| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Év végi leltár

Lekció: Lukács evangéliuma 16. fejezet 19-31. vers

¹⁹»Volt egy gazdag ember, aki bíborba és patyolatba öltözött, és nap mint nap fényes lakomát rendezett.

²⁰Volt egy Lázár nevű koldus is, aki ott feküdt a gazdag előtt, fekélyekkel tele,

²¹és azt kívánta, hogy bárcsak jóllakhatna a gazdag asztaláról lehulló morzsákkal; de csak a kutyák jöttek hozzá, és nyaldosták a sebeit.

²²Történt pedig, hogy meghalt a koldus, és felvitték az angyalok Ábrahám kebelére. Meghalt a gazdag is, és eltemették.

²³Amint ez a pokolban kínok között gyötrődve felemelte a tekintetét, látta távolról Ábrahámot és kebelén Lázárt.

²⁴Ekkor felkiáltott: Atyám, Ábrahám, könyörülj rajtam, és küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét mártsa vízbe, és hűsítse meg a nyelvemet, mert igen gyötrődöm e lángban.

²⁵De Ábrahám így válaszolt: Fiam, jusson eszedbe, hogy te megkaptad javaidat életedben, éppen úgy, mint Lázár a rosszat. Ő most itt vigasztalódik, te pedig gyötrődsz.

²⁶Ezen felül még közöttünk és közöttetek nagy szakadék is tátong, hogy akik innen át akarnak menni hozzátok, ne mehessenek, se onnan ide át ne jöhessen senki.

²⁷Ő pedig így szólt: Akkor arra kérlek, atyám, hogy küldd el őt apám házához;

²⁸mert van öt testvérem, beszéljen a lelkükre, nehogy ők is ide kerüljenek, a gyötrelem helyére.

²⁹Ábrahám így válaszolt: Van Mózesük, és vannak prófétáik, hallgassanak azokra!

³⁰De az erre ezt mondta: Nem úgy, atyám, Ábrahám, hanem ha a halottak közül megy valaki hozzájuk, akkor megtérnek.

³¹Ábrahám ezt felelte: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül.«

Textus: Galata levél 6. fejezet 7b-10.

„⁷Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is:

⁸mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet.

⁹A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el, mert a maga idejében aratunk majd, ha meg nem lankadunk.

¹⁰Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben.”

Albrecht Dürernek van egy rajza, amelyen egy idős tudós látható az asztalánál, ahogy ír. Mögötte kámzsás, sejtelmes alak. A fején csuklya, de az alakja valahogy így is a háttérbe vész. Csontvázszerű kezét az író ember vállára teszi, a másikban pedig egy homokórát tart, amelyben épp leperegnek a szemek. A tudós még szorongatja a tollat, de érződik, hogy csak pillanatok kérdése, és hamarosan kihullik a kezéből, mert eljött az idő… Az idő, Chronos. Ez is a kép címe. Bennünket is nagyon tud nyomasztani, különösen így téli sötét estéken, az év végéről nem is beszélve.

Azt kérdezte valaki, mi lehet az oka, hogy a szilveszter este az utóbbi években az egyre vadabb a tréfálkozás, az eszem-iszom alkalmává lett? (Különös módon az utóbbi időkben a karácsony is egyre inkább karnevál-jellegűvé, a mulatás alkalmává kezd válni.) A zene, a tánc, az ital egy pillanatra enyhíti az idő szorítását sokaknál, mert ha nem is tartjuk különleges napnak, azért érezzük, hogy csak lezárul egy időszak azzal, hogy egy új esztendő kezdődik el. Talán az az oka az egyre nagyobb harsányságnak, hogy ezen a két ünnepen az ember, akár akarja, akár nem: emlékezni kényszerül. Amikor átlépünk egyik évből a másikba, valahogy megrohannak bennünket az emlékek. Az emlékeknek pedig sajátos természetük van: idők multával eltorzulnak. A szép emlékek még szebbekké válnak; a fájdalmas emlékek még szomorúbbakká, azért fájnak; és ha szilveszterkor, karácsonykor előjönnek, fokozottabban érezzük ezt.

Egyszerűen arra kényszerülünk ezekben a napokban, hogy egy kicsit megálljunk, akárcsak az év végén az üzletekben, kirakjuk a zárva táblát, és az életünkben is leltározzunk. Először is emlékezzünk. Nézzük végig, hogy mi minden történt velünk. Ne féljünk azzal se szembenézni, ami rossz volt. De ne csak a körülményeinket nézzük át, hanem azt is, ami bennünk történt, amiket mi tettünk, sőt nem tettünk meg! Hajlamosak vagyunk szépíteni, magyarázkodni, és másra hárítani felelősséget, még önmagunk előtt is. Ne tegyük! Merjünk őszintén szembenézni magunkkal, az érzéseinkkel, kapcsolatainkkal, mert erre így év végén pompás lehetőségünk van! Leltározzunk!

„Vessetek magatoknak igazságot.” – mondja Hóseás könyve (10,12/a). Mindenekelőtt úgy, hogy önmagunkat nem csapjuk be, amikor lelkileg tükörbe nézünk, másrészt pedig úgy, hogy igaz módjára élünk, mert „amit vet az ember, azt fogja aratni is.” (Gal 6,7/b) - ahogy felolvasott Igénk mondja.

Vajon mit hoz az új esztendő? Nem tudhatjuk, azonban Isten biztos tudja; de amit bevetettünk az elmúlt években, az biztos beérik, és meghozhatja az év végére a termést. Az lesz, amit vetettünk! Aki búzát vet, ne akarjon kukoricát aratni, aki nárcisz hagymáját dugja el tavasszal, ne akarjon tulipánt látni virágozni! Tetteinknek következményei vannak. A jónak is, és a rossznak is. A jövőnk a jelen viselkedésünkben is gyökerezik, a döntéseinkben, abban, ahogy házastársunkkal, gyermekeinkkel viselkedünk, beszélünk.

Nem tudom elfelejteni azt az anyukát, aki durván elrántotta a kisfiát, amikor az segíteni akart egy hajléktalannak az Unió Áruháznál, mert az elesett, és a műanyagszatyrából kigurultak a dolgai. A gyerek csak össze akarta szedni. Persze, ott a fertőzésveszély lehetősége, de az is nagyon fertőző, ahogy megvetően csak annyit mondott: „Gyere onnan, ez csak egy hajléktalan!” Ha én nem tanítom meg a gyermekemet a könyörületre, akkor mit várjak tőle én, ha majd felnő, és esetleg én szorulok az ő segítségére?

Ahogy én viselkedek a másikkal, úgy fognak velem is. Aki hazugságokat vet életében, ne várja, hogy neki igazat mondjanak majd! Aki haragot vet, és dédelgeti a benne lévő sértettséget, mi jogon vár szeretetet a másiktól? Aki szüntelen durva szót vet, milyen alapon vár szelíd szót? Aki hűtlenséget vet, miért várna hűséget? Isten nem bottal ver – ahogy azt mondani szokták: az aratással ver. A tetteinknek, életünknek következményei vannak, vagyis azt aratjuk, amit vetettünk.

***

Sokan azt gondolják, hogy a jézusi példázat erről a gazdag emberről, és Lázárról arról szól csupán, hogy könyörületesnek kell lenni a szegényekkel, meg hogy milyen lesz a túlvilágon. Valóban a szegényeken segíteni kell, de ez a történet nem a túlvilág milyenségéről tudósít. Sokkal inkább arról, hogy felelősségünk van az életünkben.

A gazdag embernek az adatott, a szegénynek pedig az. Azonban, hogy mit kezdenek a körülményeik közepette, az már rajtuk áll! A gazdagról azt olvassuk, hogy állandóan patyolatba, vagyis szó szerint fehér lenruhába járt, és minden nap lakomákat rendezett. Vagyis úgy élt, öltözött, ahogy mások csak ünnepeken, tehát különleges, minősített alkalmakon. Nem érdekelték a szegények. A lehulló darabok, amikre Lázár vágyott, azok a kenyérvégek voltak, ahol megfogták a falatot, hogy bemártsák az ételbe és leharaphassák. (Erre utal egyébként Jézusnak a szíro-föníciai asszony is.) Ezeket a végeket a szegényeknek adták általában, de nem így ez az ember!  Nem a gazdagsága volt a bűne, hiszen az adott volt, az csak körülmény, de az, hogy csak önzőn önmagának, és a hozzá hasonlóknak élt, az már bűn. Az, hogy képtelen volt észrevenni azt, aki más körülmények között van, és lehajolni hozzá, az a bűn!

Ez hasonlóképpen van velünk is, bár nem feltétlenül csak anyagilag kell értenünk, hogy nem figyelünk oda a szegényekre. Nagyon sok különböző árnyalat van. Volt például valaha egy magas beosztásban dolgozó ember. Nagyon népszerű volt, állandó meghívások, látogatások, rengeteg barát. Igen ám, csakhogy egy napon nyugdíjas lett. Karácsonykor, húsvétkor továbbra is küldte az ismerőseinek a képeslapot, hogy gondol rájuk. A felesége volt, hogy 100-150 lapot is feldobott a postaládánál. Aztán ahogy teltek az évek, egyre kevesebb képeslap jött vissza. A férfi továbbra is tudatni akarta, hogy lehet, hogy már nem dolgozik, de régi barátai, munkatársai fontosak neki, hát írt. De a válaszok száma, a látogatók száma egyre csökkent, végül, amire megbetegedett, már alig néhány jó barát, általában még a fiatal korából maradt meg. Amikor meghalt, a felesége továbbra is írt ennek a maradéknak, hiszen ismerte őket! A  sok  egykori barát nem érdekelte már, hiszen elhagyták, elfelejtették őket, no de a mag! Írt, mert fontosnak tartotta a kapcsolatot, meg az ura is így csinálta egykor, és rájött, hogy nem jön válasz. Nemhogy neki nem írnak maguktól, a férjére való tekintettel, de még csak nem is válaszolnak. Még az utolsó pár ember sem. Eleinte elkeseredett, hogy valahol úgy kezelik, mint aki maga is meghalt, majd elfogadta, hogy ennyit ér az élet.

Olyan sok hasonló van! Amikor elfelejtkezünk a másikról, amikor már nem olyan kellemes vele a kapcsolat. Hányan elmondják, hogy addig kellett, amíg jól volt, de amikor bekerült a kórházba, hirtelen eltűntek körüle az emberek, akik később elmondták, hogy „nem volt idejük,” „nem tudtak neki mit mondani”, „féltek, hogy csak zavarnák a pihenését”, közben az azért sírt, hogy valaki mutassa ki neki a szeretetét! A körülményeink nekünk anyagiakban, munkaidőben, családban, vagy anélkül adottak, de az, hogy hogyan élünk a lehetőségeinkkel, az már a mi felelősségünk, hogy mennyire vagyunk hűségesek, hogyan ápoljuk kapcsolatainkat, kiket veszünk észre, és felejtünk el, abban már ott a mi döntésünk is, és ne csodálkozzunk, ha később azt aratjuk ezen a  téren, amit vetettünk mások felé!

A történetben szereplő Lázárra is hasonló vonatkozik! Nem azért jut Ábrahám kebelére, mert szegény volt, még csak azért sem, mert szenvedett! Egyébként a kutyák sebnyalogatása nem enyhet hozott neki, hanem újabb szenvedéseket. Tévedés azt gondolni, hogy a szegénység, a nehéz körülmények elegendők az üdvösséghez. Lázárnál sem volt elegendő. Nem ezért jutott a mennybe, hanem azért, amiről a neve vall: Eleázár, vagyis Isten segít. Jézus példázataiban sehol sem használ neveket. Ez az egyetlen hely, és itt is nagyon hangsúlyos, beszédes a név. Ennek az embernek Isten volt a segítsége, benne bízott, nem volt más valakije az életben. Tudta, hogy kire kell támaszkodjon, kitől várhat könyörületet. Egyszerűen ismerte Istent. És Isten ismerte Lázárt. Miért? Mert Isten a szegények Istene: „Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek.” – mondja Lukács evangéliuma, vagy „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” – ahogy hasonlóan mondja Máté. Isten közösséget vállal a szegényekkel, szenvedőkkel, elesettekkel. Nem azért mert ez érdemük, hanem azért, mert az ilyen emberek egyszerűen nyitottabbá válnak felé, hiszen másra aligha támaszkodhatnak.

Végül mind a kettő meghalt. Ugyanaz a sorsa lett mindkettőnek. Mi azt várnánk, hogy a gazdag már e földön elnyerje büntetését, a szegény pedig jutalmát. De ebből egyikből se látunk semmit. A gazdag gazdagként hal meg, el is temették szépen, a szegény is, és neki sem lett jobb – ebben az életben! Aztán ki-ki hite, élete szerint jut a megfelelő helyre, az üdvösségre, avagy a kárhozatra.

Vannak, akik azon tépelődnek ezt az igeszakaszt olvasva, hogy vajon milyen lesz az egyik, vagy másik hely. Látják, hallják egymást, vagy mégsem? Mit jelent a nagy szakadék? De ez a példázat nem a halálról szól, nem a menny és a pokol kinézetéről, hanem az életről! Arról, hogy az életünkben van felelősségünk, van felelősségünk a környezetünk felé. Erre döbben rá a gazdag is szenvedései közepette, sajnos utólag. Ezért küldetne rokonaihoz bárkit már, csak hogy elkerüljék azt, ami rá vár „hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet. A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk el”, mert lesz aratás, lesz ítélet, amikor megméretik az életünk!

Sokan ezt nem veszik komolyan. Szeretünk hallani a szerető Istenről, aki Atyánk, aki a Fiát adta értünk, és megbocsát. Igen, nekünk ilyen Istenünk van, de lesz egy napon ítélet is, amikor megméretik az életünk. Megméretik, hogy hogyan éltük meg a hitünket felfelé, de a többiek felé is a hétköznapokban, a legegyszerűbb emberi kapcsolatok szintjén. Mennyire váltottam aprópénzre, azt, hogy nekem megbocsátott az Isten. Tudtam-e én megbocsátani, sőt bocsánatot kérni, vagy szorongattam a haragom? Tudva azt, hogy én szeretve vagyok az Úrtól, szerettem-e azt, aki épp nem volt túl szeretetre méltó, vagy otthagytam, elfelejtettem, mert az nem olyan kényelmetlen? Megéltem-e a hitemet ebben az évben, nyilvánvaló e szavak nélkül is, hogy ki a gazdám? Vagy kétfelé sántikáltam, egy kicsit?

Nézzük meg, hogy mit vetettünk. Leltározzuk, hogy mi volt jó, és min kell változtassak. Mi az, amit ebben az évben Istentől kaptam, amit Vele kell folytassak. Mi az, amit tanultam, amitől többé lettem? És mik azok, amiket rendeznem kell még, változtatnom, többre törekednem?

***

Hóseás felszólításának: „vessetek magatoknak igazságot” – ez volna a logikus folytatása az eddigiek szerint: „és arassatok az igazság szerint”. Ám az Ige így folytatódik: „arassatok kegyelem szerint.” Mert Isten kegyelme az, ha igazságot vetve igazságot arathatunk mi is! És ha szeretetet vetünk, nem „természetes”, hogy mindig szeretetet aratunk, hanem Isten különös kegyelme. Kegyelem az, ha a hűség-magból hűség bújik ki, mert minden aratás kegyelem. Minden termés ajándék, ezt a mezőgazdaságban dolgozók pontosan tudják. Annyi minden történhet, ami nem feltétlenül rajtunk áll. De a vetés, hogy milyen minőségű magot vetek, az az én felelőségem. Csak akkor várhatok jó termést egyáltalán, ha ezen a téren a tőlem telhető legtöbbet megtettem!

Új esztendő jön. Mérlegeljük az ideit, de merjünk új szántást csinálni, újat kezdeni, hiszen az új év nem csak attól új, hogy január 1-vel kezdődik, hanem mert határvonal. Új lapot ad számunkra, ha nem is mindenben, de az életvezetésünkre vonatkozóan mindenképp. Néha az új kezdet, a régi folytatása, csak épp másképp. A régi munkahelyen, iskolában, csak épp új nekibuzdulással. A régi társsal, csak épp új törődéssel, új türelemmel, több szeretettel.

Erre buzdít bennünket az Ige is: „Ezért tehát, míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel…” Az embernek megüti a fülét egyből a szó: „mindenkivel”. Ugyanaz a probléma, mint egykor az írástudónál, aki nem tudja, hogy ki a felebarátja, akit szeretnie kellene. Aztán az irgalmas samaritánus példázatából kiderül, hogy az, akivel az ember kapcsolatba kerül, az, aki rászorul. A válasz itt is ugyanaz. Ne menjünk el egymás mellett tétlenül. Mi a szeretet? Gyökössy Endre szavaival élve: „Valaki mellett megállni, aki mellett meg lehet állni. Valaki fölibe odahajolni, aki fölibe oda lehet hajolni. Hiszen sikolt a szem, hogy hajolj fölém, ne hagyj egyedül!”

Eszembe jut egy idős bácsi a kórházból, ahol édesapám feküdt. Mindig egy barna micisapkát hordott, és épp csak tötyögni tudott, lassan aprókat lépve. Valószínűleg agyvérzése lehetett, mert a rehabilitációs osztályon feküdt. Illetve éppen, hogy nem feküdt! Maga is nagyon gyenge volt, elesett, de járta a kórtermeket és odament azokhoz, akik nála is elesettebbek voltak. Édesapám szobájában egy teljesen fekvő emberhez járt be, akit rendszeresen megitatott. A látogatásaink során többször láttuk betipegni apró lépteivel a sapkás bácsit. Szó nélkül odalépegetni, megsimogatni a másik kezét, és vizet adni. Azt hiszem, valami ilyesmit jelent a jó cselekvésében meg nem fáradni, és tenni, amíg van időnk…

***

A mi dolgunk az, hogy új szántással szántsunk az új esztendőben, és igazságot vessünk, kihasználva felelősséggel életünk idejét túllátva esetleges kellemetlen körülményeinken. Isten Szentlelkének a „dolga” a kegyelem. Az is, hogy ma ránk szólt: itt az idő, hogy leltározzuk az elmúlt évet, talán az egész életünket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |