| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Ne hagyd el anyád tanítását”

Ima

Hálát adunk néked, Urunk, Istenünk az elmúlt héten megtapasztalt gondviselő szeretetedért. Hálát adunk neked szeretteinkért, családunk tagjaiért, a bennük kapott örömökért. Hálát adunk, hogy megáldottad kezünk munkáit. Hálát adunk, hogy a Te gondolatod és a Te terved ad nekünk reménységet, és magasztalunk, hogy Jézus Krisztusban bűnbocsátó kegyelmeddel fordultál hozzánk. Most is így jöttünk a Te hajlékodba, jöttünk, hogy magunkat megvizsgáljuk, és mindazt, amiben az elmúlt héten mulasztottunk, vétettünk ellened és felebarátaink ellen, előtted megvalljuk. Kérünk, bocsásd meg ezeket. És kérünk Urunk, Istenünk, hogy Te áldd meg közösségünket, amikor a Te nevedben összegyülekezünk. Áldd meg közösségünket, hogy tudjunk egymás felé szeretettel fordulni, és áldd meg közösségünket, hogy tudjuk az utánunk következő nemzedéket a Te utadra tanítani.

Mennyei Atyánk! A Te Lelked bennünk megkezdett munkáját végezd, teljesítsd ki gazdagon, és bőségesen. Ámen.

Példabeszédek könyve 1. fejezet 7., 8. és 9. vers

„⁷Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg.

 ⁸Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását,  ⁹mert ékes koszorú ez a fejeden és ékszer a nyakadon!”

Szeretett Testvérek!

Kezdjük egy olyan kérdéssel, amely kérdés valószínűleg szokatlan, legfőképpen nem szoktuk a templomban kérdezni, de még a hétköznapokban is lehet, hogy némelyek rögtön személyiségi jogaikat emlegetnék ennek hallatán. A kérdés így hangzik: Mit örököltél?

Nem kell rá most itt hangosan válaszolni, ez maradjon meg mindenkinek a saját fölismerése. Lehet, hogy a válasz az, hogy „sok mindent”, lehet, hogy az, hogy „hát…, nem sokat”. De nézzük azért ezt egy kicsit részletesebben!

Mit örököltünk nagyszülőktől, szülőktől? Mielőtt mindenki az anyagiakra gondolna, először gondoljunk a testi, alkati sajátosságokra, képességekre, gondoljunk arra, amit néha mások vesznek észre, hogy mennyire hasonlít a család fiatalabb tagja az egyik vagy a másik szülőre vagy nagyszülőre.

Mit örököltél? Mit örököltünk? Több vagy kevesebb anyagit is, kezük munkájának eredményét.

Mit örököltünk a tágabb közösségtől? Mit örököltünk a nemzeti egyházi történelmünkből? Mit örököltünk nemzeti egyházi kultúránkból, hagyományainkból? Vagy éppen döntéseik szép vagy részben hibás következményeit. Ha egy kicsit tehát elkezdünk részletesebben gondolkodni, akkor rá kell jönni, mindannyian örököltünk, méghozzá nem is keveset. Vagyis az életbe elindulunk bizonyos örökséggel.

Aztán: kaptunk a szülőktől tanítást, nevelést. Az előbb felolvasott bibliai szakasz a Példabeszédek könyve 1. fejezetéből ezt mondja: „ne hagyd el anyád tanítását” – és most szándékosan nem olvastam a mondat első felét, hogy „Hallgass, fiam, apád intésére”. „Ne hagyd el anyád tanítását” – nem egyszerűen azért hangsúlyozom ezt, mert anyák napja van, hanem próbáljuk kortörténeti összefüggésbe is elhelyezni. Tudjuk, hogy az ókori társadalmak jelentős része erősen férfiközpontú volt. Persze ne feledjünk el valamit: olyan időkben, amikor egy édesanya – ha ez megadatott neki – hatszor, nyolcszor, tízszer, tizenkétszer volt áldott állapotban, és reménység szerint sokakat nevelhetett, szoptathatott, akkor bizony életének igen jelentős szakaszát és energiáját lekötötte mindez, ez a szolgálat. Ne a mai fejünkkel próbáljunk azonnal gondolkodni, hogy igen, az egy olyan világ volt, amikor a háttérbe szorították a nőket, az asszonyokat. Egy olyan világ volt, amikor az édesanya meghatározó személyiség volt! Viszont úgymond a közügyekhez ideje, energiája így általában az édesapának maradt. Ne a mai fejünkkel próbáljunk azonnal gondolkodni: amikor néhány szülő azt mondja, hogy már egy gyerek is sok! – mert a karrieremet, mert a szépségemet, mert, mert, mert… akadályozni fogja.

„Ne hagyd el anyád tanítását” – tehát egy olyan világban, amelyik világ az előbb említett okok miatt is – úgymond – férfiközpontú volt, figyeljük meg, hogy a bibliai tanítás egyensúlyban beszél: apád intése és anyád tanítása. Nos, ne hagyd el mindezt!

Tehát az örökségen túl kaptunk tanítást. A teremtési rend szerint egymásra vagyunk bízva. A gyermekek a szülőkre, hogy tanítsanak, hogy tanítsunk, hogy átadjunk ismereteket, tapasztalatokat, ahogy az előbb a Mózes könyvéből is hallottuk éppen az Igét. Ahogy megszólít bennünket az Isten szülőként és nagyszülőként. Persze azért legyünk őszinték, és szülőként ne csupán ennyit halljunk meg! S legfőképpen ne vágjuk gyermekeink fejéhez –, hogy „Hát a Bibliában is meg van írva, hogy figyelj apád intésére, meg ne hagyd el anyád tanítását!”, hanem merjük őszintén fölismerni és beismerni, fölvállalni, hogy szülőként sem vagyunk tökéletesek. Merthogy ezt a gyermekeink nagyon hamar észreveszik. Meg is jegyzik. Szóvá is teszik.

Nem vagyunk tökéletesek, nem azért bízatott ránk az utánunk következő nemzedék tanítása, mert mi erre tökéletesek lennénk és felkészültek. Tehát ennek ismeretében valljuk az Igét, hogy „ne hagyd el anyád tanítását”. Mindaz, amit átéltél, megtapasztaltál, add tovább! Add tovább gyermekeidnek és unokáidnak! Lehet, hogy ezt eleinte nem nagyon fogja értékelni a gyermek, mi se nagyon díjaztuk, nem mindig örültünk neki; lehet, hogy József Attilához hasonlóan ordítottam, toporzékoltam, mert nem az én akaratom lett meg néha, hanem a szülőé. De milyen csoda! – eltelik huszonegynéhány esztendő, vagy harminc esztendő, és nagyjából hasonlóképpen gondolkodunk felnőttként, és hasonló bölcsességekkel fordulunk a gyermekeink felé, mint ahogy mi kaptuk, bár nem mindig fogadtunk szót. Lehet, hogy csak felnőttként értékeljük, lehet, hogy sok idő telik el, amíg a magvetés szárba szökken, és valóban termést hoz. Mégis, az Ige azt mondja, „ne hagyd el anyád tanítását”. Szülőként szeretnénk, hogy ha gyermekeink többre vinnék, ami egyik oldalról nagyon helyes, de azért csöndesen jegyezzünk meg valamit. Néha ez a nemes szándék, hogy szeretnénk, ha a gyermekünk többre vinné, ez néha csak anyagiakat jelent, néha csak a tanulást jelenti. Néha előfordul, hogy a szülő – úgymond – mindent megtesz, és a huszonvalahány éves gyermeke sem csinálhat meg semmit, mert majd én kiszolgálom, és mindent a feneke alá teszek: „Csak tanuljál!”. De mikor fogja megtanulni az élet dolgait, ha csak szakismeretek megszerzésére akarjuk minden áron ösztönözni? Vagyis miközben áldozatot hozunk, aközben vegyük észre, miért hozzuk az áldozatot! Milyen irányba serkentjük mi a gyermekeinket?

És így jutottunk el a harmadik területhez: elindulunk az életbe az örökséggel, elindulunk az életbe mindazzal, amit a családban tanítanak a szülők, és elindulunk mindazzal az ismerettel, amit nevezzünk szakismeretnek, amiből majd diplomát szerzünk, hogy fölkészüljünk valamilyen feladat, valamilyen munka elvállalására. Ezekre is szükség van, sőt még később is tovább képezzük magunkat. S akkor most e három dolog után: az örökség, a szülőktől kapott nevelés és az iskolákban megszerzett ismeretek után mégis föl kell tenni a kérdést, hogy élni ki tanított meg? Ki taníthat meg élni? Márpedig ez lenne a legfontosabb kérdés, hiszen mire megy valaki három diplomával, ha nem látja az élet értelmét, ha nem tudja, hogyan kellene élni. Mire megy valaki öt szakmával, hogyha nem tud vele jól élni? Ki taníthat meg tehát élni? Hogyan állhat össze egésszé mindez? Hiszen egy szétesett világban élünk. Szétesett a nemzet, szétesett a kultúra, és nagyon sok ember gondolkodása is. Darabokra van széthullva… de hogy állhat össze egésszé? Vagyis: Ki taníthat meg élni? – ha nagyon egyszerűen akarjuk föltenni a kérdést.

A Példabeszédek könyve, az ősi bibliai bölcsesség mindjárt a könyv elején ilyeneket jegyez föl: „Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg. Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását, mert ékes koszorú ez a fejeden és ékszer a nyakadon!” [Péld. 1,7-9.]

A „Ki taníthat meg élni” kérdés itt így nincs megfogalmazva, de a válasz igen. A válasz megfogalmazódik már a Példabeszédek könyve elején: „Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete” – vagyis szükség van ismeretekre. Erre tanítanak a szülők, tanítanak az iskolában, de az ismeret kezdete, alapja, fundamentuma az az Isten-ismeret kell, hogy legyen, mert Isten-ismeret nélkül szétesik minden. Nem tudjuk összerendezni helyesen és bölcsen a részértékeket. Isten-ismeret, és amiről beszél itt az Ige, hogy „Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet…” – bölcsességgel folytatja… Igen, bölcsességre szükségünk lenne. Nem egyszerűen csak ismeretekre, mert az ismeretek helyes használata a bölcsesség. Az élet igazi értelmét kellene megtalálni, és hányszor tapasztaljuk azt, hogy iszonyatosan sokat dolgozva, szaladva, robotolva egy idő múlva emberek megállnak, vagy valami megállítja őket, és kezdenek rádöbbenni arra: Miért csinálom én ezt az egészet? Néha szomorúan kell hallanom, amikor a gyermeke fejéhez vágja valaki, hogy „Ezért dolgoztam évtizedeken keresztül, hogy te most ilyen meg olyan vagy?!”.

Az élet igazi értelmét megtalálni minél hamarabb, hogy a helyére kerüljenek a részletek. Egy szétesett világban nagyon nagy a kísértés, hogy „a részletek”… egyik vagy másik részlet után szalad az ember, és csodálkozik, hogy nem lesz benne boldog. Nem találja meg az élet igazi értelmét. Az Isten félelme az ismeret kezdete, itt kezdődik minden. Ez rendezi el, ez állítja össze egésszé az életet, és ebben az összefüggésben kell meghallanunk, hogy „ne hagyd el anyád tanítását”. Igen, szülőként akkor adhatunk a legtöbbet, ha Isten ismeretére segítjük gyermekeinket. Ez feladatunk is, de a legtöbbet ekkor adhatjuk. Bizony, ezeket az Igéket olvasgatva és megértve megjelent előttem néhány arc, akikkel kellett beszélgetnem már, és akik elpanaszolták szülőként nagy keserűségeiket. Amikor elmondták, hogy „Mennyit dolgoztunk! Mennyi pénzt fektettünk ebbe a gyerekbe! Mennyi időt, mennyi energiát fektettünk bele, és ő most ilyen, meg ilyen!”. Megjelenik valaki előttem, aki ilyeneket panaszolva mondja keserű sirámát, hogy „Tetszik tudni, a férjem mondta a múltkor is, hogy itt a slusszkulcs gyerek, a tied, csak hagyd abba azt, amit most csinálsz! Mindent megtettünk! Tessék mondani, mit kell még tenni?!” Hát… az a baj, hogy mindent megtettek, mert a mindent rosszul értik. Ha úgy gondolják, hogy az élet értelmét megtalálja, ha az eddigi sok pénzhez, sok anyagihoz még többet adunk, akkor eltévesztettük. Mi is eltévesztettük és neki is rossz példát adtunk – „ne hagyd el anyád tanítását”. Szülőként akkor adhatjuk a legtöbbet, hogy ha Isten-ismeretet adunk neki, mert a részleteket azután megszerezheti. Bizonyos örökséget kap, bizonyos dolgokat iskolában megtanulhat, de minél hamarabb legyen Isten-ismerete, hogy legyen az élet értelme felől neki segítsége.

És emlékezzünk most bibliai példákra! Nem nagyon szoktunk ezekre úgy odafigyelni… vagyis ha most azt a feladatot kapnánk, hogy Mózes történetéről meséljünk, mit tudnánk elmondani Mózes nevét hallva? Én úgy gondolom, hogy nagyrészt kimaradna belőle az, hogy Mózes, aki kicsi, pici gyerekként a fáraó udvarába került, ahol egy átnevelő táborba került, nos, ez a Mózes – azt olvassuk – felnövekedvén kiment a fáraói udvarból úgymond a nép közé, hogy lássa, vérei – a saját nemzete, akik ott rabszolgamunkára voltak kényszerítve – hogyan élnek. Honnan tudta az a Mózes a gyökereket? Honnan tudta, akit kicsi korától kezdve egy diktatúra nevelt? Honnan? Vajon nem attól az édesanyától, aki a fáraói udvarban szoptathatta, és néhány évig még nevelhette? Mert biztos nem a fáraó tanította meg és a fáraó bölcsei, hogy ‘te Ábrahám fia vagy’!

Vagy gondoljunk Dánielre! (Majd a gyermekórások nemsokára bejönnek, és Dániel könyvéből fognak egy részletet elmondani.) Dániel és társai, akiket egy hódító hatalom elhurcolt, kiszakított a családjából, és fiatalemberként odakerülnek – szó szerint – az átnevelő táborba. Jön az ideológiai agymosás. Honnan tudhatta Dániel, amit tudott? Nevezetesen, hogy nem eszünk a király asztaláról, nem fogunk a nagy arany állókép előtt térdre esni és azt imádni – nekünk van Istenünk! Vajon kiktől tudták? Biztosan nem a babilóniaiak tanították meg! Nem a fogvatartók tanították meg az Isten útjára. Ezt otthonról kellett hoznia; otthonról, istenfélő szülőktől, és mindazon istenfélő emberektől, akik között élete korai szakaszában nevelkedhetett. És tudjuk – a világi tudomány is fölismerte –, hogy az első évtized mennyire meghatározó mindannyiunk életében.

Vagy emlékezzünk egy újszövetségi alakra, Timóteusra, aki fiatalon egy gyülekezet vezetője kellett, hogy legyen. Pál apostol le is írja: megemlékezem rólad imádságaimban, a Te hitedről (és sok minden mást is leír), és megemlékezem anyádról, aki keresztyén volt, meg nagyanyádról, aki szintén hívő asszony volt. Mindkét esetben az apa illetve a nagyapa nincs említve, ők nem keresztyének voltak. Vagyis egy tipikus mai család volt, ahol volt a családban keresztyén, és volt, aki nem az volt. Timóteus az Isten útját a szülőn, egész pontosan az édesanyán és a nagymamán keresztül hallhatta meg. Majd még mindehhez kapcsolódik mindaz, amit Pál apostoltól hallhatott, de az indítás az otthonról történt.

„Ne hagyd el anyád tanítását” – gyermekként a legtöbbet így kaphatunk, ha az Isten útjára tanítanak meg. És így adhatunk a legtöbbet, ha erre tanítunk, és erre próbálunk példát adni, ha olyan közösségbe hozzuk gyermekeinket, ahol ezt erősíthetik meg, mert a világnak az elszívó hatása, az volt, van és lesz is. A mi feladatunk az, hogy olyan közösségbe hozzuk gyermekeinket a családon túl, a család mellett, amely közösség erősítheti az Isten-ismeretet benne. És végül ne feledjük el, mi egy bűneset utáni világban élünk. Egy bűneset utáni világban – vagyis mindaz, amire korábban utaltam, hogy szülőként sem vagyunk tökéletesek (30, 40, 50, 60, 70 év alatt sem leszünk tökéletesek) – csak elindulunk a Krisztus útján. Vagyis vannak emberi gyarlóságaink. Olykor Isten akarata ellen cselekszünk szülőként, hívő szülőként is engedetlenségünkben. Egy ilyen világban, ebben a világban egyik oldalról vegyük komolyan a saját szolgálatunkat, hogy a legtöbbet akkor adhatunk, ha az élet értelmére, az Isten megismerésére segítjük gyermekeinket; és akkor mindez segítség lesz neki arra, hogy amit örököltek szellemi vagy anyagi értelemben tőlünk, vagy nemzetünktől, vagy egyházunktól, mindaz, amit tőlünk tanultak, majd az iskolákon keresztül tanultak, mindaz a helyére kerülhessen az életükben. Vegyük komolyan mindezt. Vegyük komolyan ezt a fajta szolgálatot, mert ez a legtöbb. Másik oldalról pedig, mint gyermekek – és itt a gyermekek nem csak azok, akiknek még nincs gyermekük, hanem mindannyian, akik gyermekek voltunk, vagy még azok lehetünk –, vegyük komolyan, hogy ne csupán a hibákat, az emberi gyarlóságokat lássuk meg szülők és nagyszülők életében, hanem lássuk meg mindazt, ami Isten iránti hitben és engedelmességben történt.

„Ne hagyd el anyád tanítását” – hangzik a bölcs figyelmeztetés, hangzik ma is. Szánjuk oda tehát magunkat szülőként, nagyszülőként újra és újra az Isten akaratának megismerésére, cselekvésére. És szánjuk oda magunkat arra, hogy gyermekeinknek, ha ezt az ismeretet adjuk tovább, a legtöbbet adtuk. Ha még ezen kívül is tudunk valami örökséget adni, akkor azért adjunk hálát az Istennek, de a legfontosabbat, a legelsőt azt mi tegyük meg, mert ránk bízatott, és akkor igaz lehet a fölszólítás: „ne hagyd el anyád tanítását”. Mert mire ez a felszólítás, ha az anyai, apai tanítás nem az Isten Igéje szerint van? Akkor jobb, ha elhagyják a gyermekeink. A „ne hagyd el anyád tanítását” úgy igaz és áldás, ha mi sem hagyjuk el az Úr útját. Ámen.

Imádkozzunk!

Magasztalunk Istenünk, hogy kijelentetted, megismertetted magadat mivelünk. Hálát adunk az előttünk járt nemzedékért, munkájukért és szeretetükért, de leginkább azért, hogy a Te utadra tanítottak, hívtak bennünket, hogy megismertették a Te nevedet és a Te akaratodat velünk, hogy az élet értelmét ismertették meg.

Bocsásd meg, ha nem igazán becsültük meg szeretetüket, szolgálatukat, életük jó példáját, ha inkább csak a hibákat figyeltük. Bocsásd meg, ha nem hallgattunk az Ige szerint való tanításukra, és bocsásd meg, ha szülőként mulasztottunk, rossz példát adtunk, a részleteket tettük az élet középpontjává, és csodálkozunk, ha gyermekeink is így gondolkodnak. Bocsásd meg mindezt nekünk. Segíts, hogy különböző generációkhoz tartozva együtt keressük és cselekedjük a Te akaratodat. Segíts, hogy így édesanyaként, nagymamaként, szülőként, családként betöltsük Tőled való küldetésünket gyermekeink, unokáink, szeretteink javára.

Könyörgünk így a családokért, hogy erősödjenek szeretetben. Könyörgünk nemzetünkért, nemzetünk szám szerinti gyarapodásáért, és sokak megtéréséért. Könyörgünk egyházaink lelki újulásáért. Segíts Urunk, Istenünk hogy a mi életünk áldásos eszköze lehessen, szolgája, sáfára lehessen nálunk elhelyezett lelki javaidnak. Könyörgünk a konfirmációra készülő fiataljainkért, hogy ne csupán ismeretnek, tanulásnak lássák mindazt, amiben részük volt, hanem lassan érlelődjön bennük – gyermeki, fiatal módon még – a beléd vetett hit, és a melletted való döntés. Segíts, hogy a mi életünk családként is, gyülekezetként is ezt a döntést előre vivő áldás legyen. Könyörgünk a nyári többgenerációs nagytáborunkért, hogy a közösségben együtt lehessünk, és megtapasztalhassuk az áldásait. Kérünk épületeink bővítésének anyagi forrásaiért. Könyörgünk mindazokért, akik most testi betegséggel, erőtlenséggel viaskodnak, könyörgünk azokért, akiknek az elmúlt napokban kellett búcsúzni, gyászolókért, hogy szívük szomorúsága és keserűsége előtted elmondott gyász és keserűség legyen, hogy általad, a beléd vetett hit által legyen vigasztalása életüknek.

Urunk, Istenünk, odaszánjuk magunkat arra a szolgálatra és küldetésre, melyet Tőled vettünk. Kérünk, hogy tedd áldássá családi és gyülekezeti életünket, tedd áldássá gyermekeink, unokáink, dédunokáink számára. Urunk, nálad van az áldás, mi magunkat készségesen szánjuk oda. Vezess bennünket, az engedelmesség lelkével támogass, hogy a Te áldásaid bőven áradhassanak világodba. Ámen.

„Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is; mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.” Ámen.

„Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg tégedet.

Világosítsa meg az Úr az ő orczáját te rajtad, és könyörüljön te rajtad.

Fordítsa az Úr az ő orczáját te reád, és adjon békességet néked.”

Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |