| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Szabadság magányából az önként vállalt közösség áldásáig

1. Korinthusi levél 12. fejezet 12-27. vers

„Mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.

Hiszen egy Lélek által mi is mindnyájan egy testté kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.

Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból.

Ha ezt mondaná a láb: »Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része«, vajon azért nem a test része-e?

És ha ezt mondaná a fül: »Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része«, vajon azért nem a test része-e?

Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás?

Márpedig az Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta.

Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test?

Így bár sok a tag, mégis egy a test.

Nem mondhatja a szem a kéznek: »Nincs rád szükségem«, vagy a fej a lábaknak: »Nincs rátok szükségem!»

Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek:

az ékeseknek azonban nincs erre szükségük. Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok.

És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.

Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”

Hallottuk az apostoli bizonyságtételt, lélekben elcsöndesedve

imádkozzunk:

Szerető, gondviselő, mindenható mennyei Atyánk! Hálás szívvel köszönjük, hogy mi is tagjai lehetünk a Református Keresztyén Egyháznak, ezen belül a Nagyerdei Gyülekezetnek. Olyan közösségnek, melynek Jézus Krisztus a Feje, és mi egyen-egyenként tagjai. Köszönjük, hogy egykori magányunkból, másoktól való elzárkózottságunkból, tévútjainkból kiemeltél, és szerető, egymásra figyelő társak közé hívtál bennünket. Köszönjük, hogy Jézus szeretetét a gyülekezeti táborban is megtapasztalhattuk az egymásra figyelésben, a munkamegosztásban, a fiatalok szolgálatában, a hitbeli növekedésünkben, a tábor egész szervezésében.

Kérlek, bocsáss meg nekünk, ha mindezek ellenére néha elégedetlenkedtünk, békétlenkedtünk, nehezen oldódtunk, vagy éppen túlértékeltük magunkat, vagy felületesen láttuk el feladatunkat, vagy ha még valaki nem vette észre elhívását. Kérlek Urunk, segíts nekünk változni, tisztulni, ajándékozz meg bennünket a Szentlélek erejével, hogy a Tőled kapott kegyelmi ajándékokkal úgy használjunk közösségünkön belül és kívül, ahogy Te elvárod tőlünk. Gyülekezetünkön belül kölcsönösen, egymást kiegészítve, egymást építve felelősséggel szolgáljunk. Kívülről minden köztünk magányosan bolyongó embernek vonzó, a Te biztonságodat sugárzó közösség legyünk, a Te neved dicsőségére, a Te áldásodat kérve. Áldd meg Istenem az Ige hirdetőjét és hallgatóit. Jézus Krisztusért kérünk hallgass meg bennünket. Ámen.

Örvend mi szívünk,

Mikor ezt halljuk:

A templomba mégyünk,

Hol Úr Istennek Szent Igéjét halljuk.

Megállnak lábunk,

Örök Úr Isten,

A te templomodban

És tiszta szívvel

Dícsérünk mi téged.

Áldd meg, Úr Isten

A te népedet,

Kik téged szeretnek,

Tartsd meg közöttünk

A gyülekezetet.

              163. dicséret 1-3.

Zsidókhoz írott levél 12. fejezet 7-17. vers

„Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek az Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít az apja?

Ha pedig fenyítés nélkül maradtok, amelyben mindenki részesül, fattyak vagytok, nem pedig fiak.

Azután: testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?

Mert ők rövid ideig, a saját elgondolásuk szerint fenyítettek, ő pedig javunkra teszi ezt, hogy szentségében részesüljünk.

Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa.

Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.

Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre, amely nélkül senki sem látja meg az Urat.

Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön.

Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát.

Mert tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste.”

Szeretett Testvérek!

Miből, honnan eredhet a modern ember elidegenedése?

Nyílván itt most nem fogjuk a teljes magyarázatot megkeresni, mert több összetevője is van. De azt kétségtelenül érzékeljük, mi magunk is, és a világi szakirodalom már régóta leírja, hogy a modernkor egyik szomorú jelensége éppen az elidegenedés. A depresszív alap-életérzés. Vagy éppen a félelmek. A félelmek egy sajátos módon, mégpedig olyan értelemben, hogy kihagyunk valamilyen lehetőséget. Ez a világ annyi mindent kínál! És én, te, ezt vagy azt, valamelyiket, nem tudjuk elérni. Nem tudjuk elérni, mert nincs annyi pénzünk rá; nem tudjuk elérni, mert nem olyan pozícióban vagyunk, nem olyan helyen vagyunk – tehát lemaradunk valamiről! Egy fogyasztási társadalomnak, ahol a fogyasztás már-már Isten, szükségszerű velejárója ez a fajta félelem, a félelemnek ez a formája.

Nos miből eredhet ez az elidegenedés, ez a depresszív életérzés, alapérzés vagy ez a félelem? Nagyon röviden próbáljunk egy picit visszatekinteni a történelemben, az európaiban, amely a mi magyar történelmünket is erősen meghatározta. Az ipari forradalom előtt és az ipari forradalom utáni szakaszt próbáljuk megkülönböztetni. Az ipari forradalom előtti társadalom egyik nagyon fontos jellemzője az volt itt Európában, hogy mintegy ráerőltette a maga gondolatát, a maga eszmeiségét állampolgáraira. Ezt röviden így tanultuk mi is történelemből: István tűzzel, vassal, állami törvényekkel keresztvíz alá hajtotta népünket, kötelező volt államilag a templomba járás, legfőbbképpen néhány szertartás – keresztség például. Ez azt is jelentette másik oldalról, hogy nagyon korlátozta a személyi szabadságot. Az európai történelem és a mi magyar történelmünknek is ez egy sajátos jellemzője nagyjából az ipari forradalomig. Természetesen nem ilyen mereven meghúzva a határt. Jellemzője az – és ez pozitív –, hogy az embereknek, az egyéneknek így viszont segítséget adott. Segítséget adott: egy választási lehetőség volt, és ez egyfajta biztonságérzetet jelentett az embereknek. Segítséget jelentett, hiszen egyfajta melléállást tapasztalt meg az állampolgár. Ezt így szokták, ennek ez a rendje, másképp el sem lehet képzelni az életet, vasárnap van, a vasárnapot meg kell szentelni, templomba kell menni, ez a világ legtermészetesebb dolga, mindenki ezt csinálja. Ezen nem kell gondolkozni, ezért nem kell megküzdeni, a hitemért nem kell megküzdeni, hiszen látszólag mindenki (legalábbis a felszínen), mintha keresztyén lenne. Ez egyfajta melléállást jelentett, az egész közösség ezt csinálta. Tíz pici falu építsen egy templomot, együtt csinálunk sok mindent. Ebből kilógni, másképpen csinálni – a korábbi évszázadok társadalmai az ilyen kilógó, másképpen cselekvő embereket megbélyegezték.

Egyik oldalról tehát korlátozta a személyi szabadságot, másik oldalról viszont ezek a kis zárt közösségek egyfajta biztonságot adtak. Különösképpen, ha arra gondolunk, akik a táborban voltak emlékezhetnek az egyik nap témájára, amikor a biológiai létünk, az életünk egy-egy fontos határát elérjük, átlépjük, vagyis amikor a gyermekből kamasz lesz, a kamaszból fiatal felnőtt lesz, és így tovább… a fordulópontokhoz a korábbi évszázadok társadalma egyfajta biztos sémát adott. Ilyenkor így kell cselekedni! Nem kellett gondolkozni, nem kellett megküzdeni érte, hogy miért cselekszem így – azért, mert ezt így szokták.

Igen, de kétségtelenül a társadalomnak ez a korábbi, sok évszázados gyakorlata egyúttal egyfajta lelki erőszak is volt. A személyi döntési szabadságnak nem hagyott teret. Máris mondhatnánk, hogy a ló egyik oldala volt. És úgy nagyjából az ipari forradalom utántól elkezdődött egy olyan szakasz az európai és a világtörténelem jelentős részében is, amikor a ló másik oldalára kezdett átcsúszni minden társadalom. Így a magyar társadalom is.

Az ipari forradalom után a személyiség túlzottan felértékelődött a közösség rovására. Mi ebben a korszakban élünk. Ma is ez van. A személyiségi jogok, a liberális eszmék túlhajtása, ahol a közösség lényegtelen, a közösség csak nyűg, csak gát, csak akadály, az egyén azt csinálhassa, amit ő akar. Ma ebben a korszakban élünk.

Ez látszólag azt a pozitívumot hozta, hogy a személynek megvan a szabad választási lehetősége, de látjuk a negatívumát. Komoly identitásválságba kerültek az emberek. Az emberek többsége nem tudja, hogy mihez igazodjon. Ráadásul nagyon keményen, a tömegtájékoztatás által manipulálhatóvá váltunk. Régen, a korábbi évszázadokban vagy úgy gondolta valaki, vagy nem, de egyfajta identitást adott neki a társadalom. Ezzel vagy szív szerint azonosult, vagy csak látszatra, de nagyjából ez egy önértelmezést és így egy biztonságot jelentett. Ez egy tulajdonított identitás, nem mindig az övé volt.

Visszaemlékezhetünk a korábbi 40 esztendőre, a közelmúlt 40 esztendejére, akkor is valami hasonlót próbáltak, csak más tartalommal. Ráerőltetni egyfajta sémát, gondolatot, ezenkívül másképp nem szabad gondolkozni. Cselekedni sem, mert akkor azt büntetjük, azt háttérbe szorítjuk.

Nos, nagyjából az ipari forradalom utántól egész napjainkig, és még egy darabig valószínűleg ez el is tart, a személyiség túlzottan az előtérbe került, és a személyi szabadság a közösséghez képest. Igen ám, csak ez azt jelenti, hogy elbizonytalanodnak az emberek. Nem nagyon vannak közösségek, nem nagyon vannak támpontok, segítő támpontok, amelyek alapján el lehet igazodni. Mindenkinek magának kell megharcolnia, hogy milyen értékrend szerint él. Kevésbé vannak szokások, a plurális társadalomnak ez egy sajátossága. Mindenki valamiféle, másféle elképzelést vagy szokást lát. Melyiket kövesse? És az emberek zöme zavarban van. Nagyon keményen zavarban van. Egyfajta identitásválságba került.

És akkor most ennyi rövid kis történelem után, nézzük, miről szól a fölolvasott két bibliai szakaszunk.

Az első Korinthusi levél: ahol a Krisztus-test titkáról beszél az apostol a biológiai test analógiája alapján, ahol a Krisztus a Fő és mi a test tagjai.

A másik szakaszunk a Zsidókhoz írott levél pedig, az első felében a közösségről szól. A közösségről, a gyülekezetről.

Mi a közösség feladata? Különösképpen, amikor az Isten fenyítve formál bennünket? A közösség feladata, hogy „a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg”. A szakaszunk nem azzal kezdődik: személyi szabadság! Hanem azzal kezdődik, hogy beleszületsz – legalábbis biológiai értelemben – egy közösségbe, legalább egy családba, valamifajta társadalomba. De itt keresztyéneket szólít meg az Ige, itt gyülekezetről van szó (egyébként Ézsaiás 35-öt idézi itt az Újszövetség, az Ószövetséget idézi): „a lankadt kezeket, a megroskadt térdeket erősítsétek meg”. Amikor az Isten vezet, amikor próbákon vezet keresztül, vagy különböző nehézségek támadnak az életben, akkor legyetek ott egymás mellett, segítve egymást.

Azután így szól a közösségről, a közösség fontosságáról, funkciójáról: a gyengéket erősíteni kell – hiszen ez a legnagyobb hőstett. Erősíteni a gyengéket! Ilyet olvasunk: „egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon”. Emlékezzünk a Karmel-hegyi istenítélet történetére: „Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig a Baal, akkor őt kövessétek!” – akkor imádjátok a Baalt. Nos a kétfelé sántikálás, az nagyon könnyen bekövetkezhet, és ez megtéveszthet embereket. Ezért keresztyének: egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon – a közösségről van szó. A közösségről, mert a közösségekben és a közösség által Isten sok áldást és segítséget akar adni az egyénnek. Mert az egyén az egyedül nem nagyon tud létezni. Válságba kerül.

Aztán ilyet olvasunk – szintén az egész közösségnek szólva: „vigyázván, hogy Isten kegyelméből senki el ne szakadjon”. Hogy senki el ne szakadjon! Sőt: folytatódik tovább is, és itt az 5Mózes 29 egyik mondatára utal ez az újszövetségi szakaszunk: „ügyeljetek arra, hogy senki ne hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön”. Egészen megdöbbentő, de a Zsidókhoz írott levél olvasása közben nem az! De egészen megdöbbentő, ez a rövid kis szakaszunk tele van ószövetségi idézettel. Mondhatnánk azt is, semmi új nincs benne. Az isteni kijelentés korábbi évszázadainak mondatai az Újszövetség-összefüggésben összerendezve szólítanak meg minket.

Igen, vigyázni, hogy az Isten kegyelmétől el ne szakadjunk. Mert ez a veszedelmes, amikor valaki az Isten kegyelmétől kezd eltávolodni! És a közösségnek van feladata, hogy segítsen, nehogy messze sodródjon valaki végzetesen. Nehogy a keserűség gyökere felnövekedjen. Mert olykor lehet keserűség a szívben! De, hogy ez teljesen eluraljon egy-egy embert, itt van a közösségnek is feladata.

És még egyet említsünk meg fölolvasott szakaszunkból a közösségre vonatkozóan: „törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre”. Törekedjetek! Csupa többes szám volt végig az eddig fölolvasott Ige: a lankadt kezek megerősítése, az egyenes ösvényen járjatok, a törekedjetek. Vagyis a közösségnek nagyon-nagyon sok és nagyon hasznos, áldásos szerepet adott az Isten. És mielőtt valaki azt mondaná, no akkor mégis az ipari forradalom előtti korábbi évszázadok, évezredek gyakorlatának volt igaza, amikor keményen leuralta a közösség, a társadalom, a hatalmas egyház az embereket, kicsit korlátozva is azok szabadságát, nézzük, hogyan folytatódik a szakaszunk.

Ilyet olvashattunk: „Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau, aki egyetlen tál ételért eladta elsőszülöttségi jogát”. Itt meg a személyhez érkeztünk. Itt egy emberről van szó. Egy emberről, a személyről van szó, a személyes felelősségről van szó. Bár a közösség is tagokból áll, a test is tagokból áll, emberekből áll, van közösségi felelősség, de van személyi felelősség is. Ézsau, aki a pillanatoknak élt – és megint egy ószövetségi történetet hoz elő ez az újszövetségi szakasz –, mondhatnánk, hogy a hasának élt, a fogyasztásnak élt: most, de azonnal, mindenáron az áldást, amit az Isten hosszú távon ígért (az elsőszülöttségi áldást). Odaadom, csak most legyen! De azonnal. Én most éhes vagyok, nekem most erre van szükségem, nekem az a főzt kellene, amit megfőztél, add ide, én sokkal többet adok érte. Mert azt a sokkal többet én semminek tekintem. És ha te olyan bolond vagy, hogy az Isten ígéretei neked többet érnek, mint pillanatnyilag az, hogy tele tömheted a gyomrodat, hát akkor köttessék meg az üzlet.

Személyes felelősség – igen, nagyon fontos. Tulajdonképpen Ézsaut így jellemzi itt az Újszövetség, hogy istentelen. Nem istentagadó, hanem ebben a helyzetben Isten nélkül döntő ember. Nem az Isten ígéretének összefüggésében nézi a pillanatot, hanem a pillanat uralja le az életét, és utasítja el azt, amit az Isten neki ígért, az elsőszülöttségi jogáldás keretében.

A személyes felelősség – a személyes felelősségnek a másik oldalát is előhozza ez a bibliai szakaszunk, az ószövetségi Ézsau történetet idézve, amikor így folytatja: „tudjátok, hogy később, amikor örökölni akarta az áldást, elutasították, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste” – van ilyen. A megtérés lehetősége nem halálunk napjáig garantált. „Ej ráérünk arra még” – bár azt sem tudjuk mikor lesz!

A megtérés ma. A megtérés, amíg lehet; most, amikor kapod. Nincs garantálva, hogy sokáig halogathatod, és majd akkor megtérsz. Lehet, hogy keresni fogod, de akkor már nem találod meg. Nem azért, mert messze lesz az Isten, hanem mert annyira megkeményedsz! Gondoljunk az ószövetségi fáraó történetére: Annyira belekeményedett abba, hogy itt én vagyok a világ ura, én vagyok az Isten! Kicsoda az az Isten, aki…? Nem és nem, és a birodalom is rámehet, de akkor sem engedek annak az Istennek! – megkeményedik! És az Isten hagyja egy idő múlva, hogy belekeményedjen az ember egy rossz döntésébe. És utána (bár hallja az Igét), de a madarak fölkapkodják, a szív kemény lesz, mint az a bizonyos…(?)

A személyes felelősség. Látjuk, egy rövid bibliai szakaszon belül megjelenik az, ami az egész Szentíráson végigvonul: a közösségi és a személyes felelősség. Mind a kettő.

Az igehirdetés címét is innen próbáltam kölcsönözni: Szabadság magányából az önként vállalt közösség áldásáig. Mert a modern ember a szabadság magányába zuhant. Amikor nem kell a közösség: majd én! Amikor a világ tudatosan szétrombolja a közösségeket – a személyi szabadság istenítésének címén. És ezzel a személyeket hozza nehéz helyzetbe, az egyéneket hozza nehéz helyzetbe, amikor túlhajtja a személyes szabadság és felelősség kérdését.

Melyiket részesítsük előnybe? A közösséget? A személyt? Ez egy állandó kérdése az emberi történelemnek. És ha erre nem adunk egészséges választ, akkor ne csodálkozzunk, hogy mi magunk generálunk nagyon-nagyon sok bajt önmagunknak.

Melyiket részesítsük tehát előnyben? Ha megnézzük tehát a mi európai történelmünket, ami természetesen nem ilyen vonalszerűen választható két részre, mert ez egy hosszú átalakulási folyamat, de röviden így jellemeztem, hogy az ipari forradalom előtt – más kifejezéseket is lehetne mondani, felvilágosodást és jó néhány más kifejezést is. Nos az ipari forradalom előtt, ahol a közösséget részesítették szinte kizárólagos előnyben az egyén rovására, vagy pedig az utóbbi évszázadok napjainkban is ható eredményét, ahol az egyén fontosabb a közösséggel szemben – melyiket részesítjük előnyben? Merthogy egy sajátos helyzetbe kerültünk ma élő emberek. Sokaknál az a bizonyos tulajdonított identitás: nem biztos, hogy azonosult vele, de ha úgy szokták, ha a külső körülmények, az állam is azt mondja, akkor azt úgy csináljuk! Ez volt sok évszázadon át Európában. Sokaknál ez a tulajdonított identitás már nincs. Már nincs! A személyes döntés alapján megfogalmazott identitás meg még nincs! És itt vagyunk a modern ember életérzésénél. Két szék közül a földre került nagyon sok ember és a mi mai világunk.

Vajon mi keresztyének mit tudunk tenni? Egyáltalán mi hol vagyunk? Mi hogyan gondolkozunk, és hogyan cselekszünk? Tehát sokaknál már nincs meg – amit röviden így is lehetne jellemezni: a szokásokhoz igazodó ember. Nem a meggyőződéséhez – a szokásához. Sokaknál ez már nincs, mert a szokások nagy részét is szétverték, még a jó szokásokat is, de kortársaink jelentős részének pedig, nincs személyes döntése, hitbeli elkötelezettsége. Ez a már nincs és még nincs – földre került, elbizonytalanodott, és ez a bizonyos depresszív alapérzés, ezek a félelmek, ez az elidegenedés valahol itt gyökerezik mindezekben.

Mondjuk ki tehát – mert az Írás alapján egyértelműen látnunk kell, ki kell mondani a magunk számára és mások számára is – fontos a személyes szabadság és felelősség.

Gondoljunk ilyen Igékre: „Térjetek meg! Jöjj és kövess engem!” – ezt nem lehet átpasszolni, hogy majd a közösség döntsön helyettem, én meg megyek a csapattal. Igenis, az Ige egyértelműen újra és újra felszólít, hogy választanod kell. De ugyanakkor ugyanez az Írás, amelyik fontosnak tartja a személyes döntésünket, fontosnak tartja, és nagyon szükségesnek tartja a közösséget is. Nem: vagy az egyiket a másik kárára, vagy a másikat az egyik kárára túlhangsúlyozva. Fontosnak tartja a közösséget, a közösség mellé állás segítséget jelentő szerepét és funkcióját.

Valaki így jellemezte korunk emberét: nem mindenki rendelkezik a plurális társadalom által megkövetelt szabad életformálásra alkalmas képességekkel. Egyszerűbben mondom: az emberek zöme képtelen egyedül az élet nagy kérdéseire felelni. Képtelen. Segítség kell. Ez illúzió, hogy túlhajtva: majd az egyén!… az egyén eldönti!… és az egyén, és a személyiség és a személyiségi jog! – ez a túlhajtás, ez válságba sodor. Mert az emberek zöme nem tud közösségi segítség nélkül jó döntést hozni. És ezt komolyan kell venni. Már pedig, ha az emberek zöme nem tud egyedül jól dönteni, akkor identitásválságba kerül. Nem tudja, hova tartozik, nem tudja ő kicsoda, nem tudja, hogy a különböző élethelyzetekben milyen gondolat, milyen értékrend szerint döntsön: miért cselekszem így?

Elképesztő, hogy a mai ember mennyire furcsa módon tud viselkedni. Hangoztat valamit, és teljesen másképp cselekszik. És észre se veszi. Teljesen természetesnek tartja, mert már észre sem veszi, hogy zavarban van. Arról nem is szólva, hogy napjaink az identitásválságba került személyiségeket tekintélyszemélyiségekkel próbálja manipulálni. Ezt röviden így szokták mondani: sztárokat állít az emberek elé. Hogy a sztárok mit csináltak, a hálószobatitkaiktól kezdve, hogy megy-e nyaralni, hova megy nyaralni, és már hányadik és milyen eszközt és házat és egyebet ad el, vagy nem ad el, vagy akkor most fogyózik, vagy nem fogyózik, állandóan csak ezt állítja az emberek elé. És akinek nincs biztos belső tartása, az, az ilyen úgymond tekintélyembereket kezdi majmolni. Azt hiszi, hogy olyannak kell lennie. Itt nem pozitív példaképekről van szó. Olyanokat az Írás is ad elénk. Hanem itt ránk erőltetett tekintélyszemélyiségről. Tehát miközben látszólag a közösségből kiszakítja az egyént, és az egyén személyi szabadságát hirdeti, aközben ugyanúgy manipulálja, csak már nem a közösség, hanem egy másfajta közösség által odatett tekintélyszemélyiségek által.

Melyiket részesítsük tehát előnyben? Mit mond az Ige? Ez a rövid bibliai szakaszunk is (és hogyha az egész Szentírást tanulmányozzuk, akkor az is) azt mondja, hogy mind a kettő fontos, és a kettőnek egyensúlyban kell lenni. Tehát a közösségnek, és a személynek, az egyénnek. Egyensúlyban kell lenni. Az életben megvan a közösségnek a nagyon fontos szerepe. Az Isten teremtési rendjében megvan a személyiségnek is a nagyon fontos szerepe. Vannak kérdések, amire egyénileg kell dönteni, és van nagyon sok kérdés, amihez kell a közösség. Mind a kettő egyformán fontos, ne játsszuk ki egymás ellen, és ne engedjük, hogy kijátszassák velünk egymás ellen.

Egy kicsit hozzá tehetjük: napjainkban lassan a közösséget kell rehabilitálni. De az Írás egyensúlyban tartja. Fölolvasott szakaszunk beszélt arról, hogy együtt a lankadt kezeket, térdeket erősítsétek, hogy egyenes úton járjatok mindannyian, hogy a sánta meg ne botoljon, törekedjetek (többes szám végig) mindenki iránt a békességre, és utána mindjárt beszél arról, hogy emlékezzetek, Ézsau egy fontos ponton személyesen milyen rossz döntést hozott.

Tartsuk tehát egyensúlyban a közösségi és a személyi felelősséget. Mert az Ige, az isteni rend ezt ajánlja nekünk. Mert erre van szükségünk. Hiába változik meg technikai világunk, vagy a világunk technikai értelemben, személyesen a közösség és a személyes felelősség egyformán, egyaránt fontos.

Ezek után csak egy záró kérdés maradhat: én és te hogy döntesz? Mi gyülekezet, hogy döntünk? Megyünk a világ után, és ha a világ a közösséget (mondjuk, ez legyen egy társadalom, netalán egy diktatórikus társadalom), azt isteníti, akkor mi is elnyomjuk a személyiséget?  –  netalán még bibliai Igéket is idézünk hozzá. Ha a világ az egyént isteníti, akkor mi is megyünk abba az irányba? – és netalán még bibliai Igéket is hozzárángatunk a Szentírásból?

Hogyan döntünk, mint gyülekezet, mint egyház? Milyen úton járunk? És milyen úton járunk egyébként? A kérdést is csak így lehet föltenni végül: többes számban, mint közösség, és egyes számban, mint személy.

A szabadság magányából a közösség áldásáig. Igen, az Isten egy olyan rendet adott nekünk, és olyan rendbe hív bennünket a Vele és a népe közösségével való rendbe, amihez kell a személyes döntésünk is (ne a külső kényszer sodorjon ide), amely renden keresztül sok áldást szeretne adni. Ne engedjünk a világ se egyik irányba való elcsúszásának, se a másik irányba való elcsúszásának, hanem vegyük komolyan, és tartsuk egyensúlyban magunk, gyülekezetünk, egyházunk és népünk javára a közösség és a személy szabadságát, felelősségét és szolgálatát. Ámen.

E nagy királynak nálam is zálogja.

Igaz hit által én is vagyok tagja,

Őtet ismerem, mint fő Uramat

És keresztyénnek vallom magamat.

Áldott nevéről bátran vallást tészek,

Szent törvényének követője lészek,

Lelkem és testem hálaadással,

Nékie vallom hív ajánlással.

                               292. dicséret 5. vers

Urunk Istenünk!

Magasztalunk Téged, hogy Te bölcsen elgondoltál mindent, és bölcsen teremtettél. Magasztalunk Téged, hogy elhelyeztél bennünket különböző közösségekbe, ahol felnevelkedhettünk, ahol tanítottak minket. Áldunk Téged, hogy egy népet, egy gyülekezetet hívtál ki Igéd és Szentlelked által ebből a világból, és ennek a közösségnek, a Krisztus-test közösségének, gyülekezetnek tagjává tettél. Magasztalunk Téged Urunk, Istenünk, hogy ugyanakkor képessé tettél arra bennünket, és Igéddel újra és újra szólítasz, hívsz és tanácsolsz, hogy ebbe a közösségbe személyes döntéssel, önként, szív szerint tartozzunk. Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy sok áldást szeretnél adni életünknek a közösség által, a Te néped által, és szeretnéd személyes döntésünk által életünket is áldássá tenni mások számára. Segíts bennünket, hogy ne a világhoz igazodjunk, hanem változzunk meg értelmünk megújulásával, hogy megítélhessük mindig mi a jó, mi a Te akaratod szerint való, hogy ne a világ sodorjon bennünket, hanem a Tőled nyert útmutatás, világosság és bölcsesség szerint éljünk a közösségben. Döntsünk személyesen, és mi legyünk hatással erre a világra. Életünk lehessen ízesítő só, lehessen világosság. Kérünk, hogy életünket és közösségünket, gyülekezetünket újítsd meg a Te Lelked által, és tedd alkalmassá áldás továbbadására.

Könyörgünk mindazokért Urunk, akik az élet személyes kérdéseire nehezen találják a feleletet, válságban lévő felebarátainkért, gyülekezeti tagjainkért. Könyörgünk mindazokért, akik próbák alatt roskadoznak, mindazokért, akik nehezen tudnak eligazodni ebben az összekuszált világban. Segíts, hogy talán életünk által is Hozzád találjanak, általad merítsenek erőt és jó útmutatást. És könyörgünk gyászolókért is, kérünk, hogy a Te vigasztaló szereteted vegye körül az ő életüket és adjon békességet nekik.

Mennyei Atyánk! Könyörgünk gyülekezetünkért és személy szerint egyes tagjainkért, önmagunkért. Segíts, vezess, hogy a Tőled elkészített áldást elnyerhessük, sőt ez az áldás bőséges legyen, és mások felé is tovább áradhasson, egész nemzetünk javára.  Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |