| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Ki vagyok én?

Római levél 8. fejezet 9-17. vers

⁹Ti azonban nem test szerint éltek, hanem Lélek szerint, ha Isten Lelke lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé.

¹⁰Ha pedig Krisztus bennetek van, bár a test a bűn miatt halott, a Lélek életet ad az igazság által.

¹¹Ha pedig annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül, akkor az, aki feltámasztotta a Krisztus Jézust a halottak közül, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által.

¹²Ezért, testvéreim, adósok vagyunk, de nem a testnek, hogy test szerint éljünk.

¹³Mert ha test szerint éltek, meg kell halnotok, de ha a Lélek által megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.

¹⁴Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.

¹⁵Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atya!”

¹⁶Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.

¹⁷Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Siess keresztyén, lelki jót hallani

Régi törvényből harcolni tanulni,

Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni,

Krisztusban bízni.

Jól tudja földön ezt minden keresztyén:

Nem csak fegyverrel oltalmaz az Isten.

Ezt minden népnek tudására adom:

Istenünk vagyon!

Ne ess kétségbe ő nagy jóvoltában,

Az igaz hitben erős légy magadban,

Mint Dávid, úgy jársz párviadalodban,

Hitvallásodban.

161. dicséret 1., 3., és 5. verse:

Sámuel első könyve 17. fejezet 26-45. vers

²⁶Akkor ezt mondta Dávid a mellette álló embereknek: Mi történik majd azzal az emberrel, aki megöli ezt a filiszteust, és megmenti Izráelt a gyalázattól? Mert ki ez a körülmetéletlen filiszteus, hogy gyalázni meri az élő Isten seregét?

²⁷ A nép pedig elmondta neki szóról szóra, hogy mi történik azzal, aki ezt levágja.

²⁸Amikor a legidősebb bátyja, Eliáb hallotta, hogy Dávid az emberekkel beszélget, haragra gerjedt Eliáb, és ezt mondta: Minek jöttél ide, és kire bíztad azt a néhány juhot a pusztában? Tudom, hogy vakmerő vagy, és rosszban töröd a fejed. Csatát akarsz te látni, azért jöttél ide.

²⁹Dávid ezt felelte: Ugyan mit követtem el? Hiszen ez csak beszéd volt!

³⁰És elfordult tőle egy másikhoz, és az is ugyanazt mondta, meg a hadinép is ugyanúgy válaszolt neki, mint az előbb.

³¹Amikor meghallották, mit beszélt Dávid, jelentették Saulnak, ő pedig magához rendelte.

³² Dávid ezt mondta Saulnak: Senki se csüggedjen el emiatt, elmegy a te szolgád, és megvív ezzel a filiszteussal.

³³De Saul ezt mondta Dávidnak: Nem mehetsz el, hogy megvívj ezzel a filiszteussal, mert még fiatal vagy, ő pedig harcedzett férfi fiatal kora óta.

³⁴Dávid azonban így felelt Saulnak: Pásztor volt a te szolgád apja juhai mellett, és ha jött egy oroszlán vagy medve, és elragadott egy bárányt a nyájból,

³⁵utánamentem, leterítettem, és kiragadtam a szájából. Ha pedig ellenem támadt, megragadtam a szakállánál fogva, leterítettem, és megöltem.

³⁶ Leterítette a te szolgád az oroszlánt is, a medvét is: így jár majd ez a körülmetéletlen filiszteus is, mint azok közül bármelyik, mivel csúfolta az élő Isten seregét.

³⁷Azután ezt mondta Dávid: Az Úr, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Menj el, az Úr legyen veled!

³⁸És felöltöztette Saul Dávidot a saját ruhájába, a fejére rézsisakot tett, és páncélba öltöztette.

³⁹Felkötötte Dávid Saul kardját is a ruhája fölé, és járni akart, mert még nem próbálta. Ekkor azonban Dávid ezt mondta Saulnak: Nem tudok én ezekben járni, mert nem próbáltam. Le is vetette Dávid ezeket.

⁴⁰Kezébe vette a botját, és kiválasztott a patakból öt sima kövecskét; beletette azokat a pásztortáskájába, a tarisznyájába, és parittyával a kezében közeledett a filiszteushoz.

⁴¹A filiszteus is elindult, és egyre közelebb jött Dávidhoz, és előtte ment a fegyverhordozója.

⁴²Amikor a filiszteus rátekintet, megvetően nézett Dávidra, mert fiatal volt, pirospozsgás és jó megjelenésű.

⁴³És ezt kérdezte a filiszteus Dávidtól: Hát kutya vagyok én, hogy bottal jössz ellenem? És szidni kezdte a filiszteus Dávidot Istenével együtt.

⁴⁴Ezt mondta a filiszteus Dávidnak: Gyere csak ide, hadd adjam testedet az égi madaraknak és a mezei vadaknak!

⁴⁵Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a seregek Urának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál.

Hova tartozunk? Kihez igazodunk? Hogyan határozzuk meg önmagunkat, önazonosságunkat?

Zelk Zoltán egyik kétsorosa így szól:

FELELJ, HA VAGY

Szélfútta levél a világ.

De hol az ág? de ki az ág?

A falevél, amit az előbb itt eleresztettem, az sodródik. Részben a gravitáció, részben esetlegesen itt ez a kis szélmozgás, az viszi és sodorja. És ilyen a világ Zelk megfogalmazása szerint: „Szélfutta levél a világ. De hol az ág? de ki az ág?”

Hová tartozunk? Kihez igazodunk? Hogyan határozzuk meg önazonosságunkat? Hiszen mindennek következménye van. Következménye van, bárhogyan is fogalmazzuk meg saját önazonosságunkat, identitásunkat. Mindegyiknek következménye van az életünkben. A hétköznapjainkban is, az ünnepeinkben, magánéletünkben és munkánkban egyaránt.

A fölolvasott bibliai szakaszunk, úgy gondolom mindannyiunk számára igen jól ismerős, hiszen akik jártak hittanra, talán onnan, vagy éppen a szülő vagy a nagyszülő, talán olvasta a Dávid és Góliát történetét. Ezt még templomba nem nagyon járó, Bibliát nem nagyon olvasó emberek is valamennyire ismerik.

Most ez a történetünk három területre rávilágít. Nevezetesen az önazonosság kérdésében, saját identitásunk megfogalmazásában. Figyeljük meg először is, hogyan próbálta Dávidra rákényszeríteni Eliáb a maga gondolatát, a maga véleményét, hogy ki vagy te! És hogyan próbálta ugyanezt tenni Saul, a király is, mintegy rákényszerítve Dávidra, hogy ki vagy te?

Nagyon sok embernek ilyen rákényszerített önazonossága van, ilyen rákényszerített identitása, amit úgy elfogad. Úgy beletörődik: hát ilyen a világ, ilyen vagyok én is.

Ez a rákényszerítés, amit itt Eliáb tesz, az idős testvér, az idősebb testvér, vagy amit a király, Saul tesz Dáviddal kapcsolatosan, elbizonytalanító kérdések által történik, és nagyon markáns állítások által történik. És a hétköznapi életben gyakran találkozunk mi is ilyennel, amikor akár kérdésekkel próbálnak elbizonytalanítani bennünket emberek, vagy egyértelműen mondják a maguk megfogalmazását, hogy te milyen vagy – kérdés az, hogy és olyannak is kell lennem?

Nézzük, mit olvastunk itt. Az idősebb testvér, Eliáb, ugye a nyolc fiú közül Dávid a legfiatalabb… Az idősebb testvér ezt kérdezi: „minek jöttél ide?” – Ugye a filiszteusok megtámadták Izráelt, és ott állnak szemben a csapatok, nagyon komoly a helyzet, hiszen élet-halál küzdelem következik, és akkor megjelenik itt ez a suhanc – Mit képzelsz te? Minek jöttél te ide? Ez nem kölyöknek való dolog! Pedig nagyon jól tudta Eliáb, hogy miért van itt Dávid. Hiszen Isai, az apa időnként elküldte Dávidot a testvérei után – mert a csapatban három testvér is ott van –, elküldte, hogy híreket hozzon – mert ugye a mobil nem működött –, hogy némi elemózsiát vigyen, hogy valamit tudjon az apa a fiairól. Eliáb tisztában volt vele, hogy Dávidot az apja küldte – az apjuk küldte. Tisztában volt vele, hogy miért. Mégis: minek jöttél te ide? – egy elbizonytalanító kérdés. Aztán egy állítás: „hol hagytad azt a néhány juhot, ott a pusztában?” – Öcskös, te fiatal suhanc, akire még csak néhány birkát lehet rábízni! Figyeljük meg a megfogalmazást: azt a néhány juhot hol hagytad? – Itt komoly katonadolgok vannak! Te kölyök, te mit akarsz itt? Akire csak az a néhány birka bízható. Eliáb megfogalmazása gunyoros, lekicsinylő. Te még csak ilyen kölyök vagy, te csak csendben legyél. Rá akarja kényszeríteni Dávidra, hogy ilyen legyél, így viselkedjél. Hányszor találkozunk mi is hasonlóval az életben!

Másik oldalról pedig: „vakmerő vagy, fejedet rosszban töröd”, vagyis önfejűen a magad akaratából jöttél. Jöttél kíváncsiskodni, látni akarod a küzdelmet, azt hiszed, hogy ez csak valami szórakozás. Aztán Saul is bekapcsolódik, a király is bekapcsolódik, hogy Dávidnak egy olyan önazonosságot adjon, rákényszerítve, amilyen nem Dávid. Nevezetesen, amikor Saulhoz eljut a hír, és odahivatja Dávidot, akkor a király azt mondja Dávidnak: fiatal vagy, te még kölyök vagy. Úgy ahogy a bátyád mondja. Fiatal vagy, te kicsi vagy, te nem mehetsz oda! Te csak legyél kicsi! Maradjunk kicsik!

Hányszor hangzik ilyen, rákényszerített megfogalmazás. És a nagy kérdés az, hogy mindezt, mi így el is fogadjuk? Elfogadjuk: tényleg ilyenek vagyunk? Vagy ilyenekké leszünk, amilyet a környezetünk ránk akar kényszeríteni.

A diktatórikus rendszerek állandóan rá akarnak egy szerepet kényszeríteni a polgáraira. Rá akarnak kényszeríteni valamilyen szerepet. Nem baj, hogy te nem olyan vagy, hogy az nem is illik rád, netalán nem is igazán jó, de valakiknek ez az érdeke. Az atyáskodó állam is rákényszerít mindig az emberekre egy bizonyos gyermeteg szerepet: csöndbe legyél, mi adunk néhány zsömlét, fogd be a szád, majd mi helyetted gondolkozunk! Ez látszólag könnyű életmód, és sokan igen könnyen el is fogadják. De biztos, hogy ilyen rákényszerített identitással lehet sokáig jól, helyesen élni? Amikor kiskorúságban tartják az embereket? Hiszen itt Eliáb is, az idősebb testvér és Saul, a király is, Dávidot kiskorúságban akarja tartani. Te csak maradj ilyen kiskorú, majd mi helyetted döntünk!

Vajon nem cselekedtünk néha helytelen szülői szeretetből hasonlóan? – amikor nem engedjük felnőni a gyermekeinket, hogy önmagukat megtalálják, hogy saját identitásuk legyen. Még 35, 45 vagy 55, vagy netalán még több évesen is a ‘kisfiacskám’ vagyok, aki csak az anyuci főztjét tudja megenni? Így aztán elég nehéz is neki. Bizony nem egyszer lehet látni, hogy vannak emberek, akik el is fogadják ezt. Elfogadják a látszatbékességért, vagy talán, mert ez kényelmes. A helytelen szülői szeretet, amely kiskorúságban tart, nem engedi, hogy felnövekedjen a gyermek. Mert majd mindig mindent anyuci, meg apuci, a kisgyermekem, a kisfiam és a kislányom helyett majd megcselekszi. És úgy gondoljuk, hogy mi nagyon szeretjük, és nagyon szolgálatkészek vagyunk. Pedig tönkretesszük.

Vajon ez a rákényszerített identitás, nem kísérti meg néha az egyházat is? Ha az egyház történelmét megnézzük, bizony voltak időszakok, amikor az egyház úgy rá akart telepedni az emberekre: ne gondolkozzatok semmit se, majd mi közbenjárunk Isten és ember között, mindent elintézünk, ti csak fogadjatok csöndben szót! Amikor kiskorúságban tartanánk másokat, ugyanakkor mindez képmutatásra is nevel, mert nem ilyenek vagyunk, és nem ilyeneknek kellene lenni. Egyfajta rákényszerített önazonosság.

•••

De ebben a nagyon ismert történetünkben van egy másfajta önazonosság is. Érdemes ezt is egy kicsit elemezni, mert bizonyára ma is van mondanivalója számunkra.

Figyeljük meg, hogy Saul, a király, aki azt mondja, hogy „fiatal vagy”, hogy „nem mehetsz”, pár perc múlva azt mondja: „Menj el, az Úr legyen veled!” Milyen kegyesen hangzik: az Úr legyen veled! Beleegyezik. Jó, menjél! Csináld úgy, ahogy gondolod! –mintha te lennél a király küldötte. Úgy néz ki, hogy Dávid megnyerte a király bizalmát. Királyi küldöttként, meghatalmazottként állhat ki, hiszen ugye az alapszituáció az, hogy a filiszteusok közül ez a tagbaszakadt harcos, ez a „mozgó erőd” előállt és párbajra hívott, hogy így döntsék el a küzdelmet. Csak Izraelből senki nem mert kiállni. Még az egy fejjel magasabb Saul sem. Senki nem mert kiállni küzdelemre. És most úgy néz ki, minthogyha Saul, a király, aki ugyan előbb még ellenezte, még gyerekként, suhancként kezelte Dávidot, most azt mondja – végül is valakinek ki kéne állni, mert szégyenben maradunk, én meg nem fogok kiállni –, hát menjél, és az Úr legyen veled! Valami fajta kölcsönzött tekintély: tulajdonképpen én küldelek, én a király, királyi tekintéllyel, királyi küldetéssel mehetsz! De biztos, hogy ettől lesz nagyobb Dávid? Ettől több lesz Dávid?

Ez a fajta viselkedése Saulnak nagyon jól kiábrázolódik a történetünkben úgy, hogy Saul, a király felöltözteti Dávidot. Kezdi ráadni a királyi szerelést, a királyi öltözetet. És az előbbi kölyökből, az előbbi suhancból egyszer csak már királyi küldött lesz. A felszerelés, a ruha, sőt majd a harci eszközök is tekintélyt adhatnak ennek a suhancnak, aki ki fog állni a mi nevünkben küzdelemre. Ez egy tekintélyidentitás, kölcsönzött tekintély. Ez nem Dávid. Megint nem Dávid, hanem a királytól átszármaztatott, de rossz értelemben kölcsönzött tekintély lenne. A saját királyi ruhájába öltöztette Dávidot, rézsisakot adott rá, páncélt adott rá. Ez abban az időben keveseknek volt, mert nem olcsó fegyverek voltak ezek. Íme Dávid egy tekintélyes már-már királyi ember lesz! Micsoda önazonosság! Most már fölbátorodhat! Ha eddig bátor volt, akkor most már kétszer olyan bátor lehetne Dávid, hiszen minden eszköz megvan hozzá: a kor legjobb fegyverei, a királyi küldetés… minden megvan! Most már az önazonosságában úgy megerősödhetett volna ez a Dávid! És nagyon érdemes megfigyelni, hogy Dávid hogy viselkedik. Nagyon tanulságos lehet a mi számunkra, mert hasonlóknak gyakran vagyunk mi is kitéve. Előbb ellenzi – családtag, munkahely, valaki –, aztán meg „jó, csináljad!”. Mintha nagy lelkesedéssel támogatna is. Dávid először, mint hűséges alattvaló, engedelmeskedik. Fölveszi a király ruháját, fölveszi a sisakot, a páncélt, aztán Saul kardját is kezdené felkötni. Először engedelmes. Úgy néz ki, mintha elfogadná ezt az úgymond királyi identitást, azonosságot, hogy innen most már ‘lettem valakivé’ – Eliáb most már egy szavad nem lehet! Különb felszerelésem van, mint neked, a bátyámnak. Jobb harcos leszek majd.

Dávid először engedelmes, most már majdnem királyi tekintélye van. Azért gondoljunk a többi harcosra is Izrael csapatában: hogy nézhettek irigykedve! – A király kegyeibe került, micsoda fegyvereket kap, mi meg itt küszködünk a hétköznapi szegényes fegyvereinkkel.

És ekkor Dávid kimond egy nagyon-nagyon fontos mondatot: „Nem tudok én ezekben járni”. Mai világunk egyik legfontosabb mondata kellene, hogy legyen, mert ma is rengeteg ember nem az, aki… hanem tekintélyidentitást próbál magának szerezni; másokat utánoz – hétköznapi nyelven szólva. Próbál olyan lenni, amilyenek – vagy amilyeneknek a média a sztárokat mutatja – a csinált figurák. Hiszen azok mind csinált figurák. A politikai vezérkartól kezdve, nagyon jól tudjuk, a világ legkülönbözőbb művészeti területein át, ezek csinált figurák. Egész háttérszemélyzet dolgozik azon, hogy milyen legyen nem csupán a frizurája, hanem megjelenésével, szóhasználatával, eszköztárával milyennek mutassa magát. Nem biztos, hogy olyan! Nem biztos, hogy ő az! De mit lehet eladni? Játszd meg azt a figurát!

Nos, Dávid azt mondja, ezt én nem tudom csinálni… ezt a megjátszott figurát… Ez nem én vagyok! Én ebben nem tudok járni. Így nem lehet élni. Úgy nézek ki majdnem, mint a király, mint valami nagy harcos, de ez nem én vagyok.

Vajon ki tudjuk-e mondani… vajon gyermekeink, unokáink ki tudják-e mondani, amikor a világ állandóan őket is csinálni akarja? – Olyan legyél, amilyenek a menők! Tessék megfigyelni, hogy, hogy majmolnak emberek ilyen megcsinált figurákat! És nem áll nekik jól, mert ők nem azok. És nem veszik észre, és talán nem nagyon van, aki segítsen, aki mondja: ez nem te vagy, ez nem illik hozzád!

Dávid, amikor az egész sereg előtt tetszeleghetne, azt mondja: NEM! Még az engedelmességet, az alattvalói engedelmességet is megtagadja. Most már megtagadja, azt mondja: nem tudok ezekben járni. Saul egy fejjel magasabb volt mindenkinél, egyszerűen nem illik rám. Nem csak méretben, hanem gondolkozásmódban, amit ez az egész harci fegyver és királyi öltözet jelent, ez nem én vagyok. Én most itt egy megcsinált figura vagyok, egy esetlen csetlő-botló valakivé lettem. Nevetséges vagyok.

Nem szabad a sztárolt embereket utánozni! Nem szabad azok után mennünk, mert ezek a meghatározottságok, ezek roskasztóak tudnak lenni. Amikor olyannak kéne látszanunk, mint az a valaki, mert én valamiért úgy gondoltam. Mert a barátok és a barátnők is ezt majmolják… mert a szomszédok is így csinálják – akkor én is! Ki tudjuk-e mondani: én ebben nem tudok járni. Ez nem én vagyok! Nekem nem ilyennek kell lennem! Akkor sem, ha a többség olyan! Dávid ki tudta mondani. Először ugyan engedelmes volt, de aztán fölismerte, fölvállalta önmagát, és kimondta: ezen az úton, ezen a kölcsönzött önazonossággal, ezzel a tekintélyidentitással, ezzel én nem megyek egy lépést sem tovább, én így nem tudok élni.

A mi világunkban nagyon sokszor látjuk, hogy nem nagyon tudnak emberek így élni, mégis így próbálnak. 15-ször eladósítják magukat, mert „másoknak megy a szekér!”. Nem tudja, hogy ő 25-ször van eladósodva. Megcsináljuk a figurát, mert ez bizonyos üzleti köröknek érdeke, és akkor mi magunk is néha majmot csinálunk magunkból.

Dávid lepakolja mindazt – a királyi ruhát, királyi kardot –, ami által ő bohóc lett. Ő már nem az, aki.

•••

És akkor nézzük meg a harmadikat. A meggyőződésből vállalt önazonosságot, a meggyőződésből vállalt identitást. Mit mondott Dávid önmagáról? – Ki vagyok én? Azt mondta: „apám juhait pásztorló ember vagyok”. Apám juhait pásztorló. Köszönöm a királyi gúnyát, a királyi fegyvereket, abban én nem tudok járni. Én apám juhait pásztorló ember vagyok. Utal a családjára, utal a feladatára, a munkájára, amit nem is olyan régen még lekicsinyelve mondott Eliáb: „Hol hagytad azt a néhány birkát a pusztában, hogy idejöttél? Rád alig lehet bízni valamit! Még egy komoly nyájat sem lehet bízni!” Azt mondja Dávid: én egy pásztor ember vagyok. Ki vagyok én? – Én egy olyan pásztor ember, akinek egy parittyája van. Nem ez a csúzli, hanem az ókori típusú parittya, ami hasonlított a mi gyerekkorunk csúzlijához, csak éppen az a bizonyos nyél nincs. De a többi rész megvan, és amibe öklömnyi követ tettek, és megpörgetve eresztették el az egyik szárát; és ez egy életveszélyes fegyver volt! Ezért beszélhet Dávid arról, hogy ha a nyájamat védve szembeszálltam a vadakkal (akkor még éltek nagy vadak Palesztinában), az oroszlánt is, medvét is legyőztem… Ez egy veszedelmes fegyver volt, komoly katonai fegyver volt. Katonai csapatoknak volt külön parittyás része. Dávidnak ez az egy fegyvere volt. Nem királyi páncél, nem akkora kard, amitől járni sem tudott, tekintélyt ugyan mutatott, csak éppen alkalmatlan volt számára. Én egy ilyen pásztor vagyok, egy parittyás pásztor, nyáját élet-halálra védő pásztor vagyok. Ez az egyik, amit megfogalmaz, hogy ki vagyok én. Nem az vagyok, akinek Eliáb akar engem… meg akinek te, király. Nem az vagyok, amit rám kényszerítenétek. Nem az vagyok, amit úgy kölcsön adtál nekem Saul az öltözeted által. Dávid kimondja, hogy én az Úr által őrzött ember vagyok. Mert az Úr mentett meg engem, amikor életveszélyben volt a nyáj, meg bizony én magam is. Amikor nagy vadak támadtak a nyájra, meg reám, az Úr őrzött és mentett meg engem. Ez vagyok én. Az Úr által megmentett ember. Persze ügyes parittyás vagyok, de Dávid tisztában van vele, hogy ha az Úr nem őrzi, akkor hiába. És kimeri mondani, hogy én egy Úr által őrzött ember vagyok. Nagyon érdekes ez, hiszen ő pásztor, nyájat őrző ember. És kimondja, hogy nekem van egy nagy pásztorom, aki engem őriz. Ez vagyok én. Ez vagyok én igazán. Sőt csöndesen hozzátehetjük, ezt nem mondja ki, de a történetből egyértelmű és világos, hogy most pedig testvéreimet látogató, számon tartó, a családi kapcsolatokat apám megbízásából ápoló ember vagyok. Most ez szolgálat. Egy küldetésben járok itt. Ez nem kényszer, ez nem úgy kölcsön van, ami nem illik rám egyébként, hanem ez vagyok én. Ez az önként hitből vállalt út, értékrend, közösség – ez vagyok én. Nem szélfútta levél vagyok, amelyik össze-vissza sodródik a különböző hatások között. Dávid hitvallásszerűen ki tudja mondani: az Úr által megmentett ember vagyok – ezt lehet vállalni. Azt, amit ránk kényszerítenek, azt, amit kölcsön kapunk, vagy kölcsön kérünk, azt nem lehet sokáig vállalni. Azt lehet vállalni igazán, ami vagyok, aki vagyok. És Dávid ezt tudja vállalni, bár igen nagy nyomás nehezedett rá. Családi, testvérek… és a hatalom, a király, Saul oldaláról is. Már-már úgy nézett ki – engedelmes alattvalóként –, mintha elsodorta volna ez a nyomás. Aztán van egy pont, amikor azt mondja Dávid: nem, ezen az úton egy lépést nem megyek tovább. Én az Úr által megmentett pásztor vagyok.

És a kulcsmondat, hogy miért vagyok itt. Nem azért Eliáb, amit te mondtál, hogy jöttem harcot látni, kölyökként leskelődni, miközben mások élet-halálra küzdenek a betolakodó emberséggel. Nem, én azért vagyok itt, hogy az egész világnak meg kell ismernie, hogy van Isten – mondja Dávid. Ez egy hatalmas hitvallás. Fölismeri, hogy én most ezért vagyok itt. Igaz, hogy az apám elküldött, hogy vigyél egy kis elemózsiát, meg hozzál híreket a frontról, de nem ezért vagyok itt igazán. Azért vagyok itt, azért küldött engem ide az Isten, hogy az egész világnak meg kell ismernie, hogy van Isten. Gyáván itt áll Izrael csapata, a királlyal, fegyverével és pompájával, és előáll egy Góliát, és mindenki megretten. És ez a Góliát bátran szidalmazhatja az Istent? Azt mondja Dávid: az egész világnak meg kell tudnia, hogy van Isten! És ezért vállalkozik az emberileg lehetetlennek látszóra.

Tegyük föl tehát végül magunknak a kérdést: ki vagyok én? Önazonosságunk, identitásunk milyen, honnan származik? Itt háromfélét láttunk: egy rákényszerítettet, egy kölcsönadottat, a kölcsöntekintélyt, és láttuk a meggyőződésből vállalt identitást.  Ki vagyok én?

A Római levélből ezt hallottuk, Pál apostol így fogalmazta meg: „nem a szolgaság, hanem a fiúság Lelkét kaptuk, aki által Istent Atyánknak nevezzük”. Ez vagyok? Itt nem Isten létének elhívéséről van szó, hanem itt egy olyan bensőséges és erőt adó kapcsolatról, ami az igazi keresztyénség lényege. Ki tudom mondani talán az Apostollal, hogy Isten gyermeke vagyok? Dávid azt mondja: én egy megmentett, Isten által megmentett ember vagyok, és a megmentés szolgálatát vállalom; a juhok mellett most meg népem érdekében.

Isten gyermeke vagyok? József Attila írja egy nagyon rövid kis versében, a Nem emel föl  címűben:

Nem emel föl már senki sem,

belenehezültem a sárba.

Fogadj fiadnak, Istenem,

hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogadj fiadnak, Istenem… Keresztyén emberként igazán csak az a normális identitás, önazonosság, hogy Isten gyermeke vagyok. A világ sok mindent ránk akar kényszeríteni – hogy kik legyünk. Az nem mi vagyunk. Ne vállaljuk föl azt! Isten gyermekeként ugyanakkor ebben a világban kell élnünk – és ahogy a tábor utolsó napi témájában erről beszélgettünk –, de más emberként. Isten által megmentett emberként; mint az Isten hatalmát, erejét, a jelenlétét megtapasztalt ember kell, hogy éljünk ebben a világban, de nem e világ szerint, nem Saul szerint, nem Eliáb szerint… Nem. Istenfélő volt Dávid családja, Eliáb is istenfélő volt, mégis rossz gondolatokat mondtak ki, rossz azonosságot akart rákényszeríteni az öccsére. Ebben a világban Isten gyermekeként bátran harcolhatunk minden kényszer és képmutatás ellen. Hiszen az önazonosságunkat nagyon sokszor ezek a kényszerek és képmutatások, megjátszások veszélyeztetik. Isten gyermekeként, hitvallóan kimondhatjuk, hogy erre a szabadságra, erre a hitben kapott szabadságra, önazonosságra hívogatunk mindenkit. Erre hívunk másokat is. Állj erre a kősziklára! Állj a Krisztusra! Erős légy ebben a hitben, hogy ne sodorjon el a szél! Szélfútta levél a világ, az egész világ – írja Zelk Zoltán. De hol az ág, és ki az ág? Ha valóban keresztyének vagyunk, akkor tudjuk, hogy Ki az ág, és tudjuk, hogy a levél addig él, amíg az ággal kapcsolatban van. Ez az azonosság. Ha az ágról leszakad, a szél fújja össze-vissza. Amíg az ágon van, a vihar tépázhatja, de nem tudja elsodorni. Amíg valóban Isten megmentett gyermekei vagyunk, ugyan jönnek viharok, jönnek mindenféle nyomások családon keresztül, a világból és sok minden helyről. De mégis, biztos helyen vagyunk, nem sodor el a szél.

Merjük fölvállalni és kimondani, hogy Isten által megmentett, az Isten gyermeke vagyok, és erre hívogassunk másokat is.  Ámen.

Uram, kegyes indulatomban  Ím, teszem vallásom:

Ez életemben, halálomban Fő vigasztalásom:

Hogy én az Úr Jézus Krisztusnak Tulajdona vagyok,

Rajtam irgalmas szent voltának Kegyelmei nagyok.

Reménységem neveli bennem  S bizonyossá tészen,

Hogy végre jutalmam énnékem Örök élet lészen,

Melyre is készíti lelkemet És hívja magához,

Hogy szabjam egész  életemet Szent akaratjához.

                                               201. dicséret 1.  és 5. verse

Bocsásd meg Istenünk, hogy Tőled elfordulva engedtük gyakran, hogy mások kényszerítsék ránk gondolataikat, életfelfogásukat. Bocsásd meg Istenünk, hogy olykor kétes értékű ideológiákat, divatokat, embereket utánozva próbáltunk élni, tartalmat adni életünknek, de egy gyönge képmutatásnál alig jutottunk többre.

Magasztalunk, hogy Jézus által bűnbocsátó szeretetedbe fogadtál vissza, és Szentlelked által akarsz vezetni bennünket. Magasztalunk, hogy igazi értelmet, célt, tartalmat, identitást te ajándékozol nekünk.

Segíts oly óvatosan élni ebből a kegyelmedből, szeretetedből, hogy önként, örömmel valljuk, hogy a Te gyermekeid vagyunk, hogy Hozzád tartozunk. Tarts meg a Veled és népeddel való közösségben.

Segíts Urunk, hogy Krisztus-követő életünk által sokan keressék nálad a békesség, az öröm, az új élet forrását. Tedd áldássá hitvalló életünket, családunk, nemzetünk, egyházunk közösségében. Segíts, hogy mint a Krisztusban szabadok, bátran harcoljunk minden embert nyomorító hazugság, kényszer, képmutatás ellen.

Urunk, Istenünk! Téged magasztalunk és Téged vallunk Urunknak, gazdánknak. Készek vagyunk minderről bizonyságot tenni ebben a világban. Ámen.

„Ti azonban választott nemzettség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |