|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Vár ránk a világ I.
Lekció: Márk
9,14-29
„Amikor a
tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat
is, akik vitatkoztak velük.
Amint meglátták
Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt.
Ő pedig
megkérdezte tőlük: »Miről vitatkoztok velük?«
A sokaságból
így felelt neki valaki: »Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma
lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát
csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de
nem tudták.«
Jézus így
válaszolt nekik: »Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig
szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!«
Odavitték
hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a
földre esve fetrengett és tajtékzott.
Jézus
megkérdezte a fiú apjától: »Mennyi ideje, hogy ő így van?« Mire ő ezt
válaszolta: »Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy
elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!«
Jézus ezt
mondta neki: »Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki
hisz.«
Erre azonnal
felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: »Hiszek, segíts a
hitetlenségemen!«
Amikor meglátta
Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt
mondva neki: »Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle,
és ne menj bele többé!«
Erre az
felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett,
mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van.
Jézus azonban
kezét megragadva magához térítette, és az felkelt.
Amikor azután
Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: »Mi
miért nem tudtuk kiűzni?«
Ő pedig ezt
mondta nekik: »Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.«”
Textus: Róma
8,19
Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten
fiainak megjelenését.
Reményik Sándor: Lefelé
menet
1
"Elváltozék..."
Köntöse mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már
félelmetes, -
Mégis: a hegyen lakni Vele
jó.
Maradni: örök fészket rakni volna
jó.
De nem lehet. Már sápad a
csoda,
Az út megint a völgybe
lehalad,
Jézus a völgyben is Jézus
marad,
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele
lemegyünk,
Megszabadított szemű
hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig
lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt
csodát,
És lenn, a gomolygó völgyi
borúban,
Az emberben, a
szürke-szomorúban,
Nem látjuk többé az Isten
fiát.
2
Testvérem, társam, embernek
fia,
Igaz: a hegyen nem
maradhatunk,
Igaz: a völgyben más az
alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy
szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked
én,
És botránkozásul vagy te
nekem,
Mégis: legyen nekünk
vigasztalás,
Legyen nekünk elég a
kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes
arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a
Hegyen.
Miről szól ez a vers, ha pár szóban ki akarnánk
fejezni? Arról, hogy vár ránk a világ. A mostani, és a következő héten
ezzel a témával fogunk foglalkozni. Ez vesz körül bennünket. Megnézni, hol
van ránk szükség. Hajlamosak vagyunk behúzódni a saját kis világunkba
kapcsolatainkat tekintve. Pár hét múlva újra eljön az András-szolgálat
ideje, és elkezdtük az előkészületeket az irodában. Többekkel
beszélgettünk, és rá kellett döbbenjünk, hogy azok élete, akik sok-sok éve
keresztyének, egyre inkább beszűkül. Nézzük csak meg a szűkebb baráti
körünket, a mozgásterünket. Annak persze sok oka van, hogy kapcsolataink
átalakulnak, és nem is mindig minden csak rajtunk múlik, de lássuk meg,
hogy szigeteket alkotunk a világban. Vagy a mai ige alapján, azt is
mondhatnám, hegyeket, ahová jó felmenni, és elidőzni.
Jézus
három legkedvesebb tanítványával jön lefelé a hegyről a megdicsőülés után.
Jézus hívja ezeket a tanítványokat, hogy valami egészen különleges
élményben lehessen részük. Mennyi titkok nyílnak meg előttük, és ott a
hegyen egy rövid időre összeér a menny a földdel. Jézus külseje
megváltozik, mennyei valójában mutatkozik előttük Illés prófétával és
Mózessel egyetemben. Különleges percek ezek, a megszólítottság, a
kiválasztottság alkalma. Nem véletlen, hogy Péter megszólalt, és ezt mondta
Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt
lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és
egyet Illésnek.” (Mk. 9,5) Ez az alkalom csak nekik szól, és Istent
nagyon közelinek érzik, félelmetes de ugyanakkor nagyszerű érzés is.
Kiszakadni a világból, és részesévé válni valami különlegesnek, valami
nagyon minőséginek, tartalmasnak, és valódinak.
Sokan
élik meg hasonlóan a keresztyénné válásukat. Azok különösen, akik
felnőttként csöppennek bele ebbe a világba. Megtapasztalják, hogy itt –
minden emberi hiányosságunk és gyarlóságunk ellenére – jobban odafigyelnek
rá. Egyáltalán, egy közösség részévé válik, és ez a közösség elsősorban nem
az emberi közösség volta miatt az, ami, hanem az Istennel való közösség
miatt. Egykor ott a hegyen is azért volt más, mert megláthatták a
dicsőséges Jézust, részesévé váltak a transzcendesnek, és megélhettek egy
még mélyebb kapcsolatot vele, és általa.
Ha nem is ennyire nyilvánvalóan, de mégis
meghatározóan ugyanezt éljük meg itt mi is. A táborban, a vasárnapi
alkalmakon, a hétköznapi kiscsoportokon. Jó nekünk itt lennünk. Jó, mert
évközben van teaház, kerti-party, filmklub, a fiataloknak ilyen-olyan
rendezvény. Innen vannak a barátaink, az ismerőseink. És persze a munka, a
lakás, esetleg a közelebbi, vagy tágabb család által érintkezünk a
világgal, de valahogy mégis hasonlót élünk meg, mint egykor a tanítványok.
Jó nekünk itt lenni. Szinte mindent megkapunk.
Először az Egyesült Államokban figyeltem fel erre. A
gyülekezet, amelyben dolgoztam szinte élettérré lett. A kegyességi
alkalmakon túl oda jártak a gyülekezet tagjai sportolni, könyvtárba, és
mindenféle hétköznapi rendezvényre. Nagyon tetszett ez akkoriban, hiszen
soha nem láttam ilyesmit korábban. Abban a debreceni gyülekezetben, ahonnan
jöttem, abban az időben csak pár alkalom volt hetente, gyülekezeti ház sem
volt még, és legfeljebb mi fiatalok próbáltunk ezt-azt szervezni, nem kis
ellenállásba ütközve az idősebbek részéről eleinte. Akkoriban ez nekem maga
volt a csoda, hogy így is lehet? Milyen nagyszerű ez az egész, így együtt,
szoros közösségben.
Valóban így is lehet, és csudajó, hogy így együtt tud
mozdulni egy gyülekezet, ugyanakkor megvan ennek a maga kísértése is! Ami
az előnye, épp az a hátránya is: elfelejtünk lemenni a hegyről. Olyan jó
nekünk ez a közösség, olyan jó, hogy itt minden igényünk kielégítődik, a
lelki, a szórakozási, és a kapcsolatainkat érintő, hogy egyre inkább ezekre
a falakra szűkül az életünk. Persze ott marad még a tágabb család, meg a
munkahely, de ezek valahogy sokaknál egyre felszínesebbé válnak. Egyik
gyülekezetbe nem járó barátom mondta a múltkor egyik hívő munkatársáról,
hogy neki annyira fáj, hogy a hívőkért folyton otthagyja. A munkájuk
kapcsán utazni kényszerültek, és ő már előre várta, hogy na, végre
beszélgetni fognak egy jót, és az illető észre nem véve barátja vágyát és
igényét, elment ottani ismerőseivel énekelgetni, majd visszatérve a
szállásra lefeküdt aludni. Az ismerősöm elmondta, hogy nem az fájt neki,
hogy elment, hanem az, hogy az ő társaságára már ezek után nem volt igénye,
pedig még ajándékot is vitt neki. Észre sem vette őt szinte, hanem elment
aludni.
Mi észrevesszük-e a környezetünket? Napközben
rohanásunk, gyerekkel, bevásárló szatyrokkal, hivatalokkal való
küszködésünk közben észrevesszük-e a minket körülvevő világot? A boltban,
lakótelepen járva, vagy bérházban lakva észrevesszük-e a másik embert?
Roppant izgalmasak tudnak lenni ezek a pár perces beszélgetések.
Némelyeknek ez jelenti a napi kapcsolatot, mert rengeteg ember él magányosan
fizikailag és lelkileg egyaránt, még akkor is esetleg, ha családtagjai is
vannak. Meghalljuk-e, hogy miről beszélgetnek, szóba elegyedünk-e valakivel
a liftben, vagy a zöldségesnél? Mennyi a kapcsolatunk a külvilággal?
Észrevesz-e bennünket a környezetünk? Vajon mennyit
tud egy átlagos ember erről az épületről? Mit tudnak a nagyerdei
gyülekezetről? A zöldséges, a szemben lakók látják és az erre elhaladók,
hogy itt hetente nagyon sok ember megfordul, vasárnaponként kint beszélget.
De vajon mennyit tudnak a lakótelepen, és a kertvárosban lakók. Tudják-e,
hogy ez a kockaépület egy templom, ahová jó bejönni, ahol több száz ember
talál hetente lelki otthonra idősekkel, középkorúakkal, fiatalokkal és
gyerekekkel?
Jézus ugyanis erre indítja tanítványait. Egyszerűen
le kell menjenek egy idő után a hegyről. A Mennyel való találkozás után
újra visszacsöppennek a világ valóságába. Az elragadtatottságból a
szürkeségbe.
A
hegy lábánál ugyanis nagy sokaság van, és éppen vitatkoznak. Két párttal
találkozunk, az írástudókkal, és az ottmaradt 9 tanítvánnyal, akik mint
később kiderült nem tudtak meggyógyítani egy beteg gyermeket. Ezek az
emberek vitatkoznak. Hogy pontosan miről, az nem fontos. Lehet, hogy a
kudarc okáról, vagy a gyógyítás mikéntjéről, mindegy. Jézus egy vita
közepébe csöppen, aminek ott, és akkor nincs helye. A vitatkozás önmagában
lehet nagyon jó, és építő, hiszen gondolatok és különböző elméletek
találkoznak, és cserélődnek ki. Ez nagyon építő lehet, főleg a teológiában,
a hit szempontjából, de vigyázzunk! Miközben agyalunk dolgokon, és úgy
érezzük, hogy hatalmas igazságokat vágunk egymás fejéhez, el ne
feledkezzünk valamiről, illetve, a jelen körülmények közt valakiről!
A
tömegben ott van ugyanis egy aggódó édesapa, és a beteg fia, akin segíteni
kell! Ezen a gyermeken a leghevesebb, a legmagasröptűbb vita, a legszebb
elmélet se tud segíteni, csak a cselekedet. Az apja tehetetlenül ebben a
forgatagban, és reménykedik. Illetve reménnyel telve érkezett, mert
hallotta, hogy Jézus, és a tanítványai már sokakat meggyógyítottak. És
tessék, most itt állnak a fia fölött, vitatkoznak, és nem történik semmi.
Ez az ember tehetetlenséget érezhetett.
A
gyermeke már pici kora óta beteg, és senki nem segít rajta. Köztünk sokan
érezhettek már hasonlót, ha volt már hosszú ideje beteg, vagy szenvedélytől
megkötözött a családunkban. Segítenénk mi rajta, de nem tudunk.
Próbálkozunk mindenmódon, de a siker elmarad. Jönnek az ismerősök a jó
tanácsokkal, amely ennek, vagy annak bevált, a legkülönfélébb terápiákat
javasolják, orvosokról nem is beszélve, ehhez még esetleg hozzájön néhány
felszínes bibliai jó tanács is, és úgy érezzük, itt már nem is rólunk, vagy
a szerettünkről van szó, mert a mi problémánkkal ki törődik?
Valahogy
így érezhette magát az az édesapa is fiával a karjában, aki fölött ott
álltak a tanítványok és az emberek vitatkozva. Ezek ellen kel ki magából
Jézus, mert most nem a vitának, nem a teológiai okfejtésnek és egyéb
okoskodásnak van meg az ideje, hanem a cselekedetnek. Ezt a gyermeket meg
kell gyógyítani, mert egyszerűen erre van szüksége.
Olvastam
egy életrajzi írást egy keresztyén német zeneszerzőről. Dalokat komponált
egy egyházi rádió és gyülekezetek számára. Megtámadta egy ízületi betegség,
amelynek következtében eldeformálódott az egész teste, képtelenné vált
fogni, járni, tartani magát ültében, majd a szeme világát is elveszítette.
Gyakorlatilag semmilye sem maradt korábbi életéből, hiszen hangszeren
játszani többé nem volt képes, kottát írni sem, csak feküdni, mint egy
kiszolgáltatott csecsemő. Elképzelhetjük, hogy ez nem csupán neki, hanem
feleségének és gyermekeinek is micsoda megpróbáltatásokat jelentett
fizikailag lelkileg és érzelmileg egyaránt. A felesége számolt be a
könyvben ezekről az időkről, hogy milyen sokan jöttek, és milyen sokfélék.
Voltak, akik váratlanul beállítottak, hogy imádkozzanak érte, gyógyulást
ígérve, mások levelet írtak és arra szólították fel, hogy vizsgálja meg az
életét, hátha valami rejtett bűne van, megint mások orvosi tanácsokkal
jöttek. Az asszony leírta, hogy tudta, hogy mindenkit a jószándék vezérelt,
és mindenki segíteni akart, de néha már úgy érezte, nem bírja, mert nem tud
mosolyogni, kedves lenni, amikor ezernyi teendője van, és borzalmasan érzi
magát, nem érti Istent, és csak elfogadja a helyzetet. Elmondta, hogy
voltak olyanok is, akik egyszerűen azzal állítottak be, hogy tudnák
vállalni, hogy hetente 2x elmennek, segítenek a takarításban, és a
főzésben, esetleg pótnagyszülei lesznek a gyerekeknek. Konkrétak voltak, és
amit vállaltak, tették is, nem csupán ígérgettek. Elmondta, hogy az, hogy
végül egy teljesen új életet tudtak kialakítani, hittel és Istenbe vetett
bizalommal, nagyban ezeknek az embereknek volt köszönhető, akik melléjük
álltak nyitott szemmel, és segítettek, ahol tudtak különösebb szavak nélkül.
Ezt nekünk is meg kell tanulnunk, hogy van idő,
amikor lehet, sőt szabad gondolkozni, elméleteket felállítani, tépelődni
dolgokon, különösen az isten dolgain, azokról beszélgetni, másoknak
elmondani, de van, amikor menni és cselekedni kell, mert erre van szüksége
a környezetünkben élőknek. És a tettünk jóval beszédesebb tengernyi szónál.
Jézus korában ennek a gyermeknek az élete forgott
kockán. Epilepsziában szenvedett, ami egy borzalmas betegség. Heves
görcsökkel jár, a tudat elvesztésével is, és még az életet is
veszélyezteti. Ma ezt a betegséget lehet már kezelni, a tüneteket
csökkenteni különböző terápiákkal, gyógyszerekkel, teljes
életmód-változtatással, de meggyógyítani ma sem lehet. A betegség mindig
ott lappang a betegben, bármikor, pl. vibráló fény hatására előtörhet, és
veszélyeztetheti az életét.
Jézus
megy, és ebből a borzalmas betegségből gyógyítja meg ezt a gyermeket. Nem
kérdi ő, hogy kinek a fia, hívő-e a család, vagy nem. Megy, és
meggyógyítja. Jézusban hihetetlen empátia van, amit nekünk is meg kellene
tanulnunk tőle. Ott van előtte a gyermek megkeseredett, hitetlenkedő
édesapja, akinek nem tesz szemrehányást, nem akarja megtéríteni,
elráncigálni bibliaórára, csak ennyit mond: „Ha lehetséges valamit tennem? Minden lehetséges annak, aki hisz”,
és megy és meggyógyítja a fiút. Teljesen. Nemcsak a tüneteket enyhíti,
hanem a betegséget is megszünteti. Neki megvan hozzá a hatalma. Így van ez
ma is.
Ilyen görcsökben fetrengő, önmagukat hol tűzbe, hol
vízbevető emberek ma is vannak, és ránk várnak. A világ tele van ilyen
fiatalokkal, akik keresnek, akik a pokol bugyrait járják meg az őket
kihasználó barátok társaságában, vagy épp arra tanítva, hogy csak a külső
számít, hogy ki mennyire menő, különben looser az ember, de nem veszik
észre őket a rengeteg piercing, fekete ruha, vagy épp smink és aprócska,
mindent megmutató ruhácskák alatt. De lehetne beszélni a különböző
válságokban szenvedő felnőtt generációkról is, akik nem találják a
helyüket, harcolnak a családjuk fenntartásáért, a munkahelyükért, ápolják
betegeiket, de takarják őket a bérházak falai, és nem tűnnek fel a
problémáikkal, mert talán nem igazán szembetűnők, ahogy a tanítványok, és az írástudók is
elbeszéltek, elvitatkozgattak a beteg fiú fölött, ahelyett, hogy
foglalkoztak volna vele, pedig az állapota magáért beszélt.
Az
egyháznak itt hatalmas a felelőssége, és ezáltal nekünk személy szerint
valamennyiünknek is. Észre kell vegyük a másikat, aki valamiben szükséget
szenved, és segítsünk! Hajlamosak vagyunk arra, hogy másokra hárítsuk át a
felelősséget. Pál arról beszél, hogy a világ sóvárogva várja az Isten
fiainak megjelenését. Ezek mi vagyunk. Az emberek nem tudják, hogy Istenre
van szükségük, mert nem ismerik már Istent, az egyházat, a keresztyéneket
mindenki úgy ítéli meg, amilyen konkrét élményeket szerzett. Kevesek
keresnek meg ismeretlenül bennünket. De személye, mindeniknek vonzó. Nem
imitactio Christi-ről van szó, nem az ő életútját újra végigjárni, hiszen
az nem lehet. Az azonban igen, hogy az, a hétköznapjaimat áthassa az Istennel
való kapcsolatom. Ez ki fog sugározni a környezetemre is. Akkor nem fogok
tudni bezárkózni szűk falak közé az életemben, hanem nyitni fogok. Le fogok
menni tudatosan a hegyről az emberek közé, bármennyire is jó az isten
közvetlen közelségében élni, mert oda küldettem.
Akkor
már nem érdekli az embert, hogy a másik hívő-e, vagy sem, hiszen Jézus se
mondta, hogy ha majd hiszel bennem, meggyógyítom a fiadat, nem. Hanem
odament, meggyógyította, és az apa hitt. Hiszen átélte ő maga, hogy Isten
cselekszik az életében.
Ma
Jézus már nem mehet oda közvetlenül ezekhez az emberekhez, hanem csak
rajtunk, tanítványain keresztül. Ugyanakkor cselekedhetünk úgy, ahogyan ő
cselekedett egykor. Először lehajol a nyomorult emberhez, átérzi hihetetlen
empátiával a helyzetét. Nem próféciákat, igeverseket mond, hanem az előtte
álló emberre figyel. Ehhez azonban fontos, hogy magam is rendben legyek
Istennel. Tudjam, hogy ki is vagyok előtte, és vegyem komolyan, hogy
rábízhatunk embereket. Ha én nem vagyok Vele szoros kapcsolatban, nem
leszek képes mások felé sem szolgálni. De nemhogy szolgálni, még csak a
hétköznapjaimat sem megélni. Szükségünk van a Vele való beszélgetésekre, a Róla
való elmélkedésre, és beszélgetésre, az Ő dolgairól való tanulásra.
Ezért kellenek a hegyek az életünkben. Ezért kellenek
olyan minősített, sűrített alkalmak, mint a tábor minden évben, és a hetes
és hétközi alkalmak is, ezért kell a gyülekezet, ahol testvérekre
találhatunk, akik bíztatnak bennünket, és akik ránk is számíthatnak. A
templom az a „hegy”, ahonnan újra és újra el kell induljunk, amelynek a
falai között nem maradhatunk, még lelkileg sem. Emberek bízattak ránk. Így
lehet az lehetséges, hogy ez a közösség ne csak bennünket építsen, hanem
rajtunk keresztül az egész környezetünket. Nem csak a szűket, a családot,
hanem a tágabbat is, a szomszédot, a házban lakókat, a pénztárost a
boltban, az orvosi rendelőben várakozót, a játszótéren lévő másik fiatal
szülőt. Annyi által, hogy vagyunk, és élünk, de tudattalanul átitat, és
részünkké válik a Krisztushoz tartozásunk. Kedves érdeklődő, a másikat
komolyan vevő szavaink, segítőkészségünk és mosolyunk, a másik értékeinek
elismerő észrevétele mind-mind apróság, de az Úrhoz tartozásunkról beszél.
Isten
adja, hogy ott legyen az életünkben a hegyet jelentő hely, a gyülekezet
közössége, amelynek vágyjunk az alkalmaira, ahol fel tudunk töltekezni,
ahol megérezhetjük az Isten közelségét, és erőt meríthetünk, de ott legyen
a tudat is, hogy „a hegyen nem
maradhatunk”, mert a világba küldettünk, amely bár talán nincs
tudatában már, de sóvárogva várja az isten fiainak megjelenését. Ámen.
|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
|