| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Reménység

Lekció: János evangéliuma 1. fejezet 1-13. vers

„¹Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.

²Ő kezdetben az Istennél volt.

³Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.

⁴Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.

⁵A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.

⁶Megjelent egy ember, akit Isten küldött, akinek a neve János.

⁷Ő tanúként jött, hogy bizonyságot tegyen a világosságról, és hogy mindenki higgyen általa.

⁸Nem ő volt a világosság, de a világosságról kellett bizonyságot tennie.

⁹Az Ige volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden embert: ő jött el a világba.

¹⁰A világban volt, és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt:

¹¹saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.

¹²Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében,

¹³akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.”

Textus: Római levél 15. fejezet 13. vers

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.”

„Mindenből van kiút. Minden út határtalan. Egyetlen úttorkolatban sincs tábla, amely azt jelezné, hogy zsákutca. Az élet útjáról beszélek. Minden utat végigjárhatsz. A végén száz új út vár. Menj tovább. Ha lezárnak előtted egy utat, célod felé másik száz vezet. Indulj. Menj. Járj. Meg ne állj. Remélj!”

Na igen – mondhatjuk – könnyen beszél Mácz István! Száz út, amely megnyílik, reménység! Ugyan már! Az életünk egyre reménytelenebb! Egészen igaz az előbb látott színdarab, ahol megszólalt az éhezés, a kiábrándultság, a gonoszság. Ha csak a következő évre gondolunk, egyből az jut eszünkbe, hogy csak rosszabb lehet. Elképesztő sötétség vesz bennünket körül, és nemigen látjuk az alagút végét. Leküzdhetetlen rémként magasodnak felénk a várhatóan magas számlák, az újabb elbocsátások tömege, hogy az egészségügyi ellátás is változik, drágább lesz minden. Állandó beszédtéma, hogy hogyan fogjuk kibírni?

Akkor pedig még nem is beszéltünk arról, amiket belül élünk meg. Annak a reménytelenségét, hogy csak dolgozunk, dolgozunk, van, aki több műszakban is, mennek a napok, egyik a másik után, majd a napokból hetek lesznek, a hetekből hónapok, azokból évek, és csak taposómalommá válik az élet apróbb megszakításokkal, amíg el nem múlik. Közben kapcsolatok tömege romlik és szakad meg körülöttünk, szinte alig van rendezett körülmények között felnövő gyermek lakótelepeinken. Mindezt látva félünk a jövőtől, reménytelennek látjuk a holnapot. Pedig a holnaptól várjuk a változást, de minden holnap átcsúszik a következő holnapra, míg végül reménytelenül ott fekszünk egy kórházi ágyon, tudva, hogy talán nem lesz holnap.

Nagyon lecsupaszítva, kisarkítva beszéltem az életről, de sokak számára valóban ennyi az élet. Esetleg még hozzájárul annak a sajnálata, hogy egyrészt mennyivel jobb volt egykor, és az illető egyre csak visszafelé tekintget, illetve a „mi lett volna, ha…” kísértése, hiszen az elmulasztott, másképpen megélt pillanatok már vissza nem hozhatók, legfeljebb újfent reménytelenségbe, elkeseredésbe süllyeszthetik bele az embert.

***

Pál apostol azonban nem efféle életérzésekről beszél, hanem reménységről, örömről, békességről és bővölködésről. Olyan furcsán hangzik mindez! Márpedig ha valaki, hát ő tudta, hogy miről beszél! A saját bőrén tapasztalta meg!

Hiszen amikor még Saul volt, és felfelé ívelt a pályája, reményteljes életút elé nézett. Mindene megvolt, amit csak egy akkori kiteljesedett életű ember elmondhatott magáról: nagyszerű zsidó családból származott, római polgár volt születésétől kezdve, a legjobb taníttatásban részesült Gamáliel mellett, tiszteletben álló farizeus volt, mindene megvolt – és mégsem volt reménysége, öröme, és békessége. Miért? Mert mint farizeus meg akarta tartani a törvényt, de nem tudta. Ettől pedig – saját maga ír erről a 7. fejezetben – egyre nyomorultabban érezte magát. Aztán látja István megkövezését, hiszen őrzi a kövezők ruháját. Bármennyire is takargatja az ember, egy ilyen esemény nyomot hagy az ember lelkén, lelkiismeretén. Aztán üldözi a keresztyéneket, elhurcolja és börtönbe vetteti őket. Micsoda békétlenség lehetetett a szívében később, ha ezekre a tetteire gondolt!

Mígnem aztán egy nap, a damaszkuszi úton, találkozik a feltámadott Úrral, és rádöbben arra, hogy kegyelmet, bocsánatot kapott – Istentől. Új értelmet nyer az élete. No, nem könnyebb lesz. Ha eddig reményteljes volt, ettől kezdve leginkább a reménytelen szóval lehetne jellemezni, hiszen, ahogy ő maga beszél erről a Korithusbeliekhez írt 2. levelében: „többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain. Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között, fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben. Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja.” Ez az ember, aki mindezt megélte, a felolvasott Igénkben arról beszél, hogy egyrészt a mi Istenünk a reménység Istene, másrészt pedig, hogy nekünk teljes örömöt és békességet ad hit által, hogy reménységben bővölködők lehessünk a Szentlélek által.

Mi adja ezt a különbséget? Az, hogy ő, aki egyébként az Írások nagy ismerője volt, rádöbbent arra, hogy neki Istene van. Azt is mondhatnánk, gazdája van. Hogy igazi célja van az életének. Hogy az jóval több, mint a törvények betöltése, több mint a munka taposómalma, és a család, amik egyébként sokat érnek, de ezeknél van jóval több. Több mint halálunk után egy életrajzban néhány évszám és esemény. Az ő élete nem csupán egy a sok közül, hanem egy darab Isten tervében, nem pótolható, hiszen nincsen belőle több, ahogyan belőlünk sincs. Valamennyien egyediek vagyunk, egyszeriek és megismételhetetlenek. Értékesek, páratlanok.

***

Istenünk van! Advent van, ami minden évben arról szól, hogy emlékezünk Jézus testet öltésére, vagyis arra, hogy Ő eljött, mint Immánuel, a legszebb bizonyságaként annak, hogy „velünk az Isten”. Ez a várakozás időszaka, és a várakozás, az mindig maga reménység!

Mindig várakozunk valamire. Talán épp most arra, hogy találkozzunk valakivel, talán egy orvosi eredményre, talán egy új állásra, vagy épp, hogy a mostanit megtarthatjuk-e, a vizsgaidőszak végére, az ünnepekre, talán Istenre. Ha valakivel rendeznünk kell egy kapcsolatot, akkor már előre majd ki ugrik a szívünk, ha behívatnak a főnökhöz, vagy professzorhoz, azt talán maga a kiszolgáltatottság, nem is beszélve arról, ha egy orvos egy vizsgálat kapcsán beszélni akar velünk. Néha nagyon nehéz mindezt megélnünk. Türelmetlenek vagyunk, a bizonytalanság kiszolgáltatottá tesz, hamar akarunk bizonyosságot, sürgetnénk az eseményeket, és csakhamar önmagunk körül forgunk. Tele leszünk félelemmel, aggodalommal. Ez természetes dolog.

Ugyanakkor a sokat megélt apostol most Istenre akarja irányítani a tekintetünket, felemelni a szemeinket önmagunkról, a bennünket oly gyakran lehúzó örvényről, és arra emlékeztet bennünket, hogy olyan Istenünk van, aki tud rólunk. Akiről Jézus egykor azt mondta, hogy még a hajunk szálait is számon tarja. Hát akkor hogyne tartaná számon az életünk terheit, kétségeit és nehézségeit!

Nem arról van itt szó, hogy nem lehetünk betegek, hogy biztosan sikerülni fog minden vizsgánk, hogy nem veszíthetjük el az állásunkat, hogy nem lesz néha nehéz rendezni kapcsolatainkat, és hogy soha nem érnek minket kudarcok. Mindez megtörténhet. Az apostolt is láthatjuk, hogy mennyit szenvedett, börtönt, megkövezést, éhezést, betegséget, és végül a mártírhalált. Ugyanakkor tudta, és mi is tudhatjuk, nem vagyunk ezekben magunkra hagyva. Annak, ami velünk történik, értelme van, akkor is, ha az épp nem kellemes, vagy ha nem értjük éppen akkor a miértjeit. Az Úrral együtt élhetjük meg a terheket is, bele kapaszkodva, rá támaszkodva, vagyis minden nehézségünk közepette is megélve a békességet, ami gyakran egyáltalán nem könnyű!

***

Ha a békességre gondolok, gyakran eszembe jut egy kis mese. Sok-sok évvel ezelőtt élt egyszer egy király, aki töméntelen aranyat tűzött ki jutalmul annak a festőnek, aki meg tudja festeni a békesség tökéletes képét. A felhívásra sok művész készített szebbnél-szebb képeket, de a király végül csak kettőt választott ki közülük, amelyek a legjobban tetszettek neki. E kettőből kellett válasszon, és ez igen nagy fejtörést okozott neki. Az egyik festmény egy tavat ábrázolt, mely csendes fodraiban a környező helyek, a ragyogóan kék égbolt, és egy-két bárányfelhő tükröződött. Maga volt a békesség, és a nyugalom.

A másik képen ezzel szemben, bár ez is hegyeket ábrázolt, kietlen volt a táj, töredezettek, kopárak a sziklák. A szürke gomolygó felhőkből villámok cikáztak, szél cincálta a kép szélén lévő egyetlen fát, és mindeközben a szikla másik oldalán hatalmas vízesés robajlott. A képen nyoma sem volt a békességnek. A király azonban ahogy hosszasan nézte a képet, a szikla egyik repedésében egy parányi fészket vett észre, amelyben egy kismadár nagy békésen üldögélt az elemek tombolása közepette. No, ez a békesség – mondta.

Mi gyakran azt gondoljuk, hogy az a békesség, ha minden nyugodt körülöttünk, sőt az, ha egyedül vagyunk, szabadon minden megkötöző, befolyásoló körülménytől. Ez tévedés. Egy idő után a nyugalom unalmassá, és üressé, sőt zavaróvá válna. Nyugalmat akkor találhatunk, ha belül lelünk békességre! A békességünk csak belülről fakadhat, és ez nem önmagától való! Azt nem lehet csinálni, kikényszeríteni!

Hiszen ember legyen a talpán, aki önmagától képes napjainkban igazán békében élni. Én kétlem, hogy lehet, vagy ha mégis, csak nagyon keveseknek. Ha igazán lehetne, nem lenne annyi ideges, stresszes ember, nem lenne annyi gyomorfekélyes, magas vérnyomással küzdő beteg. A békesség ajándék. Istentől. Ő adja, csak komolyan kell tudjuk venni ezt. Tőle kell elvegyük, és vele kell tudjuk megélni életünk viharait. Ha komolyan tudom venni, hogy életem és halálom is egy napon az Ő kezében van, hogy Ő a reménység Istene, akkor békességgel, rá nézve fogom tudni megélni azokat.

Ez nem tétlen belenyugvást jelent. Nem passzivitást, hanem nagyon is aktív odaszánást. Ez nem a „majd lesz valahogy” életforma, hanem egy nagyon is odaszánt, újra és újra megharcolt, tudatosan Isten melletti döntéseket jelent. Ez egyáltalán nem könnyű, hit kell hozzá, bizonyosság abban az Úrban, akit nem látok, nem tudok megtapintani, de mégis megtapasztalom újra és újra a jelenlétét, vezetését.

Nem véletlen az, hogy a zsidók úgy köszönnek egymásnak, hogy „salom”, és hogy mi is „áldást és békességet” kívánunk egymásnak. Ez a legtöbb, amit az ember kaphat. Ez maga az áldás, Isten ajándéka.

A békesség szó fogalma egyfajta rendezett, megbékélt viszonyt jelent Istennel, és emberekkel egyaránt. Ezt azonban senki sem önmagától érheti el, csak az Úrtól kaphatja áldásként, ajándékként. Ezért bírhatnak különös jelentőséggel Jézus szavai, amikor János evangéliuma szerint Ő ad békességet. Hogyan? Úgy, hogy halála által megbékéltet bennünket az Atyával, lerója, kifizeti bűneink adósságának a terhét a kereszten. Helyreállítja az Isten és ember között elromlott kapcsolatot.

Nem véletlen, hogy az egyik ézsaiási prófécia úgy beszél az eljövendő messiásról, mint a békesség fejedelméről. Ez az a béke, amely közösséget teremt az Úrral. Ez az ajándék az, amely által Pál egykor le tudta tenni korábbi bűneit, hogy nem megfojtódott az élete az István, keresztyén családok, és önmaga ellen elkövetett bűnök miatti rágódásban. Ezért tehetjük le a terheinket, bűneinket, kezdhetünk újat, tiszta lappal előtte. Ez lehet a miénk Jézus által az egymásért való fáradozásunkban, a feszültséggel, stresszel, háborúsággal teli hétköznapjainkban. Ez az a békesség, amely által tudok békejobbot nyújtani a családtagomnak, barátomnak, és engedni akkor is, ha nekem van igazam, amely által utána tudok menni a másiknak, és rendezni tudom ellentéteket, amely nem hánytorgat fel régi sebeket és sérüléseket, mert tudom, hogy Jézus megbékéltetett az Atyával, noha semmi érdemem, és jogom sem volt Vele szemben.

***

A békesség mellé pedig így kaphatjuk meg az örömöt is. Ami nem azt jelenti, hogy soha nem fogok megfáradni, elkeseredni, hanem sokkal inkább egy bizonyosságot, amelyet az Úrral való kapcsolatban élhetek meg. Felszabadultságot, boldogságot, akár a legnehezebb pillanatokban is. Pál a filippibelieknek a börtönből, a rabságból írja nagy nyomatékkal, hogy örvendezenek az Úrban mindenkor. Nem arról szól ez, hogy mindig fülig kell érjen a szánk, hanem azt, hogy hittel, humorral élhetjük meg a legnehezebb pillanatokat is. Belső bizonyossággal, hogy velünk van az Isten. Nem vagyunk magunkra hagyva, elvetve, magányosan.

Erről senki egyszerű szavakkal meg nem győzhető. Azonban Isten Szentlelke az, aki mindezt megadhatja nekünk, aki kimunkálhatja bennünk a reménység istenébe vetett hitet. Ő tesz bizonyságot bennünk erről, ahogy egykor Pálban is, aki teljes bizonyossággal tudja írni a római gyülekezetnek, noha emberileg derékba tört Istenért felfelé ívelő karrierje, noha oly sokszor börtönt viselt, betegeskedett, volt magányos, fáradt és hétköznapi gondokkal küzdő ember, hogy „a reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek ereje által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |