| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Júdás

Imádkozzunk a 73. zsoltár szavaival:

„Milyen jó az Isten Izráelhez, a tiszta szívűekhez!

De az én lábam majdnem megcsúszott, kis híján elestem jártomban.

Mert felindultam a kérkedők miatt, látva a bűnösök jólétét.

Mert halálukig sincsenek kínjaik, és kövér a testük.

Nincs részük az emberek gyötrelmében, nem érik őket csapások, mint más embereket…”

„De én hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába mostam kezemet ártatlanságomban,

mert csapások értek mindennap, fenyítések minden reggel.

Már arra gondoltam, hogy én is úgy beszélek, mint ők, de akkor megtagadtam volna fiaid nemzetségét.

Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem…”

„Ha keseregne a szívem, és sajogna a bensőm,

akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat.

De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet.

Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz.

Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban.

Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké!” Ámen.

Textus: Lukács evangéliuma 22. fejezet 1-6.

„¹Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveztek.

²A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől.

³Akkor bement a Sátán Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek.

⁴Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség parancsnokaival, hogyan adja őt a kezükre.

⁵Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki.

⁶Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság.”

Amikor még kicsi voltam elég sokszor kellett egyedül maradnom otthon, amíg a szüleim lementek a boltba, vagy egyéb ügyeket intézni. Ilyenkor édesanyám mindig a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak, hogy kinek nyitok ajtót. Ahogy az bezáródott szüleim mögött, mindig szorongtam egy picit, hogy mi lesz, ha jön valaki? Mi lesz, ha nem ismerem az illetőt, vagy bántani akar? Persze általában nem jött senki. Ha azonban valaki mégis csengetett, kinéztem a kukucskálón, és ha a szüleim, vagy valaki olyan állt az ajtóban, akit jól ismertem, akkor boldogan nyomtam le a kilincset. Ha azonban nem tudtam ki is az, akkor lapultam, és ki nem nyitottam volna az ajtót semmi pénzért!

Ma esti történetünk által is több zörgetővel fogunk foglalkozni. A kérdés csak az, hogy kinek szabad kinyitni az ajtót, és kinek nem. Ha már kitárult, mi lesz annak a következménye?

A kovásztalan kenyerek ünnepe volt éppen Jeruzsálemben, és a hagyomány szerint majdnem az egész ország felkerekedett, hogy elmenjen a fővárosba ünnepelni, áldozatot bemutatni. Jézus is már napokkal korábban megérkezett tanítványaival, hogy együtt ünnepeljék meg itt a páskát.

            Dicsőséges bevonulása, és tanításai után a vallási vezetők egyre veszélyesebbnek találták őt, és egyre jobban féltek tőle. Egyetlen lehetőséget láttak csupán, azt, ha valamilyen módon megölik, illetve megöletik Jézust. Segítségre volt azonban szükségük, hiszen kérdéseikkel eddig hiába provokálták, mindenre megfelelt. A nép pedig Jézus mellett állt, egyre nagyobb tömegek követték, és az írástudók tudták, ha bármi történik, a közvélemény ellenük fordul. Tehetetlennek érezték magukat.

            Aztán egyszer csak Jézus legszűkebb köréből, a 12 közül egy, megjelent az ajtójukban, és azt mondta, pénzért hajlandó átadni nekik Mesterét. Mi történhetett ezzel a tanítvánnyal, Júdással? Pont ő, aki egyike volt a Jézushoz legközelebb állókhoz, pont ő árulja el? Hiszen látott mindent, a csodákat, a gyógyításokat, hallotta Jézus beszédeit, aki maga hívta el őt, kiválasztotta, megbízott benne. Miért cselekszik most mégis így? - tehetjük fel joggal a kérdést.

            Igénk azt mondja, azért, mert „bement a Sátán Júdásba”. Vagyis, akkor a Sátán tehet arról, hogy Júdás elárulta Jézust? Nem is volt más választása, nem tehetett volna másképp? A Sátán is keresi az embert, hogy az ő eszköze legyen, nemcsak Isten. Sokan lebecsülik az ő személyét, sőt tagadják a létét, vagy épp egy jópofa fekete patás figuraként kezelik. Ő pedig gyakran pont ezt használja ki, és adja a gondolatokat, úgy is mondhatnánk, suttog az ember fülébe. Ezt tette Júdással is. Neki ugyanis van arra is hatalma, hogy azokat kísértse meg, akik nagyon közel vannak az Úrhoz. Azokat is, akik együtt járnak vele.

A Sátán jól ismer minket, tudja a gyenge pontjainkat, és ott támad. Júdásnak egykor konkrét elképzelései lehettek Jézusról, mint megváltó-királyról a kor vallási-politikai nézetei szerint, amelynek Ő nem felelt meg. Nem vette át az uralmat Isten nevében, nem gyűjtött hadsereget Róma ellen. Bár dicsőségesen bevonult ugyan a fővárosba, de a szenvedésről beszélt, ami rá vár, és nem tesz semmit. Csalódott lehetett. Valószínűleg ki akarta ugratni árulásával a nyulat a bokorból, hogy Jézus cselekedjen már végre! No, meg az a kis pénz se jött neki rosszul! Tudjuk, hogy az volt az egyik gyengéje, hiszen bele-belenyúlt a rábízott erszénybe, sőt Jézust is rendre utasította, amikor elfogadta, hogy Mária megkente őt Betániában.

Valamennyiünknek vannak ilyen gyengeségeink. Lehet a pénz, a siker utáni vágy, de lehet akár a népszerűségre törekvés, hogy észrevegyenek a tömegben, mert különben senkinek érzem magam; vagy az, hogy felnézzenek rám, mint hívőre keresztyén körökben, lehetnek a kísértéseink, a vágyaink különböző dolgok iránt. Azt, hogy milyen kísértésekkel találkozunk, személyiségünk, belső hajlamunk, sőt sérüléseink határozzák meg, hiszen a Sátán le akarja leplezni, ki akarja használni azokat a lehetőségeket, amelyek bennünk, lényünkben szunnyadnak.

A kísértés megtéveszt egy időre, hogy ne tudjam pontosan, hogy valami jóról, vagy rosszról van-e szó? Amikor engedek neki, a bennem lakó kívánságnak engedek. Ezt mondja Jakab is a levelében, hogy „mindenki a saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Aztán a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak. 1;14-15.)

A kísértés még nem bűn. Júdás sem akkor bukott el, amikor a Sátán bekopogott a szíve ajtaján. Ő zörget, sőt dörömböl, és kiabál, hogy engedj be! A baj csak az, ha tudatosan kinyitom neki az ajtót! Az lesz bűnné, ha engedek az ördög csábításának, ha hagyom, hogy ígéretei elvakítsanak, és elfordítsák a tekintetem Krisztusról! Elég egy picike rést engedni, mondván, azon úgysem jöhet be. Önáltatás ezt hinni, mert az ördög azonnal ki fogja használni ezt a kicsi védtelenséget! Be fog surranni, és rombolni fog, hiszen a lényéhez, lényegéhez tartozik a rombolás. Nem véletlenül hívja őt az Ige diabolosnak, szétdobálónak! A Sátán nem mehetett volna be Júdás szívébe, ha az nem nyitja ki az ajtót, hiszen kívül nincs kilincs, csak belül.

Vannak, akik keresztyénként úgy gondolják, hogy nincs a kísértéseknek igazán súlya, hiszen mi Istenhez tartozunk. Ez igaz is, de ne becsüljük alá, ne váljunk könnyelművé! Az, hogy Isten gyermekei vagyunk, még nem jelenti azt, hogy nem érhetnek bennünket kísértések, csak azt, hogy ismerve Istent, megismerve az ő szavát, akaratát fel tudom ismerni, hogy mivel, vagy inkább kivel állok szemben. Isten engedi, hogy kísértésnek legyünk kitéve.

Olyasmi ez, mint amikor a sas repülni tanítja a kicsinyeit. Amikor azok kellően felnőnek, egyszerűen kidobja őket a fészekből. A fiókák ilyenkor egy ideig rémülten zuhannak lefelé, de egy idő után elkezdenek csapkodni a szárnyacskáikkal. Szépen megtanulnak szárnyalni a kék égen. Eközben a két felnőtt madár a kicsinyei fölött köröz, és figyel. Egy pillanatra sem hagyják magukra a kicsinyeiket. Ha valami baj történne, valamelyik apróságot veszély fenyegetné, azonnal alárepülnek, és zuhantában elkapják, nehogy megsérüljön. Ez a tanítási módszer elég kockázatosnak látszik, de annál jobban felkészíti a kismadarakat az igazi, felnőtt életre.

Egyes fordítások a kísértés szó helyett a próba szót használják. Nem véletlenül, hiszen minden egyes kísértés egyúttal a hitünk, Istenhez való ragaszkodásunk tesztje, próbája is. A sas szülőkhöz hasonló dolgot cselekszik velünk a mi Mennyei Atyánk, amikor különböző próbákat, nehézségeket, kísértéseket enged megtörténni az életünkben. Mi pedig hasonlóan a kismadarakhoz, megijedünk. Csak annyit érzünk sokszor, hogy eltűnt a biztonságot adó fészek melege, a hívő barátok nem értik esetleg a problémáinkat, oda vannak a könnyű napok, amikor oly nagyon éreztük az Úr gondoskodó szeretetét. Egyszerre csak azt érezzük, hogy zuhanunk, egyre mélyebbre és mélyebbre, ahol nincs megállás, egyedül vagyunk, egyedül a problémáinkkal, a gondjainkkal, amelyeken képtelenek vagyunk úrrá lenni, nem látjuk a célt.

            Ilyenkor elfog bennünket a csüggedés, és azt érezzük, hogy nem megy tovább. Mindenki elhagyott minket, nincs, aki kinyújtsa értünk a kezét. És ráadásul ilyenkor ott mélyen megszólal a gondolataink legrejtettebb zugában a hang: „tedd ezt…, mert mindenki ezt teszi, és akkor fogsz boldogulni”, vagy „hát nem ilyen, vagy olyan XY is?”. Mit teszek ilyenkor? Megalkuszom, vagy ellenállok, akkor is, ha nevetségesnek érzem magam, mert tudom, hogy Isten mire mondta, hogy jó, és mire azt, hogy rossz.

            A Sátán megkísértette Júdást, és Ő engedett, aminek meg is lett a következménye, pontosan úgy, ahogy Jakab is mondta: „a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz”. A Sátán volt a kísértő, de Júdás döntött és cselekedett. Jézus előre tudta ezt, hiszen ő egyrészt ismerte az övéit, másrészt tudta előre, hogy Júdás hogyan fog dönteni, hiszen Isten Fia volt emberi testben is.

Amire vágyott Júdás, azt megkapta. Ott lapult a zsebében a pénz, de szíve keserűséggel volt tele. A Sátán betartja azt, amit ígért, meg van hozzá a hatalma, azonban azt, ami ennek beteljesedésével jár, azt már nekünk kell elhordozni. Júdás is összeroppant tette következményeit látva. Máté evangéliumának tanúsága szerint később bánta már a tettét, és szaladt vissza a papokhoz és írástudókhoz a pénzzel, gyakorlatilag hamis tanúnak vallotta magát, amiért őt kellett volna büntetni, de hiába. Mondhatta már ő, hogy: nem úgy gondoltam, hogy „ártatlan vért árultam el”, nem ért az már semmit. Jézusnak meg kellett halnia.

Ha engedünk a Sátán csábításának, tényleg van úgy, hogy a következményekkel nekünk kell számolni. Ha azonban itt megállnánk, ránk is az a tragédia várna, mint Júdásra. Bűne súlyát, és tette megváltoztathatatlan voltát látva elment, és felakasztotta magát. Egyetlen menekülési lehetőséget látott, a halált.

Pedig van más út is. Nemcsak a Sátán zörget a szívünkön, hanem Jézus is. Ő nem dörömböl, nem kiabál, de ezt mondja: „Íme az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem”. (Jel.3;20.) Evangélizációkon szoktuk megtérésre hívni ezzel az Igével az embereket, de hozzánk is szólhat kísértések közepette, vagy ha bármikor az életünk során engedtünk annak, és talán a mai napig viseljük a következményeit. A kérdés csak az, hogy meghallom-e ezt a finom kis hangot, és hiszem-e, hogy igaz, amikor Isten ezt mondja: „Nem kívánom én a bűnös ember halálát, hanem, hogy megtérjen útjáról, és éljen”. (Ez.18;23.) És egyúttal a magával való közösségre hív.

Péter meghallotta a zörgetést, és hitt. Tagadása után nem rohant senkihez, csak az Úrtól kérte a bocsánatot, és megkapta. Júdás célt tévesztett, és a papokhoz szaladt, tőlük várta, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. Nem látott túl önmagán és tettén sem, és elveszett. Nem látta meg azt, hogy van remény, van bocsánat, Istennél, az általa elárult Jézus által.

Mi is könnyen válhatunk Péterekké, Júdásokká, ha nem figyelünk, ha a saját fejünk, kívánságaink, félelmeink, vagy épp elvárásaink után megyünk. Isten tudja ezt. Tudta ezt már Jézus akkor, amikor kiválasztotta tanítványának Júdást, mégsem vetette el, újabb és újabb lehetőséget adott neki, és amikor árulása jeleként megcsókolta, barátjának nevezte. Ha Júdás meg is tagadta Mesterét, Jézus nem tagadta meg tanítványát.

Isten pedig még a rosszat, még a Sátán mesterkedéseit is beépítette terveibe, hiszen a kereszt győzelme, összefonódik és kimagaslik a gonosz erők munkájából. Nem tudunk mi sem bűntelen, tökéletes életet élni. Felelőségünk van. De szoronganunk sem kell, mert Istennek még a bukásainkból is van hatalma jót kihozni, ha sebek árán is, amiket magunknak okoztunk.

Szóljon most a bíztatás valamennyiünknek, a mai Júdásoknak, és Pétereknek, hogy ha elbuktunk is, hallgatva a Sátán zörgetésére, van remény, mert Jézus ezekért a bűnökért is szenvedett a kereszten. Oda lehet menni, és leborulni elé naponként, hiszen halála, és vére által van bocsánat. Ő most is zörget a szívünk ajtaján, tárjuk szélesre előtte, hogy bejöhessen rajta, és megtisztíthassa egész életünket. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk, Istenünk!

Te látod, hogy milyen könnyen ítélkezünk Júdás és Péter fölött. A mi szívünkben is hányszor ott van, hogy mi nem tettük volna meg; a nagy fogadkozás, hogy csak Tiéd a szívünk. S most, hogy megvizsgáljuk magunkat, akkor látjuk, hogy hányszor elestünk. Hogy mennyire igaza van Pál apostolnak, amikor arra szólít fel bennünket, hogy aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen. Bocsáss meg, hogy oly nagy mellénnyel tudunk mi keresztyének lenni, s mégis oly gyarlók vagyunk. Bocsáss meg nekünk,  hogy saját vágyaink, álmaink könnyen kísértéssé lehetnek a számunkra, eszközzé a Sátán kezében. Te látod életünk útját. Te látod a vargabetűinket. Kérünk Téged, mutass rá ezekre. Mutass rá azokra, amelyeket még nem vittünk Teeléd. Amelyeket talán még önmagunk előtt is takargatunk, és félünk bevallani. De előtted nem tehetjük. Vizsgáld meg szívünket, ismerd meg útjainkat. S kérünk Téged, segíts nekünk abban, hogy le tudjuk azt tenni a Te kezedbe. Köszönjük Urunk, hogy Te kegyelmedbe fogadsz minket. Köszönjük, hogy nem vetsz el. Magasztalunk Téged ezekért Urunk. És dicsőítünk, hogy Királynak ismerhetünk. Igazságos Királynak, aki egyúttal szerető Atyánk is vagy. Kérünk Téged Urunk, készíts minket az ünnepre. Készítsd a szívünket, az életünket. Add, hogy minél inkább Rád tudjunk figyelni ezeken a napokon. És Urunk, add, hogy komolyan vegyük a Veled való közösségünket. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |