| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 „Uram ad nekem erőt”

Római levél 8. fejezet 28-39. vers

„²⁸Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.

²⁹Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között.

³⁰Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

³¹Mit mondjunk tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?

³²Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?

³³Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít.

³⁴Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk?

³⁵Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?

³⁶Hiszen meg van írva: »Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat.«

³⁷De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.

³⁸Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, ³⁹sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban.”

Az apostoli bizonyságtétel után most lélekben elcsöndesedve imádkozzunk!

Urunk Istenünk, mennyei Édesatyánk!

Valamennyien vágyunk a szabadságra, de mindaddig mégis láncot hordunk, amíg Tőled akarunk megszabadulni, nem pedig bűneinktől. Oly sokszor tapasztalhatjuk: a szabadságnak, mint önzés, szeretetlenség, kapzsiság, felelőtlenség riasztó jeleit. Kétségbe eshetnénk, Urunk, ha csak annyit láthatnánk a világból, amennyit a TV-híradó megmutat belőle. Köszönjük, Istenünk, hogy hit által láthatunk mást is. Köszönjük, hogy láthatunk Téged, aki erőt, reményt adsz a csüggedések közepette is. Köszönjük, hogy aki Téged szeret, annak épülésére vannak még a keserű tapasztalatok, csalódások, kudarcok is, mert ezeken keresztül is formálod a Te néped. Köszönjük, hogy tudhatjuk, minden látszat ellenére a Te kezedben van nem csak a mi sorsunk, de a világ, és benne nemzetünk jövője is. Megvalljuk, rászolgáltunk haragodra. Sokszor voltunk gyávák, kényelmesek, és lettünk vétkesek között cinkosok kishitűségünk miatt. Urunk, légy kegyelmes hozzánk, akiket oly régen tép már a balsors! Adj erőt a Benned bízóknak, hogy élő hitünk Rád mutató fénysugár lehessen! Segíts, hogy minél többen túlláthassanak a napi küzdelmek reménytelennek, kilátástalannak tűnő körülményein, és együtt örvendezzenek a Tőled készített szabadulásnak! Urunk, tedd ezt a mostani órát is a szabadulás alkalmává! Hadd munkálkodjon bennünk a kegyelem, Lelked és Igéd által. Ámen.

Emlékezzél, Úristen, híveidről,

Lelki testi sokféle szükségünkről,

Viselj gondot irgalmasságodból

Különösen te szent egyházadról.

Adjad nékünk most is te Szentlelkedet,

Ne hallgassuk hiába szent Igédet,

Sőt a szerint féljük szent nevedet,

Magasztaljuk mindég Felségedet.

379. dicséret 1. és 5. vers

Habakuk próféta könyve, 3. fejezet

„¹Habakuk próféta imádsága.

²Uram, hallottam, amit hirdettél, félelem fog el attól, amit teszel, Uram. A közeli években valósítsd meg, a közeli években tedd ismertté! De haragodban is gondolj az irgalomra!

³Témán felől jön az Isten, Párán hegyéről a Szent. Fensége beborítja az eget, dicsőségével megtelik a föld. ⁴Ragyogása maga a világosság, fénysugarak villognak mellette: abban rejtőzik az ereje.

⁵Előtte dögvész jár, lába nyomán láz támad.

⁶Megáll, és megrendíti a földet, szétnéz, és megriasztja a népeket. Az ősi hegyek szétporlanak, lesüllyednek az ősrégi halmok; ősrégi ösvényeken jár.

⁷Látom, amint bomladoznak Kúsán sátrai, reszketnek Midján földjének sátorlapjai.

⁸A folyamok ellen lobbant haragra az Úr? A folyamokra haragszol, vagy a tengerre vagy dühös? Azért jössz vágtató lovakkal, győzelmet hozó harci kocsikkal?

⁹Íjad harcra kész, tegzed nyilakkal tele. Folyóknak hasítasz medret a földbe.

¹⁰Ha meglátnak téged a hegyek, remegni kezdenek, feltör a vízáradat, morajlik a mély tenger, magasra emelkednek partjai.

¹¹A nap és a hold lakóhelyén marad, amikor nyilaid villogva cikáznak, és dárdád ragyogva villámlik. ¹²Felindulásodban taposod a földet, haragodban csépeled a népeket.

¹³Kivonulsz néped szabadítására, fölkented szabadítására. Szétzúzod a bűnös házának tetejét, alapját föltárod a sziklatalajig.

¹⁴Nyilaiddal átlőtted harcosainak vezérét, pedig már rám törtek, hogy megfutamítsanak; ujjongtak, hogy megemésztik rejtekhelyén a szegényt.

¹⁵A tengeren jártál lovaiddal, a nagy vizek habjain.

¹⁶Hallottam, és reszketett a szívem, hangjától megremegtek ajkaim. Fájdalom járja át csontjaimat, reszkető léptekkel járok. Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre!

¹⁷Mert a fügefák nem fognak virágozni, a szőlőtőkéken nem lesz gyümölcs. Hiányozni fog az olajfák termése, a kertek sem teremnek ennivalót. Kivész a juh az akolból, és nem lesz marha az istállókban.

¹⁸De én vigadozni fogok az Úr előtt, örvendezek szabadító Istenem előtt.

¹⁹Az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem.”

Szeretett Testvérek!

Ha közvélemény kutatást készítenénk akár kint az utcán, akár itt most magunk között, hogy ki szeretne nyugalmat, békét, akkor úgy gondolom, hogy mindenki fölemelné a kezét. Mindannyian természetesen azt mondanánk, hogy igen, szeretnénk, hogy nyugalom és béke legyen. Lehet, hogy azért néhányan föltennék a kérdést, hogy milyen áron, és hogyan, meg milyet? Merthogy a hangzatos békességígéretek megtérés nélkül megtéveszthetnek. Nem elég önmagában az, hogy legyen béke, legyen nyugalom – az van a temetőben is. És a diktatúrák idején is – legalább is a felszínt nézve – csend és nyugalom szokott lenni. Azonban mi ilyet szeretnénk? Biztos, hogy mindnyájunkban ott van ez a természetes vágy.

A közelmúltban – a Bibliaolvasó kalauz szerint – a Habakuk könyvét olvasva, és a múlt vasárnap az első két fejezettel az igehirdetésben is ezzel a könyvvel foglalkozva, most a könyv harmadik fejezetét hallottuk. A harmadik fejezetet – és azt mondhatjuk, ez sem sokkal könnyebb, mint az első kettőnek a megértése. De talán jó, ha egy kicsit megpróbálunk figyelni, és nem lapozunk nagyon gyorsan tovább a számunkra nehezebbnek tűnő bibliai szakaszokon. Először is a próféta őszinte vallomása szólal meg: „…félelem fog el attól, amit teszel, Uram”. Mi az, amit tesz, cselekszik az Isten? Az asszír elnyomás alatt élve kellett leírnia, táblára vésnie, hogy megmaradjon az üzenet, hogy jön, és az Isten ítéletet fog tenni. A káldeusokat, a babiloniakat feltámasztja saját népe feletti ítélet eszközeként. Elhozza őket - a káldeusokat -, és nyakára engedi saját népének. Márpedig mi olyan Istent szeretnénk, aki nyugalmat ad, aki békét ad, csak el szoktuk felejteni, hogy az Isten szent, az Isten igaz, és az Ő szentsége a bűnt el nem viselheti. Mi nagyon sokszor szeretnénk megtérés nélkül nyugalmat és békességet, akár személyes életünkben, családunkban, nemzetünkben – de mi lesz a vétkekkel? Hogy akarunk nyugalmat és békességet, amikor tele vagyunk gonosz indulatokkal. Az Isten ítéletéről kellett hallania és prófétálnia annak idején két és félezer évvel ezelőtt Habakuk prófétának. És amikor mindezt el kellett, hogy mondja – sőt táblára föl kellett írnia, föl kellett vésnie, hogy az évek folyamán is megmaradjon hitelesen ez az üzenet –, akkor most bevallja ebben az imádságában: Uram, félelem fog el emiatt. Félelem, ahogyan cselekszel, hogy ítéletet tartasz. Ítéletet tartasz, nem egyszerűen csak a saját néped fölött – ennek eszköze volt többek között az asszír hódítás, és eszköze lesz majd az asszírok fölötti ítéletnek a káldeus hódítás; és azt is el kellett mondania, és le kellett írnia Habakuknak, hogy a káldeusok saját dölyfösségük miatt fognak megítéltetni, nem marad az ő bűnük sem büntetés nélkül.

A próféta bevallja: Uram, szavaid nem vigasztaltak meg, sőt, félelem fogott el. Amikor így kellett látni az összefüggéseket, és nem csupán a napi politika eseményeket… nem egyszerűen csak, hogy nyakunkon vannak az idegen hódítók, és hamarosan föltámad egy új világhatalom – még azok is a nyakunkra jönnek! – nos, az Isten mindezt ítéletként engedi.

Uram, félek. Nem vigasztalnak ezek a szavak. Legalábbis első hallásra és első megközelítésre ez csak gyötrelmet jelent.

Aztán fölolvasott bibliai szakaszunknak a középső nagy egysége, amivel elég nehezen tudunk talán mit kezdeni még második olvasásra is bizonyos bibliaismeret és kortörténeti háttérismeret nélkül, nos ebben a nagy középső részben költői szavakkal beszél a próféta az Isten közeledéséről. Költői szavakkal, de bizonyos történeti mozzanatokat fölismerhetünk a háttérben. A Szentírást, az ószövetségi eseményeket ismerő ember észreveheti, hogy talán valahol az özönvíz emlékképei rémlenek föl ebben a költői megfogalmazásban:

„Ha meglátnak téged a hegyek, remegni kezdenek, feltör a vízáradat, morajlik a mély tenger, magasra emelkednek partjai”.

Vagy: „Megáll, és megrendíti a földet, szétnéz, és megriasztja a népeket. Az ősi hegyek szétporlanak, lesüllyednek az ősrégi halmok”. Igen, talán valahol távol a háttérben, lehet, hogy éppen a Holt-tenger környéki változások, és Sodoma, Gomora története húzódik meg.

Vagy amikor így szól: „A folyamok ellen lobbant haragra az Úr? A folyamokra haragszol, vagy a tengerre vagy dühös? Azért jössz vágtató lovakkal, győzelmet hozó harci kocsikkal?” Talán valahol ott a háttérben a Vörös-tengeren való átkelés rémlik föl vagy rajzolódhat ki szemeink előtt.

Vagy olvashatnánk tovább is, és figyelhetnénk és kereshetnénk, hogy amikor az Isten cselekszik, akkor akár „a Nap és Hold is lakóhelyén marad”. Talán Józsué korabeli eseményekre is lehetne itt gondolni – aki ismeri az ószövetségi történeteket.

De mindezek költői eszközként és nyelvezettel az Isten dicsőségét hirdetik. Hiszen: „Fennsége beborítja az eget, dicsőségével megtelik a föld. Ragyogása maga a világosság, fénysugarak villognak mellette, abban rejtőzik ereje”. Az Isten dicsőségével telik meg a föld. Látjuk mi ezt? Vagy valóban csak a napi, pillanatnyi események vakítanak el bennünket? A prófétától megtanulhatjuk, hogy egyik oldalról a napi eseményekben járva, élve, akkor idegen hódítás alatt nyögve, nem csak azt látja. Minket – s ebben a tömegtájékoztatás nagyon sokszor meg is téveszt akarva vagy akaratlanul – annyira be tudnak tölteni a napi, pillanatnyi események, amelyek jelentős részének semmilyen súlya nincs – X azt mondta, hogy Z azt mondta, és erre Y azt mondta, hogy… –, hogy nem vesszük észre, néha hívő emberként sem az Isten dicsőségét és hatalmát. És így hagyjuk magunkat megtéveszteni. Egyre torzabban kezdjük látni az eseményeket. A bolha ügyekből elefánt lesz, s az elefánt azért elég nagy állat ahhoz, hogy az ember kicsit húzódjon mellette. A próféta miközben bevallja, „Uram, félelem fog el”, őt nem igazán az rémítette meg, ami történt; a pillanat, azok a napok, amiket át kellett élnie, hanem amikor egészében kezdi látni az eseményeket. De azonnal látja az Úr dicsőségét is. És ez a hívő embernek adatott meg, hogy lássa az Isten dicsőségét is. Hit nélkül csak a hétköznapi események vannak, csak azokat látjuk, azok között nem nagyon tudunk eligazodni, hiszen látjuk, még történelmi távlatban is, még ötven év távolában is csak vitatkoznak nagyon sokszor emberek, hogy vajon 1956-ot hogy kell értelmezni. Még egy fél évszázad távolából sem látnak sokan tisztán. Hát akkor hogyan láthatnánk tisztán a pillanatnyi események között? A próféta, miközben bevallja, hogy félelem van benne, nem a pillanatnyi események miatt, hanem az Isten nagyságának látása miatt, aközben látja az Isten dicsőségét is. Mennyire látjuk mi? Mennyire szoktuk keresni, figyelni, kutatni, és mennyire nézünk föl arra hívő emberként, hogy az Isten hatalmas. Vagy: Persze, mi hiszünk Istenben, de a hétköznapi események olyan nagyok előttünk, hogy néha napokig elfelejtjük az Isten hatalmát.

Másodszor, egy közbenjáró imádság ez, hiszen ilyet olvasunk, ezt mondja a próféta: „De haragodban is gondolj az irgalomra!” – egy közbenjáró imádság. Nem egyszerűen csak önmagáért imádkozik, hanem népéért, az Isten ügyéért, mert bizony a Zsoltárok könyve 51. fejezete juthat eszünkbe, ahol Dávid házasságtörő, majd gyilkosságba kavarodó vétke miatt többek között így imádkozott: „Azt tettem, amit rossznak látsz. Ezért igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted”. A posztmodern ember szeretné elvitatni az Isten ítéletének jogosságát, és néha a nagy szeretetvágyunkban és nagy nyugalomvágyunkban mi is csak az Isten szeretetéről szeretnénk hallani. Pedig a szeretet – még a szülői szeretet is – néha föl tudja emelni figyelmeztető kezét. És néha föl kell, hogy emelje: „Igazad van, Uram, ha szólsz, jogos ítéleted”.

Habakuk próféta egy pillanatig nem vitatja, igaza van az Istennek, hiszen az Ő népe az Isten törvényét ugyan ismerte, de lábbal tiporta. Az Isten törvényét meg nem tartó ember nem mondhat mást, mint azt, hogy jogos az Isten ítélete. Akkor is, hogyha ehhez emberi eszközöket használ föl, akár annakidején az asszírokat, majd utána az újabb birodalmat, a káldeusokat vagy babiloniakat. Jogos az Isten ítélete, és Habakuk fölvállalja azt, hogy ezt az ítéletet neki, a prófétának népével együtt kell elszenvednie. Együtt… Nem vonulhatunk ki a világból! Nem mondhatjuk: Ezt nem mi követtük el! Együtt kell elszenvednünk. Az emberi gonoszságot egy családon belül is, ha egy tag különösen vétkes – a többi sem ártatlan –, de együtt kell elszenvedniük, és egy népnek is együtt kell elszenvednie a vétkeket, és a vétkek következményét. Habakuk próféta fölvállalja ezt. Nem örömmel, sőt félelem van a szívében, de közbenjáró imádsággal. Közbenjáró imádsággal: „haragodban is gondolj az irgalomra!” Igazad van, hogy szólsz, igazad van az ítélettel, de legyél benne kegyelmes, hogy el tudjuk viselni. Legyél benne irgalmas, hogy tanuljunk belőle. Sőt, így fogalmaz: „Uram! A közeli években valósítsd meg, a közeli években tedd ismertté!” Uram, ha meg kell történnie, minél hamarabb történjen meg! Ne legyen hosszú, hogy el tudjuk viselni! A próféta közbenjáró könyörgéssel fordul az örökkévaló Isten felé saját népéért is. És eszünkbe kell, hogy jussanak Jézus szavai, amikor a nagy nyomorúságról beszél, olvashatjuk a Máté evangéliuma 24. fejezetében: „de a választottakért megrövidülnek azok a napok”. Az Isten ítélete jogos, és tetszik, nem tetszik, bízunk benne, vagy nem bízunk benne, el fog jönni! De szabad, lehet reménykednünk, sőt szabad és kell kérnünk, hogy ítéletében legyen irgalmas, ahogy énekeltük is egyik korábbi énekünkben. Az Isten szentsége és az Isten szeretete nem zárja ki egymást. Egymáshoz kapcsolódó valóságok. S a próféta is megvallja: „Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján, amely eljön a bennünket fosztogató népre!”

Figyeljük meg a mondatot! Eljön az ítélet a káldeusokra, a bennünket fosztogató népre is, de ezen ítélet miatt mi is szenvedni fogunk.

„Bárcsak nyugtom lenne a nyomorúság napján…!” Bárcsak megrövidülnének ezek a napok! – sóhajt föl, sőt könyörög a próféta.

Jézus hogyan imádkozott tanítványaiért? – „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól”. Sóhajtva mondhatnánk az egyik zsoltárral, hogy ha énnékem szárnyam volna, én rég messze repültem volna – ahogy a Kecskeméti Végh Mihály-féle szövegben, a Psalmus Hungaricus-ban hallhatjuk. Igen, lehet, hogy bennünk ott van ez a vágy, hogy mi szeretnénk valahova messze elmenni, amikor ítéletes, nehezebb idők vannak, de nem mehetünk. Habakuk nem megy el. Vállalja népével együtt. De miért is vállalja? Azért, mert látta az Isten dicsőségét is. Nem csak a bűnöket, és a bűnökre jogos ítéletet – vagy nagyon sokszor, egyszerűen, amit vet az ember, azt aratjuk is –, hanem az Isten dicsőségét is. És ismeri az Istent, mint irgalomra kész Istent. Ezért tudja kimondani, és – harmadszor – jó meghallani ezt is: „kivonulsz néped szabadítására”. Ez már hitvallás-szerű bizonyságtétel. Kivonulsz néped szabadítására! A világ ugyan nagyon zűrzavaros volt akkor is. Az idegen hódítóktól, a belső viszályoktól, az emberi bűnöktől tele volt a világ. De mit látunk meg? Csak ezt? Vagy látjuk, ismerjük, hogy az Isten kivonul népe szabadítására! Hogy az Isten: szabadító Isten! A hatalmasok akkor is jöttek, mentek, erőszakoskodtak.

A múlt vasárnap olvastuk a második fejezetből a jaj-mondásokat, és ezek a jaj-mondások jelezték, hogy milyen volt az a világ. Jaj azoknak, akik vérontással várost építenek. Jaj azoknak, akik tisztességtelen hasznot gyűjtenek. Jaj azoknak, akik a Libánon cédrusait, akik a természetet pusztítják. Jaj azoknak, akik másoktól elvett javakkal gazdagodnak – olvashatjuk a második fejezetben. Ilyen volt az a világ, amikor a prófétának élnie, működnie kellett. És ilyen volt a belső világ, saját népének társadalma, és erre jön egy külső ítéletként az idegen hódítás.

És mai bibliai szakaszunkban arról, hogy az Isten elhozza a szabadulást, ilyeneket olvasunk egyik oldalról: „rám törtek, hogy megfutamítsanak”, másik oldalról: „kivonulsz néped szabadítására”.

Mi melyiket szoktuk látni? Csak annyit, hogy rám törtek, hogy megfutamítsanak? Csak annyit látunk, hogy az adott viszonyok között társadalmi igazságtalanságok, bajok, nyomorúságok, bűnök vannak, vagy látjuk azt is, hogy az Isten a szabadítást készítő Isten. Hogy látjuk mi az eseményeket? Benne saját életünket? Csak az egyik, (mondjam?) szinte békaperspektívából? – bár látszólag azt mondjuk, hogy az egész világ olyan kicsiny, hogy mi mindent tudunk, és valójában nem értjük az eseményeket. Vagy pedig az isteni magasság és világosság nézőpontjából is látjuk ugyanazon eseményeket? – akkor átláthatóbb mindaz, mint amikor a fától az erdőt nem látjuk a békaperspektívában. A próféta egyszerre beszél arról, hogy rám törtek, hogy megfutamítsanak – egyes szám első személy, szinte az ellenség elől futó, menekülő ember képe jelenhet meg előttünk –, és ugyanakkor: Istenem, kivonulsz néped szabadítására! Az Isten dicsősége is jelen van, nem csak az emberi gonoszság ebben a világban.

És így érkezhetünk el oda – s igazán innen is vettem a mai igehirdetés címét –, amikor a próféta ezt mondja: „Uram ad nekem erőt”. Az Isten ad nekem erőt, bár a próbák még maradnak. Még igazán növekednek is, de az Isten erőt ad a benne bízónak. Ez a hitvallás már. Azzal kezdődött, azzal a vallomással, hogy „Uram, félelem fog el”. Amikor a nagyobb összefüggésekben is látnunk kell, hogy a bűnnek milyen következménye van egy társadalom életében, vagy a világ bizonyos (közel-keleti) részének vagy éppen személyes életemnek mostani szakaszában. Aztán eljut a próféta oda, hogy igaz és jogos az ítélet: de legyél benne, Uram, irgalmas. Majd eljut oda, hogy most már látja nem csak az emberi gonoszság sokasodását, hanem hogy az Istennek van szabadító terve; és végül a hitvalláshoz: „Uram ad nekem erőt”. Mi nagyon sokszor szeretnénk kivonulni a világból, mi nagyon sokszor szeretnénk – elvtelenül – valami kis látszatnyugalmat: „nem baj, csak csend legyen, nyugi legyen!” De az elvtelen nyugalom mindig egy következő háborúság előszele, mint amikor vihar előtti csönd van a természetben. A próféta hitvallásszerűen kimondja: „Uram ad nekem erőt”. És bár még minden pillanatnyilag változatlan körülötte, de őbenne már nagy változás történt. Még az előbb félelmeiről beszélt. Most már arról beszél, hogy az Isten erőt ad.

És eljut odáig a próféta: „magaslatokon enged járni engem”…– mint a szarvasok! Szintén költői nyelven, de csodálatosan fogalmazza meg: „magaslatokon…”. Bár az élet akkori sűrűje, és igazságtalanságai és embertelenségei mind valóság voltak, de most mégis beszél arról, hogy az Isten ad szabadulást, és a meglévő próbák közepette is magaslatokon enged járni. A magaslatról lehet átlátni a „tájat”, az összefüggést. Az isteni magaslat a hitnek az a nézőpontja, ami az istenfélő ember kiváltsága. Úgy járhat: az isteni magasságból áttekintve a pillanat zavaros eseményeit. Sőt egészen odáig eljut, hogy kimondja: „örvendezek szabadító Istenem előtt”. Nem arról olvasunk, hogy külső nyugalom lett! Nem arról olvasunk, hogy eltűntek az asszírok, a káldeusok visszafordultak! Nem. Még mindig zűrzavar van körülötte. Szó szerint háborús helyzet van. Zajlik a világ, annak minden szemetjével, életveszélyes helyzetével együtt. És ha mindezt csak emberileg látjuk, akkor félelmetes is lehet. De ha az Isten dicsőségére is nézünk, és ilyen magaslatból is látjuk, akkor már az Úr erőt ad. Erőt ad, hogy mindezek közepette tudjunk járni, élni. Sőt, „örvendezek szabadító Istenem előtt” – mondja a próféta.

És így érkezhetünk el oda, hogy eszünkbe jut Ézsaiás könyvéből, az 52. fejezetből az a szakasz, ahol arról van szó, hogy „mily szépek a hegyeken az örömmondók lábai”. Mit is mondott a próféta? A próféta arról beszélt, hogy „az Úr, az én Uram ad nekem erőt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem”. A hegyeken jönnek a jó hírt, a szabadulás hírét hozók, mondja szintén költői nyelven Ézsaiás könyve.

És eszünkbe juthat Jézus szava is, ahogyan majd a próféta után sok száz évvel arról beszélt a tanítványoknak: „Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen.”(Jn. 14,27)

Igen, az Úr békességet ad. Onnan felülről valót, ami belülről tölthet el bennünket. A körülmények ellenére tud az Úr békességet adni belülről a benne bízóknak. Az Úr ad tehát látást, reményt, belső békét, erőt, és ez azt is jelentheti, hogy ez az erő, ez az Istentől való belső békesség sugározhat ki életünkön keresztül az éppen zavaros, nyugtalan, vagy ahogy Habakuk mondja, félelmetes körülményekre. Ez a fölülről jövő békesség és erő változtathatja meg nem csak a mi szívünket, hanem lassan a környezetünket is. Hogy valóban az ősi vágy, hogy nyugalom és béke legyen, annak mi is eszközei legyünk, de nem hamis látszatbékék vonatkozásában, hanem az Istenhez való megtérés által.

Hívjunk mindenkit így először Istenhez, megtérésre! Merjünk és akarjunk mondani így közbenjáró imádságot nemzetünkért is, hiszen együtt éljük át minden örömét és minden gyötrelmét a mai világnak is, és felülről való békességgel és felülről való örömmel végezzük napi feladatainkat! Az Úr ad nekem erőt. Ámen.

Bízzunk azért az Istenben,

És nem a mi érdemünkben,

Nyugodjék Őbenne lelkünk,

Ő légyen mi reménységünk;

Lám nékünk nyilván ígéré,

Hogy akar oltalmunk lenni,

Azért higyjünk csak Őnéki.

Erősek legyünk hitünkben,

Bízzunk csak az Úr Istenben;

Ne essünk Benne kétségben,

Ne szomorkodjunk lelkünkben.

Minden keresztyén hív légyen,

Ki megújult Szentlélekben,

És bízik csak az Istenben.

217. dicséret 3. és 4. vers

Teremtő Istenünk!

Magasztalunk, hogy szeretetedből a szabad akarat kockázatát vállalva, élettel ajándékoztál meg bennünket. Dicsőítünk Téged, hogy az engedetlenség bűnébe merült életünk számára szabadítót ígértél, és hálát adunk neked, hogy szabadító, üdvözítő tervedet megvalósítottad, és ezt velünk is megismertetted.

Bocsásd meg Istenünk, hogy szentségedet gyakran megsértettük bűneinkkel. Elismerjük, hogy jogos ítéleted, és hogy vessződ is, botod is javunkat szolgálja.

Segíts látni indulatokkal teljes világunkban is a Te dicsőségedet és hatalmadat. Segíts nyugalmat, békességet kereső életünknek, hogy azt nálad és általad találjuk meg. Segíts bűnbánatra, bűnvallásra, hogy szabadításod öröme betölthessen bennünket. Add a Te erődet, hogy próbák, bűnök, indulatok között élve is a Te akaratodat keressük és cselekedjük. Add a Te erődet, hogy az legyőzze minden félelmünket, és add Urunk a Te erődet, hogy tudjunk örvendezni Tebenned.

Könyörgünk fogyatkozó, reményt vesztett nemzetünkért, hogy hitében megújulva erkölcsileg is megújuljon. Könyörgünk az egyházakért, hogy hiteles és áldásos legyen közös szolgálatunk, evangélium-hirdetésünk. Könyörgünk szeretteinkért, hogy együtt keressük a Te akaratodat, és együtt legyünk készek cselekedni azt.

Hozzád kiáltunk, könyörgünk segítségért betegeinkre gondolva. Könyörgünk a gyászolókért, hogy általad legyen reménységük, gyógyulásuk, vigasztalásuk, hogy a testi nyomorúság, vagy éppen a sírhalom sötétségénél messzebb is tudjanak látni, mert fölnéznek Reád, az élet, a föltámadás Urára. Így adj vigasztalást, így adj megújulást és gyógyulást nekik. Könyörgünk a felnőttként konfirmációra készülőkért, hogy a Te utadra térve legyen öröme megújult életüknek. Odaszánjuk magunkat és odaszánjuk gyülekezetünket is a Te akaratod cselekvésére. Láttasd velünk dicsőségedet, szabadításodat, és add a Te erődet, hogy a Te erődből megújult élettel szolgáljunk minden napon. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben, a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |