|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Bábel tornya
1Mózes 11. fejezet
1-9. vers
„1Az
egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt.
2Amikor útnak indultak keletről, Sineár földjén egy
völgyre találtak, és ott letelepedtek.
3Azt mondták egymásnak: Gyertek, vessünk téglát, és égessük
ki jól! És a tégla lett az építőkövük, a földi szurok pedig a habarcsuk.
4Azután ezt mondták: Gyertek, építsünk magunknak
várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak
nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén.
5Az ÚR pedig leszállt, hogy lássa azt a várost és
tornyot, amelyet az emberek építettek.
6Akkor ezt mondta az ÚR: Most még egy nép ez, és
mindnyájuknak egy a nyelve. De ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak.
És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek.
7Menjünk csak le és zavarjuk ott össze a nyelvüket,
hogy ne értsék egymás nyelvét!
8Így szélesztette szét őket onnan az ÚR az egész föld
színére, és abbahagyták a város építését.
9Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze
az ÚR az egész föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az ÚR az egész
föld színére.”
Az
ösztöndíjas évem alatt az egyik barátom különleges feladatra hívott
bennünket: menjünk el vele a határ másik oldalára, Mexikóba, ahol ő egykor
misszionárius volt, és építsünk fel egy kis házat egy nagyon szegény
családnak. Ez a javaslat nem volt meglepő azon a vidéken, hiszen a
keresztyén gyülekezetek rendszeresen szerveztek ilyen utakat, összedobva az
építőanyag árát, ezzel is segítve a nyomorban élőkön. Nekünk azonban az
újdonság erejével hatott az ötlet. Összegyűltek a nemzetközi diákok
Litvániából, Koreából, Kamerunból és hazánkból, illetve csatlakozott még
hozzánk néhány amerikai. Jó pár órás út után, a nyomornegyedben
betontéglákból, egy spanyolajkú kőműves vezetése mellett raktuk a téglákat
egymásra, készítettük a habarcsot. Néha mókás volt látni bennünket, hiszen
jószerivel egyikünk sem tudott tökéletesen angolul, a mexikóiak pedig
egyáltalán nem, így kézzel-lábbal próbáltuk áthidalni a nyelvi korlátokat,
saját nyelvünket is használva, hátha véletlenül hasonlóan csengenek a
különböző nyelvekben a keresett, építkezéssel kapcsolatos szavak. Kemény
munkát végeztünk, de minden este jóleső érzéssel töltött el bennünket,
ahogy láttuk nőni a falakat, és tudtuk, hogy mindez közös munkánk
eredménye. A hét végére ott állt egy ház idegen földön, amely bizonyította,
hogy Isten gyermekei egységben tudnak lenni akárhonnan is érkeznek a
világból, mert Valaki összeköti őket.
Ezen a mai istentiszteleten
gondolkozzunk el erről a Valakiről, a Szentlélekről, a Bábel tornyának
építése kapcsán, hiszen Ő az, aki össze tudja kötni azokat, akik egykor
szétszórattak, Aki egységet, és békességet tud teremteni az
összetörettetésben is!
Egységben
Történetünk az özönvíz utáni emberiségről beszél el
nekünk. Az Ige szerint ekkor még megértették egymás szavát az emberek. Azonos nyelvet beszéltek, vagyis
az emberiség növekedése ellenére is egység volt, olyan mintha egyetlen népet alkottak volna.
Tudjuk a történelemből, hogy az egység megteremtése céljából a nagy
birodalmak területén mennyire szorgalmazták mindig az egy közös nyelvet.
Sőt kötelezővé is tették nemegyszer, pl. hazánkban az oroszt az oktatás területén. Az
ilyen törekvések mindig ellenállást
váltanak ki, hiszen az ember szabadságát, hagyományainak, kultúrájának
ápolását akadályozzák. Ebben az esetben azonban erről még szó sem volt!
Ebben az időben még egyértelmű volt az emberiség egysége, nem törte meg azt
még semmi.
Fölkerekedtek, elhagyták otthonaikat, és
elindultak. Így érkeztek meg Sineár földjére, amely a Tigris és Eufrátesz
folyó között lehetett egy völgyben, s mivel azt megfelelő helynek találták,
ott megállapodtak és letelepedtek. Kitalálják, hogy téglát fognak csinálni, hiszen azon a vidéken nincs kő; és felfedeznek
egy nagyszerű új vakolatot, a szurkot,
ami azon a vidéken, ahol a két folyó olyan gyakran kiöntött, igen jó kötő
és szigetelő anyagnak mutatkozott. Várost és tornyot kezdenek építeni. Egy
nagyvárost, megapoliszt terveznek,
amely az egész népességet
összetarthatja, ami joggal kivívhatja mindazok csodálatát, akik
valaha meglátják ezt a nagy művet. A központi szerepet pedig egy hatalmas torony töltené be, ami
kiemelkedik, és hirdeti az ember nagyságát. Mi rossz van ebben? Az ásatások nyomán kiderült, hogy
Mezopotámiában számos ilyen építményt emeltek, sőt a babiloni eposzok
szerint épp az Annunaki-istenek azok, akik építésre bíztatják az embereket,
hogy isteni nevük fennmaradjon. Mezopotámiában tehát ez nem számított bűnös
tettnek, sőt isteneknek tetsző cselekedet volt, mivel így az ember
kapcsolatot teremtett ég és föld között.
A Biblia
teljesen másképp szemléli az eseményeket, és a szent író egy ilyen
építkezésre határozottan nem-et mond. De hát mi a baj vele? Ezek a
lépcsőzetes zikkuratok gyönyörűek és maradandó kultúrkincsek. Nem az
építéssel van baj, hanem – az építés céljával! Szinte nyomatékosan felhívja
egy szóra a figyelmünket az író, amely egymás után kétszer is
megismétlődik: magunknak! „Építsünk
magunknak várost és tornyot… szerezzünk magunknak nevet…”. Ez az, ami
miatt Isten nem-et mond erre az építkezésre! Magában hordozta a veszélyt,
hogy az ember visszaéljen az új
vívmányokkal, és Istentől függetlenítse magát. Egy szó sem jelzi
például, hogy oltárt építettek, és az egész vállalkozáshoz az Úr segítségét
kérték… Nem. Ez az új emberiség már csak magának akart várost és tornyot
építeni és magának kívánt ezzel halhatatlan nevet és örök emléket szerezni.
Sőt a tornyot úgy tervezték, hogy a teteje az égbe érjen… Íme, az özönvíz
utáni emberiséget úgy mutatja be az ősi szöveg, mint amely újra elvesztette
közvetlen kapcsolatát az Istennel, amely új központot keres maga számára,
és égig érő tornyot épít, ami majd összetartja őket, mint a kerékagy a
küllőket.
De nehogy azt gondoljuk, hogy az emberben lévő
ilyesfajta lelkület kiveszett mára! Egyidős az emberiséggel, hiszen már a kígyó is ezzel kísértette őket: „ha
esztek a gyümölcsből, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az
Isten”. Ez pedig mára sem változott: az ember át akarja venni az Isten
kezéből az irányítást, ő akar lenni az Isten, meg akarja mutatni, hogy ő jobban tudja. Ez a bűn. Ez
okozta a szakadékot Isten és
ember között, és ez az az indulat, amely szakadékot támaszt ember és ember
között is! Ez okozza a következő fejezetben, hogy Káin irigységből megöli
Ábelt, és hogy Lámek már így beszélhet feleségeihez: „Embert ölök, ha
megsebez, gyermeket is, ha megüt. Ha hétszeres a bosszú Kainért,
hetvenhétszeres az Lámekért!”
Az ember építkezik anyagi értelemben, de lelkileg és szellemileg
is, hogy mutassa nagyságát, hatalmát, és nevet szerezzen önmagának. Az
ember lassan képes lesz létrehozni önmagát. Csak épp nem veszi komolyan,
hogy Isten életet adó szerepébe kíván ezzel beleszólni, aminek
beláthatatlan következményei lehetnek az emberre nézve. A tudomány által
olyan magas szintű technikát hoz létre, hogy az minden kényelmi igényünket
kielégítheti. A világ bármely része elérhető pillanatok alatt, az
informatika és kommunikáció pedig napról-napra fejlődik, látjuk a
reklámokból. Olyannyira, hogy az ember lassan követni sem bírja ezt a
változást. Ahogy azt sem, amilyen mértékben nő tengerek mélyén és más
elzárt területeken a veszélyes hulladék mennyisége, amelyet a gyárak
termelnek, miközben a mi igényeinket igyekeznek kielégíteni; illetve mi
hozunk létre eldobott elemeinkkel, fölöslegesen kitermelt és használt
energiahordozókkal. Az ember lassan elpusztítja saját világát, kiírtja
erdőit, elpusztítja állatait, felborítja ökológiáját, miközben nevét
igyekszik maradandóvá tenni… Építkezésünk. És építkezésünk következményeit nem lehet megúszni.
Szétszóratva
A
következményeket nem spórolhatta meg az egykori Bábel tornyát építő nép
sem. „Az ÚR pedig leszállt, hogy
lássa a várost és a tornyot, amelyet az emberek építettek”. Azt fejezi
ki az ősi szöveg, hogy amiként egy embernek le kell mélyen hajolnia, hogy egy kis hangyabolyt
megszemléljen közelről. Valahogy így szállt le az ÚR is, hogy megnézhesse
az “égig-érő” tornyot. Nem mintha e nélkül nem tudta volna az Isten, mi
történt, csak így tudja az ősi szöveg kifejezni az isteni iróniát. Így értjük meg, hogy amivel az ember el akarja
érni az eget, ahhoz az Istennek le kell szállnia, hogy megnézhesse,
észrevehesse.
A következő versekben különös
képet ad szövegünk az Istenről, mintha
féltékeny volna az emberre, ezért bosszút állna rajta, ezért szórná
szét az emberiséget a világban. Pedig ezek a versek nem a féltékeny
Istenről adnak képet, hanem a féltőn-szerető Istenről! Valami rossz
kezdődött el az emberiség életében, és az emberiséget féltőn szerető Isten
ezért lép közbe, és ezt használja fel terve érdekében, hogy benépesítse a földet. Az emberiség
érdekében teszi mindezt! Ezzel a közbelépéssel örök időkre tudatosítja: ha
Istent kifelejtjük az egyébként jó terveinkből, annak mi adjuk meg az árát, mert előbb
vagy utóbb szenvedés lesz a vége, megkülönböztetés, magány és fájdalom;
egység és közösség helyett.
A
történet szerint Isten szétszélesztette az embereket, és többé nem értették
meg egymás nyelvét. Valószínűleg ez a gondolat tőlünk sem idegen. Hány és
hány családban előfordul,
hogy bár ugyanaz az anyanyelvük, mégsem érti meg szülő a gyermekét, férj a
feleségét. Nem hallják, nem értik a másik üzenetét, csak saját
nézőpontjukat, és apróságokból, félreértésekből hatalmas viszály kerekedhet,
amely rombol, és öli a kapcsolatot, öli a másikat, öl bennünket. Az egymás
megérteni nem akarása a harag egyik forrása, ami elválaszt, és különbséget
támaszt ember és ember között, ember és Isten között.
Egységben újra – a Lélek által
Ennek azonban nem kell így
lennie! Bár láthatjuk, hogy az ember kísérlete, hogy feljusson Istenhez,
csúfos kudarccal ért véget, de Isten azért még nem mondott le az emberről!
Mi nem érhetünk fel Hozzá, de Ő
lejött mihozzánk! Az “eget” – maga Isten hozta el a Földre, amikor
egy betlehemi istálló fölött
összeért az Ég a Földdel, amikor az ember fiában itt járt közöttünk az
Isten Fia. Majd földi élete végén, mintegy a Bábel tornyának árnyékában, a
romlás és elbukás emberi szimbóluma felett emelkedik ki a romok közül a Golgota keresztje, és hirdeti: „Jöjjetek énhozzám mindannyian!”.
Sőt az első pünkösd alkalmával
„ellen-bábelt” teremtett, mert az
evangéliumot a különböző nyelven beszélők a saját nyelvükön értették.
Isten
ahogy egykor szétszórta a népeket, úgy az első pünkösdkor összegyűjtötte övéit: együtt voltak egy
szobában a tanítványok, együtt a sok ezres, különböző országokból érkezett,
ünneplő tömegben Jeruzsálemben. A Jézust követők kicsiny tábora egységben
volt, és együtt várták Isten szavának beteljesedését. Ezért nagyon fontos
kérdés mindnyájunk számára, hogy mennyit vagyunk itt a gyülekezet közösségében? Időszakos látogatók vagyunk-e a
nagy ünnepeken, vagy életszükségletté vált számunkra az, hogy hetente akár
többször is összegyűljünk, hogy a gyülekezet közösségében halljuk Isten
szavát, és együtt tudjunk imádkozni. A Szentlélek az, Aki közösséget teremt
az Isten és az ember között, és közösséget teremt az ember és az ember
között is.
A lángnyelvek pedig, amelyek az égből érkeztek, leszálltak a
tanítványokra. Isten népén beteljesedett az ígéret, ahogy Jézus azt mondta,
hogy elküldi maga helyett a Szentlelket. És a lángnyelvek nem hagytak ki
senkit, mindegyik tanítványra leszálltak. Ma sem akarja az Isten másképp:
aki hozzá fordul, aki Őt kéri, annak Isten adja Önmagát, a Lélek ajándékát.
Amikor pedig a tanítványok kimentek, a különböző nyelvű tömegben ki-ki a maga
anyanyelvén hallotta beszédüket. Voltak olyanok, akik csodálkoztak ezen,
mások pedig csúfolódni kezdtek, és azt mondták, hogy korán reggel, ezek a
Jézust követők megrészegedtek.
Pedig semmi más nem történt, mint az egykori bábeli nyelvzavar helyén a
Szentlélek általi rend lett,
és mindenki számára érthető módon kezdtek beszélni Isten gyermekei Isten
fenséges dolgairól. Nem a saját gondolataikat mondták, hanem Isten
szeretetéről, kegyelméről, s később Jézus Krisztus szeretetéről,
kereszthaláláról, és az új élet lehetőségéről beszéltek.
Hogy mit jelent az új élet? Azt, hogy Jézus halála
által Isten megbékéltette magával a világot. A régi, bűn által létrejött szakadék
nincs többé azok számára, akik elfogadják Isten kegyelmét. Van lehetőség
rendezni elrontott életünket, döntéseinket, vagyis bűneinket Isten előtt.
Újra helyreállhat az a régen összetört kapcsolat Istennel, és
szeretteinkkel, ismerőseinkkel egyaránt. Ami azt jelenti számunkra, hogy
Isten kegyelméből, az Ő szavára figyelve, helyreállhat az ember-ember
közötti kapcsolat is. Azért, hogy az Istennel való szeretetközösségben ne
csak önmagunkra, hanem elsősorban Rá figyelve megértsük a másikat, és így
újra egy nyelvet beszéljünk. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|