Előtted megállva mindent lerakhatunk egy órára, amit cipeltünk idáig, hogy a Te szemeddel nézhessünk magunkra, vizsgálhassuk meg törekvéseinket, tetteinket, gondolatainkat. Bocsásd meg Urunk… egyszer reménytelenül sötéten látjuk a jövőt, mert csak a hírekre figyelünk, az újságokra, és Téged kivetünk a számításainkból. Máskor pedig… és olyan ígéretesnek tűnik minden. Hiszünk önmagunkban, bízunk egymásban, vagy egy hangzatos szólamban, hiszünk bármiben, amiben hinni akarunk. Aztán csalódunk, újra és újra. Urunk! Látod, ilyenek vagyunk. Köszönjük, hogy Te mégsem hagysz minket magunkra. Áldott légy, mert szólítasz. Szólsz, hogy lássunk tovább az orrunknál, lássunk tovább az újságok címoldalain, tudósok prognózisain. Köszönjük, hogy Veled túlláthatunk a síron is; a gyász, a fájdalom sötétségében, és ott lehet a feltámadás reménysége. Köszönjük, hogy Benned, Általad van reménységünk. Köszönjük, hogy Te ma is akarsz beszélni mindannyiunkkal. Kérünk, segíts, hogy megérthessük szavad, és engedhessünk annak. Mert az jó. Nekünk jó. Áldd meg együttlétünket, Rád figyelésünket, segíts, hogy a reménység követői lehessünk. Ámen.

Szűkölködünk

Nagy mértékben

Segedelem nélkül,

Reménykedünk,

Örök Isten,

Te légy segítségül:

Dicsérhessünk és lehessünk

Jézus szava hallgatói,

Igaz megtartói.

172. dicséret

Péter 1. levele 3. rész 8-18. vers

„⁸Végül pedig legyetek mindnyájan egyetértők, együttérzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak.

⁹Ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással, hanem ellenkezőleg: mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek.

¹⁰Mert aki szeretne örülni az életnek, és jó napokat látni, óvja nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot;

¹¹forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet;

¹²mert az Úr szeme az igazakon van, és füle az ő könyörgésükre figyel, az Úr arca pedig a gonoszt cselekvők ellen fordul.

¹³De ki az, aki bántalmaz titeket, ha buzgón igyekeztek a jóra?

¹⁴De még ha szenvednétek is az igazságért, akkor is boldogok vagytok; a fenyegetésüktől pedig ne ijedjetek meg, se meg ne rettenjetek.

¹⁵Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.

¹⁶Ezt pedig szelíden és tisztelettudóan, jó lelkiismerettel tegyétek, hogy amivel rágalmaznak titeket, abban megszégyenüljenek azok, akik gyalázzák a ti Krisztusban való jó magatartásotokat.

¹⁷Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.

¹⁸Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket, miután halálra adatott test szerint, de megeleveníttetett Lélek szerint.”

Szeretett Testvérek!

Nem tudom, hogy történelmi tanulmányainkban mennyire figyeltünk föl, vagy személyes tapasztalatainkban mennyire vettük észre, hogy a hanyatló hatalmak, a hanyatló kultúrák, azok mindig reménytelenséget szülnek. Ez így volt az ókorban is, azóta is, bármilyen típusú volt a társadalmi berendezkedés. Hiszen, ha csak a nem túl régmúltra emlékszünk vissza, ha visszagondolunk arra, amire jó néhányan már emlékezhetünk életkorunknál fogva, akkor eszünkbe juthatnak hangzatos, de utópisztikus elképzelések, ideológiák és ezeknek a csődje. Amiben ugyan sokan próbáltak hinni, de amik maguktól összeomlottak. És akkor mi van? Amikor egy-egy társadalmi berendezkedés hanyatlani kezd, vagy amikor egy nagyobb kultúra hanyatlani kezd, akkor mindig a reménytelenség erősödik.

Vajon amikor szavazatokért az ígérgetés és annak versenye folyik, és utána jönnek a csalódások, jönnek a megszorítások, amikor úgy néz ki, hogy minden nagyon nagyszerű és úgy lendülünk. És aztán kiderül a valóság, hogy nem abba az irányba lendülünk, és nem úgy, ahogy azt sokan szerették volna hinni és látni. Akkor mi van? Akkor úrrá lesz rajtunk a reménytelenség? Akkor jön a folyamatos panaszkodás, kétségbeesés? Vajon mit csinál a hívő ember? Mit csinálunk mi keresztyénként ilyen helyzetben és ilyen világban? Amikor kilátástalannak tűnik a jövő? Amikor ilyen csalódás, amikor ilyen aggodalom lesz, akkor mit teszünk? Amikor kicsit bénultnak látjuk a társadalmat, az embereket, akkor vajon hívő emberként mi mit mondunk? Mi is beállunk abba a kórusba, amelyik csak a csalódás hangját tudja megszólaltatni, és csak a reménytelenségről tud beszélni, csak kilátástalannak rajzolja meg a jövőt? Mi is beállunk abba a csapatba, amelyik: „hát úgysem tudunk semmit tenni!”, és valahol lebénultan szenvedjük mindezeket?

Fölmerülhet a kérdés, hiszen az egyházi esztendő utolsó vasárnapján is vagyunk: honnan lehet reménység? Van-e reménység a reménytelenség idején? Lehet-e reménység ott, amikor a bennünket körülvevő világ inkább reménytelen jelzésekkel van felénk. Amikor nehezedik a megélhetés, amikor bizonytalan a munka, és amikor nagyon nehéz munkát szerezni. Vajon, akkor mit mond a hívő ember? Hogyan élünk, hogyan beszélünk, hogyan gondolkozunk, milyen példát adunk?

Péter apostol levele – ahonnan az előbbi részletet hallottuk – már tulajdonképpen a Római Birodalomban is egy olyan korszakban szólalt meg, ami már a hanyatlás korszaka volt, még ha nem is mindenki vette ezt észre. Hiszen az emberek nagyrészt akkor szokták észrevenni, hogy egy-egy hatalom, egy-egy kultúra hanyatlik, amikor már majdnem összeomlott. Némelyek csak az összeomlás után veszik észre, mert álmaikban hisznek, de a szemüket nem nyitják ki.

Péter apostol ilyen körülmények között élő gyülekezetnek írta levelét, és figyeljük meg, hogy a fölolvasott bibliai részletünkben két vonulat szólal meg. De mind a kettő valamiben közös. Az egyik: a hívő ember mégis cselekszi a jót. Akkor is, ha ilyen, vagy hogyha olyan az adott társadalmi berendezkedés. Akkor is, hogyha a bennünket körülvevő világ, és azok ígéretei, azok nem reálisak. Akkor is, ha emberileg néha eléggé kétségbeejtőnek tűnik a helyzet, bár vannak közöttünk is sokan, akik sokkal nehezebb időket éltek meg háború környékén, vagy a háború utáni esztendőkben.

Az apostol arról beszél, és arra hívja a gyülekezetet, hogy a hívő ember cselekszi a jót, bármilyen is az őt körülvevő világ. A mi cselekedeteink, nem attól kell, hogy függjenek, hogy az adott világ, ami bennünket körülvesz milyen, mit díjaz, mit nem, mire mond igent, mi az ami szerinte nem fontos, hanem mert ez a küldetésünk. És a jó cselekvése, az önmagában misszió. Misszió, hogyha a reménytelenség idején, reménységgel teszi az ember a jót.

Hármas vonatkozást láthatunk itt. Az egyik, ami inkább befelé (nem csak, de inkább befelé), a gyülekezet közössége felé hangzott: „Legyetek mindnyájan egyetértők, együtt-érzők, testvérszeretők, könyörületesek, alázatosak.” Igen, bármilyen is a bennünket körülvevő világ, és bármennyire néha farkastörvények kezdenek úrrá lenni, vagy csak az egymás mocskolása folyik, bármennyire szanaszét szakadoznak a körülöttünk élők, a keresztyén ember és a gyülekezet az egyetértésre, az együttérzésre, a testvérszeretetre, a könyörületre, alázatra kapott küldetést.

Azután cselekedjük hívő emberként, gyülekezetként a jót, mindenki felé is, nemcsak a gyülekezeten belül, hiszen így olvastuk: „forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet” – egy olyan világban, amely világ nem ezen törvények szerint működik. A hívő ember, mert van reménysége, és ez a reménysége nem a bennünket körülvevő világ hanyatlásától vagy éppen előrehaladásától függ, mert van reménységünk, ezért tudja, akarja cselekedni a jót, gonosztól elfordulva, és ezért akarja követni a békességet.

És a harmadik terület egyfajta kifelé fordulás is, nevezetesen, hogy „ne fizessetek a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással”. Lehet, hogy ez a divat, lehet, hogy ez a sikk; lehet, hogy emberileg, pillanatnyilag rövidtávon így előrébb lehet jutni, de a hívő embernek hosszú távú reménysége van, a gyülekezetnek hosszú távú reménysége van, ezért nem „gonoszért gonosszal” cselekszik, ezért nem „gyalázkodásért gyalázkodással” válaszol.

Az apostol, mintha hallaná a gyülekezet hangját, azt írja, úgy folytatja: „de ha mégis szenvedni kellene az igazságért…” – ha jó cselekedeteitek nem lenne elég bizonyságtétel… Ha nem hirdetné elég egyértelműen, hogy „van reménységetek, mégpedig az Úrban”, nos, ha mégis kellene szenvedni az igazságért, merthogy volt, és van ma is ilyen, és holnapután is lesz ilyen, de mégis reménységünk van. Mégis olyan reménységgel élhetünk, amit senki nem vehet el tőlünk. Nos, ha mégis szenvedni kellene, ha mégis úgy látnánk, hogy ez nem igazán működik ebben a világban, legalábbis rövidtávon… mégis túl hangosak a vádaskodók, a gonoszok, a gyalázkodók jutnának előrébb, akkor emlékezzetek a ti Uratokra, a Krisztusra, aki szenvedett. És szenvedjétek el. Szenvedjük el azt, amit el kell ebből szenvedni, hogy tudniillik az igazságért talán mégis lenéznek egy időre, vagy talán megvetnek egy időre bennünket.

Ha a körülmények olyanokká válnak, hogy úgy látjuk, hogy a jó cselekedetnek kicsi a haszna, gyenge a missziós értéke, mégsem változtathatunk a módszeren. Itt eszünkbe kell, hogy jusson az apostoli korban a zélóták szerepe. Azok, akik nagy buzgalommal, a jó ügyért harcolnak, és a fegyvert és az erőszakot is besorolták a jó ügyért való harcolás, egész pontosan az Isten ügyéért való harcolás eszköztárába. Mégpedig a mindennapos eszköztárba. Kivéve az ellenállás jogát, ami ritkán történik (gondoljunk Bocskaira), nem ez a hívő ember és a gyülekezet útja. Ha mégis szenvedni kell, ha mégse úgy fogadja a világ reménységből fakadó megszentelt életünket és annak jócselekedeteit, akkor is tudnunk kell, hogy ez a fajta „szenvedés”, mégis új élet csiráját hordja magában. Mégis a jövő, az itt van. Mert az Isten Igéje az a mag, amely élet. Tudnunk kell, mert van Krisztusba vetett reménységünk. És tudnunk kell azt is, hogy emberi értelmet meghaladó megoldáshoz vezet, ha hitünk reménysége szerint élünk és szólunk; ha reménységben vagyunk, és reménységből cselekszünk és szólunk akkor is, amikor körülöttünk hanyatlik, vagy nehezebbé válik az élet. Amikor a körülmények nem ezt sugallják. Amikor a társadalom letargiába süllyed. A hívő ember akkor is tudja, van minden emberi értelmet meghaladó megoldás is – amikor emberileg nem látjuk reményteljesnek, akkor is van reménység. De ez a reménység már nem az emberből, nem a mi bölcsességünkből, hanem az Úrtól van. Ezért mondja az apostol, még ha szenvedni kellene is, „boldogok vagytok”. Ha az igazságért, ha az Úrért, ha az ő ügyéért kell megvetést, lenézést, megszólást, vagy valami mást elszenvedni. Az apostol nem egyszerűen azt írja: hát szenvedjétek el; hanem azt mondja: „boldogok vagytok”.

Mennyire sugárzik rajtunk ez a boldogság? Vagy mi is pillanatok alatt átvesszük a bennünket körülvevő társadalom háborgását, elkeseredését, reménytelenségét? Ha valóban boldogok vagyunk, mert van reménységünk, akkor nem kell félnünk fenyegetéseiktől, nem kell megrettennünk – bátorít az apostol. De mindez csak akkor lehetséges, ha valóban igaz az, hogy az Urat tartjuk szentnek szívünkben. Ha valóban igaz az, amit tudunk nagyon jól, sokszor halljuk Jézus szavát: „nékem adatott minden hatalom mennyen és földön”. Ezt tudjuk kívülről. De így hisszük? Hisszük mi, hogy az Úr kezében vagyunk? Vagy csak azt hisszük, hogy ki vagyunk szolgáltatva a pillanatnyi társadalmi ilyen-olyan változások, politikai, vagy gazdasági nehézségek, hullámzások és mindenféle másnak? Ha ezeknek a kiszolgáltatottjai vagyunk, ha csak erre nézünk, akkor kétségbeesünk. „Az Urat tartsátok szentnek szívetekben.” Vagyis azt, akit a mennyei Atya küldött: Jézust tartsuk hatalmasnak.

És így érkezünk el fölolvasott bibliai szakaszunk legfontosabb részéhez: „ha számon kérik tőletek reménységeteket”. Tudniillik, ha így viselkedünk, ha reménytelennek látszó helyzetek közepette is van reménységünk, és ezért cselekeszük a jót, még hogyha ez bolondságnak tűnik is, vagy legalábbis nem valami könnyű karriernek, ha elszenvedjük, ha kell, az igazságért az elszenvedni valót, akkor előbb-utóbb megkérdezik: te miben bízol? Neked honnan van reménységed? Miért maradt meg a te boldogságod? Miért sugárzik a te arcod? Ahol sokan kétségbeesve és panaszkodva járnak, ahol emberek csak zúgolódni tudnak, ott, hogyha vannak reményteljes arcok, még egy szót nem szóltak, de meg fogják kérdezni. Előbb-utóbb meg fogják kérdezni. Hát észre szoktuk venni, hogy ha valakinek az arca nagyon komor: csak nincs valami baj? És észre szoktuk venni, hogy ha valaki nagyon vidám: no veled meg mi történt, hogy...? Vajon hívő emberként mit vesznek észre rajtunk?

Az apostol arra emlékeztette az akkori gyülekezetet is, és a mindenkorit, és bennünket is most erre hív és erre bátorít az Ige, hogy ha a reménység, az az Úrba vetett reménység, és ha mi reménység szerint élünk és szólunk, akkor előbb-utóbb számon kérik tőlünk reménységünket.

Az apostol azt mondja: „legyetek készen számot adni”. Legyetek készen az ilyen helyzetben megszólalni. És itt megint a misszióhoz érkeztünk vissza. Korábban a cselekedetekről volt szó, hogy cselekedd a jót együtt érző, testvérszerető, könyörületes szívvel, a jót munkálva, a békességet munkálva; most pedig oda érkeztünk, hogy mindez a bizonyságtételre, a szóbeli bizonyságtételre fogja megteremteni az alkalmat. De akkor legyünk készen felelni.

A kérdezők, lehet, hogy érdektelenek csak úgy odalökik a kérdést… lehet, hogy csipkedni fognak: na te meg mit vigyorogsz itt, hát nem látod milyen nehéz a helyzet?! De e mögött is kicsit ott van, még ha ez kicsit takarózás is, ott van egy érdeklődés. Lehet, hogy cinikus, aki kérdez és kíváncsiskodik. Lehet, hogy hatóság előtt kell számot adni – gondoljunk majd vissza az apostoli kor vége felé elinduló keresztyénüldözésekre. Hatóságok előtt kellett számot adni, hogy „kit hisztek, ki az úr, a császár, vagy a Krisztus”. Bárki is és bárhol is, de meg fogják kérdezni. Amikor a külső körülmények kevésbé adnak okot arra, hogy reményteljesek legyenek az emberek, amikor egyre több elkeseredett, panaszkodó, zsörtölődő, háborgó ember van, azok között pillanatok alatt kitűnik, feltűnik az, aki komoly reménységgel rendelkezik, mert másmilyen az arca, másképp áll az ügyekhez, a problémákhoz is. És akkor kérdezni fognak. Kérdezni fognak, mert izgatni fogja őket a körülmények ellenére (amit hanyatló kultúrának neveztem), neked honnan van reménységed? Hát te miben bízol? És itt az alkalom, hogy szóljunk.

Elkezdi keresni reménységünk okát. Elkezdi keresni reménységünk alapját. Elkezdi őket érdekelni, vagy felszínesen, vagy nagyon komolyan, de érdekelni fogja őket.

Vajon a mai Magyarországon a keresztyén emberek, mi, mennyi reménységet sugárzunk?

Vagy mi is, a mi ábrázatunk is, a mi szavaink is, aszerint formálódnak, ahogy éppen a társadalmi közhangulat?

„Legyetek készen számot adni a bennetek élő reménységről.” Mert észre fogják venni. És előbb-utóbb érdekelni fogja őket. Érdekelni fogja őket, hogy mégis látod az életet reményteljesen? Mégis látod az életnek értelmét? Látod a munkádnak értelmét? Előtted van perspektíva? – mert mi nem nagyon látunk ilyet. Érdekelni fogja, honnan van neked reményteljes jövőképed. És ekkor lehet szólni, hiszen kérik, várják.

Az előbb a Római levélből olvastuk, hogy: „sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését”. Vajon ilyen reményteljes istenfiak vagyunk mi ebben a világban?

És végül az apostol még arra tanít, hogy hogyan valljuk meg hitünket és reménységünket: „vallástételünk jó lelkiismerettel legyen”. Ebben a nagyon rövid kifejezésben foglalja össze a módot. Mit is jelenthet ez? Nyilvánvalóan nem azt, hogy fölényes legyen, kioktató legyen. Nem valamifajta beteges hívő magabiztosság, vagy gőg legyen. Hiszen ez taszítani fog. Hanem szelíd, őszinte, de Krisztusban bizakodó, felszabadító, bizalmatlanságot oszlató legyen ez a bizonyságtétel. Megnyerő legyen, kapcsolatépítő legyen. Jó lelkiismerettel – fogalmazza az apostol. Amikor megkérdeznek, vagy amikor a beszélgetésben egyszerűen nem kérdésként jön, de föl van kínálva tálcán az alkalom, hogy megszólaljunk és megszólaltassuk a keresztyén reménységet, amely nem egyszerűen a pillanatoktól függ, és aszerint hullámzik, hanem a megfeszített és föltámadott Krisztusban bízik, akkor merjünk jó lelkiismerettel szólni.

És egy kicsit azt is észre kell venni, hogy valószínűleg nem csupán a megszokott egyházi fordulatokkal, nem csupán azokkal a kegyességi, egyébként nagyon helyes bibliai szavakkal, hanem egyszerűen a hétköznapi kifejezéseinkkel. Ott, úgy, ahogy abban a helyzetben, az leginkább jó. Mert várja a világ.

Szeretett Testvérek!

Amikor lassan már a jövő évi költségvetést kezdi ki-ki gondolni, mit miből fog kifizetni, amikor kezdjük lassan végiggondolni, hogy egy esztendő megint lepereg (az egyházi év utolsó vasárnapján már erre gondolhatunk), amikor a holnap felé fordulunk – hogyan lesz holnap? –, akkor legyünk készek megvallani: van olyan reménységünk, ami nem egyszerűen attól függ, ami itt bennünket körülvesz. Ez az a többlet, amit a hívő ember és a gyülekezet adhat ennek a világnak. És ezt kell, hogy adjuk.

A Heidelbergi Káté első kérdés-feleletével fejezem be, erre emlékeztetek. A kérdés ugye így hangzik… (és nagyon érdemes végiggondolni), nem tantételeket kérdez, hanem, hogy mi értelme van az egész hitednek? Hiszen így fogalmazták meg már közel félezer évvel ezelőtt az atyák német földön is, fogadták el a mi őseink is: „Mi tenéked életedben és halálodban egyetlen egy vigasztalásod?” A reménység felől kérdez, és majd azután sorolja föl a káté tételszerűen is, ennek a reménységnek a tartalmát. De mit is válaszoltak rá? Az énekeskönyv végén ott van, ahol a Mi atyánk, a Hitvallás, a Tíz parancsolat található (ha valakinek a káté már nem lenne a keze ügyében), ott van a válasz: „Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok…”. Vagyis nem egyszerűen csak e világ függvénye, hanem az Úr tulajdona. „…aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül, egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy minden az én boldogságomra szolgáljon. – Ezért Ő, Szentlelke által, az örök élet felől engem is biztosít, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.” Ilyen hitünk van? Amelynek ez a következménye és gyümölcse, hogy szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek? Vagy a kultúrák, a bennünket körülvevő világ ilyen-olyan hanyatlása, hullámzása, ígérgetése az, ami bennünket is elsősorban meghatároz? A világ várja sóvárogva a reménységet. A reménységet hirdető és megélő embereket. Legyünk szív szerint hajlandók és készek hitünket megvallani reménységgel. Ámen.

Mely igen jó az Úr Istent dicsérni,

Felségednek, én Uram, énekelni.

Szent nevedet dicsérvén magasztalni,

És mindenütt e világon hirdetni.

Rólad, Uram, akik megemlékeznek,

Mint a pálmafa, szintén úgy zöldelnek:

Mint cédrusfák, ugyan meggyökereznek

Az igazak, kik igaz hitben élnek.

Vallást tesznek minden emberek előtt,

Hogy az Isten igaz mindenek fölött:

Hamisságot soha nem cselekedett,

Mint kőszikla, ő ád nagy erősséget.

255. dicséret 1, 7. és 8. vers

Imádkozzunk

Magasztalunk Istenünk, hogy tudhatjuk, a teremtés jogán kezedben vagyunk. Magasztalunk, hogy tudhatjuk, hogy a megváltás révén gyermekeiddé fogadtál. Áldunk Téged, hogy megszabadítottál és megőrzöl minket. Hogy minden boldogságunkra kell, hogy szolgáljon. Hogy az örök élet felől is biztonságban lehetünk. Hogy felszabadítottál minket mindenféle földi emberi aggodalmaskodástól, hogy jó reménységgel, neked élve éljünk, szolgáljunk ebben a világban.

Bocsásd meg Urunk, hogy bár tudjuk és hisszük mindezt, de nem mindig látszik meg életünkön, reménységünkön, örömünkön, hálánkon.

Segíts, bátoríts megvallani reménységünket szelíden, de határozottan, bölcsen és bátorítóan e világ számára is érthető módon, hogy a kétségbeesett, aggodalmaskodó életek erőt, reményt meríthessenek. Hogy reménységünk megvallásával Rád mutassunk, mert Te vagy reménységünk. Segíts, hogy amikor hitünket megvalljuk, a körülmények ellenére is hitben és reménységben járunk, akkor áldássá lehessünk népünk, nemzetünk számára is.

És könyörgünk, segíts, hogy betegek, gyászolók, az élet személyes problémáiban járók között csalódott, reményvesztett felebarátaink között ilyen reménységgel tudjunk járni az ő javukra, vigasztalásukra.

És könyörgünk gyülekezetünk jövőjéért, hogy lássuk a jövőt. Könyörgünk épületeink bővüléséért, hogy legyen elég tér a közösség életének.

És könyörgünk Urunk, örvendező, hitvalló, reménységet sugárzó gyülekezeti életért, hogy a Te áldásod rajtunk keresztül is áradhasson ebben a városban. Sokak javára, dicsőségedre. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által”. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |