| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A Szentlélekben való öröm

Apostolok cselekedetei 13. fejezet 44-52. vers

„A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét.

Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének.

Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: »Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.

Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.«

Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.

Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.

De a zsidók felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést támasztottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból.

Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba.

A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.”

Bruno Ferrero-nak van egy csodaszép története egy kis verébről, aki mindig a hegyek fölé, a Nap közelébe szeretett volna repülni, de mivel kicsi volt, apró szárnyakkal, akárhogy próbálkozott nekifutással, szikláról való elrugaszkodással, újra és újra kudarcot vallott, sérüléseket szenvedett, a többiek pedig gúnyosan kikacagták. Az álma azonban ott élt a szívében, vágyott röpülni, szárnyalni, magasabbra, mint a sasok az égen, akiket annyira irigyelt. Végül egy nap, amikor már kis híján feladta az álmát, a szél megszólította: „Tárd ki a szárnyaid, kis veréb, és én fölrepítelek a hegyek fölé, magasabbra mint ahová sasok repülnek!”. A kis veréb eleinte félt, de végül csak kitárta a szárnyát, a szél belekapott, és röpítette, röpítette fel a magasba, a kis verébnek semmit sem kellett tennie. Vitorlázott a kék égen, látta felülről a hegyeket, és olyan közelinek érezte a napot, hogy akár meg is érinthette volna, fürdött a ragyogásában, és a kis veréb-lelke megtelt örömmel. Attól a naptól kezdve pedig mindig a napról beszélt, a ragyogó korongról az égen, hogy milyen gyönyörű, és a mezőkről, amelyeket milliónyi apró virág díszít, és a hegyekről, amelyeket fentről látott. A többi madár továbbra is kacagta, gúnyolta – most már az élménye miatt –, de őt már semmi nem érdekelte, csak mesélt-mesélt örömmel, mert látta, amit látott, és átélte a csodát.

A mai kor embere is szárnyalni szeretne. Lelkileg. Feltöltődni, boldognak lenni, többé válni. Aztán újra meg újra nekifut könyveknek, módszereknek, szellemi áramlatoknak, filozófiáknak, majd nagyot koppan a realitás, vagyis az élet talaján, megsebződik, és rájön, hogy pótcselekvéssel áltatta magát. Mások abban hasonlítanak a kis verébre, hogy átélték már a csodát, felkapta őket a Szél, a Szentlélek, majd kigyúlt a szívük a nagy örömtől, aztán szépen lassan megszokottá lett az Istennel járás, már nem is feltétlen beszélünk az élményeinkről, pláne, hogy jó párszor megmosolyogtak bennünket. Hűségesek vagyunk, de már rég nem lelkesek, a kezdeti örömről pedig már rég szó sincs! Aztán itt a pünkösd, a Szentlélek kitöltetésének ünnepe, és nem nagyon tudunk mit kezdeni vele…

Pünkösdkor az az egy, igaz, élő Isten, aki először úgy jelentette ki magát, mint a világ hatalmas teremtője, fenntartója, gondviselője, aki közel jött hozzánk Jézus Krisztus személyében. Amikor az ige testté lett, bebizonyította, hogy velünk van. Erre utal az az ószövetségi prófécia: „hívják őt Immánuelnek, ami azt jelenti: velünk az Isten”. Ugyanez az Isten pünkösdkor még közelebb hajolt az emberekhez, bement egészen az emberbe, és onnan belülről kezdte el irányítani. Ezt élték át Jézus tanítványai pünkösd ünnepén, és ezt tapasztaljuk ma is mindnyájan, ha átadjuk neki az életünket.

Nem csak felülről irányít törvényekkel, parancsokkal, már nemcsak az Ő érthetetlen és kimondhatatlan szeretetéről győz meg Jézus Krisztus élete, kereszthalála és feltámadása által, hanem belülről ad a benne hívőknek olyan gondolatokat, amik nem az illetőre jellemzőek, hanem Jézusra. Ezt élték át pünkösdkor az apostolok, és ehhez hasonló tapasztalatai vannak ma is minden hívő embernek. Ez volt az egykori élménye a pizidiai antiókhiai keresztyéneknek is.

Barnabással, hűséges munkatársával együtt érkezett meg Pál ebbe a városba, és szokásuk szerint először a zsinagógában beszéltek Jézus Krisztusról. Ez az első feljegyzett beszéde az apostolnak. Elkezdi a teremtésnél, beszél arról, hogy Isten kiválasztotta Izráel népét, és megszabadította Egyiptomból, elbeszéli a zsidóság történelmét egészen Dávidig, és akkor átugrik Jézusra, mint Dávid fiára. Egymás után idézi a beteljesedett ószövetségi igéket a prófétáktól, a zsoltárok könyvéből, hogy felismerjék, hogy minden Jézusra mutat a népük történelmében, akit megfeszítettek, de él, mert feltámasztatott, hiszen a zsoltáros szavai alapján: „Nem engeded, hogy a te Szented elmúlást lásson.” Vagyis van messiása Izráelnek!

Sokan hittek Jézusban a zsidók közül, de még inkább a pogányok, és azt kérték Páléktól, hogy többet és részletesebben beszéljenek nekik ezekről a dolgokról. Ezért „a következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét. Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének.” Ennek ellenére nagyon sok pogány hitre jutott, és a hitükről mindjárt bizonyságot is tettek. Rajtuk keresztül terjedt tovább az evangélium. Erre a zsinagóga vezetői irigységtől eltelve feljelentették Pálékat a hatóságnál, és ellenük hangolták a város előkelő asszonyait úgy, hogy végül is Pál és Barnabás kénytelenek voltak távozni Antiókhiából.

Itt kezdődik a mai kérdésünk. Ott maradt ebben a városban egy kicsiny keresztyén közösség, néhány napos hívők, tanító, lelki vezető és pásztor nélkül. Lelki csecsemők csapata egy ellenséges közegben. Sikerült ellenük hangolni a közvéleményt. Sehonnan nem számíthatnak támogatásra. Mit csinálnak most? Akkor olvassuk ezt a különös mondatot: „A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.” Vagyis mit csinálnak? Erről nincs szó. Mit csinál Isten? Megtölti őket örömmel és Szentlélekkel, és ilyen körülmények között is az ajándékba kapott Szentlélekkel és ezzel a különös örömmel tudnak világítani ott a városban.

Nem mennek el Pálék után, de nem térnek vissza régi hitükhöz sem, hanem az Istentől kapott új szívvel elkezdik élni a tanítványok életét. A gyülekezet nem hal el, hanem megmarad, sőt gyarapszik, hisz Pál még visszalátogat később hozzájuk. Jézus tanítványaiként élnek egy ilyen nehéz közegben. Egyedül Őbenne bíznak, Őtőle várnak mindent, egyben Őt akarják ott képviselni is, vállalják Őt, és vállalnak érte mindent, amit hoz eléjük az élet. Él bennük Krisztus a hit által. „… megteltek örömmel és Szentlélekkel.”

Honnan lehet tudni, hogy itt a Szentlélek munkálkodik? Nemhogy jó dolgok történnek, inkább rosszak. Semmi látványosság sincs. Mégis azt mondhatjuk, hogy mindaz, ami ebben a történetben történik, a Szentlélek műve. Eleve, még egykor, a kisázsaiai Anthiókhiában az Isten Lelke indította arra a gyülekezetet, hogy éppen Pált és Barnabást küldjék el erre az útra. Isten Lelke vezeti őket és irányítja a gondolataikat, hol kezdjék el a missziót, és merre menjenek tovább. Isten Lelke vezeti őket, hogyha ki is dobják már őket a zsinagógából, akkor is odamenjenek először, és ott kezdjék az evangélium hirdetését. Isten Lelke ad nekik bátorságot ahhoz, hogy az ellenállással szemben haladjanak, befejezzék a munkát, és ne keseredjenek el, ha a zsinagógából újra és újra menniük kell. Isten Lelke nyit egészen új utat előttük, amire szintén nem maguktól gondoltak: menjenek a pogányokhoz.

Isten Lelke ad a szájukba olyan mondanivalót, ami érthető a zsinagógában is, érthető a pogánynak is. Akkor is, ha hallották már azokat a bibliai idézeteket, akkor is, ha életükben először hallottak Jézus Krisztusról meg a Bibliáról. Isten Szentlelke nyitja ki embereknek a szívét, ismerik fel Jézus Krisztusban a megváltójukat. Ad nekik bátorságot, hogy vállalják őt, és mivel mindjárt szenvedést is kell vállalniuk, még azt is. Isten Lelke formálja az egyéneket közösséggé, gyülekezetté. Isten Lelke tölti meg a szívüket ilyen körülmények között is örömmel.

Ma is ugyanez a Szentlélek munkája. Néha kijárok egy közeli településre néhány barátomnak segíteni a romák közötti szolgálatban. Egy maroknyi felnőtt, rengeteg gyerek és vagy 10 fiatal jár rendszeresen az alkalmakra, amelyeket korcsoport szerint végeznek. Van közöttük egy asszony, Borika. Egy nagyon egyszerű asszony ő, aki felnevelt jó pár gyereket, tanulni soha nem tanulhatott, talán fiatalként nem is nagyon akart, dolgozott, ha dolgozott. A lényeg, hogy jó pár éve, amikor hallott Jézusról, valami megváltozott benne: elhatározta, hogy ezentúl követni fogja őt, hinni fog benne. Azóta nem csak a gyülekezeti házban vált szavai meghatározójává Jézus, hanem a hétköznapokban is. Az ő unokái már mind hittanosok, tisztán járnak, segítenek nekünk az alkalom utáni rendrakásban, este bibliai történetekre alszanak el, mert Borika felolvas nekik a Bibliából, akárcsak egy másik vak asszonynak az utcájában! Ha jön a tavaszi nagytakarítás ideje, Borika már hetekkel korábban jön, hogy nehogy kifelejtsék, mert az imaházban rend kell legyen! Egyszer kicsit piszkosan jött lélekszakadva, hogy nem tud jönni, mert a veje akkor jött ki a börtönből, részeg és inkább vigyázna az övéire, imádkozzunk érte. Máskor nagy beteg volt, mert sem tüzelőre, sem orvosságra nem volt pénze, és heteken át lázas volt. Örömmel jött a következő héten, hogy jön hálát adni a gyógyulásáért. Borikából állandóan egyfajta derű árad, mindig van pár kedves szava mindenkihez, pedig nem könnyű neki a családjában. Néha elmondja, hogy hányszor kinevetik a szomszédai, rokonai, mert amióta ő Jézushoz tartozik, fontosnak tartja, hogy mosson, takarítson, a gyerekektől felkérdezze a leckét, azok tanuljanak. Azóta nincs olyan sok barátja, de Ő tudja, hogy kicsoda Jézus, és csak azt bánja, hogy nem ismerte meg korábban, mert akkor talán más lett volna az élete.

Az Isten Szentlelke ma is munkálkodik, akár csak egykor ott a pizidiai Antiókhiában is közel 2000 évvel ezelőtt. A Szentlélek ma is ugyanaz. Aki megnyitja a szívét Jézus előtt, az kapja az Ő Lelkét és betölti örömmel, és betölti önmagával. Aki ezt átéli, az boldogan tesz erről bizonyságot másoknak is.

Nem természetes jelenség az, hogy ennyi nyomorúság között, ennyi fenyegetettség ellenére, ilyen sok bizonytalansággal maguk előtt, ennyire támasz nélkül maradva, egy kezdő kis csapatot az jellemezzen, hogy tele vannak örömmel és Szentlélekkel. Aki Jézus Krisztussal összeköti az életét, az azonnal tapasztalja, hogy amit mondott, az nem kitaláció, hanem beteljesedő ígéret. „Az én örömömet adom nektek, hogy a ti örömötök teljes legyen.” Ugyanezt élik át a pizidiai Antiókhiában a kezdő hívők, hogy Jézusnak az örömét kapták a szívükbe. S ez az öröm megmarad akkor is, amikor például megverték, vagy bebörtönözték Pálékat Jézusért – ezt is olvassuk itt néhány fejezettel előbb: „Örömmel jöttek ki a nagytanács elől, mert Jézus nevéért szenvedhettek bántalmazást.” Ez ilyen furcsa öröm, ami nem annak a következménye, hogy valami sikerült, most jó a közérzetem, megdicsértek, jutalmat kaptam, hanem ami állandóan ott van annak a szívében, aki Jézust befogadta. Ez az öröm a Jézussal együtt járó csendes, tönkretehetetlen öröm.

Könnyű akkor örvendezni valakinek, amikor jól mennek a dolgai. De ezek a keresztyének akkor is örültek, amikor bántották őket, amikor szenvedniük kellett. Nagy ajándék ez az öröm annak is, aki kapja, azoknak is, akik a környezetében élnek, hiszen erre vágynak mind a hozzátartozóink, munkatársaink. Az emberek szomjasak az örömre, a jó szóra! Nem véletlenül írja a  Példabeszédek könyve: „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” Erre az orvosságra vágyik mindenki, csak nem tudjuk magunkból kipréselni.

Vannak alkatilag vidám emberek. Mindannyian olyanok vagyunk, hogy amikor jól mennek a dolgok, tudunk többé-kevésbé örülni. Hullámzik az örömgörbénk, de inkább arról panaszkodunk, hogy semmi okunk nincs az örömre, és minden okunk megvan a bánatra és a keserűségre. Nekünk is vannak olykor örömeink, de kevesen tudják elmondani: nekem van örömöm, ami mindig megmarad, ami nem illan, mint ahogy Tóth Árpád írja.

Az Öröm illan, ints neki,

Még visszabúsul szép szeme,
Lágy hangja elfúló zene,
S ezüstfehérek tincsei…

Ilyen tűnő, tünékeny az öröm. Az ember még utánakapna, ne még, ne még, ne menj el ilyen gyorsan, maradj egy picit.

Hiszen hányszor van úgy, hogy reggel egy teljesen átlagos napon felkelünk. Aztán kinézünk az ablakon: esik, vagy legalábbis lóg az eső lába. Aztán bekapcsoljuk a rádiót, egyik rossz hírt mondja a másik után, közben talán még a szomszéd lakásból is átjön közben valami kellemetlen szag, amit az ottani főzés eredményezett. Ránézünk az óránkra, már majdnem elkéstünk. Rohanás, közben persze az ernyő otthon maradt, szaladás vissza. És a napunk meg van pecsételve. Morgunk egész nap, kedvetlenek vagyunk, fáradtak már reggel, és semmihez sincs kedvünk. Az ilyen napokon szokott újra és újra megdöbbenteni egy-egy napsugaras arcú ember. Hányszor küld az Isten az utamba ilyenkor valakit, aki a lényével Istenre irányítja a figyelmem, aki épp annak örvendezik, hogy az Úr mit végzett az életében, és miközben mesél, azon veszem észre magam, hogy már én is mosolygok, már fölöttem is kiderült az ég, és újra képes vagyok bízni Istenben, felemelni rá a tekintetem. Az Istentől jövő öröm, ragadós!

Nos, ezek az emberek valami miatt tudtak örülni. Sugároznak. De mi volt az örömük forrása? Honnan van az, hogy ezek az újjászületett emberek csendesen, a körülményeiktől majdnem függetlenül, tudnak örülni. Minek örülnek? Ez is kiderül ebből az igéből: nem minek, hanem kinek. Az örömük forrása az élő Krisztussal való közösségük. Így is mondhatjuk: nem emberekre néztek, hanem mindjárt Jézusra, és mindig Jézusra.

Ha Pálék után kapkodtak volna: jaj, ne menjetek még el, legalább egy kicsit cseperedjünk fel a hitben, csak nem hagytok magunkra?! De Pálék előtt világos lett, hogy az antiókhiai szolgálatuk befejeződött. Mennek tovább, s tudják: nem maradnak a hívők ott magukra. Megígérte az Úr: nem hagylak titeket árván, eljön a Szentlélek. Bennetek marad, és nálatok lakik. Majd felcseperednek ők. A Lélek a legnagyobb pedagógus, majd Ő nevelgeti őket. Nem kell izgulni. És ők is rábízták magukat erre a Lélekre.

Tehát nem azokra az emberekre néztek, akik Jézushoz vezették őket, és most eltűntek. Nem az ellenségeikre néztek, akiktől rémüldözhettek volna. Nem is önmagukra, hanem Jézusra. Őreá néztek, és Ő egyenletesen minden nap velünk van, hiszen meg is ígérte, és Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, nem változik. Tehát a vele való közösségből fakadó öröm sem változik. Aki mindig, a bajok közül is Jézusra tud nézni, aki ha egyedül marad, akkor is Őt keresi, aki ha mindent el kell engednie is, Őhozzá ragaszkodik, annak a szívében lesz ott ez az állandó öröm, a Szentlélek öröme.

Nagy ajándék ez. Nem azt jelenti, hogy az ilyen keresztyén mindig boldog. Nincs olyan, hogy mindig fülig ér a szája. Ezt sehol sem írja a Szentírás sem. Itt nem jókedvről van szó, meg jó hangulatról, hanem örömről – az más. Az a szív mélyén van, és áthatja az ember egész gondolkozását. S lehet, hogy a könnyei potyognak az illetőnek, talán, mert gyász érte, vagy betegség, de valahol mélyen belül „mégis” öröme van, ez a Szentlélek öröme. Miből táplálkozik ez? Abból, hogy tudhatom bizonyosan, nem vagyok magamra hagyva. Lehet, hogy kilátástalan minden, de nem egyedül kell azokkal megküzdenem. Bizton hihetem, hogy van Istenem. Ezt a bizonyosságot, ezt a meggyőződést is a Szentlélek adja.

Volt bibliaiskolásokkal beszélgetve, itt a gyülekezetben sokszor előjön, hogy szinte ők maguk sem tudják megmagyarázni, de egyszer csak ők, akik kételkedtek, akik talán csak betyárbecsületből, mert a megelőlegezett bizalom jegyében összeadtuk őket, vagy megkereszteltük a gyermeküket, vagy mert kerestek valamit, és adni akartak Istennek is egy esélyt, megértik, hogy van Istenük. Összeáll a kép hirtelen az életükben, vagy mint amikor sötét szobában lámpát kapcsolnak, és minden dolog alakja hirtelen értelmet nyer a félhomály után. Ez nem csupán az Istenről, Bibliáról szerzett tudás eredménye, hanem ez belülről, mélyről fakad, a Szentlélek munkája, ajándéka. Ezek az emberek pedig ragyognak, amikor beszélnek erről. Nem mesterkélten, nem azért, mert kell, hanem mert tényleg sugárzik róluk a Szentlélektől jövő öröm.

Ugye rólunk is ez sugárzik? Az Istentől jövő öröm ugyanis ragadós. Olyan jó lenne, ha mi is olyan közösség tudnánk lenni itt a Nagyerdőn, mint egykor ott Anthiókhiában voltak, hogy bár voltak nehézségeik, sőt nagyon komoly nehézségeik, de mégis volt örömük. Olyan jó lenne, ha valaki újonnan eljön közénk, azt látná az arcokról sugározni, hogy jé, ők pont olyanok, mint én, de ezek az emberek sugároznak! És ez nem csupán azon múlik, hogy nevetünk-e, hanem sokkal inkább azon, hogy mi van a lelkünkben? Ott van-e a bizonyosság a szívünkben, hogy Istenem van, nem kell féljek, aggódjak, mert biztonságban van az életem, sőt örülhetek, mert tanítvánnyá lehettem, és én már átéltem a csodát, és teljes bizonyossággal tekintek az én Uramra a Szentlélek ereje által. Ámen!

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |