|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Az elfogadás és jóváhagyás különbsége
János szerinti
evangélium 8. fejezet 1-11.
„Jézus pedig
kiment az Olajfák hegyére.
De korán reggel
ismét megjelent a templomban, és az egész nép hozzásereglett; ő pedig
leült, és tanította őket.
Ekkor
odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen
értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: »Mester, ezt az
asszonyt házasságtörés közben tetten érték.
Mózes azt
parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit
mondasz?«
Ezt azért
mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig
lehajolt, és ujjával írt a földre.
Amikor továbbra
is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: »Aki bűntelen
közületek, az vessen rá először követ.«
És lehajolva
tovább írt a földre.
Azok pedig ezt
hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony
maradt ott a középen.
Mikor pedig
Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott az asszonyon kívül, így szólt
hozzá: »Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?«
Ő így felelt:
»Senki, Uram.« Jézus pedig ezt mondta neki: »Én sem ítéllek el téged, menj
el, és mostantól fogva többé ne vétkezz!«”
Imádkozzunk!
Hálát adunk, mennyei Atyánk az elmúlt hét napjaiért,
áldásaidért. Köszönjük, hogy megőrizted életünket, erőt adtál munkáinkhoz,
és felüdítettél az életet adó esőkkel. Áldunk a testvéri közösségért,
gyülekezetünkért. Kérlek, bocsásd meg bűneinket, amit tettünk vagy
gondoltunk, mert tudjuk, hogy Te a lelkünkbe látsz. Mint ahogy a bűnös
asszony történetében Jézus időt adott az embereknek, hogy a csendben, a
lelkükben megszólaljon valami, mi is azt érezzük, hogy az Isten előtti
csend arra való, hogy azt érezzük. Uram, hogyan állhatnék meg előtted?
Bűnös ember vagyok. Csak Jézus által lehetséges, hogy az emberiségben szülessen
meg valami új, valami csodálatos változás. Még a legsúlyosabb helyzetben is
Ő adhat útmutatást. Add Urunk, hogy ezt minél többen átélhessük, és
magunkba nézzünk, mielőtt másokat vádolunk. Egyedül neked van hatalmad
arra, hogy bűneinket megbocsásd. Szentlelkeddel segíts, hogy a Krisztustól
kapott megváltozott lélekkel élhessünk, és lehessünk embertársaink javára.
Áldd meg az Ige hirdetőjét, hogy ebből a szent csodából ma is többet
megérthessünk, hogy méltók legyünk a Tőled kapott bizalomra. Hitünket,
reménységünket Szentlelkeddel erősítsd! Mert aki hálás a kegyelemért, az
mindig újabb kegyelemben részesül.
Ámen.
Efezusi levél 1.
fejezet 3-14.
„Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja,
aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a
Krisztusban.
Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ
teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben.
Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus
Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges
kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában.
Őbenne van - az ő vére által - a mi megváltásunk,
bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk
teljes bölcsességgel és értelemmel.
Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az
ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról
a rendjéről, hogy a Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a
mennyben, és azt is, ami a földön van.
Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve
elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját
akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének
magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk a Krisztusban.
Őbenne pedig titeket is - miután hallottátok az
igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek - eljegyzett
pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa
tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására.
Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről
és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül
hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban…”
Szeretett Testvérek!
Az előbb olvasott Efézusi
levél hosszú részlete az eredeti görög szövegben egyetlen egy mondat
– a magyar fordításban több mondattá tagoltuk –, de ez az egyetlen egy
mondat egy hatalmas ívet rajzol meg és mond el. Mielőtt egy kicsit
részletesebben foglalkoznánk ennek a nagyon-nagyon gazdag bibliai
szakasznak bizonyos mondanivalójával, előtte egy kicsit gondolkozzunk el
azon, ami a közelmúltban már részben előjött a gyülekezet közösségében
kérdésként, nevezetesen, hogy mit tesz a szülő, mit teszünk szülőként,
amikor rosszcsont a gyermek. Kitagadjuk, mert nem azt tette, és nem úgy
cselekedett, amire gondoltunk, ahogy mondtuk, amire tanítottuk? Vagy
szeretjük, annak ellenére szeretjük, amilyen? Kitagadjuk, vagy elfogadjuk?
Hogy is van mindez?
Ugye mégis elfogadjuk, mégis szeretjük, de ez nem
jelenti azt, hogy mindent jóvá is hagyunk, ahogyan cselekszik időnként.
Nagyon sokszor ez szokott gondot okozni, hogy hogyan is van az, hogy
elfogadni, szeretni, és ugyanakkor mégsem jóváhagyni mindent, amit
cselekszik, ahogyan viselkedik. Ezt a kettőt együtt gyakorolni: ez szokott
a nagy kihívás lenni. És jóllehet, tudjuk, részben tudjuk, mert emlékszünk
saját magunkra, meg a kollektív emberi tapasztalat az évezredek alatt igen
bőségesen összegyűlt ilyen vonatkozásban; meg részben látjuk magunk körül
is, mégis vállaljuk a következő gyermeket. Nem nagyon hiszem, hogy abban a
reményben vállaljuk, hogy az tökéletes lesz. Tisztában vagyunk mindannyian
azzal, hogy nem lesz az – már csak azért sem, mert két tökéletlen szülőtől
származik. Akkor hogy is van az, hogy szeretni és mégsem jóváhagyni?
Elfogadni és mégsem jóváhagyni?
Ezek után tegyük föl a kérdést, vajon Isten hogyan
cselekszik? Szeret, és mégsem hagyja jóvá bűneinket? Tegyük föl a kérdést,
gyülekezetként hogyan gondolkodunk és próbálunk cselekedni? Hogyan nézünk
egymásra, és hogyan viszonyulunk érdeklődő, kereső, elinduló
felebarátainkhoz? Szeretjük őket? Hogy történik az, hogy szeretjük, és
mégsem hagyjuk jóvá minden cselekedetüket? Ez az állandó nagy kihívás nem
csak a családban, hanem az Isten népe közösségében is. Sőt, a keresztyén
missziónak ez a kulcskérdése. Ha ezt nem tudjuk a helyére tenni, ha ez
bennünk nincs sem értelmileg, sem érzelmileg isteni módon a helyén, akkor a
gyülekezet nem gyarapszik. Akkor ugyan imádkozunk megtérőkért, akkor ugyan
szeretnénk, hogy jöjjenek emberek Istenhez, de valamiért nem nagyon működik
a dolog. Ezt ráfoghatjuk a világra, meg sok minden egyéb dologra, amiben
van részben igazság is, de valahol a nagy kérdés mégis ott motoszkál: hogy
is van az elfogadás és a jóváhagyás
különbsége? Mert ez a két dolog összetartozik, de tudnunk kell
megkülönböztetni, szét nem szakíthatjuk, csak összetartozva
megkülönböztetni.
A fölolvasott bibliai szakaszunkban, az Efézusi levél
eme csodálatos, eredetileg egy hatalmas mondatban elmondott
bizonyságtételében nagyszerűen megfogalmazódik, hogy az Isten hogyan látja
mindezt, az Isten hogyan gondolja mindezt, és hogyan cselekedett. S nem
egyszerűen csak az, hogy most hogyan látja, és hogyan cselekedett, hanem az
örökkévalóság összefüggésében: az idő előtti örökkévalóságban már hogyan
gondolkodott Isten! Az apostoli bizonyságtétel arról szól, hogy
kiválasztott minket magának az Isten még a világ teremtése előtt. Bele
tudunk ebbe gondolni? Mert, ha belegondolunk, nos, akkor jó, hogy ha ülünk.
Szédítő ez a gondolat! Minket!
Minket, törékeny, kicsi embereket? Minket, akik
engedetlenek vagyunk, sokszor még hívőként is? Minket már a világ teremtése
előtt kiválasztott magának az Isten? Ez egy fantasztikus dolog! Ez egy
olyan bizonyosságot, olyan alapot adhat az embernek, amit semmi nem tud
adni ebben a világban! Halkan, őszintén azonban azonnal hozzá kell tenni,
nyilván nem a mi érdemeinkért
választott ki minket az Isten. Nem azért történik a kiválasztás, mert
megérdemeljük. Az teljes tévedés, és igeellenes gondolat lenne.
Az ószövetség népét sem azért választotta – ott van
az Írásban: nem azért választottalak titeket, mintha különbek lennétek a
többi népnél. És minket sem azért választott az Isten, mert mi különbek leszünk egyszer, majd, amikor meg fogunk
születni, hiszen a világ teremtése előtt választott ki az Isten – mondja az
apostoli bizonyságtétel. Mégpedig azért választott ki, hogy „megáldjon minden lelki áldásával”.
Az Isten áldást szeretne adni, áldást szeretne kiárasztani. Ez a „megáldalak és megáldatnak benned a
népek” már az Ószövetségben megjelenő gondolat, amit az apostol itt az
Újszövetségben megfogalmaz: azért
választott ki az Isten, hogy megáldjon minket minden lelki áldásával.
Kiválasztott – ez a múlt, az idő előtti
örökkévalósággal; még ez a mindenség meg sem formáltatott, még nem mozognak,
forognak, keringenek itt a különböző égitestek, és még nem tudunk időt
mérni, és az Isten már döntött, már elhatározott valamit. De ennek az
áldásnak az a következménye is kell, hogy legyen, hogy „dicsőségének magasztalására legyünk”. Azért teremttettünk,
hogy az Isten dicsőségének
magasztalására legyünk – ez ugye háromszor is elhangzott az előbb
olvasott szakaszban. Jóllehet – ahogyan mi szülőként is tudjuk – a legjobb
szándékunk, legnagyszerűbb szülői nevelésünk ellenére sem lesz tökéletes a
gyermekünk – mi sem vagyunk azok, pedig minket nagy szeretettel neveltek
egykor a jóra. Nos, noha mindezt tudjuk, tudnunk kell akkor azt kimondani,
hogy az Isten kiválasztott minket
magának már a világ teremtése előtt, jóllehet, tudta, hogy mi Ádámban
az elbukott emberiséghez tartozunk. Mi Ádámban egy Istennek hátat fordított
emberiségbe születünk bele, és ebbe születnek bele a gyermekeink is. Ebbe
születnek az unokáink és a dédunokáink, és mindaddig, amíg lesz ez a világ,
ebbe az Istennek hátat fordított emberiségbe születnek bele. Az Ádámban
elbukott emberiségbe tartozunk mindannyian.
És az Isten szeret. Ennek ellenére szeret! Ha
valamire éhezik az ember – akár évezredekkel ezelőtt, akár napjainkban,
akár a XXI. század embere – az a szeretet. És az apostoli bizonyságtétel
ezt a hatalmas üzenetet fogalmazza meg, hogy az Isten szeret. Szeret, annak ellenére, hogy…
Az Isten szeret, az Isten elfogad – noha az Ádámban
elbukott emberiséghez tartozunk – mindaddig, amíg meg nem térünk. Az Isten
szeret, viszont – és itt jelenik meg az elfogadás mellett az, hogy a
jóváhagyás egy kicsit másabb dolog. Vagyis az elfogadás és a jóváhagyás
azért különbözik is egymástól. Az Isten szeret bennünket kezdettől fogva,
de nem hagyja jóvá tőle elfordult életünket. Nem hagyja jóvá bűnös
gondolatainkat és cselekedeteinket. Nem azt mondja, hogy szeretlek, igaz,
hogy csupa engedetlenség vagy, és az is akarsz maradni – hanem szeretne
megváltoztatni az Isten bennünket. Újjá akar szülni bennünket.
És itt érkezünk el ennek a hatalmas, egy mondatban
megfogalmazott, tulajdonképpen az egész Újszövetséget összefoglaló
bizonyságtételnek a második fontos részéhez: „megajándékozott minket szeretett Fiában”. Az Atya kiválasztott
magának már a világ teremtése előtt, és megajándékozott minket szeretett Fiában
– ez már a jelen. Ez már a mi életünk is. Ez a „napjaink”. Őbenne van – az ő vére által – a mi
megváltásunk…” – olvastuk az előbb az igét. Kiváltott minket. Itt az a
kifejezés van a bibliai görög szövegben – amit ma kevésbé érzünk, inkább
csak értjük valamelyest, hiszen az egy rabszolgatartó társadalom volt még a
római birodalomban –, nos az a kifejezés van, amikor egy rabszolgát
kiváltottak a rabszolgaságból. Újra szabad ember lehet. Azért, mert valaki
kifizette a váltságdíjat, azért szabad lett. Nos, kiváltott minket a bűn
rabszolgaságából a Jézus vére által. Aztán kegyelmével megajándékozott
minket, hogy múltunkat lezárhassuk, hogy felé fordulva immár ne az Ádámban
elbukott emberiséghez tartozunk, hanem a Krisztusban az új, megváltott
emberiséghez. Ez a kiváltás. Ne a bűn rabszolgahadához tartozzunk ezután,
mint annak foglyai, szó szerint rabszolgái, hanem a Krisztusban megváltott
új emberiséghez. De még ez a nép sem tökéletes. Még a megtért ember sem
tökéletes. Mi sem vagyunk tökéletesek, de kiváltott, kiszabadított
bennünket ebből a rabságból, a bűn rabságából, és most már tartozhatunk az
Ő népéhez.
Az Isten szeret, hiszen a megváltás is ebből a
szeretetből és ezért történik. Vagyis az Isten Krisztusban elfogad
bennünket, de nem hagyja jóvá még most sem életünk minden cselekedetét.
Mert újjászületve, megtérve még nem lettünk tökéletesek. Ugye az irány
változott meg. Eddig az Istentől elfordult emberiséggel együtt haladtunk,
most Isten felé fordulunk a megtérésben, az újjászületésben, de nem lettünk
tökéletesek. Egy nagyon-nagyon fontos változás megtörtént, és ebből kell,
hogy következzen majd a megszentelődés.
S most érkezünk el a harmadik, a Szentháromság Isten
munkájának a csodálatos harmadik egységéhez: megajándékozott minket a megígért Szentlélekkel. Elpecsételt
minket magának a Szentlélekkel. Miután hallottuk az üdvösség igéjét,
evangéliumát, miután hívőkké lettünk. Az Ő Szentlelkét adja. Ilyen
kifejezéseket olvasunk itt, hogy „örökségünk
zálogaként”. Ugye a zálog tulajdonképpen az első részlet. Mint a
foglaló, amikor meg akarunk vásárolni egy lakást, és lefoglalózzuk. Az már
az árnak az első része. Az Ő Szentlelkét, mint zálogot adta nekünk. Az
Isten Lelke – mint isteni megvalósító – végrehajtja bennünk Krisztus művét,
hogy a megszentelődés útján haladjunk tovább. Elfogadott tehát az Isten
kiválasztó döntésében, elfogadott a Jézus Krisztusban, amikor a
bűnbocsánatot fölkínálta, és a megtérőnek megadta, és az Ő Szentlelkét adta
nekünk, aki bennünk tovább munkálja már a megszentelődést, hogy ne csak az
irány legyen jó, hanem a részcselekedetek is egyre inkább az Ő akarata
szerint valók legyenek. A megszentelődés útján pedig van még előttünk
jócskán lehetőség és feladat. Mi sem mondhatjuk, hogy elértük, vagy hogy
tökéletesek lennénk, de azt kell mondanunk, hogy igyekszünk. Azt kell
mondanunk, hogy igyekszünk, hogy szeretnénk, hogy akarjuk, így engedjük,
hogy az Isten lelke a mi életünket megszentelje. Nos, szeretett testvérek,
az Atya múltbeli döntése, mint szeretet, a Fiúban megajándékozott
bennünket, mint megváltóban az Ő kegyelmével, és nekünk adja az Ő Lelkét,
hogy munkálja bennünk most már, mint megtért emberekben a megszentelődést.
És akkor most tegyük fel újra a bevezetőben említett
kérdést: Hogyan cselekszik Isten? És mit tegyünk mi, mint gyülekezet?
Hogyan cselekszik a szülő? Pedig mi nem szent és tökéletes emberek vagyunk.
A szülő szereti gyermekét, ezért elfogadja, de nem hagyja jóvá gyermekének
minden cselekedetét. Nem azért szereti és fogadja el, mert némelyik gyermek
rendesebb, hanem mert szereti. Isten szeret minden teremtményt, de nem
hagyja jóvá tévelygéseinket. Ezért a megváltás útját elkészítette, és aki
elindult a Krisztus követésének útján, még ott sem hagyja jóvá minden
lépésünket, mert nem mindig neki engedelmeskedünk. Ha tehát Isten így
cselekszik, vagyis mint embereket szeretetteljesen elfogad bennünket, de
nem hagyja jóvá bűneinket, nem hagyja jóvá minden lépésünket, akkor hogyan
kell nekünk cselekednünk? És ez már missziói kérdés. Nagyon-nagyon fontos
missziói kérdés. Ha az Isten elfogadott bennünket annak ellenére, hogy… Sőt
már a világ teremtése előtt, noha tisztában volt vele, hogy nem tökéletes
emberek leszünk (mármint nem engedelmesek leszünk, és ebben nem leszünk
tökéletesek), hogy bizony az Ádám útján járunk, de szeretett minket és
ezért: a megváltás útját elkészítette, de még a megváltott embernek sem
hagyja jóvá minden tettét. Akkor mi, mint gyülekezet, hogyan cselekedjünk?
És innen kezdve az egész szakasz tulajdonképpen egy missziói szakasz is,
amit olvastunk az előbb.
Korunk egyik neves igehirdetője így fogalmaz többek
között: Nem várhatjuk el, hogy a hitetlenek hívőkként viselkedjenek, amíg
nem azok. Ez egy kulcskérdés a misszióban. Nagyon sokszor tapasztalom azt,
hogy csupa jó szándékkal, meg csupa szeretettel gyülekezetek, gyülekezeti
tagok, hívő emberek a még nem hívő embertől – legyen a saját gyermekünk,
unokánk, testvérünk, rokonunk, szomszédunk, munkatársunk –, a még meg nem
tért embertől hívő életmódot várnak el. Ez képtelenség! Lehet igyekezni
rendes embernek lenni, de nem erről szól az élet, és nem erről szól az
Isten szeretete, hanem arról szól, hogy meg kell térnie mindenkinek. Vagyis,
ha mi az erőinket arra pazaroljuk, hogy igyekezzünk az embereket egy kicsit
jobbá tenni, akkor mi célt tévesztettünk. Pál apostol szavával szólva mi a
levegőt öklözzük – ahogy hozza a sportból a példát. Nem a levegőbe
csapkodunk, mondja az apostol. Nem várhatjuk el a hitetlenektől, hogy
hívőkként viselkedjenek, ha nem azok. Amíg belülről nem történik meg a
változás, addig ugyan mi következhetne abból, ami nem történt meg? Csak az
óember cselekedete lehet, amit nyesegethetünk, és kell is, de ez nem azonos
a Krisztus követésével. Bizony nagyon sokszor ezért gyenge a szolgálatunk,
bizonyságtételünk, mert alapjaiban rosszul látjuk, bár jó szándékkal
próbálunk cselekedni. Nem úgy cselekszünk, ahogy az Isten velünk
cselekedett, és ahogy az Isten ránk bízta a szolgálatot. Isten szeret
bennünket, és szeretetteljesen elfogad, annak ellenére, hogy milyenek
vagyunk. De nem hagyja jóvá a tetteinket! Mi nagyon sokszor azt mondjuk,
hogy nem baj, nem kell megtérned, nem kell megváltoznod, belülről nem kell
semminek változni, de úgy kívülről legyél kicsit rendesebb, próbálj már úgy
viselkedni, ahogy általában a hívők viselkednek. Hát, ha egy fiatalember
nem szereti azt a bizonyos leányzót, akkor hogy várjuk el ettől a
fiatalembertől, hogy úgy viselkedjen vele kapcsolatosan, mint egy
szerelmes? Elkötelezetten, odaadóan, szeretetteljesen – hát nem fog! Nincs,
ami belülről Őt erre indítsa. Ha ügyes színész, akkor a színpadon
eljátszhatja a nagy szerelmes jelenetet, de az színház. Ha minket Isten
szeretetteljesen elfogadott, bár bűneinket nem hagyja jóvá – hiszen ez a
szakasz arról szól, hogy kiválasztott magának bennünket, mert azt mondja,
hogy meg kell térned, ezért küldtem el Jézust, hogy megtérhess, és ha
megtértél, meg kell szentelődnöd, vagyis nem hagyja jóvá –, mindent megtesz
a változásért, de először meg kell térni. Először hívővé kell lenni. Azután
jelenhetnek meg a gyümölcsök, a Lélek gyümölcsei. Lássuk tehát tisztán és
világosan a kettő közötti különbséget. A szeretetteljes elfogadás nem azt
jelenti, hogy nem baj, minden úgy van, ahogy eddig volt az életedben, csak
egy kis vallásos mázt kenjünk rá; engedd meg, hogy egy kis vallásos mázzal
becsomagoljuk. Nem erről van szó! Az embert kell szeretettel elfogadnunk.
De egyértelművé kell tennünk, hogy meg kell változni. Meg kell térned!
Figyeljük meg, hogy a Jézus által vonzott sokaság hívők és nem hívők
keveréke volt. Mindig keverék tömeg volt ott. Voltak ezek között, akik
elszánt követői voltak Jézusnak, voltak őszinte kereső emberek, voltak
kételkedők, sőt, még ellenséges indulatúak is nagyon sokszor ott voltak; ez
egy tömeg, de a tömeg nem azonos azokkal, akik döntöttek, és odaszentelték
az életüket. És ez a gyülekezetben is így van, és így kell, hogy legyen
először. Másképp nem tudunk vonzani embereket. Jézust nem zavarta ez. Nem
zavarta, hogy ilyen keverék tömeg volt ott körülötte. Szerette
mindegyiküket. Gondoljunk a tanítványokra, mennyire különbözőek, és sokszor
milyen gyarló viselkedésűek voltak. Mindegyiküket szerette. A gyülekezetet
a közösség alkotja, nem pedig a tömeg, de ha nincs tömeg, akkor nem lesz
gyülekezet, ezt világosan látni kell. Hogyan cselekedett Isten? Mint
embereket, szeretetteljesen elfogadott, de nem hagyja jóvá a bűnt. Meg kell
térni, és a megszentelődésben előbbre kell haladni. Mit jelent ez akkor a
mi számunkra? Tanuljuk meg mindezt, éljünk általa, gondolkozzunk így,
gyakoroljuk ezt mi is. Vagyis más viselkedést kell elvárnunk a megtért hívő
emberektől, a gyülekezet valóságos tagjaitól, és mást a résztvevőktől: az
érdeklődőktől, a keresőktől, akikben az Isten Lelke munkálkodik, de még nem
volt megtérés és újjászületés. Ne akarjuk rájuk erőltetni, mert abból csak
bajok jönnek. Őket is becsapjuk, magunkat is becsapjuk. Nagyon sokszor ez a
nehéz a gyermekek nevelésében is. Hívő szülőknek a gyereke is hívő módon
viselkedjen! De ha ez még őbenne nem érett be! Akkor rá lehet erőszakolni
egy darabig, aztán úgyis kitör belőle.
Isten nem erőszakolja ránk, de szeret. Szeretnünk
kell úgy gyermekeinket, mint bárkit, aki jön, de egyértelművé kell tennünk,
hogy téged szeretünk, mert az Isten szeret, de bűneidet nem hagyjuk jóvá!
Abban változni kell, de ahhoz először belülről kell megváltozni. Ha az a
fiatalember szerelmes abba a leányzóba, akkor olyan változás következik be
az életében, amit külső erőszakkal nem tudnánk elérni egyébként. Tanuljuk
meg tehát, éljünk általa és gyakoroljuk mi is, hogy szeretettel elfogadjuk
egymást, hogy megtérve haladjunk a megszentelődés útján, és befogadó
szeretettel hívogassunk másokat is. És végül ki kell mondanunk: semmilyen
missziós módszer, semmilyen program – bármilyen jó és ügyes, és semmilyen
technika nem pótolhatja a hitetlenek iránti szeretetet. A misszióban a
szeretet az első. Feltétel nélkül szeretni, de nem jóváhagyni a bűnöket. Mi
ezt meg szoktuk gyakran fordítani, és feltételeket támasztunk, hogy ilyen
meg ilyen jó legyél, és akkor azt hisszük, és azt hitetjük el vele, hogy
ettől hívő vagy. Ettől színész lesz. Eljátssza a nagy szerelmest, amíg ez
muszáj, vagy amíg ez az érdeke, de amikor majd ő maga dönthet szabadon,
akkor már nem lesz olyan nagy szerelmes, egész pontosan más felé lesz
szerelmes, másnak adja oda az életét.
Szükségesek a módszerek, nem mindegy a program, nem
mindegy úgymond a technika, de a szeretet az első számú, mert ez az isteni
szeretet tudott minket is megváltoztatni, és ez az isteni szeretet tud
másokat is megváltoztatni.
Szeretett Testvérek! Mai igehirdetésemnek ezt a
nehézkes címet adtam magamban: Az
elfogadás és a jóváhagyás különbsége. Mert szükséges szeretettel
elfogadni feltétel nélkül, de ez nem jelenti azt, hogy jóváhagyni minden bűnt
és engedetlenséget; ez nem jelenti azt, hogy a megtérést meg lehet
spórolni, hogy akkor a megszentelődés az lényegtelen – lássuk mi is
tisztán. Az előbb olvasott bibliai bizonyságtételnek ez a hatalmas, áradó
mozzanata, amiben az Atya, Fiú, Szentlélek Isten érettünk, bennünk végzett
munkájáról van szó, mindez bátorítson és vezessen bennünket, hogy a mi
életünk is alkalmas legyen ennek az isteni szeretetnek a továbbadására; mert
az megragadja az embereket, de egyértelműen a tudtukra kell adnunk, hogy a
megtérést és a megszentelődést nem spórolhatjuk meg.
Kiválasztott bennünket az Atya, megajándékozott
minket szeretett Fiában, megígért Szentlelkével elpecsételt magának. Ha mi
így kaptuk az Isten szeretetét, akkor így is adjuk tovább. Ámen.
Istenünk! Csodálatos dolog fölismernünk a gyakran
kiszámíthatatlannak és veszélyesnek látszó világunkban teremtő és
gondviselő hatalmadat. Magasztalunk a nekünk adott szabadságért, útmutató
szavadért. Dicsőítünk üdvözítő tervedért, és életünket megváltó áldozatos
szeretetedért, kegyelmedért. Hálát adunk, hogy kiválasztó kegyelmed ad
biztonságot életünknek. Segíts, Urunk, hogy mi is szeretettel fogadjuk el
egymást. Segíts, Urunk, hogy meg tudjuk különböztetni a felebaráti elfogadó
szeretetet, és azt, hogy ezzel a szeretettel nem hagyhatjuk jóvá a bűnöket.
Segíts, Urunk, hogy szereteted ösztökéljen minket is a megszentelődésre.
Könyörgünk nemzetünkért, hogy sokakat megragadjon életüket elfogadó
szereteted a mi szolgálatunk által is. Könyörgünk, hogy befogadó szereteted
által sokan elhagyják a szándékos vétkek útját, és Hozzád térjenek. Tedd,
Urunk, a mi életünket áldássá ebben a szolgálatban és bizonyságtételben!
Ments meg bennünket a kegyeskedés törvényeskedésétől, és segíts, hogy a Tőled
kapott szeretetet tudjuk árasztani mások felé, hogy Hozzád, a Te
kegyelmedhez vonzhassuk az embereket. Könyörgünk mindazokért, akik
erőtlenek, betegek, gyászolók, akik az élet hétköznapi gondjaiban
szomorkodnak, Te légy számukra reménység és vigasztalás. Könyörgünk a
tervezett vakációs gyülekezeti gyerekhétért, könyörgünk gyülekezeti
nagytáborunkért, a nyári gyülekezeti programokért, alkalmakért,
közösségért. És könyörgünk, hogy a mi gyülekezeti életünk lehetőségeinek
bővülése is megadasson. Urunk, Istenünk, magunkat odaszánjuk… odaszánjuk,
hogy amit Tőled kaptunk, szeretetet, kegyelmet, ezzel a szeretettel
forduljunk másokhoz, és odaszánjuk magunkat a megszentelődésben, hogy a mi
életünk is alkalmasabbá lehessen a jó bizonyságtételre. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|