| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Milyen képünk van az életről?

Zsoltárok könyve 8. fejezet

¹A karmesternek: „A szőlőtaposók” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára.

²Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet!

³Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót.

⁴Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél,

⁵micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?

⁶Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.

⁷Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél:

⁸a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is,

⁹az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak.

¹⁰Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!

Emeljük szívünket Urunkhoz, imádkozzunk!

Óh, Urunk, örömmel teli a szívünk, mert Te gyűjtöttél össze ma is minket. De nemcsak ma. Az elmúlt hét minden napján érezhettük szerető akaratodat. Köszönjük ezt neked. Hálásak vagyunk, hogy az első ember óta minden embernek feladatot, munkát adsz… Köszönjük, hogy építteted általunk dicsőséged, aminek részeseivé is teszel minket. De meg kell valljuk, hogy méltatlanul hívjuk magunkat szolgáidnak. Bocsásd meg, hogy habár szolgák vagyunk, nem szolgálunk. Te tudsz mindent. Te tudod, hogy Tőled kapott testünkkel nem neked, hanem magunknak élünk. Bűnben hagyjuk magunkat. Bocsásd meg ezt nekünk, és ezért kérjük, Szentlelked tisztítson, újítson meg. Lelked által légy a betegekkel, gyászolókkal. Lelked által vezesd vezetőinket és gyülekezetünket. Kérünk, nyisd fel országunk vezetőinek lelki szemeit. Habár magunktól szólni nem tudunk, Krisztus nevében kérünk, cselekedj akaratod szerint. Ámen.

Rád tekint már hitem,

Megváltóm, Istenem,

A Golgotán:

Halld könyörgésemet,

És vedd el vétkemet:

Mostantól hadd legyek

Tied csupán.

Szívemet töltse be

Kegyelmed ereje

Buzgósággal!

Meghaltál érettem:

Add: szívem s életem

Teérted éghessen,

Forró lánggal.

       466. dicséret 1. és 2. vers

Máté evangéliuma 25. fejezet 14-29.

»Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát.

Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe.

Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott velük, és nyert másik ötöt.

Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt.

Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét.

Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük.

Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem.

Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!

Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik két talentumot nyertem.

Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!

Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szórtál.

Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied.

Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, és onnan is gyűjtök, ahova nem szórtam?

Ezért el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor megjöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém.

Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van!

Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van.«

Szeretett Testvérek!

Egy bizonyos valaminek, emberek által használt jellemzőit, hasonlatát, metaforikus képét próbálom mondani, és próbáljunk rájönni, mi lehet az a valami. Vagyis ennek a szóképnek csak az egyik felét fogom mindig mondani. Tehát ez a bizonyos valami: mint a cirkusz. Vagy: mint egy utazás. Vagy ez a bizonyos valami, hát ez mókuskerék. Lehet, hogy mások azt mondanák, hogy ez egy verseny. Aztán valószínűleg jó páran lennének olyanok is, akik azt mondanák: hát ez egy nagy buli! Talán megint mások harc-nak neveznék. Némelyek azt mondanák: robot.

Vajon mi az, amit mellé tehetnénk? Mi az, amiről beszélünk? Mi az, amit valamiféle hasonlattal, szóképpel próbáltam kifejezni? Ha arra gondolunk, mondjuk, hogy: élet… akkor vajon sokan nem azt mondják: ez az egész egy nagy cirkusz. Talán mások azt mondják: élet? – az egy utazás. Némelyekben talán az jelenik meg, hogy az életünk mókuskerék. Esetleg megint mások azt mondják: verseny. Talán valakik: óh, hát ez egy nagy buli! Megint mások harc-nak, némelyek robot-nak, és valahogy így alkotnának egy szóképet, talán van aki hasonlatszerűen, van aki metaforikus módon.

Miért érdekes ez? Miért érdekes ez, hogy mi minek nevezzük az életet? Nyilvánvalóan azért, mert többé-kevésbé úgy gondolkozunk róla, többé-kevésbé úgy is fogunk cselekedni, vagyis az életünk többé-kevésbé úgy alakul, amilyennek nevezzük. Egy-egy ilyen rövid kis szóképben benne van, mondhatnánk, kinek-kinek az életfilozófiája, az elképzelése az életről. Vannak, akik ezt ki is fejezik egyéb eszközökkel. Jó néhányszor észre lehet venni embereknél, hogy az öltözetük árulkodik az életfelfogásukról.

A közelmúltban az egyik iskolában tartottam előadásokat, és úgy próbálom tartani kilencedik esetnek, ahogy mondanák, interaktív módon… nos az egyik fiatal: a holnap nem számít, csak a ma az érdekes! És valóban ezt erőltette volna állandóan. És amikor újra és újra próbáltam egy kicsit tágítani a látóképet, látómezőt, újra és újra visszatért ahhoz: a holnap nem érdekes, csak a ma! A mának akarok élni! Igen, akinek ez az életképe, az így fog viselkedni. Így alakítja ki a dolgokat. Van, aki az öltözetével is kifejezi, néha autókra, vagy egyéb helyekre ragasztott matricák is arról árulkodnak, hogy kinek milyen képe van az életről; hogyan gondolkozik az életről. A tetoválások jelentős része is árulkodó üzenetet hordoz, hogy legalábbis életének egy szakaszában hogyan vélekedett, milyen képet formált az életről.

Nos, szeretett testvérek! Nekünk milyen képünk van az életről? Mi hogy gondolkozunk az életről? Milyen metaforánk van? Milyen szóképünk van? Amikor két fogalmat, amelyek között van valami hasonlóság, bár nagyon messze vannak egymástól, ha egymás mellé tesszük, akkor bizony elég tömören ki lehet fejezni gondolatokat, elképzeléseket. Nos, milyen a mi képünk az életről? Egész pontosan az életünkről, mert itt a sajátunkról van mindig szó.

Mivel debreceniek vagyunk, hadd használjak egy másik képet, egész pontosan, hogy most már teljes képzavar is legyen, képekre fogok hivatkozni. Gondoljunk a Munkácsy trilógiára. Amikor a Munkácsy trilógiára gondolunk (Ecce homo, Golgota, Krisztus Pilátus előtt), akkor eszünkbe kell, hogy jusson, hogy a három kép közül melyik a debreceni múzeumé, a Déri Múzeumé, melyik a miénk. Hát az Ecce homo. És látható a másik három? Ugye látható, bizonyára többen is látták már itt együtt a három Munkácsy képet. Miért láthatjuk együtt most itt Debrecenben a három Munkácsy képet? – bár azt mondtuk, hogy csak egy a Déri Múzeumé, egy a miénk. Azért láthatjuk ugye, mert a másik kettő most letétbe van itt nálunk. Nem a miénk, más tulajdonosa van, most már magyar tulajdonosa van, de nem a miénk. Viszont egy időre idehozta, hogy kiállíthassák, hogy sokan láthassuk ezeket a képeket, gyönyörködhessünk benne. Letétbe helyezte el, adta ide, a tulajdonjog megmaradt, elszámolási kötelezettséggel tartozunk, éppen ezért nagyon vigyáznunk kell rá, és ugyanakkor azért adta ide, hogy láthassák sokan együtt a három képet, és nem azért, hogy valamelyik belső terembe, páncélszekrénybe bezárva őrizzük, hogy nehogy véletlen valaki megláthassa. Letétbe van itt két kép, és így mind a három látható.

Nos, én most ezt a kifejezést használnám, hogy tulajdonképpen életünk is, de legfőbbképpen az életünkben nekünk ajándékozott dolgok letétbe vannak nálunk. Merthogy mindennek Isten a tulajdonosa.

Emlékezzünk a 24. zsoltár első versére, énekelt változatban ugye így van: „Az Úr bír ez egész földdel és minden benne lévőkkel”. Itt Isten a tulajdonos. Minden az övé. Bár minekünk vannak tulajdonlapjaink, és oda be van jegyezve valószínűleg néhány négyzetméternyi lakás, kert – és ez rendbe is van így. De igazán Isten a tulajdonos. Mi sáfárok vagyunk – régi szép bibliai kifejezéssel szólva. Sáfárok vagyunk. Letétbe kaptuk mindezeket. Végső soron nem a miénk. És hogy hogyan élünk, az attól függ, hogy hogyan gondolkozunk az életről. Úgy gondolkozunk, hogy ez az enyém, és ehhez se Istennek, se embernek semmi köze, vagy úgy gondolkozunk, hogy igen, letétbe kaptuk, mint ahogy a Krisztus Pilátus előtt és a Golgota kép nem Debrecen városé, de letétbe itt van, és végső soron most mindegy a tulajdonjog ilyen szempontból, azért van itt, hogy kiállítsuk, hogy sokan láthassák bel- és külföldről érkező emberek, turisták. Minden Istené, mi sáfárok vagyunk. Mi vagyonkezelők vagyunk. Ide adta az Isten, ránk bízta az Isten, hogy mindezeket használjuk és forgassuk. Tulajdonképpen magát a Földet is ajándékba kaptuk. Mármint az egész Földre gondolok. Ajándékba kaptuk, úgy is mondhatnám, kölcsönbe kaptuk, már még világiak is kezdik megfogalmazni, hogy a Földet az unokáinktól kaptuk kölcsönbe. Merthogy mi elszámolással tartozunk az utánunk jövő nemzedéknek is.

Vagyis, aki nem akarja komolyan venni, hogy minden az Istené, és majd Isten felé kell elszámolnunk, azok közül is egyre többen kezdik fölismerni, hogy ugyan be van írva a földhivatalba néhány négyzetméter, a mi tulajdonjogunk, de igazán itt minden másoké. Mi érkeztünk ebbe a világba, és elmegyünk ebből a világból, mi a földet, a levegőt és a vizet és mindent az unokáinktól kaptunk kölcsön, vagyis kell, hogy a gyermekeinknek és az unokáinknak is jusson belőle. Méghozzá nem is akármilyen állapotban. Ezt már még a világiak is kezdik most már fölismerni, mert különben nem lesz hosszabb távon jövője az emberiségnek, vagy gyötrelmes jövőnk lesz.

Az Úré minden ezen a földön, és mindaz, ami ebben van – mondja a Szentírás már évezredek óta. Így tekintünk mi erre a világra? Ilyen képünk van nekünk az életről hívő emberként? Vagy hívő emberek vagyunk, de világi módon gondolkodunk mindarról, amit kaptunk? Mert néha félelmetesen megvan ez a feszültség, ez a kettősség. Isten nekünk ad itt néhány négyzetmétert, levegőt és ivóvizet, és utánunk másnak fogja adni.

Nem véletlen, hogy a prédikátor, amikor végiggondolta és vizsgálta az életet, meg is fogalmazza, hogy milyen gyötrelmes dolog az, hogy az ember szorgalmasan dolgozik, dolgozik, és egyszer minden másé lesz. Mert mi innen elmegyünk. És legfőbbképpen milyen gyötrelmes, amikor netalán nem is a gyermekeink és unokáinké, hanem olyanoké, akik nem dolgoztak érte, olyanoké, akikre mi azt mondanánk, hogy gazemberek, nem érdemlik meg, elherdálják, és tönkreteszik. Micsoda gyötrelmes dolog, hogy ezért élni és ezért dolgozni, hogy úgyis másé lesz minden, és ki tudja, hogy mit fognak vele csinálni?

Bizony, ha most gyülekezeti lelkészként fogalmaznám meg, néha nagyon gyötrelmes tud az lenni, amikor az ember végzi valahol a szolgálatát, aztán máshol folytatja, és az utód nem nagyon építi tovább a gyülekezetet, és még az is kezd szétmenni, ami addig fölépült. Ha az ember csak arra nézne, hogy de én, de mi dolgoztunk ott – akkor ez nagyon elkeserítő és kiábrándító tud lenni. De ha másképp látom az életet – akkor sem örvendetes –, de könnyebb elviselni.

Itt mindennek Isten a tulajdonosa. Itt mi ajándékba kaptunk erőt, erőforrásokat, talentumokat, eszközöket, ahogy az előbbi nagyon ismert példázat nagyon szép kifejezéssel megfogalmazza. Vagyis minden letétbe van nálunk. Eljönnek a turisták a Déri Múzeumba, megcsodálják a három festményt – őket nem érdekli az igazán, hogy melyiknek ki a tulajdonosa. Őket az érdekli, hogy láthatják. És némelyek ezért sok száz kilométert képesek utazni. Itt minden letétbe van nálunk.

Ilyen képünk van az életről? Vagy olyan képünk van: hát, ez az élet egy nagy cirkusz! Ha a politikára tekintünk, ott is azt látjuk, ha máshova, ott is azt látjuk. Vagy azt mondjuk: hát, jobb esetben utazásnak tekinthetjük, jöttünk, megyünk, aztán egyszer elmegyünk innen. Vagy azt mondjuk, hogy ez egy mókuskerék, állandó, rettenetes taposómalom, amiben benne vagyunk, és egyik nap a másik után monoton módon ismétlődik minden – ez egy rettenetesen kiábrándító dolog! Vagy letétbe kaptuk a legnagyobbtól? Vagy talán azt mondjuk, hogy az élet verseny? Igen, persze van valami verseny benne, de ha az élet verseny, akkor a törtetés, a taposás, a tülekedés, a szabálytalan előzések – akkor ebből ez következik, és egy ilyen cselekvési sor sokak számára. Talán fiatalabbak azt mondanák: óh, hát az élet az egy buli, csak a ma, az érdekes! Igen, ha így gondolkozunk, így is kezdünk cselekedni. Vagy ha robot, abba nagyon hamar bele lehet fáradni. Nagyon hamar értelmetlenné válik az egész. Különösen, ha végiggondoljuk, hogy mindent itt fogunk hagyni. Azért robotolni? Azért robotolni, mert a szemünk, a szánk megkívánja? Nem sok erőt ad.

A bibliai gondolkozás szerint letétbe van nálunk minden. És ilyet olvashatunk: „mid van, amit nem kaptál?” Ha meg kaptad, mit dicsekszel vele? Nem azért kaptad, hogy dicsekedj vele. Nekünk nem dicsekedni kell a három festménnyel. Nem mi alkottuk, tulajdonjogilag kétharmada még nem is debreceni, hanem valamilyen céllal letétbe ideadták a tulajdonosok, és így szolgálhatunk vele másoknak. Mások javára használhatjuk, amíg ránk van bízva.

Szeretett Testvérek! Mi következik tehát mindebből? Mi következik abból – ha a Szentírásban nem is olvassuk ezt a kifejezést, hogy letét, de ha az egész Írást tanulmányozzuk, akkor így is fogalmazhatnánk –, amikor fölismerjük, hogy tulajdonképpen ajándék, tulajdonképpen letétben van nálunk minden. Hát következik, hogy sáfárok vagyunk. Ezt a kifejezést viszont használja a Szentírás többször. Sáfárok vagyunk. Ha viszont magunkra úgy tudunk tekinteni – mert az életet letétként kezeljük, amit kaptunk –, magunkra, ha sáfárként tudunk nézni, ebből megint egyfajta gondolkozásmód és egyfajta cselekvési sor következik, de legfőbbképpen eljutunk oda, hogy valakitől kaptuk, van küldetésünk, van feladatunk ebben a világban. Ez az élet, ez nem csupán egy cirkusz, nem is egy mókuskerék, nem is egy értelmetlen véget érő robot, nem is valami nagy heti dolog, hogy most legyen nagy buli, aztán nem tudjuk, hogy holnap, hogy ébredünk föl, milyen mámoros vagy mámor utáni állapotban. Mi következik ebből? Hogy van értelme. Ha van küldetésünk, van értelme. Van értelme akkor is, amikor néha robotnak látszik egy-egy részlet. Van értelme akkor is, amikor néha olyan tülekedést érzünk magunk körül, és majdnem eltaposnak bennünket némelyek a nagy versenyben, vagy mókuskeréknek gondoljuk, vagy ki tudja milyenképpen fogalmazza meg valaki az életről való gondolatait.

Van értelme az életünknek. Van értelme, hogy hitből cselekedjünk az Úr akarata szerint. Ezeket a képeket azért adták ide a tulajdonosok letétbe, hogy kiállítsuk, mégpedig a hármat együtt. Hogy együtt láthassák – amire ugye nem nagyon volt példa a képek történetében –, együtt láthassák sokan, és együtt gyönyörködhessenek.

Igen, az Úr akarata, a tulajdonos akarata szerint cselekedni. És a nagyon ismert példázatban is erről van szó: kinek-kinek képessége szerint, mert a képességet is kaptuk, és azok sem egyformák. Kinek-kinek a képességének arányában ad eszközöket, helyez letétbe Isten, különböző dolgokat. Akinek több képesség adatott, tehát többet elbír, annak többet ad, nagyobb feladatot. Aki közepesebb képességű, ahhoz arányosan, akinek szerényebb képessége van, az annak megfelelő mértékben kap. Senki sincs túl- vagy alulterhelve: pontosan, arányosan. Vagyis a hűség kéretik számon. Mindenkitől a hűség kéretik számon. Nem azt kell nézni, hogy a másiknak mennyit adott, hanem azt kell nézni, hogy nekem annyit adott, és annyit bízott rám az Isten, amennyivel pontosan én elbírok. És nekem ebben kell hűségesnek lenni, mert ennek arányában, a képességeim arányában lesz a számonkérés. És nem egymáshoz hasonlítgatva, mint ahogy ebben a világban a versenyszellem szerint szoktuk. Mert az öt, az kétségtelenül több, mint a kettő, és még inkább több, mint az egy – ha úgy hasonlítjuk össze. De a példázat szerint az Isten nem így kér számon és nem így mér, hanem önmagához mér mindenkit; a kinek-kinek adott képesség arányában vizsgálja meg, hogy azt a bizonyos százszázalékos hűséget adtam-e. Hiszen az öthöz, az öt a száz százalék, a kettőhöz a kettő a száz százalék, és az egyhez az egy szintén százszázalékos odaadást, százszázalékos hűséget kíván. Ne azt nézzük: nem fogjuk kiállítani, mert nekünk csak egy képünk van Munkácsytól. Valóban egy van, de mégis milyen büszkén, és mégis milyen régóta ott van a Déri Múzeumban. És amikor letétbe hozzákaptuk a másik kettőt, akkor a hármat kellett már kiállítani.

Igen, azt kell néznünk, hogy kiváltságunk, hogy az Isten vagyonkezelői vagyunk. Kiváltságunk, küldetésünk ebben az életben, és az életre így nézhetünk, hogy letétbe kapunk így sok mindent. Nézhetünk úgy munkáinkra és áldozásainkra, hogy van értelme, mert lesz egy igazságos számonkérés. Ebben a világban egymáshoz hasonlítgatunk mindig. Ez igazságtalan. Amikor a nagyon jó képességű diákhoz hasonlítgatunk egy szerény képességű diákot (mármint annak a teljesítményéhez), ez egy igazságtalan dolog. De, ha mindegyik diákot önmagával mérjük, és a jó képességűtől várjuk, hogy a plusz ötöt hozza, a szerény képességűtől pedig, hogy azt a plusz egyet, akkor jártunk el bibliai módon. Mi úgy élhetünk, és úgy szolgálhatunk, hogy lesz egy igazságos számonkérés, nem olyan, ahogy mi szoktunk itt ebben a világban hasonlítgatni.

Nem véletlen olvassuk Lukács evangéliuma 12. fejezetében egy hasonló másik példázatban, hogy akire sokat bíztak, attól sokat kívánnak meg. Akire kevesebbet bíztak, attól kevesebbet kívánnak meg. Mindenkitől arányosan, pontosan fog Isten majd számon kérni.

És nem véletlen, hogy Pál apostol majd az első Korinthusi levélben ír arról, hogy a sáfárnak hűségesnek kell lenni. Ez az egy dolog kéretik számon, a hűség. Mi mindig mennyiségekben akarunk gondolkozni, az Úr meg hűségben gondolkozik. Először hűség, majd annak összefüggésében jöhet szóba a mennyiség. És különösképpen mi következik abból, hogyha fölismerjük, hogy az Isten nálunk elhelyezett sok mindent, mintegy letétben, hogy forgassuk, használjuk, vagyis hogy sáfárkodjunk? Figyeljünk oda ebből a példázatból arra, amire kevésbé szoktunk, úgy átsiklunk fölötte, mert hát mi kegyes emberek vagyunk. Nevezetesen, hogy nem egyszerűen csak az elvárás fogalmazódik meg. Nem egyszerűen csak a számonkérés, ami már önmagában egy nagy pozitív üzenet: van értelme, lesz, az Úr számon tartja. Ha lesz számonkérés, ez azt jelenti, hogy számon tartja. Számon tartja, hogy a szerény képességű, aki egy egységnyi eszközt kapott, azt a plusz egyet hozta-e. Számon tartja, az sem fog elveszni, a legkisebb hűség sem fog elveszni. Ennél többről is van szó.

Három valamire érdemes még odafigyelnünk most. Először is, hogy dicséretben részesítjük. Nekünk, ha a számonkérés szóba kerül, az ítélet ha szóba kerül, akkor nagyon sokszor ilyen középkori, sötét, számonkérős festményképek ugranak be. Pedig az Írás beszél arról a hűséges szolgákkal kapcsolatosan, hogy a gazda megdicséri, mégpedig nyilvánosan: Jól van szolgám, jól tetted, helyesen tetted, hűségesen tetted. Mi nagyon sokszor ilyen, néha álszerény kegyességgel, ezt úgy elhallgatnánk. Pedig… De nem csak ennyi van, hanem a második: előlépteti. Előlépteti a példázat szerint a gazda az Úr. A kevesen hű voltál, többet bízok, sokat bízok rád ezután.

És van még egy harmadik, egy megkülönböztetett ünnepi közösségről beszél: „a te Urad ünnepi lakomájára menj be”. Vajon ott lebeg-e a lelki szemeink előtt ez is? Vagy csak azt látjuk, hogy van értelme még ennek az életnek? Van értelme a mai Magyarországon élni és dolgozni és hűségesnek lenni? Hát, ha nem az Úrra nézünk, akkor sok kérdőjel fölmerülhet. De ha az Úrra nézünk, akkor nem lehet kérdőjel. Ha arra nézünk, hogy mit ismernek el ma Magyarországon teljesítményként, munkaként… egyáltalán kire van itt szükség? – akkor lehet, hogy néha igaza van annak a diáknak, aki azt mondja: semmi értelme nincs, hogy tanuljak! Vagy annak a fiatalnak, aki azt mondja: ezt az országot el kell hagyni. Itt nem lehet érvényesülni. De hívő emberként szabad nekünk látni, hogy mi letétbe kaptuk… és nekünk az a legfontosabb, hogy az Úr mondja ki, hogy jól van. Nekünk az a legfontosabb, hogy az Úr léptet elő. Vagyis: „sokat bízok rád ezután”. Nekünk az lehet a legfontosabb, hogy ama ünnepi lakoma, az örök lakomának is részesei leszünk. Így egészen más összefüggésekbe kerül földi életünk. Ha a mi lelki szemeink előtt ilyen kép van az életről, és e szerint kezdünk gondolkodni és cselekedni, akkor az egy nagyszerű erőforrás lehet.

Milyen képed van tehát az életről testvérem? Milyen képünk van nekünk hívő emberként az életről? Mert a szerint fogunk gondolkozni, az fogja meghatározni. Hiába mondjuk mi azon kívül, hogy mi keresztyének és hívők vagyunk, ha pogány képeket használunk az életünk megfogalmazására – akkor az lesz a meghatározó.

Milyen képed van az életről? Vagy milyen metaforikus képet tudsz megfogalmazni, vagy használsz az életről – mert aszerint alakítjuk.

Merjünk… merjünk sáfárok, merjünk vagyonkezelők lenni, mégpedig az Úrtól kapott javak kezelői. Merjük észrevenni, hogy letétbe kapni az egy fantasztikus nagy dolog. Nem biztos, hogy mindenáron tulajdonosnak kell lenni. Jobb, hogyha mindeneknek az Úr a tulajdonosa, és nem akarjuk kivenni az Isten kezéből a tulajdonosi jogot, de örömmel fogadjuk el a sáfárfeladatot, a vagyonkezelői feladatot. Örömmel fogadjuk el, hogy ránk bíz sok mindent ebben az életben az Isten. „Kevéssel tetted kisebbé, de naggyá tetted” – énekeltük és olvastuk, ránk bíztad a Földet, de ránk bíztad a békéltetés szolgálatát is. Mit is jelenthet mindez? Azt is jelentheti, hogy még inkább vigyázzunk rá. Nyílván egy múzeum minden kincsére nagyon vigyázunk, de hogy amit kölcsön kapunk, arra még inkább vigyázni szoktunk, mint ami a sajátunk. Mert ha a sajátunkban csinálunk kárt figyelmetlenséggel, vigyázatlansággal, az a mi kárunk. De amikor a máséban! Az, hogy letétbe kaptuk, az még nagyobb hűségre ösztönözhet bennünket. De ugyanakkor fel is szabadíthat bennünket, mert nem nekünk kell kitalálnunk, na és mit csináljunk vele? Azt a tulajdonos mondja meg. Muszáj nekünk – mint ahogy a posztmodern ember szeretné – mindent birtokolni? Akkor nekünk kell kitalálni, hogy mit fogunk vele csinálni. Hívő emberként pedig élhetünk olyan felszabadult szívvel, hogy az Úré itt minden, Ő tudja mire teremtette, tudja, nekünk letétbe ideadja, és azt mondja: szolgám te ezt csináld, te ezt végezd, te ezt végezd. És minden erőmet, minden energiámat erre a szolgálatra összpontosíthatom. Bizony ez is következhet, hogyha így merünk látni vagy tekinteni az életre, és így merjük látni az életet. Jelenti azt is, következik az is, hogy távlatos gondolkozásra tanít. Nem csak a ma létezik, létezik a holnap és a holnapután, örökkévaló távlatokra segít tekinteni. Ahogyan épületeink bővítésének tervein is dolgoztunk már itt az elmúlt lassan egy évben, és próbáltunk úgy gondolkozni, hogy húsz, harminc vagy negyven év múlva se kelljen szégyenkezni, hogy rövidlátó módon csak éppen a mai szükséghelyzetet akarták valahogy kezelni, és utána később nem lehet tovább bővíteni. Ha letétbe kaptuk, az azt jelenti, hogy keresni kell a gazda gondolatát, akaratát, hogy a nagy összefüggéseket lássuk.

Milyen képünk van az életről? – mert aszerint alakul, alakítjuk az életet. Felszabadult szívvel szabad hűségesnek lenni a ránk bízottakon. Lehet céltudatosan, örömmel teljesíteni ezt a küldetést, és ebben a világban ez nagyon nagy szó. Erre kezdenek fölfigyelni majd az emberek. Nem arra, hogy elkezdünk beszélni Istenről, hanem hogyha észreveszik, hogy mi hogyan bánunk mindazokkal, amit kaptunk a saját testünktől és képességeinktől kezdve a ránk bízott anyagi javakon át, a ránk bízott evangéliumhirdetésig. Merjünk tehát felszabadult szívvel, értelmes hűséggel, céltudatosan szolgálni, mert így tudunk másoknak is szolgálni.

Azzal kezdtem, hogy milyen képünk van az életről. Az élet cirkusz? Utazás? Az élet mókuskerék? Az élet verseny? Az élet buli? Az élet robot? Vagy pedig Istentől kapott ajándék. Egy Istentől kapott nagy lehetőség, amikor letétbe idehelyezte, nekünk adta. Nem mindent egyformán, de mindannyian lehetünk egyformán hűségesek ezekben. Mégpedig nem úgy, hogy muszáj, hanem fölszabadult szívvel. Ámen.

Tarts meg minden időben

Minket az igaz hitben,

És igaz értelmében

A szent evangéliomnak:

Légyen foganatos köztünk

A te kegyes beszédes,

És minden jóra intésed.

Hogy sok népek tehozzád

Megtérjenek bűnükből,

És téged szolgáljanak

Az ő szívükből-lelkükből:

Hogy mindenek imádjanak

S csak téged tiszteljenek,

Hogy örökké élhessenek.

378. dicséret 6., 7. vers

Ima

Magasztalunk Istenünk hatalmadért, teremtő erődért, irgalmadért, kegyelmedért, üdvösséget készítő szeretetedért. Magasztalunk földi életünkért, lehetőségeinkért, minden ajándékodért. Dicsőítünk Urunk, hogy méltatlanságunk ellenére nagy méltóságra hívtál minket, munkatársaiddá akarsz formálni bennünket.

Segíts Urunk, hogy hűséges sáfáraid, vagyonkezelőid legyünk mindabban, és azokkal, amit gyarapításra, mások építésére, nálunk helyeztél letétbe. Segíts Urunk, hogy a kevesen vagy a többön egyen-egyenként, személy szerint hűségesek legyünk. És segíts Urunk, hogy örömmel szolgáljunk Neked, Akié minden. Urunk, Istenünk, segíts, hogy készek legyünk vigyázni a ránk bízott értékekre, és hogy ha kell majd számot adni mindarról, amit elvégeztünk. Urunk, Istenünk! Segíts bennünket, hogy életünk igazi tartalmat és értelmet kapjon a Neked való szolgálat által.

Könyörgünk így személyes lelki megújulásunkért, hogy életünk is áldássá lehessen. Könyörgünk, gyülekezeti közösségünkben is sokan felismerjék, és örömmel teljesítsék a Tőled való küldetésüket. Könyörgünk, hogy sokan fölismerjük több vagy kevesebb nálunk elhelyezett ajándékaidat, és mindezekkel hűséggel szolgáljunk. Könyörgünk a nyári vakációs gyermekhét áldásaiért. Tőled kérünk áldást gyülekezeti nagytáborunkra is, de könyörgünk azokért, akik a hétköznapi élet gondjaiba fáradtak bele, akik szemeiben, lelki szemeiben olyan kép él a földi életről, amely nem méltó igazán az életre. Segítsd őket is, talán a mi életünk, bizonyságtételünk által is, hogy magasabbra emelhessék szemeiket, hogy fölismerjék az élet és a küldetés Tőled való ajándékának csodáját.

És könyörgünk gyászolókért, és kérünk mindazokért, akik életében, gondolataiban sok kétség van.

És könyörgünk nemzetünkért. Urunk, Istenünk! Segíts bennünket, hogy küldetésünkben megújulva örömmel végzett szolgálatunkkal legyünk javára nemzetünknek is.

Legyen meg a Te akaratod, és dicsértessék a Te neved a mi életünk, szolgálatunk által. Ámen

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |