| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Vágyva vágytam…”

Urunk Istenünk! Tele van a mi életünk kívánsággal. Vágyakozunk arra, hogy nyugalomban, békességben élhessünk. Vágyakozunk arra, hogy örvendetes napokat láthassunk. Vágyakozunk arra, hogy minél tovább testben, egészségben munkálkodva élhessünk. Tele van a mi szívünk sokféle kívánsággal, de ezen kívánságaink között sok vétkes is van.

Urunk, köszönjük, hogy a Te Lelkeddel azt a vágyat is fölkeltetted bennünk, hogy keressünk Téged. Azt a vágyat is fölkeltetted bennünk, hogy keressük nálad az élet értelmét, életünk tisztulását. És köszönjük, hogy fölkeltetted a vágyat bennünk a Te beszéded, a Te Igéd iránt, sőt, hogy keressük a Te néped közösségét.

Urunk Istenünk! Köszönjük mindezt neked. És most ezen az estén előtted állunk meg, hogy megvizsgáljuk magunkat, hogy a mi vágyaink, a mi kívánságaink mennyire ó-ember szerint valók, és mennyire a Te Lelked szerint.

Segíts bennünket ebben a vizsgálódásunkban, és segíts bennünket, hogy megújuljunk a Veled és egymással való közösségben. Ámen.

A Lukács szerinti evangélium 22. fejezetéből a 7. versétől a 20-ig terjedő szakaszból olvassuk az Igét:

Lukács 22:7-20

„⁷Elérkezett a kovásztalan kenyerek napja, amikor fel kellett áldozni a húsvéti bárányt.

⁸Jézus ekkor elküldte Pétert és Jánost ezt mondva: »Menjetek el, és készítsétek el nekünk a húsvéti vacsorát, hogy megehessük.«

⁹Ők pedig ezt kérdezték tőle: »Mi a kívánságod, hol készítsük el?«

¹⁰Ő így válaszolt: »Amikor beértek a városba, szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt abba a házba, amelybe bemegy, ¹¹és mondjátok meg a ház gazdájának: a Mester ezt üzeni neked: hol van az a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a húsvéti vacsorát?

¹²Ő mutat nektek majd egy nagy berendezett emeleti termet: ott készítsétek el.«

¹³Akkor elmentek, és mindent úgy találtak, amint előre megmondta nekik; és elkészítették a húsvéti vacsorát.

¹⁴Amikor eljött az óra, asztalhoz telepedett az apostolokkal együtt, ¹⁵és ezt mondta nekik: »Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek ezt a húsvéti vacsorát.

¹⁶Mert mondom nektek, hogy többé nem eszem ebből a húsvéti vacsorából, amíg csak be nem teljesedik ez az Isten országában.«

¹⁷Azután vette a poharat, hálát adott, és ezt mondta: »Vegyétek, és osszátok el magatok között.

¹⁸Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.«

¹⁹És vette a kenyeret, hálát adott, megtörte és e szavakkal adta nekik: »Ez az én testem, amely tiérettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.«”

²⁰Hasonlóképpen vette a poharat is, miután megvacsoráztak, és ezt mondta: »E pohár az új szövetség az én vérem által, amely tiérettetek ontatik ki.«”

Szeretett Testvérek!

Gyakran tapasztaltam azt gyülekezeti közösségben, hogy sokan csak a prédikációt tartják fontosnak. Lehet, hogy némelyek tetemes késése az istentiszteletről talán ezt tükrözi. Lehet, hogy mást. Pontatlanságot. De többször lehet ezt tapasztalni. Lehet, hogy némelyek elmennek hamarabb egy istentiszteletről (nem azért, mert az óránként járó busz éppen akkor megy), hanem egy úrvacsorai közösséget is elhagynak. Lehet, hogy egy kicsit azt is tükrözi, hogy a prédikációt tartják nagyon fontosnak. Ez nem volna baj. Mármint hogy fontosnak tartják. Az viszont nagy kérdéseket vet föl, hogy az úrvacsora közösségét legalább ennyire fontosnak tartjuk-e?

Hiszen gondoljuk el, az ünnepre vendégek jönnek. Megvolt az előkészület, mindent szépen elkészítettünk, és amikor asztalhoz hívjuk a vendégeket, akkor némelyek a számítógép mellett maradnak, mert még az e-mailemet megnézem, mások a TV előtt maradnak, mert még 5 perc van a műsorból és én azt meg akarom nézni, netalán egyesek meg sem érkeznek az étkezés kezdetéig. Vajon mit mond, vagy legalábbis mit gondol magában a háziasszony, a háziak?

És vajon amikor a szépen megterített asztal mellett az első fogást elfogyasztottuk és némelyek fölállnak, mert: elmegyek megnézni az e-mailemet; mert a kedvenc TV műsoromat akarom látni. Akkor vajon mit mondunk?

Vajon nem üzenet ez? Nem kell elgondolkoznunk ilyenkor? És vajon nagycsütörtökön nem kellene kicsit elgondolkoznunk azon, hogy mit jelent nekünk az úrvacsora? Mit jelent az úrvacsorai közösség? Vagy valóban csak a prédikáció? De mennyire bibliai az a gondolkozásmód, amely csak a prédikációra akar koncentrálni? Elfelejtve mindazt, ami előtte van, és ami utána következik.

Vajon mennyire akarunk ott lenni? Mennyire akarunk cselekvő módon részt venni az úrvacsora közösségében? Vagy csak meghallgatjuk a prédikációt, azt viszonylag kényelmesen (már amennyire ezek a padok kényelmesek), de a helyünkön ülve megtehetjük. Ahhoz nem kell felállni, nem kell a helyünket elhagyni, nem kell ezzel is vallást tenni arról, hogy fontos nekünk. A helyünkön maradhatunk, szólni se muszáj a többiekhez, a közösséget nem kell gyakorolni. Végül is a színházban sem szoktunk mindenkivel beszélgetni. Ott vagyunk, a műsort megnézzük, esetleg, ha van nagyon kedves ismerősünk, azt köszöntjük. Vajon hogy vagyunk mi a gyülekezettel? És nagycsütörtökön (ama bizonyos vacsorára gondolva) különösképpen megkérdez bennünket az Isten Igéje: mennyire fontos nekünk az úrvacsorai közösség?

A fölolvasott bibliai beszámolónkban van egy nagyon fontos kifejezés. És most nem arra gondoltam, amit leginkább elmondanánk, hogy „vette a kenyeret”, meg „hálát adott”, ezek mind nagyon fontosak. De most nem ezekről szeretnék szólni. Hanem arról az őszinte vallomásról, amit Jézus mondott: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedésem előtt megegyem veletek a húsvéti vacsorát”. Vágyva vártam erre! Kevésbé szoktunk erre figyelni. Már csak a szereztetési Igékre figyelünk (amelyek nagyon fontosak, nehogy félreértsük), de egy kicsit gondolkozzunk el.

Jézus mondja, hogy „vágyva vágytam”. Jézus. Hát nem lett volna meg nélküle? Mi lett volna, hogyha később érkezik a húsvéti vacsorára? Mi lett volna, ha Jézus a húsvéti vacsora közepén feláll, mert a kedvenc TV-műsora most megy. Jézus azt mondja: vágyva vágytam. Mire? Arra, hogy Júdással egy asztalközösségben legyen? Mire vágyott? Arra, hogy a tagadó Péter is ott legyen vele egy asztalközösségben? Vagy, hogy az úgymond hitetlenkedő, kételkedő Tamással egy asztalközösségben legyen? Hogy ezzel a csapattal legyen együtt, amelyik megmutatja a mi embervoltunkat? Az egyik ilyen, a másik olyan? Ez a szent gyülekezet? Erre vágyott volna Jézus?

De Jézus azt mondja, hogy vágyva vártam arra. És nem arról olvasunk, hogy nektek, nagyon nagy szükségetek van erre, és akkor most ezt megcsináljuk. És itt legyetek! Jézus azt mondja: én vágytam arra. Ha az Úr vágyott erre a közösségre, akkor nekünk nem kellene vágyakoznunk? Nekünk nem lenne annyira fontos? Hogy megbecsüljük mindezt? Azt mondja Jézus: „Vágyva vágytam arra, hogy szenvedéseim előtt megegyem veletek…”

Álljunk meg tehát egy kicsit és engedjük, hogy megkérdezzen bennünket, most különösképpen a fölolvasott szakaszunkból ez a jézusi őszinte vallomás és kijelentés. Mi az, ami ebből megszólíthat minket? Minden sorrend nélkül mondom (mármint értékelési sorrend nélkül), hogy először is: – mert halála előtt még nem teljes a páska, hiszen ugye itt az Egyiptomból való szabadulás emlékvacsorájáról van még szó – az Isten szabadító tettére való emlékezés nagyszerű alkalma ez. Emlékezés a múltra, ahogy az Isten cselekedett a múltban hatalmasan – de még nem teljes a szabadulás. Mert ez a szabadulás ott, akkor, az Egyiptomból való szolgaságból való szabadulás volt. És Jézus egy sokkal nagyobb szabadulásért jött.

Aztán, figyeljünk föl arra, hogy amikor Jézus veszi a poharat, így olvassuk: „azután vette a poharat, hálát adott és ezt mondta: „Vegyétek, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek, hogy nem iszom mostantól fogva a szőlőtő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa”. Veszi a poharat és odaadja a tanítványoknak. Ne feledjük el, a páskavacsora rendje szerint mindenkinek saját pohara volt. És Jézus a saját poharát – anélkül, hogy ivott volna belőle – odaadja a tanítványainak. Osszátok szét, adjátok tovább egymás között. A sajátját adja. Még itt is ad Jézus. Még itt is. És ez nagyon fontos. Az Úr cselekszik, az Úr önmagát adja. Még itt is, ebben a jelképes cselekedetben is, ahogy majd magát adja a golgotai kereszten.

Azután: „osszátok el magatok között”. Odaadja a tanítványoknak a saját poharát, hogy osszátok szét. Vagyis, így vonja magával közösségbe őket. De egyúttal egymással is közösségbe. Egymással is. És ahogy egy ünnepi asztalnál, de egy szimpla hétköznapi családi ebédnél vagy vacsoránál, ha csak lehet, akkor az úgy jó, hogy mindannyian ott legyünk az elejétől a végéig. Nos, ez az a közösség, amit Jézus ezzel a cselekedettel is kiábrázol és gyakoroltat tanítványaival. Nem azt mondja egyszerűen csak a pászkavacsora rendtartása szerint – ott többször emelték a poharat egyébként, imádságok voltak közben –, hogy hálát adunk Urunk, Istenünk a Te szabadító tettedért; hanem „osszátok szét magatok között”. Ez közösséget is jelent. Amikor az Isten cselekszik, akkor abba bevon bennünket, és közösséget formál. Vagyis ki kell mondanunk, amikor Jézus a saját poharát adja oda, és nem azt mondja, hogy most mindenki emelje föl (ahogyan azt egyébként tették a páskavacsorán), hanem a saját kelyhét, poharát adja a tanítványok kezébe, adja a sajátját, akkor tulajdonképpen Jézus azt ábrázolja ki, arra tanít meg bennünket, hogy az egység az az ő ajándéka. Mennyire szoktunk erre odafigyelni?

Vajon az úgynevezett ökumenizmusban odafigyelünk? Amikor itt csak emberi erőlködések vannak. Nemesek ugyan, de nagyon kevés. Az egység, az az Úr ajándéka. Ezt kell elfogadnunk, és akkor leszünk egységben, nem pedig hogyha mi erőlködünk, hogy valamiféleképpen csináljunk egy kis egységlátszatot. Hiszen nagyon jól tudjuk, a régi történet szerint az a két párt egyesült. Jaj de jó! Akkor most már egy van. Nem, most már három. Ezek vagyunk mi. És az egyháztörténet is csinált már ilyet. De itt egységről is szó van. Ez az egység az Úr ajándéka. Ha az Úr kezéből fogadjuk a kelyhet, akkor tartozunk egy helyre. Akkor jön létre az egység. Elfogadni azt, amit az Úr cselekszik és az Úr ad nekünk.

„Vágyva vágytam…” – mondja Jézus – „Vágyva vágytam veletek együtt, még szenvedéseim előtt elkölteni a húsvéti vacsorát.” Miért? Azért, mert igazán így tudja, vagy így még jobban meg tudja értetni tanítványaival áldozatának a jelentőségét. Beszélt ő erről. Ezt hitetlenkedve fogadták – mint ahogy néha mi is.

– Az emberfia a gonoszok kezére adatik. Megölik. De harmadnapra föltámad.

– Ments meg Uram Isten! Ez nem lehet!

A mi elképzeléseink szerint nem így kell a Messiásnak viselkedni és beszélni. Nekünk nem ilyen Messiás kell.

Ma is nagyon sok embernek ez a baja az Úr Istennel. Persze Isten kell, de nem ilyen Isten kell. Olyan, amilyet én gondoltam.

Jézus elmondta. A tanítványok tiltakoznak, nem értik, nem lehet, nem ilyen kell! És Jézus most, az úgynevezett utolsó vacsorán, amikor veszi a kelyhet, a poharat, és veszi a kenyeret, akkor érteti meg, próbálja még inkább megértetni, kiábrázolva, szemléltetve is, hogy itt most mi történik. És legfőbbképpen most, az elkövetkező pár nap alatt mi fog történni, mert olyan dolgok történnek, amin megbotránkoztok. Olyan dolgok fognak történni, amit nem értetek először. Pedig sokat beszéltem róla.

Jézus még így is próbál segíteni tanítványainak. És így lesz ez a vacsora már jel. És így lesz mindez az Újszövetség pecsétje. De ez az új közösség, (amit asztalközösségnek is szoktunk mi nagyon egyszerűen mondani), erről azért tudnunk kell, hogy ebben az asztalközösségben ott volt a tagadó Péter. Jézus tudta, de nem mondta, hogy Péter te menjél el, mert tudom mi fog ezután következni. Ott volt a kételkedő, hitetlenkedő Tamás, az Úr tudta, mégis azt mondta, hogy osszátok szét, vegyétek. És nem azt mondta: röstellem Tamás, hogy ilyen hibát követtem el, hogy téged is a tizenkettő közé vontalak. Most menj el, most már ebben a szent kis közösségben ne végy részt. Mindenki számára fölkínálta.

Vagyis egy új közösség jön létre, de igazán ez az új közösség a Lélek munkája és a Lélek vezetése alatt teljesedik majd ki, és teljesedik majd be az Úr asztalánál, ma is, mint megkegyelmezett bűnösök jelenhetünk meg. És ezt nekünk kell először is nagyon komolyan vennünk. Mert a világ azonnal mondja:

– Ezek? Hát ilyenek járnak templomba? Meg ilyenek a papok?

Néha igazuk van. De azért jövünk ide, hogy tisztuljunk. Azért jövünk ide, hogy kegyelmet találjunk. Azért jövünk ide, hogy szeretnénk, hogy az Isten munkája bennünk egy kicsit előrébb juthasson. Legalább is ezért kellene idejönnünk.

Egy új közösség jön létre, amelyik új közösség ugyan mindjárt ebben a hatalmas próbában, ami utána jön, hirtelen szétrebben, meg bezárkózik, de mégis valami nagyon nagyszerű, új dolog kezdődik el.

És amikor mi az Úr asztalához járulunk, vajon mennyire van bennünk ott az, amiről Jézus beszél? Most is hallottuk a fölolvasott Igében. Nevezetesen az exkatalogikus lakoma, ami majd ezután jön, ami majd a teljesség lesz. Vagy pedig csak emlékezünk az Úr értünk való áldozatára? Ezt olyan mély gyásszal tesszük! Bennünk van-e, hogy mindez előkép is. Előképe annak, amit az Úr az ő országába készített. Amit szem nem látott, fül nem hallott és emberi értelem meg sem gondolt.

Néha a mi úrvacsorai közösségünk inkább egy gyász-istentisztelet. Ha arra a részére gondolunk, ami előtte van, hogy gyászoljuk bűneinket, akkor odáig nagyon helyes. De hogyha bocsánatot kértünk, és a bűnbocsánat hirdettetett nekünk, akkor a bocsánatot nyert bűnös örömével kellene élnünk. Vajon ez az öröm megvan-e? Sőt azzal a szent reménységgel kellene élnünk, amiről Jézus beszél. Jézus azt mondja, hogy „amíg csak be nem teljesedik az Isten országában”. Jézus az örökkévalóságig húzza meg a vonalat. Nem egyszerűen csak azt mondja, hogy most tudjátok, megtörik a kenyér, kitöltjük a bort, és hát a testemmel ilyen tragédia történik. Jézus arról beszél, hogy micsoda örvendetes terve van az Istennek.

És hogyha megvizsgáljuk Jézus tanítását: hányszor használja a lakoma képét? Az első jel is egy menyegzőben történik. Hányszor beszél Jézus a királyi menyegzőről, amit Isten készít? Vajon a mi úrvacsorai közösségünk ennek a fényében történik? Mi vágyakozunk erre? Mert akkor sokkal több hálának, sokkal több örömnek is jelen kellene lennie, akár az úrvacsorai közösségünkben és az azt követő életünkben. Vagyis minden úrvacsora reménység alatt is történik. Az úrvacsora nem egyszerűen emlékezés arra, hogy volt egyszer valamikor valami hasonló. Hanem, hogy az Isten mit cselekszik most, és így jel, így zálog, hogy ez is be fog teljesedni.

Tegyük föl végül tehát a kérdést: kinek volt erre szüksége? – erre a vágyakozott közösségre. „Vágyva vágytam veletek elkölteni a húsvéti vacsorát…” Az Úrnak lett volna csupán erre szüksége? Ő fölhasználta mindezt, nyilvánvalóan, hogy még inkább megértesse az ő küldetését, az Isten világmegváltó tervét, ezzel is fölkészítse a tanítványait, az akkoriakat is, meg a mostaniakat is az akkori szenvedésére, és hogy aki a Krisztus Jézust követi, azoknak szembe kell nézni olykor üldöztetésekkel is. De igazán, erre a nagy vágyakozásra, nekünk van szükségünk. Az akkori tanítványoknak volt szüksége, és nekünk van szükségünk erre. Hogy mi is jobban értsük, de immár nemcsak az értelmünkkel, hanem lássuk a szemünkkel. Nem véletlen szoktuk mondani a szent jegyekre, hogy látható Ige, a prédikáció a hallható Ige, és a Szentírás az írott Ige. Hogy egész valónkkal szeressük az Urat, teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes erővel, teljes elmével, hogy a helyünkről mozdulva, hogy a kezünkkel elfogadva, magunkhoz véve a szent jegyeket, hogy még az ízlelő bimbóinkat is bevonja az Úr Isten mindebbe, amit ő cselekedett.

Nekünk szükségünk van erre a mindenestől közösségbe hívó isteni szeretetre. Nekünk van szükségünk arra, hogy mi ebben aktívan részt vegyünk. Nekünk van szükségünk arra, hogy ne hagyjuk ott, meg ne késsünk el, meg ne mondjuk azt, hogy csak a prédikáció. Hogy ebben a világban élve, járva mi reménységgel tudjunk élni és járni. Hiszen ennek a vacsorának csodálatos távlata van. És Jézus erről beszél, a jövendőről beszél. Nem a múltra emlékezik. Hanem a jövendőre készít föl, készítette az akkori tanítványokat és minket. Legyen bennünk is nagyobb vágyakozás. Sokkal nagyobb vágyakozás a megterített asztalközösségére. Legyen bennünk is a vágyakozás mellett sokkal nagyobb készség arra, hogy ezt a közösséget megbecsüljük. Hogy ennek a közösségnek az előremutató vonásait is újra és újra átéljük, hogy megerősítsen ebben bennünket.

Most egy kicsit csöndben maradva, merjük átgondolni, hogy is vagyunk mi és az úrvacsora? Mit is jelent nekünk, mennyire és hogyan veszünk részt benne? És miben kellene másképp látnunk (mármint az Ige szerint látnunk) az eddigiekhez képest, vagy kissé másképp is cselekednünk.

Urunk Istenünk, köszönjük, hogy a mi életünkben lehetnek vágyaink, kívánságaink.

Bocsásd meg nekünk, amikor kevésbé lényeges, vagy lényegtelen dolgok után jobban vágyakozunk, mint az üdvösséges, örök életre szólóak után.

Bocsásd meg nekünk, amikor a magunk elgondolásai szerint próbáljuk még istentiszteletünket is gyakorolni.

Bocsásd meg nekünk, amikor megüresedik, ellaposodik számunkra az asztalközösség, amelyre hívsz.

Bocsásd meg nekünk, amikor szinte már csak múltra való emlékezéssé válik, és nem jelenti a Te munkádnak csodálatos tervét és megvalósulását.

Bocsásd meg, amikor ugyan bűnvallást teszünk, de talán a feloldozást, a meghirdetett kegyelmet és bűnbocsánatot alig vesszük észre, és alig hatja át életünket. Hiszen oly kevés utána az öröm bennünk.

Köszönjük Urunk, hogy ahogy egykor tanítványaidat is (bár ismerted őket, tudtad, hogy mit tudnak, mire képesek), minket is elfogadsz. És köszönjük, hogy Lelkeddel segíteni akarsz, hogy vágyva vágyakozzunk a megterített asztalhoz, hogy megbecsüljük a Veled és egymással való közösség csodáját. Segíts és áldd meg ezen az ünnepen különösképpen számunkra a Te asztalodat. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a kegyelemben, a reménységben, a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |