| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Én, az Úr, aki…

Alapige: 2Móz 20,2

Mózes 2. könyve 20. fejezet 2. vers

„Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.”

A Tízparancsolat az, amiről még a nem-templomba járó embereknek is van némi fogalma. Ha a legtöbb embert megkérdezzük, mit gondol, miképp vélekedik róla Isten, a válasz általában az: „én nem tudom, de az biztos, hogy nem lopok, nem ölök, nem csalom meg a társam,” – és az illető sorolja a Tízparancsolatot. Vagyis Istennel végül is jóban vagyok, hiszen nem csinálok rosszat, legyen ő is jóban énvelem, hiszen eleget teszek neki. Sok keresztyént is nehéz kimozdítani abból, hogy ne úgy gondolkozzék, hogy „szabad”, „nem szabad.” Sokszor ennyire redukáljuk le a hitünket, vagyis két színre, a feketére, és a fehérre. Kategóriáink vannak, és utána csodálkozunk, hogy nem keresztyén emberek nem tudnak velünk mit kezdeni.

A héten egy sok éve hívő barátom állt elém, és azt kérdezte, melyik a nagyobb bűn, ha valaki ezt csinálja, vagy azt? Aztán hogy mit mondjon aki, aki ezt vagy azt csinálja. Olyan könnyű ilyenkor előszedni pár Igét, és fejbevágni vele a másikat. Mennyivel nehezebb a másikat szeretni annak, aki, úgy bűnösen, elhibázott lépésekkel, és odaszeretgetni Istenhez! Mennyivel nehezebb megérteni a másik indítékait, a tettei mozgatórugóit, és mindazt, amit megél, mint megmondani neki, hogy ebből, vagy abból a tettedből térj meg, és kész! Hajlamosak vagyunk a keresztyénségből is törvénytárat csinálni, noha az Istennel való kapcsolat a kegyelemről szól. Sőt, a Tízparancsolat is!

Kiknek szól a Tízparancsolat? Nem mindenkihez. Nem azért kapta Isten népe, hogy a világ törvényévé tegye. A Tízparancsolatot az Egyiptomból kiszabadított, Isten által vezetett, etetett és itatott nép kapta. Az a nép, aki ismeri Istent! Nem véletlen, hogy így kezdődik: „Én, az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak Egyiptomból, a szolgaság házából…” És csak mindezek után jönnek csak az egyes pontok. A tízparancsolat, vagyis a Tíz Ige, egészen pontosan, hiszen sehol nem beszél róla a Biblia törvényként, a kegyelemről szól!

Arról szólt Isten népe számára, hogy Isten, aki már bemutatkozott, akit már megismertek a tetteiből, a gondviseléséből, a szabadításáról, a hatalmából, most ad nekik egy útmutatást az élethez. Nem egy távoli kényúr, egy ismeretlen zsarnok, hanem az az Isten, akiről már tudják, hogy szerető, gondviselő, hűséges, és mindenek előtt velük vándoroló. Isten előbb bemutatkozik, és csak mindezek után adja ezeket az Igéket! A Tízparancsolat a kegyelemről szól.

A mi Jézus Krisztussal való kapcsolatunk is erről kellene szóljon. Sokan úgy képzelik az evangélizálást, hogy rémüljenek meg az emberek a bűneiktől, és utána szaladjanak a kereszthez. Olvassuk a fejükre elrontott döntéseiket, hibáikat, bűneiket, még a földbe is tapossuk bele őket, és ekkor majd rohannak Istenhez a kárhozattól és ítélettől való félelmükben. Van, aki mind a mai napig így evangélizál, és van, akiknél tényleg hatékony ez a módszer.

Ugyanakkor, ha végiggondoljuk, hogy mi miért követjük Istent, akkor remélhetőleg nem azt fogjuk mondani, azért mert félünk, hogy megbüntet. Mint az az egykori kisgyerek, akivel egykor még hittanos kislányként találkoztam, és remegve jött minden szombaton a templomba. Soha nem szólt, csak kicsire összehúzta magát, és látszott rajta, ha merne, elmenekülne. Aztán egyszer, amikor újszövetségi történetek jöttek, és Isten szeretetéről volt szó, a kisfiú nem bírta tovább, és ezt mondta: „ez nem igaz! Az apukám mindig azt mondja, hogy Isten meg fog büntetni, ha este nem alszom el gyorsan, vagy nem hozok jó jegyet, és a pokolra kerülök, mert nem vagyok jó, és néha verekszem az iskolában!” Ez a gyerek rettegett Istentől, és emiatti félelméből járt hittanra is. Hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megértette, hogy Isten nem az a kegyetlen valaki, aki gonoszul lesi minden tettét és gondolatát azt figyelve, hogy hogyan fordíthatja ellene.

Isten a kegyelem Istene. Ezért járunk mi is vele. Mert legalább egyszer, de valószínűleg nagyon sokszor megtapasztaltuk, hogy elfogad bennünket, sőt mi több megszabadított. Megszabadított pl. a magányból, a kisebbrendűségi érzéseinkből, a pénz utáni rohanásból, esetleg az alkohol rabságából, hamis önértékelésünkből, vagy bármilyen más rabszolgaságból, amely megrabolt, összetört és kisemmizett bennünket. Atyánkká lett az Isten! Ezért követjük Őt, ezért figyelünk különösképpen is a szavára, hiszen tudhatjuk, amit Ő mond, a mi javunkat szolgálja.

Nézzük csak meg, hogy a hétköznapokban is, kinek a szavára adunk? Akiben tudjuk megbízhatunk, akit szeretünk. Az ilyen embernek jószerivel gondolkodás nélkül követjük a szavát, legyen az orvos, jóbarát, vagy esetleg családtag, a régi időkben uralkodó. Nézzük meg az egyik kereskedelmi csatorna reggeli műsorának a beérkező sms-eit. Az emberek a pártok döntéseit, vagy egyes politikusok cselekedeteit nem objektíven nézik és ítélik, hanem érzelmi, szimpátia alapon. Akit szeretnek, annak a ballépéseit is pozitívan nézik és kommentálják, legrosszabb esetben szépítik elnézően, amelyik felet nem szívleli, annak a legpozitívabb szavát is kiforgatják a tartalomtól teljesen függetlenül.

Az Igének, de azon belül is a Tízparancsolatnak úgy lesz meg az igazi helye az életünkben, ha kapcsolatba kerülünk az azt adó Istennel, aki már a legelső szavaknál bemutatkozik, és emlékeztet, hogy mily hosszú időn át hordozta az övéit. Egy ilyen Istennek jó hallgatni a szavára. Az egyetlen különbség csupán az ebben az esetben Isten és ember között, hogy míg az a másik, akiben megbízunk, esetleg tévedhet, maga is butaságot csinálhat, Isten ezek által az Igék által vezetni akar bennünket. Arra tanítani, hogy hogyan tölthetjük be a küldetésünket, hogyan válhatunk emberekké egy embertelen világban, és hogyan élhetünk egymás javára, és az Ő dicsőségére. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |