| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Legyen meg a Te akaratod” (3.)

Istentiszteletünk megáldása és megszentelése jöjjön az Úrtól, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök és igaz Isten. Ámen.

Máté evangéliuma 6. rész 10. vers

„Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.”

Nagyon, nagyon sokat aggódunk. Nézzük csak meg, számoljuk meg, hogy egy nap csak hányszor mondjuk – nem hogy gondoljuk! – hányszor beszélünk arról, hogy mennyire bánkódunk a gyermekeink miatt, családunk miatt. Hogy mennyire aggódunk amiatt, hogy mi lesz a munkahelyünkkel, mi lesz az egészségüggyel, mi lesz a terméssel, mi lesz a templombővítéssel, a gyülekezettel, a nyári nagytáborral… és még lehetne sorolni. Ezek nagyon súlyos kérdések – de nagyon sok minden miatt aggódunk. Számoljuk meg – engem megdöbbentett, amikor a múltkor elkezdtem számolgatni. És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy hány ‘miért?’ kérdés születik meg bennünk naponta. Miért történik velem ez, vagy az? Miért találkoztam ezzel? Miért mondta? Miért nem mondta? Miért nézek így ki? Mi hogyan van, de miért? És ott állunk értetlenül.

Ezek a kérdések minősítik a múltunkat, minősítik a jövendőnket, és a jövendőre való tekintésünket. Azért fontos ezzel szembenézni, mert mi keresztyének arról beszélünk, hogy az Istenben bízunk. Ráadásul meg is tapasztaltuk, hogy Ő gondoz bennünket. A miért kérdéseink azok a múltunkra vonatkoznak. Az aggódásaink, a bárcsak kérdések, azok pedig a jövőnkre néznek. Megtapasztaltuk a múltban Isten hordozó (gondozó) kegyelmét, és mégis, újra és újra megszületnek bennünk ezek a kérdések, kételyek, félelmek, aggodalmak. Teljesen jogos. Sok kérdés, sok probléma. Igen-igen nehéz. És nem lebecsülendő. Nem lebecsülendő a sok-sok nehézség, amivel nap-nap után szembenézünk. A kérdés azonban az, hogy hogyan? Valóban Istenben bízunk mi a hétköznapokban? Mi is a bizalom? Mit jelent az, hogyha én bízok valakiben? – egy másik emberben. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy döntöttem mellette. Igent mondtam a másik emberre. Megbízok benne.

Nekem erről mindig egy család jut eszembe, egy édesanya, akikkel Mexikóban találkoztam. Egy nagyon-nagyon szegény család volt. S akkor volt az a kisgyermek pár hetes, egy egészen apró kis csecsemő volt. A gyermek születése kis híján az édesanya életébe került. S amikor megérkeztünk hozzájuk, látogatóba, úgy hogy soha nem láttak, nem tudtak rólam az égvilágon semmit, még beszélni sem tudtam velük, hiszen nem beszéltem egy szót sem spanyolul. Az édesanya, ahogy meglátott, rám mosolygott, és az ölembe adta az egészen apró pici babát. Teljesen megdöbbentett: feltétlen bizalom. Nem kezdte el magyarázni, hogy hogyan tartsam a fejét. Nem beszélt arról, hogy mit csináljak vele… meg mindjárt majd sírni fog, és vigasztalni kell. Hanem egyszerűen meglátott, és az ölembe adta a pici babát. Feltétlen bizalom, egy nagy-nagy igen volt rám nézve. Ez, ami újra és újra feltűnik bennem. Ismeretlenül is bíztak bennem.

Én ismerem az Istent, de a kezébe merem-e tenni azt, ami a legdrágább az életemben? Kezébe merem-e tenni a szeretteimet, a munkámat, az anyagi boldogulásomat, a hétköznapjaimat? Mert itt méretik meg. Akkor, amikor elkezdünk bizalmatlankodni valakivel, akkor gyakorlatilag az a kérdés merül fel bennünk, hogy nem fogunk-e megsérülni, nem fog-e kihasználni, érteni fog-e engem? Megérti-e, hogy nekem az a bizonyos dolog mennyire fontos?

És valahogy így tekintünk mi is Istenre. Azt mondjuk, bízunk benne, legyen meg az ő akarata, az ő kezében van az életünk. De vajon nem kapkodjuk-e mégis ki a kezéből azt, amit már egyszer beletettünk az által, hogy én tudom, hogy mi jó nekem. Én tudom, hogy mi ebben a szituációban a helyes. Én majd elérem! De Uram, te tudod-e egyáltalán, hogy ez miért fontos nekem ennyire? Megérted-e ezt, hogy ez a szerettem, a munkám vagy bármi más, miért annyira fontos nekem? Mert, ha megértesz, akkor fogsz cselekedni. Nem látlak, nem tudlak megtapasztalni, nem tudom megfogni a Te jelenlétedet, csak hinni tudom. A hitemmel tudlak megragadni. De amúgy cselekszik-e az Úr?

Az Ige arról beszél Jeremiás próféta könyvében, hogy az az ember, aki az Istenben bízik, az olyan, mint a víz mellé ültetett fa. Hatalmasra nő, terebélyesedik, növekszik, gazdagszik, nem csak úgy fizikailag, lelkileg, mert gyökerei vannak egészen mélyen, lent. És az a bokor, amelyik ott van a pusztában, távol a víztől, lehet, hogy zöldül, de mégis haldoklik.

Édesapám nagybátyjának a háza mellett volt egy hatalmas fa. Minden évben kizöldült, hatalmasra nőtt. És egyszer jött egy vihar (olyasmi, mint a tegnapi), és kettétörte a fát. És kiderült, hogy a belseje teljesen üres és korhadt. Ez a fa valószínűleg halott volt. Kívül úgy tűnt, hogy zöld, hogy erős, hogy hatalmas, és egy szél elég volt. Kisebb fákat nem döntött ki, nem csavart ki, a nagy hatalmasnak látszót azonban igen.

Sokak életében hasonlóképpen van ez. Úgy tűnik erős az ember. Úgy tűnik, van miben bízzon, van miben kapaszkodjon. Aztán ha jön a vihar, a gondok, a problémák, amikor az ember ott áll és nem tudja többé megoldani, mert eljutott a képességei határához, akkor mi van? Bennünket is ki fog csavarni?

Isten arról beszél Igéjében, hogy belegyökerezzünk. És hogy miért beszélek én erről, amikor azt vesszük a „Mi Atyánk”-ból, hogy legyen meg a te akaratod? Azért, mert ez a kettő összefügg. Csak akkor tudhatom kimondani teljes mélységében ezt a mondatot, ha valóban az Istenben bízok. Ha belé van helyezve az egész életem. Ténylegesen. Valóságosan. Mi sokszor azt akarjuk, hogy a mi akaratunk teljesüljön. Olyanok vagyunk, mint a dackorszakban lévő gyermek: toporzékolunk, és mi akarunk mindent megcsinálni, mi akarjuk a kezünkben tartani a gyeplőt.

Gyakorlatilag minden idő kísértése az ember számára. A bűnesettől kezdve ez az ember kísértése, hogy ‘majd én egyedül, én megmutatom!’. És ezért van az a tízparancsolatban is, hogy „ne legyenek néked idegen isteneid”. Mert az embernek az újabb és újabb kísértése az, hogy az Istent meg akarja fogni.

Amikor Mózest megszólítja Isten a pusztában, nem árulja el neki a nevét. Miért nem? Azért, mert a kor hite szerint, akinek tudták a nevét, afölött hatalmat lehetett gyakorolni. És Isten ezzel kifejezi, hogy fölöttem nem lehet hatalmat gyakorolni. Nem a te akaratod kell, hogy meglegyen, hanem az enyém, ahhoz, hogy egy igazi életed lehessen. Olyan életed, mint a folyóvíz mellé ültetett fáé, amelyben ott áramlik az életadó nedvesség. A mi életünkre nézve pedig az éltető víz, az élet vize, amit egyedül Jézus Krisztus adhat meg a számunkra.

A minap megkérdezte tőlem valaki, hogy mint lelkész mondjam meg, hogy mi a hosszú élet titka? Hiszen napjainkban nem lehetséges, hogy igazán egészségesen táplálkozzunk, hiszen minden tele van ‘E’ betűvel, hiszen annyi minden nehézség van az életünkben, sok-sok stressz, betegség. Hogy lehet sokáig élni?

Én azt gondolom, a hosszú élet titkát nem tudom. De azt, hogy hogyan lehet egy élhető életet élni: úgy, hogy kiadom a kezemből a gyeplőt. Úgy, hogy megtanulom kimondani, hogy legyen meg a te akaratod. És ez nem azt jelenti, hogy én passzívvá leszek. Ez a mondat nem azt jelenti: hát akkor legyen meg a te akaratod! – és egyfajta bosszú Istenen. Nem azt jelenti, hogy nem teszek semmit. Hanem azt, hogy kutatom az Ő akaratát. Azt, hogy engedelmes vagyok. Ezt jelenti. Ez egy aktivitást jelent, ez odaszánást jelent. És Isten talán újra és újra elvisz bennünket addig a pontig, amíg a mi akaratunk, tenni akarásunk kudarcot vall; hogy nem tudunk már többet tenni. És ilyenkor belép egyéni szavaival élve, ez a magától, ez a kegyelem. Ez, amit újra és újra át kell élnünk, hogy megtanulhassuk egy életen át, hogy mit jelent az, hogy az ő akarata kell, hogy teljesüljön az életünkben. És ez nem feltétlen azt jelenti, hogy mindig minden jól sikerül az életünkben.

Az előbb énekelt dicséretben is szépen előjön, hogy nem mindig minden a legsimábban, a legszebben történik. De elhiszem-e, hogy a körülményeket is ő adja? Sőt tud róluk, és nem véletlen. Hiszem azt, hogy Ő velem van, hogy megadja napról-napra az erőt.

És egy személyes történettel hadd fejezzem be. Anyák napja van. Én az édesapámról fogok valamit most elmondani. Édesapám nagyon sokáig beteg volt, 15 éven keresztül. Előtte nagyon aktív életet élt. Vezető volt, sokakat irányított, rengeteget utazott, előadásai voltak. Aztán kiderült egy napon, hogy van egy gyógyíthatatlan betegsége, és egyre inkább elvesztette a járásképességét, egyre kevésbé tudott fogni a kezével, tehát írni például. És egyre inkább ágyhoz-kötött, meg kiszolgáltatott volt, a mi ápolásunkra szorult. 15 évig volt beteg. És egyszer, már az utolsó időben a kórház lelkésze megkérdezte, hogy mondja meg már, hogy hogy van az, hogy Önt nem törték meg, hogy nevet, hogy mind a mai napig a középpontja a családnak, a családfő a szó igazi és nemes értelmében?”. Az édesapám ránézett, és azt mondta neki: én nem arra tekintek, amit elveszítettem, nem azt siratom, mert akkor rámegy a család, és rámegy minden. Én Isten erejét és segítségét kérve, napról-napra abból akarom kihozni a legtöbbet, ami megmaradt. És azt gondolom, hogy ezzel az erősséggel, amit tőle kaptam, én is gazdagodtam. Ezt jelenti, hogy legyen meg a te akaratod. Vannak dolgok, amiket nem tudunk megváltoztatni, még ha akarunk sem. De, hogy hogyan élem meg, az már valahogy rajtam is múlik.

Isten adja, hogy valamennyien eljussunk odáig az életünk örömei, nehézségei, fájdalmai, kihívásai és kérdései között, hogy ki tudjuk mondani hittel, hogy legyen meg a te akaratod. Ne az enyém, hanem a Tied. És ez ne egy passzív belenyugvást jelentsen, hanem nagyon is aktív ráhagyatkozást és engedelmességet. Ámen.

Imádkozzunk!

Urunk Istenünk! Bocsáss meg nekünk, hogy oly gyakran labdázunk Veled. Mi arról beszélünk, hogy átadjuk Neked az életünk területeit, de kikapkodjuk a kezedből, mert nem bízunk Benned. Fájó Urunk kimondani ezeket a szavakat; ha megvizsgáljuk önmagunkat, akkor meg kell ezt valljuk. Oly nehéz elhinnünk, hogy Te valóban tudsz rólunk, hogy Te átérzed a fájdalmainkat, a félelmeinket, hogy Te osztozol azokban, hogy vezetsz, irányítod lépteinket, hogy nekünk nem kell mindig akarnunk, és mindig mindent a saját kezünkben tartanunk. Urunk, adj nekünk szemeket, amelyek meglátják a Tőled kapott lehetőségeket, és add, hogy azokat ki is használjuk a Te dicsőségedre. És Istenünk könyörgünk hozzád, hogy segíts megértenünk az akaratodat, és elfogadnunk azt is, amit talán oly nehéz nekünk magunktól. Urunk adj nekünk erőt a hétköznapokban. Taníts bennünket, hogy ne mindig önmagunk elé nézzünk, a sötét földre, amelyre talán még a saját árnyékunk is rávetődik, hanem felemeljük a tekintetünket Tereád.

Istenünk! Nagyon ránk fér a Te dicsőséged. Kérünk Téged, vizsgáld most a szívünket, mutass rá, hogy melyek azok a pontok, amelyeket oly nehezen engedünk ki a kezünkből. Taníts bennünket engedelmességre. Taníts a Te akaratodat szeretnünk, és látnunk benne Téged.

Jézus Krisztus, áldd meg a most következendő perceket, azt, amikor felcsendül a zene. Áldd meg a művészeket. Add, hogy gazdagodhassunk az ő szolgálatuk által. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |