| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Vele, és Ő énvelem

Textus: János evangéliuma 10. fejezet 1-11; Jelenések könyve 3. fejezet 20. vers

¹„Bizony, bizony, mondom néktek: aki nem az ajtón megy be a juhok aklába, hanem másfelől hatol be, az tolvaj és rabló; ²de aki az ajtón megy be, az a juhok pásztora.

³Ennek ajtót nyit az ajtóőr, és a juhok hallgatnak a hangjára, a maga juhait pedig nevükön szólítja és kivezeti.

⁴Amikor a maga juhait mind kivezeti, előttük jár, és a juhok követik, mert ismerik a hangját.

⁵Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak tőle, mert az idegenek hangját nem ismerik.”

⁶Ezt a példázatot mondta nekik Jézus, de ők nem értették, mit jelent, amit mondott nekik.

⁷Jézus tehát így szólt hozzájuk: „Bizony, bizony, mondom néktek: én vagyok a juhok ajtaja.

⁸Aki énelőttem jött, mind tolvaj és rabló, de a juhok nem is hallgattak rájuk.

⁹Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.

¹⁰A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.”

¹¹„Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért.

Jel. 3.20

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”

Szeretett Testvérek, húsvétot ünneplő keresztyén Gyülekezet!

A húsvéti ünnep számos hagyományt őriz. Ezek közül számomra nagyon kedves a húsvéti ünnep második napján a locsolódás, amely egyben lehetőség találkozásra messze elkerült barátokkal, ritkán látott rokonokkal, kedves ismerősökkel. Szeretetteljes percek azok, amikor a locsolóvers után illatos kölnivel meglocsolják a lányokat. A locsolók házról-házra járnak, ajtók és kapuk nyílnak. Ajtók és kapuk!

Életünk nagy részét azzal töltjük, hogy ajtókon megyünk ki és be. Ajtót vagy kaput nyitunk, amikor elmegyünk otthonról. Autó, villamos, autóbusz ajtaja nyílik ki előttünk. Iroda, üzem, könyvtár, rendelő, bolt, állomás, műhely, lakás kilincsét nyomjuk le egy nap, ki tudja hányszor?

A számlálhatatlanul sok nyitogatás zajában csendesít le minket most Isten Igéje, és azt kéri tőlünk, hogy amikor hazamegyünk innen, és újra belevetjük magunkat a nyílászárókkal való foglalatosságok világába, figyeljünk majd oda egy-két részletre!

A napok óta tartó otthoni várakozás vagy a csengőszó utáni másodpercekben gondoljuk végig, hová akarunk betérni, illetve az ajtó másik oldalán állva kit készülünk beengedni! Nem csak az előszobába, a nappalinkba, a hálónkba, hanem az elménkbe, a terveinkbe, a szívünkbe. Kinek engedjük meg, hogy meghatározó hatást gyakoroljon egy napra, egy évtizedre, egy életre?

Ehhez szükséges, hogy megnyissunk magunkban egy ajtót. Ugyanarról az ajtóról beszélek, melyen keresztül – ha csak egyetlen üzenet erejéig is –, de Jézus kézbesített nekünk valamit, amire nem is számítottunk, mégis gyökeres változást hozott a mindennapjainkba.

A megszokottól eltérően, most, az igehirdetés közben mondjunk egy imát!

Úr Jézus Krisztus! Szeretném átélni azt, amiért egy héttel, egy évvel ezelőtt oly hálás voltam neked. Igét kaptam tőled. Olyan csodálatos volt átérezni, hogy minden egyszerűvé vált. Békességet kaptam tőled az üzenet hallatán. Nem azt a békességet, amit a világ kínál, hanem a tiedet. Ajándékozz meg vele, hogy amíg most Rád figyelek, semmit el ne veszítsek belőle, haza tudjam vinni magammal. Ámen.

 Most beengedtük Jézust a bensőnkbe. Abba a titkos kamrába, melyben csalódásainkat, szégyeneinket, de imáinkat is őrizzük. Beengedtük, ő pedig hozzálát kitakarítani onnan mindent, ami mérgez bennünket. Ha pedig ily módon megüresedtünk, akkor a sok limlom helyébe kincseket helyez. A felolvasott Ige hallgatása közben engedte, hogy magunkba szívjuk az ismert vagy először hallott, esetleg elfeledett Ige szavait, most pedig kérdez. Arról, amiről eddig ébresztgette gondolatainkat: az ajtónyitogatásainkról.

Lássuk az első kérdést! Ki kopog? Ki szokott hozzánk becsöngetni? Erre a legkönnyebb válaszolni. Egy-két hétre visszagondolva, pontosan fel tudjuk idézni, hogy ki állt a lakásunk, munkahelyi bejáratunk előtt. Volt köztük olyan, aki érdeklődött, volt, aki a munkáját végezte, a harmadik számon kért bennünket. Örömmel vagy szorongással fogadtuk a közeledésüket. Látványuk felkavaró vagy közömbös hatást gyakorolt ránk. Ott volt-e közöttük Jézus? Bizonyosak voltunk-e abban, hogy Ő az? Akiről talán már régóta megfeledkeztünk?

A jó pásztor példázatából is határozottan hangzik a kérdés: Kit engedünk be? Hagyjuk-e betérni azt, aki tönkreteszi bennünk azt, amit Jézus felépített?

Ő, aki zörget és türelmesen vár a bebocsátásra. A Jelenések könyvéből így olvastam Jézus áldást átadó, de azt megelőző feltételeit: „ha valaki meghallja a hangomat és kinyitja az ajtót”. Tehát hajlandóak vagyunk-e olyan körülményeket teremteni magunk körül, melyek között meg lehet hallani Jézus hangját? Békét teremtünk-e otthon, csendesítjük-e a bennünk dúló indulatokat? Mindezek nélkül képtelenség meghallani az Úr zörgetését. Annak híján pedig elkésik az ajtónyitás. Ha pedig Ő nem jön be, bár kérések, könyörgések, követelések halmaza vehet körül minket, nem fogjuk tudni, hogy kinek kell engednünk, mit kell tennünk. Túl sok lesz a hívatlan látogató.

Egymás szavába vágnak, már azt sem tudjuk, melyik mit akar; napunk, érzelmünk, életünk melyik darabkáját. Ezért kérdezi az Ige: tudjuk-e, mit akar tőlünk az, aki betör a magán- és közösségi-, sőt nemzeti életünkbe?

Szemet vet a báránykákra. A legkisebbekre, a legsebezhetőbbekre. Őket lehet igazán formálni, rájuk hatást gyakorolni, csak sikerüljön eltávolítani a környezetükből a tapasztalt, gondviselő felnőtteket! A kis báránykák magukba szívják az eléjük adott eledelt, melynek készítője nem a Szentlélek, hanem a nyáj-szellem.

Az akol ajtaján belépő Jó Pásztor persze kínálja az igazi, egészséges táplálékot, de kinek kell az már akkor? A juhok mennek, mert hajtják őket. Azt hiszik oda, ahova ők is szeretnének eljutni. Valójában a vesztükbe rohannak.

Fontos tehát okosan, józanul megválaszolni a negyedik kérdést: Hová visz minket az, aki azt kérte, engedjük be az ajtónkon? Jézus azt mondja, hogy az irányt már az indulásnál meg lehet látni. Akkor, amikor a még mindig nyitott ajtón kilépünk. Mert a Jó Pásztor vezeti a juhait. Nem hajtja, vezeti! Előttük jár és nem mögöttük. Elsőként vállalja a nehézséget, az útakadályokat, a veszélyes fordulókat. Kitapossa az ösvényt az övéi előtt. Nem azt mondja: próbáljátok ki, ha nem esik bajotok, én is elindulok, hanem: gyertek, nem könnyű, de én már végigjártam és ígérem nektek, ha figyeltek rám, együtt fogunk elérkezni oda, ahová mindig készültetek. Az örök életre buzgó víz forrásához, a gyönyörű szép mezőkre, ahol én foglak éltetni benneteket.

Ez az, amit először tisztázni kell magunkban! Hová akarunk eljutni és milyen módon. Kinek engedünk és kit zárunk ki. Kire figyelünk és ki az, aki elől elfutunk, mert annyira idegen a hangja, hogy tudjuk, a közelében maradva csak nem kívánt bajjal számolhatunk.

Jézus azt mondja: „én vagyok a juhok ajtaja – ha valaki rajtam át megy be, megtartatik, az bejár és kijár, és legelőre talál.” Hogy is kell ezt értenünk? Ő az, aki zörgeti az ajtót, ugyanakkor Ő maga az ajtó?

Igen! Aki egyszer meghallotta a zörgetést, be-, magába engedte az Ő egész lényét, az attól kezdve mindent rajta keresztül tud és akar cselekedni. Minden egyes ajtónyitása, valamennyi ki- és bemenetele Jézussal együtt fog történni. Ezt jelenti ez az Ige: „bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” Ez a „vele – ő pedig énvelem”, az az életközösség, amit Jézus akar. Tehát hogy semmit se tegyünk nélküle vagy ellene, hanem mindent úgy, hogy én Ővele és Ő énvelem. Törekedjünk tehát mi is erre a szent közösségre, és tisztuló életünkkel mondjunk érte köszönetet! Ámen.

Az igehirdetés Húsvét 1. napján a délutáni istentiszteleten hangzott el.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |