| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Boldogan élni

Lekció: Ézsaiás könyve 25. fejezet 1-9. vers

„URam, te vagy Istenem! Magasztallak, dicsérem neved, mert csodákat vittél véghez, ősrégi terveket, való igazságot.

Mert kőhalommá tetted a várost, a megerősített várat rommá, a bitorlók kastélya nem lesz város, soha többé föl nem épül!

Ezért tisztel téged az erős nép, téged fél a hatalmas nemzetek városa.

Mert erőssége vagy a nincstelennek, erőssége a szegénynek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben, mert a hatalmaskodók dühe olyan, mint a kőfalra zúduló zivatar.

Mint hőség a szikkadt földet, megalázod a zajongó bitorlókat, mint a felhő árnyéka a hőséget, elnyomod a hatalmaskodók énekét.

Készít majd a Seregek URa ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból.

Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet.

Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az ÚR letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. - Ezt ígérte az ÚR!

Ezt mondják azon a napon: Itt van a mi Istenünk, benne reménykedtünk, hogy megszabadít minket. Itt van az ÚR, benne reménykedtünk, vigadjunk és örüljünk szabadításának!”

Textus: Lukács evangéliuma 6. fejezet 20-21. vers

„Ő pedig tanítványaira nézett, és így szólt: »Boldogok vagytok, szegények, mert tiétek az Isten országa.

Boldogok vagytok, akik most éheztek, mert majd megelégíttettek. Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok«.”

„Minden ember boldog akar lenni, A szívünk előtt száll a kékmadár...” – énekelte Harangozó Teri slágerében mindannyiunk alapvető vágyát. De úgy tűnik ez a vágy kevés embernek teljesül, hiszen a vizsgálatok szerint minden ötödik ember depressziós, vagy neurotikus, és egyre több körülöttünk a kiábrándult ember. A kék madár újra és újra kiröppen a kalitkából.

Sokan érzik, hogy egyre több nehézség van az életben, belefáradnak az állandó rohanásba, stresszbe, egyre többször lépnek át rajta, alázzák meg. Pótolhatóvá váltunk a munkahelyünkön, és sokaknak át kell élniük, hogy a magánéletben is. Ha nem elég jó az ember, nem teljesít eleget, könnyű találni újat. Nem véletlen, hogy egyre több a kiüresedett ember. Az idősebb generáció sokszor már belefáradt a küzdésbe, abba, hogy újabb és újabb nehézségekkel kell megküzdeni, mert egyre nehezebb az élet, és nem kiszámítható a holnap. Egy fáradt pénztárosnő mondta a megfigyelését múltkor az egyik hipermarketben, miközben fizettem, hogy már nem csupán hétvége közeledtével van nagy roham, hanem állandóan. „Az emberek mindent megesznek” – mondta – „már csak ez a biztos, annak lehet örülni”. Régen rossz, ha az jelenti a boldogságot, hogy este beülök egy zacskó Pilóta keksszel a TV elé, és ennél nincs több az életemben. Nézzük meg, hogy a fiatalok generációjának pedig eleve nincsenek álmai. Nagyon kevesen élnek, tanulnak tudatosan, annál többen a „majd lesz valahogy” stratégiának élnek, a jelennek. Mindig a jelenből kell kihozni a legtöbbet, a legjobbat, a jövő nem lényeg, a most számít. Nem véletlen ez, korjelenség. Talán korunk jelszava lehetne Camus gondolata: „Világosan gondolkodni és nem reménykedni”.

Egyik barátom blogján találtam a minap: „Érdekes dolgot vettem ma észre. Nem találkoztam senkivel. Pedig voltam a városban, és dolgoztam is. Beszélgettem emberekkel, elmentek mellettem mosolyogva, vásároltam, ebédet is vettem, de mégsem találkoztam senkivel. Ha jobban belegondolok senki rám se nézett. Persze észrevettek, nem löktek fel, udvariasan biccentettek, még azt is megkérdezte valaki, hogy vagyok. Köszönt és megkérdezte… De éreztem, hogy egyáltalán nem kíváncsi rám.” Sokan éreznek hasonlót. Mintha nem is lennének. Dolgoznak, küzdenek nap nap után, de igazán nincs miért, és nincs kiért. Céltalanul. Mintha élve lennénk eltemetve, akárcsak a paraszt szamara.

„Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni, mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg, és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott, és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette, mi történik, és először rémisztően üvöltött.” Sokunk érzi ugyanazt, mint ez a szamár. Nem elég, hogy belesett a hétköznapi problémák, nehézségek vermébe, de hogy még szórják is rá a földet újra és újra, hogy még véletlenül se tudjon kimászni, sőt még nyomorultabbul érezze magát?!

Igen ám, csakhogy a szamár „aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról, és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!” A szamár rájött a titokra, és a kulcs, számunkra is valami hasonló. Aligha csak ábránd a boldogság – legfeljebb nem tudjuk, hol keressük, meg hogy egyáltalán mit is kellene keresnünk!

A boldogmondások a mezei beszéd summája, esszenciája. Kicsit furcsa ez nekünk, magyaroknak, akik az írások végén szoktuk összefoglalni a lényeget. Jézus beszéde elején tesz így, aztán kifejti.

Azzal kezdi, hogy a tanítványaira néz. Vagyis nem mindenkihez szól, hanem az övéihez, vagyis hozzánk. Azoknak szól, akik valóban vállalják a tanítványi sorsot, és igazán követik Őt, teljes valójukkal, szívükkel és lelkükkel. Ők a boldogok.

Miért fontos ennél így megállni? Mert napjainkban, ha valaki meghallja azt, hogy keresztyén, a legritkább esetben jut rólunk eszébe, hogy boldogok. Nagyon sok a téves kép a keresztyénekről. Ezt egyrészt még a régi propaganda terjesztette el, másrészt mi magunk vagyunk sokszor az okai. Kevesen gondolják, hogy az egyház a vidámság, a nevetés, de legalábbis a boldogság helye lehet. Na, jó, – mondják sokan – némely olyan embernek, aki nem tud közösséget találni; aki kicsit sérült, és támaszra szorul. Meg a gyerekeknek a programok miatt. Nekik esetleg, de egyébként? Jézus pedig nagyon határozottan állítja az övéiről, hogy boldogok.

De mi is kell a boldogsághoz? Anyagiak, jó közérzet, emberek, akik szeretnek bennünket, és akiket mi is szerethetünk. Ez mind valóban fontos, és egyáltalán nem lebecsülendő, de önmagában még nem elég. Nézzük meg, hogy hányan ülnek hatalmas házakban, akár még családdal is körülvéve magányosan, találkozás nélkül, depressziósan. Mi tehát a kulcs?

Az, amit Viktor Frankl, az egykori koncentrációs tábort megjárt pszichológus mondott az ottani tapasztalatai alapján, hogy aki nem tudja miért él, az nem is él, csak vegetál, létezik. Csak vonszolja magát egyik napról a másikra. Ez az egzisztenciális vákuum, a mindent átjáró üresség érzése okozza a legtöbb idegi és lelki megbetegedést.

Vagyis mi kell a boldogsághoz és életörömhöz? Az, hogy tudjam, miért élek, miért vagyok egyedülálló egyetlen példány ebben a hatalmas világmindenségben, még akkor is, ha a világ azt akarja elhitetni velem újra és újra, hogy pótolható vagyok. Olyan pótolhatatlan emberek vagyunk, akiknek egyedülálló feladata van ebben a világban, csak meg kell találni azt.

Ezt pedig igazán Istenben, Őt megismerve értheti, és tudhatja meg az ember. Ez volt az, amit egykor nagyon komolyan vett Izráel népe. A bibliaolvasó kalauz szerint most Ézsaiás könyvét olvassuk. Ezt olvasgatva került elém az előbb hallott 25. fejezet. Ez egy magasztaló és hálaadó ének. Megdöbbentem. Ezek a fejezetek a fogságba menetel előtt íródtak! A szerző már pontosan tudja, hogy szenvedés vár rájuk, ítélet van rajtuk, mert nem követték Isten szavát. Ha pedig az ember, pláne egy nép a saját feje után megy, annak következményei vannak. És ennek ellenére már a szabadításért ad hálát! Még az igazi nehézségek el sem kezdődtek, meg csak most jön a java, és ez a hívő ember már tud hálát adni, reménykedni, és legfőképp Istent dicsőíteni. Mi ennek az alapja? Az, hogy tudja, hogy Istenhez tartoznak, hogy van Istenük, van feladatuk ebben a világban, és lehet, hogy sok-sok ellenségük van, és elképesztő nehézségek várnak rájuk, mégsem kell végleg elkeseredniük. Van helyük a világban, van feladatuk Isten népeként. Ez a boldogság titka ma is.

Persze nem azt állítom, hogy senki nem boldog. Hiszen aligha boldogtalan valaki a házassága pillanatában. Lelkesen, szerelemtől ittasan vág bele mindenki. De a statisztikák mutatják, hogy hányból lesz a végén csupán egy válóperes akta, vagy épp összetöretés fizikailag és lelkileg egyaránt. Persze egy pillanatig sem állítom, hogy minden hívő há­zaspár maradéktalanul és mindig boldog, vagy hogy senki nem válik el, ha keresztyén. De azt igen, hogy jobban és tovább el tudják viselni egymás mássá­gát! És többet elviselnek gyermekeik érdekében is.

Nem igaz, hogy nem lehet jó barátság, korrekt munkatársi viszony azok között is, akik soha nem járnak templomba. De figyeljük meg, hányan panaszkodnak, hogy nagyon sok barátság és bármiféle kapcsolat csak addig tart, amíg a kapcsolatot valamilyen érdek fűzi össze, amíg az egyik valamit várhat a másiktól. A közös Isten-szeretésben és Jézus-követésben pedig nincsenek érdekek.

Nem igaz, hogy azoknak, akik Istennek hátat fordítva élnek, mindig boldogtalan és nehéz az életük, és nekünk pedig mindig boldog és könnyű. De az biztos, hogy Istennel és a mi Urunk Jézus Krisztussal könnyebb!

            Jézus nem a boldogtalanság, és az egyszerű beletörődés, elfásulás szószólója, nem éppen hogy boldogságígéretét hozta ebbe a világba! Már a születésénél az angyalok kara ezt mondja: „Hirdetek néktek nagy örömöt, amely az egész nép öröme lesz!” (Lk. 2,10.) És az sem véletlen, hogy Pál ezt írja a rómabeliekhez: „Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm.” (Róm. 14,17)

            De akkor ki a boldog? Az, akinek semmi nem zavarja a boldogságát. Semmi sem hiányzik, sem anyagiak, sem ember, semmi. Egy honlapot olvastam, amely ellentétpárokkal hozza, hogy egyszerűen nem létezik, hogy az ember boldog legyen, ha nincs pénze, rengeteg lehetősége, tudása és teljes kényelme. Számunkra az jelent boldogságot, ha minden tökéletes, minden jól megy, ha sehol semmi nem fáj, nem nyom, nem kényelmetlen. Csakhogy ilyen nincs. Vagy ha van is, csupán pillanatokra. Az igazi boldogság mindennél sokkal több. Az igazi boldogság belülről fakad, és annak vonása az „annak ellenére is, hogy…”

            Olyan ez, mint az óceán. A minap néztem egy természetfilmet, és akkor figyeltem fel először egy teljesen természetes jelenségre: az óceánok mélye nem hullámzik! A felszíne igen, de az csak pár méter, míg lefelé kilométerek vannak mozdulatlanul. Valami ilyesmi kellene legyen a mi életünk is, ha valóban Krisztusban van elrejtve. Mert nem igaz, hogy nem érnek bennünket fájdalmak, veszteségek, és nem igaz, hogy néha nem törünk össze a lelkünk legmélyéig, de ott belül mi van?

Jézus azt mondja, hogy boldogok a szegények, és akik éheznek. Nem arról beszél, hogy a boldogsághoz mindenféle kényelem kell. Nekünk olyan nagyok az igényeink, és annyira becsapottnak érezzük magunkat, ha valamink nincs. Nézzük meg, hogy az ország, vagy csak a saját helyzetünket, kikhez hasonlítjuk? Mindig a nálunk gazdagabb országokhoz, jobb módú emberekhez, és azonnal vesztesnek érezzük magunkat. De ha tudnánk mennyire gazdagok vagyunk, hisz a világ leggazdagabb harmadába beletartozunk, nincsenek pusztító járványok, ha kinyitjuk a csapot, folyik a víz, télen a lakásaink melegek, és lehet, hogy mindez tömérdek pénzbe kerül, de van! Szemben azokkal az országokkal, ahol nincs, ahol úgy küzdenek meg mindenért. Láttam egyetemistaként a kárpátaljai diákokat, akik napszámba mentek, itt gyárban dolgoztak, mert otthonról nem jött támogatás, és néha alig bírtak tanulni a fáradtságtól, de boldogok voltak, mert tudták miért küzdenek. Boldogok a szegények, mert azok napról napra tudják, hogy csak Isten kegyelméből élhetnek, és fokozottan tudatában vannak, hogy gondviselő Istenük van.

            Jézus arról beszél, hogy boldogok, akik sírnak, mert nevetni fognak. Ez aztán a paradoxon! Ez a két fogalom végképp nem fér össze! Pedig visszatekintve nézzük meg, hogy a könnyeink tanítanak bennünket. Ahhoz, hogy igazán érett felnőttek lehessünk, nem lehet megspórolni a szenvedést. Ma sokan megpróbálják megkerülni az ilyesmit, nem lehet, mert élhetetlen korcsokká leszünk tőle. Nézzük meg, hogy azokon a pontokon, ahol nagy felismerésekre jutottunk, épültünk, ott mindig nehézségek voltak, sőt esetleg tragédiák és veszteségek. A szenvedés egyben kohó is, hogy többé válhassunk. Prizma, amely által egy más szögből, más színben láthatjuk a világot. Ami pedig Jézus szavaiban a legnagyszerűbb: azt ígéri, hogy lesz számunkra vigasztalás, sőt lesz számunkra nevetés! A legnagyobb nehézségek közepette is bizton tudhatjuk, mint ahogy egykor a próféta is tudta, hogy lehet, hogy a fogság ideje van, de az véget fog érni, mert Isten egy nap véget vet neki, és lesz szabadulás. Van szabadulás a szomorúságból, a könnyekből, mert Ő az, aki ezt megadja.

Életem egyik legmegrázóbb élménye ezzel kapcsolatban az volt, amikor pár évvel ezelőtt, az Egyesült Állomokban, egy olyan gyermektáborban dolgoztam egy hétig, ahol börtönviseltek gyermekeit nyaraltattuk. Ők a társadalom legalsó rétegéhez tartoztak. A legtöbbjük nevelőotthonban, vagy nevelőcsaládoknál élt, de a múltja mindnek igazán nehéz volt. Volt közöttük olyan, akit rendszeresen bántalmaztak, molesztáltak a saját családjában. Az egyik kislány elmesélte, hogy az édesapja hogyan telefonált neki, hogy 6 évig nem találkoznak, mert elítélték, és többé nem mehet haza. Volt egy pufók, szöszke 9 év körüli kislány, akit 2 évesen az édesanyja egyszerűen otthagyott a gyermek-megőrzőben egy áruházban, és soha nem ment vissza érte, azóta sem látták. Voltak, akiket az utcán szedtek össze, több hetes kószálás után, mert egyszerűen elmenekültek a kábítószeres alkoholistaszülők elől. Ezek a kicsik egy életen át hordozzák magukon ezeknek a tetteknek a bélyegét. Már most állandóan csúfolják őket az iskolában, és pontosan tudják, hogy milyen kemény az élet.

Mégis, tele voltak reménységgel a világot érintően. Tele szeretettel, ragaszkodással, és ami engem meglepett, feltétel nélküli bizalommal. Nem azon tépelődtek, hogy vajon legközelebb ki fogja őket kihasználni, megsebezni, hanem örömmel, felszabadultan néztek ránk, akiket akkor láttak életükben először. Nem féltek a kötődéstől, noha pontosan tudták, hogy egy hét a tábor, és ha elmennek, újabb veszteséget kell átéljenek. Nem csupán az emberek felé viszonyultak így, hanem Isten felé is. Nem vádolták Őt az átélt sérelmekért, nem mondták, hogy nekik olyan Isten nem kell, aki ezt tette velük, és megengedte mindezeket a szörnyűségeket, hanem kitárt kezekkel fordultak felé. Ragyogtak egy-egy történet hallatán, amely arról szólt, hogy pl. Jézus megáll egy magányos, kivetett Zákeus fája alatt. Ezek a gyerekek adták és fogadták a szeretetet Istentől és emberektől egyaránt. Teljes valójukat beleadva, és boldogok voltak.

            Aki boldog akar lenni, annak élnie kell! Teljes életet. Megélnie az élet mélységeit és nehézségeit, de az örömeit is. Ne féljünk ettől! A kérdés a „hogyan-ban” van. Az igehirdetésem elején elmondtam a szamár történetét. Ez a jószág felfelé néz, és felfelé lép. Nekünk is ezt kell tennünk. Lehet, hogy dobálják ránk a földet, de Isten belülről, a nekünk adott Szentlelke által felfelé akar vezetni bennünket. Boldoggá akar tenni. Megzavarhatatlanul, elvehetetlenül boldoggá, vagyis olyan emberekké, akik tudják, hogy van céljuk, és vannak feladataik a világban Isten gyermekeiként, még akkor is, ha esetleg sírunk és nem vagyunk gazdagok. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |