| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Melyik úton mégy

Lekció: Jeremiás 42,18-43,4.

Textus: Példabeszédek 3, 5-6

Jeremiás 42. rész 18-42.

¹⁸Bizony, ezt mondja a Seregek URa, Izráel Istene: ahogyan kiáradt lángoló haragom Jeruzsálem lakóira, úgy árad ki rátok haragom, ha Egyiptomba mentek. Átok, rémület, szidalom és gyalázat ér utol, és nem látjátok meg többé ezt a helyet.

¹⁹Így szól hozzátok az ÚR, Júda maradéka: Ne menjetek Egyiptomba! Jól értsétek meg, hogy mire figyelmeztetlek ma benneteket!

²⁰Becsaptátok magatokat, amikor engem Istenetekhez, az ÚRhoz küldtetek, és azt mondtátok: Imádkozz értünk Istenünkhöz, az ÚRhoz, és mondd meg nekünk mindazt, amit Istenünk, az ÚR üzen, mi pedig megtesszük.

²¹Meg is mondtam ma nektek, de nem hallgattatok Isteneteknek, az ÚRnak szavára semmiben, amit üzent nektek.

²²Ezért tudjátok meg, hogy fegyver, éhínség és dögvész miatt haltok meg azon a helyen, ahová menni akartok, hogy ott lakjatok mint jövevények.

Jer. 43. rész 1-4.

¹Amikor Jeremiás végig elmondta az egész népnek Istenüknek, az ÚRnak minden igéjét, amit Istenük, az ÚR üzent nekik, mindezeket a szavakat,

²így szólt Azarjá, Hósajá fia meg Jóhánán, Káréah fia és valamennyi kevély ember Jeremiáshoz: Hazugságot beszélsz! Nem üzente tőled Istenünk, az ÚR, hogy ne menjünk Egyiptomba, hogy ott lakjunk mint jövevények.

³Bárúk, Nérijjá fia izgat téged ellenünk, hogy a káldeusok kezébe juttasson bennünket, és halálunkat okozza, vagy pedig fogságba vitessen Babilóniába.

⁴Nem is hallgatott Jóhánán, Káréah fia, sem a haderő vezérei, sem az egész nép az ÚR szavára, hogy Júda országában maradjanak.

Példabeszédek 3. fejezet 5-6.

⁵Bízzál az ÚRban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!

⁶Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.

Ha Jeremiás korában lett volna újságírás, biztos, hogy az összes környező országban cikkek tömege jelent volna meg arról, hogy Júdea kül- és belpolitikai helyzete egyaránt kilátástalan, és reménytelen. A babiloniak hatalmas seregeikkel hosszú ideje fenyegetik, az ország elpusztult, ki van fosztva, szegénység van. A hatalmon lévő Cidkijja és nemzeti pártja az Egyiptomhoz való közeledésben látja a menekülés lehetőségét, vagyis az egyetlen reménységet a szabadulásra, míg az ellenzék szerint hűséget kellene esküdnie a babiloni uralkodónak.

MIT AKARSZ, HOGY CSELEKEDJEM?

            Vagyis mindenkit az a kérdés foglalkoztat: „mi lesz most? Mit lehetne tenni? Készüljünk újabb betörésre, maradjunk, vagy menjünk biztonságosabb helyre?” Teljes volt a tanácstalanság. Végül a nép vezetői odamentek a prófétához, és ezt mondták neki: „Mondja meg nekünk Istened az Úr, hogy milyen úton kell járnunk, és mit tegyünk?”

            Ugye ismerős ez a kérdés? Mi is hányszor feltesszük szorult helyzetben, vagy válaszút előtt. „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” Vizsgáljuk meg, hogy mit teszünk ilyenkor!

            1. Azt, amit Jeremiás próféta tett? Várt 10 napot, hogy megbizonyosodjék arról, hogy tényleg az Úr szólt hozzá, és nem saját vágyai szülték a választ. Nem siet, nem kapkod, nem a maga elképzeléseit harsogja, mondván, hogy ő annyira ismeri Istent, hogy már előre tudja, hogy mit fog üzenni általa. Nem. Vár, és csendben van az Úr előtt. Jó megvizsgálni, hogy mi vajon az Úr előtt, csendben várakozunk a válaszra, vagy úgy viselkedünk, mint a júdaiak?

            2. A válaszra ugyanis a népnek is várnia kellett. A várakozás feszültségében a hit, és Isten akarata helyett az egyiptomi élet lehetőségeit latolgatják. „Ott most béke van, és bőség. Oda kell menni, ahol biztonságban, és jólétben lehet élni! Ott nem a semmiből kell újra felépíteni az életünket, hiszen Egyiptomban majd könnyebb lesz az élet, lesz munka, étel, és ami a legfontosabb, nem lesz ellenség, nem bánt minket senki! Ráadásul térdet sem kell akkor hajtani akkor egy pogány uralkodó előtt, nekünk, akik Ábrahám fiai vagyunk, akiket Isten királyi néppé tett, akikkel szövetséget kötött?!” – mondogathatták maguknak, és egymásnak. És ahogy így beszélgettek, egyre inkább kialakult a saját látásuk arról, hogy mi is a helyes.

A VÁLASZ

            Pedig azt Úr másképp válaszolt a kérdésükre a próféta által: „Ne féljetek Babilónia királyától, akitől most féltek! Ne féljetek, mert veletek vagyok, megszabadítalak, és megmentelek benneteket a kezéből! Irgalmasan bánok veletek, és ő is irgalmas lesz hozzátok (...),  de ha ti Egyiptomba szándékoztok menni, és odamentek, hogy ott lakjatok, mint jövevények, akkor utolér benneteket Egyiptomban a fegyver, amelytől féltek, és nyomon követ Egyiptomban az éhínség is, ami miatt aggódtok, és ott haltok meg.”

            A vezetők, és a nép megdöbbennek: „Nem lehet ez a válasz! Hogyan várhatja Isten, hogy itt maradjunk ebben a kifosztott, lerombolt, veszélyekkel teli országban? Ez képtelenség! Még hogy a babiloni király lesz, aki jót fog velük tenni? Pont ő, aki eddig pusztított, ölt, tömegeket hurcolt el? Menjünk szembe az ítélettel? Hogyan akarhatná Isten, hogy kiszolgáltassuk magunkat! Még hogy az ellenség lenne a kegyelem eszköze? A MI Istenünk nem üzenhetett ilyet! Biztos Bárúk volt, az íródeákod!”

            Isten felelt nekik, érthetően, és nagyon egyenesen felvázolva előttük a helyzetet, és választási lehetőségeik következményeit, mégsem akarják meghallani a választ: az ítélet előtt a népnek igenis fejet kell hajtania. Hosszú idő óta ugyanis nem az Ő útján járnak, hiába szól a próféták által, nem engedelmeskednek. Az ítélet előtt most a népnek meg kell hajolnia: vagyis térdet kell hajtania a pogány király előtt, mert ő is Isten szolgája. Hihetetlen gondolat ez! Isten a felséges ÚR, a babiloni királynak adta a föld népeit –  közöttük Izráelt is büntetésül –, és ezért maga az Isten kívánja az engedelmességet, nem pedig egyszerűen a babiloni király.

Ez az engedelmesség Isten akarata előtt való meghajlást jelent, akara­tának a megértését és ítéletének az elfogadását. Jeremiás azt is világosan megmondja, hogy az engedelmesség nem egyszerűen kiszolgáltatottságot jelentene, hanem éppen fordítva, a teljes kiszolgáltatottságtól, a megsemmisí­téstől, a pusztulástól mentene meg. Valahogy úgy, ahogyan a préri-tűz elől úgy menekülhetnek meg, akiket ez a tűz fenyeget, hogy maguk körül felgyújtják a füvet és ekkor már a tűz nem hozzájuk, hanem tőlük elfele halad. Jeremiás azt az üzenetet hirdeti, hogy Isten részéről a kegyelem, amit adni akar, az ítélet elfogadásával kezdődik.

Isten végrehajtja ítéletét, de ha a nép ezt az ítéletet elfogadja, akkor megmenekülhet a fogságból. Földjén maradhat. Kell-e ennél hatalmasabb ajándék? Hiszen elhagyni az otthont, az országot, a temp­lomot, ez az ítéletek ítélete, viszont otthon maradni ez a kegyelmek kegyelme. Isten tehát valóban igen kedvező lehetőséget kínál népének. Az ítéletben is itt van a kegyelem.

Ez az, amit nem akarnak elfogadni a vezetők. Nem akarják, mert akkor vállalniuk kellene azt, hogy ott maradnak a romok között, és a halott kövekből új életet építenek föl.  Ehhez azonban bátorság, de legfőképpen hit kell(ene). Hit, hogy bízzak Isten ígéretében, hogy amit Ő megmondott, az minden körülmények között megáll, még akkor is, ha esetleg várnom kell a szabadítására. Úgy is mondhatnánk, hogy akkor át kellene adják a kezükből a gyeplőt Istennek, vagyis meg kellene térjenek.

SAJÁT ÚTON, ISTEN NÉLKÜL

Ezek az emberek csak annyit látnak, hogy keresniük kellene Istent, de a szívükkel mégsem teszik azt. Nagyon emberien, nagyon kiszámítottan csak addig jutnak el, hogy önerőből kutassák a megoldást: elmennek Egyiptomba, és még Jeremiást is magukkal hurcolják.

            Könnyebb hazugsággal vádolni Isten emberét, és azzal, hogy íródeákja, Báruk által lett befolyásolva, mint alázattal elfogadni az Úr utasítását, még akkor is, ha az esetleg nehezemre esik, vagy érthetetlen. A népnek később a maga keserű tapasztalata által kell megértenie, hogy Isten útjai sokszor érthetetlenek, de nem értelmetlenek.

Merthogy Isten engedi, hogy a nép ezen része elmegy Egyiptomba, úgy, ahogy ő látta jónak és helyesnek, és nem engedi, hogy Isten beleszóljon, sőt még Jeremiást is magukkal hurcolják. Meg vannak győződve arról, hogy ott jobb és könnyebb élet vár rájuk. Ott fognak tudni boldogulni. És Isten engedi ezt. Szólt, választ adott, de amikor a nép úgy dönt, hogy a saját útját akarja járni, engedi őket. Meg kell járják a maguk útját. Maguk kell rájöjjenek, hogy mi az Istennel való kapcsolatuk, a tőle kapott javak, az otthon értéke.

Eszembe jut erről egy fiatalember, akiről olvastam valahol, aki nagy lelkesen odaállt a szülei elé, és bejelentette, hogy elmegy külföldre, többé haza se jön, legfeljebb látogatóba, ha ott jobban fog menni a sora. Édesapja teljesen elkeseredett, hát ennyire utálja őket a fiúk?

– Szó sincs róla – felelte a fiú. – Csak világot akarok látni. Ott több a lehetőség, jobbak a körülmények, nagyobb a fizetés.

– De hát úgy mész el, fiam, mint a tékozló fiú! – mondta az apja.

– Egyáltalán nem hiszem, hogy a bibliabeli tékozló fiú tékozolni indult volna el – felelte a fia – hanem szerencsét próbálni. Világot akart az látni, megismerni az életet, megvalósítani önmagát, és sikeresen hazatérni. Megmutatni, hogy mennyit is ér ő. Nos, neki lehet, hogy nem sikerült, de nekem fog. Én nem a tékozló fiú vagyok, hanem az életrevaló fiú! Tapasztalni akarok, jót és rosszat egyaránt, megismerni a világot, no meg önmagam. Aztán hazatérni, hisz ez az otthonom.

A napokban olvastuk a tékozló fiú történetét a bibliaolvasó kalauz szerint. És újra és újra eszembe jutott róla, hogy ő sem tékozolni akart. Nem azzal indult, hiszen senki sem akar tékozló lenni, hanem életrevaló akar lenni. Akárcsak a nép. Ők is azért mennek Egyiptomba, mert ott úgy tűnik jobb az élet. És hasonló az is, ahogy Istentől eltávolodik nagyon sok ember.

            Hány hittanostól és ifistől hallottam az elmúlt években: „Ne haragudj, Melinda, de szivacslabdám van, kosáredzésem van, sok vizsgám van, a barátom/nőm csak ilyenkor ér rá, de ha ezek elmúlnak, jönni fogok, ígérem! Érts meg, kérlek!” Megértem. Egy-kettő valóban visszajön, de a nagy része elmarad. Nem akarnak ők igazán elmaradni, vagy leszakadni. Csak aztán, ahogy telnek a hetek, mégis elmaradnak és leszakadnak. És ilyenkor nem az a fő baj, hogy hittanról, ifiről, vagy épp felnőttként istentiszteletről vagy bibliakörről, hanem az, hogy általában egyúttal Istentől is…

             …és Isten engedi ezt. Elengedi a népet, és elengedi mai gyermekeit is. Nem kényszeríti ránk az akaratát. Ahogy egykor az apa megtehette volna, hogy nem engedi el a fiát, úgy Isten megakadályozhatta volna, hogy a nép ne Egyiptom mellett döntsön, vagy hogy mi ne távolodjunk el tőle, ne lankadjunk meg oly sokszor a Vele való járásban. De nem teszi. Mert Isten, Atya és nem zsarnok. Engedi, hogy a magunk tapasztalata által jöjjünk rá, a Vele való kapcsolat értékére. Talán jóval később, sok szenvedés után, idegen földön döbbenjünk rá arra, hogy mit jelent Vele járni.

            Jóval többet tesz annál, mintha erővel tartana magánál bizonygatva, hogy az a jobb nekünk. Megutálnánk érte. Sőt annál is, mintha mindent simává, akadálytalanná tenne az érdekünkben: nem becsülnénk érte. Isten elengedi az övéit, ha azok menni akarnak a látszólag simábbnak tűnő úton, de attól a pillanattól visszavárja őket. Ez nem gyöngeség, hanem isteni rizikóvállalás.

ISTEN ÚTJA

            Júda népe egykor nem akarta elhinni, hogy Isten a látszólag nehezebb utat szánta nekik, ami tele van buktatóval, és teherrel. Más utat választanak, a saját fejük után menve. Mi is sokszor értetlenül, széttárt karokkal kérdezzük Tőle, amikor egy-egy nehézséggel, nem várt problémával, betegséggel állít szembe, hogy: „Uram, miért? Te azt ígérted, hogy vezetsz, hogy fogod a kezem, de akkor miért kellenek ezek a hegyek és völgyek az életembe, hiszen ott az a másik út is, ami mindezt kikerüli, és sokkal simábbnak látszik!”

            Igen, simábbnak LÁTSZIK, és már el is indultunk rajta! Mi annak látjuk messziről, de attól még egyáltalán nem biztos, hogy az is! Hisszük-e egész valónkkal, – nemcsak az eszünkkel – hogy Nála jobban senki nem tudja, hogy mi kell nekünk. Lehet, hogy éppen azon a látszólag sima úton hatalmas kövek, vagy éppen gödrök vannak, amelyekbe belelépve megsérülhetünk.

            Az is lehet, hogy az az út valóban könnyebb, azonban Isten azt akarja, hogy ne spóroljak meg valamit, ami fontos lehet nekem. Ne akarjam megúszni a felfelé való kapaszkodást, az izzadságot, az izomlázat, mert lehet, hogy éppen ezekre a tapasztalatokra van szükségem. Ezek a próbák kitartásra késztetnek, és arra, hogy meglássuk, hogy milyen kicsik és gyengék vagyunk is mi valójában. Végül amikor Isten segítségével feljutunk az életünkben lévő „hegy” tetejére, és szétnézünk, és meglátjuk az alattunk elterülő tájat, akkor kiáltunk fel döbbenten, hogy: „Uram, köszönöm! Igazad volt, mert tényleg megérte a fáradságot. Igaz, hogy az út nehéz volt, de gazdagodtam általa, megérte a fáradtságot, és szenvedést.”

AZ EMBER ÚTJA

Isten azonban megengedi, hogy a másikat, a könnyebbnek tűnő utat válasszuk, ha akarjuk. Lehet arra is menni, ahogy Júda népe is tette. Az Ő végtelen kegyelmébe azonban az is belefér, hogy előre figyelmeztet, hogy mehetsz arra is, megengedem, sőt hazavárlak, de oda nem megyek veled, és a következményeket neked kell vállalnod!

Jeremiásnak nem telt öröme abban, hogy amit hirdetett, az beteljesedett. Cidkijja király a nép, a papok, a próféták, a főemberek támogatására fellázadt Babilon királya ellen. A király felvonult a város ellen és ostrom alá vette. Három évig tartott ez az ostrom. Az ostromnak a szörnyűségeit ellehet képzelni. Még egy utolsó lehetőség lett volna a megmenekülésre, akkor, amikor a király utoljára még titokban hívatta a prófétát és tanácsot kért tőle. Jeremiás megmondta újra az egyetlen utat: menj ki a babiloni királyhoz és megmented magad, városodat és népedet. De a király nem volt képes erre a döntésre. Az ostrom befejezésekor a várost bevették.

A király, úgy látszott, el tud menekülni, de utolérték a káldeusok és elfogták és a babiloni király elé vitték, aki ítéletet tartott fölötte. Fiait szeme láttára ölette meg, őt megvakíttatta, bilincsbe verte és élete végéig börtönben tartotta. Jeruzsálem kifosztása és elpusztítása minden képzeletet meghaladt. A várost felégették, falait lerombolták, elpusztult a templom is. A lakosságot tízezrével hajtották fogságba.

Azonban Isten kegyelme mindennél nagyobb volt, amivel mint „örökséggel” elengedte a fogságba induló népet. Nem azt mondja: a szövetséget összetörtétek és az ítélet jogos, hanem azt mondja a prófétai szó: „Eljön az az idő – így szól az ÚR –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. (…) Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az ÚR –, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jer. 31,31. 34) Vagyis úgy is mondhatnánk, hogy új közösség születik Isten és a népe között. Ebben a közösségben szeretete teljesen az övéié lesz, és gyermekei egészen meg fogják ismerni és szeretni Őt. Ezt hirdeti Jeremiás, vagyis az utolsó szó nem az ítélet, hanem a kegyelem. Úgy mennek idegen földre, hogy szívük­ben a próféciát viszik: van út visszafelé, mert Isten az utat elkészíti, szövetsége nyitva marad a hazatérésre. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |