| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Mi Atyánk…” 1.

Máté evangéliuma 6. fejezet 9. vers

„Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved…”

„Milyen borzasztó, Istentagadó világban élünk!” – kiáltott fel a minap a környezetemben valaki, miközben azt taglalta, hogy mennyi a gyűlölet, az irigység napjainkban. Mindezt azzal magyarázta, hogy az emberek nem hisznek Istenben. Ki kellett ábrándítsam a hölgyet. A statisztikák szerint az emberek alig 1-2%-a a valóságos ateista, aki tagadja Isten létét. Hiába volt a szocializmus 50 éve, amikor azt sulykolták az emberekbe, hogy nincs Isten, és hogy a vallás csak a gyengéknek való, és egyébként is olyan, mint az ópium, az emberekből nem lehetett kiirtani a hitet, hogy van Isten.

Carl Gustav Jung, a nagy pszichológus beszél arról munkáiban, hogy valamennyiünk személyiségének egy igen jelentős része a tudatoson túl, a személyes tudattalan mellett, a kollektív tudattalan. Itt vannak szerinte az emberiség legősibb tapasztalatai, cselekvésmintái, lecsapódásai, amely gyökerei a transzcendensbe nyúlnak vissza. Ezek általában képekben, szimbólumokban jelennek meg, amelyeket ő archetípusoknak nevez. Ilyen például, hogy bárhol a világon, ha megkérdezzük, hogy hogyan képzelik el a bölcseket, hosszú szakállú, ősz emberről fognak beszélni, az élet szimbóluma, szinte minden kultúrában az életfa, és ugyanilyen az isten-kép is. Istent egy bölcs idős bácsikaként szoktuk elképzelni, aki ott ül az ég felhőin.

Ha a mai embertől megkérdezzük, hogy hiszi-e, hogy van Isten, azt fogja válaszolni, hogy igen, hiszen valakinek lennie kell. Az ember érzi, hogy nem csupán véletlenül van ebben a világban, és nem minden csak úgy véletlenül alakult ki úgy, ahogyan kialakult. Mindenkiben ott az Isten-alakú űr, a kérdés csak az, hogy ebbe a bennünk lévő lelki-lyukba mit akarunk beletömködni.

Az emberek jelentős része nem az Isten léte a kétely tárgya, hanem az, hogy van-e Neki valami köze ehhez a világhoz. Isten nagyon távolivá lett, olyan valakivé, akinek köze sincs a hétköznapjainkhoz. Mi irányítjuk az életünket, mi döntünk, mi küzdünk, és az emberek hite szerint Isten valahol bennünk van, ahogy egy-egy elnyugatiasodott, keleti eredetű misztikus tanítja. Legtöbben nem is értik, hogy Istennek miért is kellene beleszólnia az életünkbe, hiszen gyakorlatilag nincs is szükségünk rá… Egészen addig, amíg rá nem döbbenünk, vagy bennünket nem súlyt egy-egy katasztrófa, vagy veszteség. Ilyenkor döbbenünk rá sebezhetőségünkre, kiszolgáltatott voltunkra, és fordulnak szemrehányóan Isten felé kórházi folyosókon, ravatal mellett, vagy épp a híradót nézve, hogy hol volt, hogyan engedhette? És sokan ennél nem is jutnak tovább, csak küszködnek egyedül, kiszolgáltatva, magányosan.

A mai ember számára Isten távoli, idegen, megérinthetetlen. Jézus korában is ilyennek látták Őt. Csak épp más módon. Akkoriban, ha Istenre gondoltak, az összevont szemöldökű, törvénykönyvek Istene jelent meg az emberek lelki szemei előtt, aki csak arra vár, hogy az ember hol szegi meg a parancsolatokat. A rabbik egyre duzzadó magyarázatokat írtak a mózesi törvényekhez, és olyannyira leszabályozták az élet minden területét, hogy aki mindazt meg akarta tartani, gyakorlatilag nem tudott élni, vagy állandóan kudarcokkal és bűntudattal küszködött. Mi volt ennek a gyökere? A félelem. Félelem ettől a hatalmas királytól, aki mindent tud az emberről, aki mindent a kezében tart, akinek angyalok légiói engedelmeskednek, akinek a trónja előtt kérubok, és szeráfok tanyáznak, akinek láng a tekintete, és mindenek hatalmas Ura.

Erre jön Jézus, aki, amikor megkérdik a tanítványai, így kezdi az imádságot: „Mi Atyánk…” Ez akkor teljesen új üzenet volt, és azt hiszem, ha ennek a két szónak az igazi tartalmát, mélységeit ízlelgetjük, akkor nagyon új üzenettel bír ma is. Atyánk van. Isten nem távoli, hanem éppen hogy közel jön. Ő jön közel hozzánk. Megszólítható közelségbe. Nem közömbös aziránt, hogy mi van velünk, hanem éppen hogy érdekli Őt, el lehet neki mondani, sőt válaszolni is fog! Nem úgy, ahogy némely keleti vallásokban, hogy rítusokon keresztül szinte ki kell csikarni az istenek jóindulatát, mert azok némák. Isten részese akar lenni a hétköznapjainknak, az apróságoknak, és a nagy dolgoknak egyaránt. Neki van üzenete a 21. századi ember számára is, terve van velünk egyen-egyenként. Kérhetünk tőle, mert „tudja a mi Atyánk, hogy mire van szükségünk.” Isten úgy tekint ránk, mint gyermekeire, Jézus Krisztus által, vagyis a legszorosabb, legközvetlenebb módon, egy ilyen kapcsolatban. Igazzá lehet ránk, amit egykor József Attila még kétségbeesetten kiáltott az ég felé: „Fogadj fiadnak Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Fiakká vagyunk fogadva; mi, valamennyien.

Mert nem csupán Atya az Isten, hanem a MI Atyánk Ő. Benne, és általa leszünk mi testvérekké, egy nagy családdá. Valamennyien különbözőek vagyunk, különböző személyiséggel, képességgel, külsővel, életkorral, és mégis közünk van egymáshoz, mert Őhozzá kötődünk valamennyien. Érezzük az ebben rejlő ajándékot, vagy csak a korlátot látjuk a másikban, aki másképp gondolkodik, gyakorolja a hitét, aki miatt később, vagy lassabban tudok kijutni a templomajtón, aki odaül folyton a helyemre, és néha mormog istentisztelet alatt, aki másképp szereti az Urat, és még sorolhatnám, vagy épp a lehetőséget? Ha Isten jónak látta azt a másikat Jézus Krisztus által gyermekévé fogadni, akkor én a testvéremet akarom látni benne, annak ellenére, amilyen… Engedem-e, hogy a mi Atyánk meggazdagítson az én testvérem által, sőt esetleg hatni akarjon rám, hogy én változzam?

Fontos ez, mert egy családban lehetnek furcsa tagok, de a közös vér összeköti őket. Nem szégyellhetjük egymást, nem vethetjük meg, vagy épp el a másikat, hiszen Jézus se szégyellt bennünket, nem vetett el, vagy vetett meg. Bennünket is a közös vér fűz egybe, Jézusé, amely valamennyiünkért kiontatott.

Mert mit is jelent az, hogy megszentelni az Ő nevét? Azt, hogy nem csupán olvasom, tanulmányozom azt, amit Jézus tett a földön, hanem meg is cselekszem, élem én is ugyanazt. Mindazt, amit kaptunk a mi Atyánktól, adjuk tovább. Mindazt a szeretetet, békességet, örömöt, gondoskodást, elnéző türelmet, amivel Ő körülvett, amivel változást hozott az életünkbe, adjuk tovább családtagjainknak, és mindazoknak, akik körülöttünk élnek, hogy valóban megszenteljük a hétköznapokban a mi Atyánk nevét. Ámen.

„Jöjjön el a te országod…” 2.

Máté evangéliuma 6. fejezet 10. vers

„…jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is;”

Van egy nagyon híres pszichológiai kísérlet arról, hogy egyetemi csoport tanulóit ketté választották véletlenszerűen. Ezek a fiatalok jóban voltak egymással, értelmes, jóravaló hallgatók voltak. A csoport egyik felét bezárták egy helységbe, mint rabokat, a másik felének pedig odaadták a kulcsokat, felszerelést, és azt mondták vigyázzanak rájuk, de nem adtak bővebb utasítást arra nézve, hogy pontosan hogyan. A kívül lévők eleinte csak ücsörögtek, majd egyre inkább kihasználva a hatalmukat az évfolyamtársaik fölött, egyre vadabb dolgokba kezdtek. A bentiek ki voltak szolgáltatva, a külsők pedig vérszemet kaptak. Egyre erőteljesebben kezdtek uralkodni a bentieken, kínozva őket, míg végül le kellett állítani a kísérletet, mert a bentiek veszélybe kerültek. A kísérlet bebizonyította, hogy az emberben elképesztő erők mozdulnak meg, ha hatalmat adnak neki, és mindent elsöpör a hatalomvágy.

De hát ezen nem kell csodálkozzunk. Már a bűneset története is erről szólt. Még hogy az Isten uralkodjon, még hogy Ő többet tudjon nálam! Majd én megmutatom, én is olyan akarok lenni, sőt olyanabb, mert én jobban tudom egyedül, nélküle! Aztán az ősatyák egymás után döbbennek rá, a saját bőrükön, vargabetűk árán, hogy mennyire tehetetlenek Istennel szemben, vagy inkább nélküle. Az egyiptomi szabadulás nagy tanulsága is ez volt: nekünk szabadító Istenünk van! Olyan Isten, aki erősebb minden más istennél, vagy istennek hitt dolognál. Neki kell engedelmeskedni, mert Ő tudja mi jó nekem. Isten és Izráel népe közötti szövetség is erre épül: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld.” (2Móz. 19,5) És a nép pontosan tudta, hogy ki is az Ő királya, kinek köszönhetik a honfoglalás sikereit, kitől jön az áldás.

Nem véletlen, hogy Gedeon így válaszolt, amikor katonai sikerei után királyt akartak csinálni belőle: „Én nem uralkodom rajtatok, és nem fog uralkodni rajtatok a fiam sem. Az ÚR uralkodjék rajtatok!” Theokrácia volt Izráelben, Isten királyi uralma, és nem földi királyok hatalmaskodása. És később is Izráel első királyai pontosan tudták, hogy van náluk egy sokkal hatalmasabb király, akitől ők függnek, akinek mindent köszönhetnek. Ha el is buktak, tudták, hogy Kihez kell visszatérni, mert Isten uralmának kellett teljesednie a király életén ahhoz, hogy a népnek áldásban lehessen része. Nem véletlen, hogy a királyok könyve aszerint értékeli a királyokat, hogy milyen volt a kapcsolatuk Istennel, mennyire követték Őt, mert a szerzők pontosan tudták, ezen múlik minden. Egyszerűen szólva, Isten a nép gazdája, csak akkor lehet jó dolguk, ha Őt követik.

Igen ám, csakhogy az emberben ott a vágy a hatalom után. Valahogy úgy, ahogyan az egyik párt hirdette magát óriásplakátokon: „Jöjjön el az én országom!” Mi szeretjük napjaink problémájának látni csupán ezt a gondolkodásmódot, de igazából egyidős ez az emberiséggel. Ugyan miért engedett volna Ádám és Éva a Sátánnak, gyilkolta volna meg Káin Ábelt, adta volna el a feleségét többször is Ábrahám, járta volna meg a maga csaló útjait Jákób, lázadt fel a nép újra és újra a pusztában, akart többször is királyt a bírák korában, és amikor végül Isten engedte a királyságot, azért miért tértek el újra és újra az Ő útjáról? Mert az ember akar lenni élete királya, és csak nagy fájdalmak, veszteségek árán szokott rájönni, ha ugyan rájön, hogy jobb lett volna eleitől kezdve Istennel járni.

Izráel népe is erre kellett rádöbbenjen egykor a fogságban. Ezért sírnak ott a 137. zsoltár szavai szerint, ha Sionra gondolnak, amely majd hamarosan fel fog csendülni az egyik zeneműben. Hiába figyelmeztette őket Isten újra és újra, tárta eléjük a választás lehetőségét, a megtérés útját, nem hallgattak rá, mert ők akartak uralkodni önmaguk fölött, és amikor mindent elvesztettek, akkor döbbentek rá igazán, hogy milyük is volt, hogy mennyi áldásban volt részük.

Ugyanez a mentalitás igaz a mai emberre is. Mi is újra és újra imádkozzuk nagy fennszóval, jöjjön el a te országod, de vajon nem lepődnénk-e meg, ha ez bekövetkezne? Az Isten országa azt jelenti, ha a miatyánk eredeti, görög szövegét nézzük, hogy az Ő királysága, vagyis uralma jöjjön el. De akarjuk mi igazán, hogy az Isten uralkodjon az életünkben?

Vagyis tessék leszállni az életünk trónjáról, és átadni neki a koronát. Mert ez ugyanazt kellene jelentse, amit egykor Isten a népétől kért, amelyet ők nagy fennszóval ígértek, aztán újra és újra elbuktak, vagyis hogyha „engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok parancsolataimat…” Engedelmeskedni. Nem azt tenni, amit én akarok, hanem azt, amire Isten vezet, ahová küld, amit tanít az Igében!

Hányszor hallom, ahogy emberek mondják, hogy Isten ezt, vagy azt miért nem tette meg? És jön a miértek sora a betegségekre, katasztrófák okaira, és egyéb apró-cseprő problémákra nézve. Nem az Istennel van a baj! Hanem velünk, emberekkel! Mi vagyunk azok, akiknek hiába adta az Igéjét, hiába olvashatnánk a Bibliát, megyünk a saját fejünk után, mert mi megmutatjuk. Hát valóban megmutatjuk! Naponta halnak ki állatfajok a víz és légszennyezés miatt, egyre több a rákos megbetegedés a rengeteg vegyszer, stressz és a rohanó életmód miatt, egyre inkább szakadoznak kapcsolataink, korszerű, komfortos, gépesített életünk egyre inkább a tömeges elmagányosodás képét mutatja, az álmok nélküli, azonban önmagát mindenáron megmutatni vágyó, olcsón gazdaggá és híressé lenni akaró felnövekvő nemzedékek erről beszélnek.

„Jöjjön el a Te országod!” – mondjuk. El is jön. És nem csupán egykor majd, a távolinak tűnő jövőben, amikor Jézus újra visszajön, mint király, és ítélni fog, hanem az Ő országa már itt van. Jézus által már eljött! Mégpedig oly módon, mint a földben a gabonamag, ahogy egy másik példázat mondja, olyan, mint a mustármag, mint a gyöngy a piacon, mint a hal a gyalomban, vagy épp, mint ez a megtalált kincs. Isten országa ennyire valóságos, reális, mint ezek a dolgok.

Az idő azonban betelt, és Isten országa elközelített Jézus által. A mennyek országa áttöri a hétköznapokat, és ezzel a döntés alkalma is eljött a mi életünkre nézve, sőt eljön minden egyes nap, és élethelyzetben. Ezt a döntést azonban már megelőzte egy másik: az Istené, aki Krisztusban kilépett elrejtettségéből, és döntött az ember mellett. Mellettünk döntött. Isten igen-t mondott az emberre, igen-t mondott ránk a Golgota keresztjén. A mennyek országa itt van, megtalálható, sőt birtokba vehető. Az ember döntésére Isten mellett már nem azért van szükség, hogy eljöjjön a mennyek országa, hanem azért, mert már eljött!

Azonban ahhoz, hogy az Ő országa kiteljesedhessen, ahhoz először az uralomváltás az én életemben kell elkezdődjön! Neki mindenek előtt az én királyommá kell lennie! Ezt értette meg egykor a nép a fogságban. Elkezdik keresni az Urat, sőt megérteni. Nem véletlen, hogy az ószövetségi könyvek nagy része abban az időben keletkezett, messzi földön. Mi sem mutogathatunk a másik emberre, vagy okolhatjuk Istent, hanem csak az lehet az egyetlen helyes indulat bennünk, ha amikor azért imádkozunk, hogy eljöjjön az Ő országa, akkor mindenek előtt önmagunkra nézünk, és újra és újra leszállunk a trónról, és átadjuk neki a koronát. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |