| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

Vár ránk a világ I.

 

 

 

Lekció: Márk 9,14-29

 

„Amikor a tanítványok közelébe értek, nagy sokaságot láttak körülöttük, írástudókat is, akik vitatkoztak velük.

Amint meglátták Jézust, az egész sokaság nyomban megdöbbent, és eléje futva köszöntötte őt.

Ő pedig megkérdezte tőlük: »Miről vitatkoztok velük?«

A sokaságból így felelt neki valaki: »Mester, elhoztam hozzád a fiamat, akiben néma lélek van; és amikor ez megragadja, úgy leteperi őt, hogy tajtékzik, fogát csikorgatja, és megmerevedik. Szóltam tanítványaidnak, hogy űzzék ki, de nem tudták.«

Jézus így válaszolt nekik: »Ó, hitetlen nemzedék, meddig leszek még veletek? Meddig szenvedlek még titeket? Hozzátok őt elém!«

Odavitték hozzá, és amikor meglátta őt a lélek, azonnal megrázta a fiút, úgyhogy az a földre esve fetrengett és tajtékzott.

Jézus megkérdezte a fiú apjától: »Mennyi ideje, hogy ő így van?« Mire ő ezt válaszolta: »Gyermekkora óta. Sokszor vetette tűzbe is, meg vízbe is, hogy elpusztítsa, de ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!«

Jézus ezt mondta neki: »Ha lehet valamit tennem? - Minden lehetséges annak, aki hisz.«

Erre azonnal felkiáltott a gyermek apja, és így szólt: »Hiszek, segíts a hitetlenségemen!«

Amikor meglátta Jézus, hogy összefut a sokaság, ráparancsolt a tisztátalan lélekre ezt mondva neki: »Te néma és süket lélek, megparancsolom neked: menj ki belőle, és ne menj bele többé!«

Erre az felkiáltott, erősen megrázta őt, és kiment belőle. A gyermek olyan lett, mint a halott, úgyhogy sokan azt mondták: vége van.

Jézus azonban kezét megragadva magához térítette, és az felkelt.

Amikor azután Jézus bement egy házba, tanítványai megkérdezték tőle maguk között: »Mi miért nem tudtuk kiűzni?«

Ő pedig ezt mondta nekik: »Ez a fajta semmivel sem űzhető ki, csak imádsággal.«”

 

 

 

Textus: Róma 8,19

 

Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

 

 

 

Reményik Sándor: Lefelé menet

 

1

"Elváltozék..." Köntöse mint a hó.

Olyan szép, hogy már-már félelmetes, -

Mégis: a hegyen lakni Vele jó.

Maradni: örök fészket rakni volna jó.

De nem lehet. Már sápad a csoda,

Az út megint a völgybe lehalad,

Jézus a völgyben is Jézus marad,

De jaj nekünk!

Akik a völgybe Vele lemegyünk,

Megszabadított szemű hegy-lakók

Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.

Elfelejtjük az elsápadt csodát,

És lenn, a gomolygó völgyi borúban,

Az emberben, a szürke-szomorúban,

Nem látjuk többé az Isten fiát.

 

2

Testvérem, társam, embernek fia,

Igaz: a hegyen nem maradhatunk,

Igaz: a völgyben más az alakunk,

Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.

Botránkozásul vagyok neked én,

És botránkozásul vagy te nekem,

Mégis: legyen nekünk vigasztalás,

Legyen nekünk elég a kegyelem:

Hogy láttuk egymás fényes arculatját,

Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.

 

 

Miről szól ez a vers, ha pár szóban ki akarnánk fejezni? Arról, hogy vár ránk a világ. A mostani, és a következő héten ezzel a témával fogunk foglalkozni. Ez vesz körül bennünket. Megnézni, hol van ránk szükség. Hajlamosak vagyunk behúzódni a saját kis világunkba kapcsolatainkat tekintve. Pár hét múlva újra eljön az András-szolgálat ideje, és elkezdtük az előkészületeket az irodában. Többekkel beszélgettünk, és rá kellett döbbenjünk, hogy azok élete, akik sok-sok éve keresztyének, egyre inkább beszűkül. Nézzük csak meg a szűkebb baráti körünket, a mozgásterünket. Annak persze sok oka van, hogy kapcsolataink átalakulnak, és nem is mindig minden csak rajtunk múlik, de lássuk meg, hogy szigeteket alkotunk a világban. Vagy a mai ige alapján, azt is mondhatnám, hegyeket, ahová jó felmenni, és elidőzni.

            Jézus három legkedvesebb tanítványával jön lefelé a hegyről a megdicsőülés után. Jézus hívja ezeket a tanítványokat, hogy valami egészen különleges élményben lehessen részük. Mennyi titkok nyílnak meg előttük, és ott a hegyen egy rövid időre összeér a menny a földdel. Jézus külseje megváltozik, mennyei valójában mutatkozik előttük Illés prófétával és Mózessel egyetemben. Különleges percek ezek, a megszólítottság, a kiválasztottság alkalma. Nem véletlen, hogy Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: „Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk ezért három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek.” (Mk. 9,5) Ez az alkalom csak nekik szól, és Istent nagyon közelinek érzik, félelmetes de ugyanakkor nagyszerű érzés is. Kiszakadni a világból, és részesévé válni valami különlegesnek, valami nagyon minőséginek, tartalmasnak, és valódinak.

            Sokan élik meg hasonlóan a keresztyénné válásukat. Azok különösen, akik felnőttként csöppennek bele ebbe a világba. Megtapasztalják, hogy itt – minden emberi hiányosságunk és gyarlóságunk ellenére – jobban odafigyelnek rá. Egyáltalán, egy közösség részévé válik, és ez a közösség elsősorban nem az emberi közösség volta miatt az, ami, hanem az Istennel való közösség miatt. Egykor ott a hegyen is azért volt más, mert megláthatták a dicsőséges Jézust, részesévé váltak a transzcendesnek, és megélhettek egy még mélyebb kapcsolatot vele, és általa.

Ha nem is ennyire nyilvánvalóan, de mégis meghatározóan ugyanezt éljük meg itt mi is. A táborban, a vasárnapi alkalmakon, a hétköznapi kiscsoportokon. Jó nekünk itt lennünk. Jó, mert évközben van teaház, kerti-party, filmklub, a fiataloknak ilyen-olyan rendezvény. Innen vannak a barátaink, az ismerőseink. És persze a munka, a lakás, esetleg a közelebbi, vagy tágabb család által érintkezünk a világgal, de valahogy mégis hasonlót élünk meg, mint egykor a tanítványok. Jó nekünk itt lenni. Szinte mindent megkapunk.

Először az Egyesült Államokban figyeltem fel erre. A gyülekezet, amelyben dolgoztam szinte élettérré lett. A kegyességi alkalmakon túl oda jártak a gyülekezet tagjai sportolni, könyvtárba, és mindenféle hétköznapi rendezvényre. Nagyon tetszett ez akkoriban, hiszen soha nem láttam ilyesmit korábban. Abban a debreceni gyülekezetben, ahonnan jöttem, abban az időben csak pár alkalom volt hetente, gyülekezeti ház sem volt még, és legfeljebb mi fiatalok próbáltunk ezt-azt szervezni, nem kis ellenállásba ütközve az idősebbek részéről eleinte. Akkoriban ez nekem maga volt a csoda, hogy így is lehet? Milyen nagyszerű ez az egész, így együtt, szoros közösségben.

Valóban így is lehet, és csudajó, hogy így együtt tud mozdulni egy gyülekezet, ugyanakkor megvan ennek a maga kísértése is! Ami az előnye, épp az a hátránya is: elfelejtünk lemenni a hegyről. Olyan jó nekünk ez a közösség, olyan jó, hogy itt minden igényünk kielégítődik, a lelki, a szórakozási, és a kapcsolatainkat érintő, hogy egyre inkább ezekre a falakra szűkül az életünk. Persze ott marad még a tágabb család, meg a munkahely, de ezek valahogy sokaknál egyre felszínesebbé válnak. Egyik gyülekezetbe nem járó barátom mondta a múltkor egyik hívő munkatársáról, hogy neki annyira fáj, hogy a hívőkért folyton otthagyja. A munkájuk kapcsán utazni kényszerültek, és ő már előre várta, hogy na, végre beszélgetni fognak egy jót, és az illető észre nem véve barátja vágyát és igényét, elment ottani ismerőseivel énekelgetni, majd visszatérve a szállásra lefeküdt aludni. Az ismerősöm elmondta, hogy nem az fájt neki, hogy elment, hanem az, hogy az ő társaságára már ezek után nem volt igénye, pedig még ajándékot is vitt neki. Észre sem vette őt szinte, hanem elment aludni.

Mi észrevesszük-e a környezetünket? Napközben rohanásunk, gyerekkel, bevásárló szatyrokkal, hivatalokkal való küszködésünk közben észrevesszük-e a minket körülvevő világot? A boltban, lakótelepen járva, vagy bérházban lakva észrevesszük-e a másik embert? Roppant izgalmasak tudnak lenni ezek a pár perces beszélgetések. Némelyeknek ez jelenti a napi kapcsolatot, mert rengeteg ember él magányosan fizikailag és lelkileg egyaránt, még akkor is esetleg, ha családtagjai is vannak. Meghalljuk-e, hogy miről beszélgetnek, szóba elegyedünk-e valakivel a liftben, vagy a zöldségesnél? Mennyi a kapcsolatunk a külvilággal?

Észrevesz-e bennünket a környezetünk? Vajon mennyit tud egy átlagos ember erről az épületről? Mit tudnak a nagyerdei gyülekezetről? A zöldséges, a szemben lakók látják és az erre elhaladók, hogy itt hetente nagyon sok ember megfordul, vasárnaponként kint beszélget. De vajon mennyit tudnak a lakótelepen, és a kertvárosban lakók. Tudják-e, hogy ez a kockaépület egy templom, ahová jó bejönni, ahol több száz ember talál hetente lelki otthonra idősekkel, középkorúakkal, fiatalokkal és gyerekekkel?

Jézus ugyanis erre indítja tanítványait. Egyszerűen le kell menjenek egy idő után a hegyről. A Mennyel való találkozás után újra visszacsöppennek a világ valóságába. Az elragadtatottságból a szürkeségbe.

 

            A hegy lábánál ugyanis nagy sokaság van, és éppen vitatkoznak. Két párttal találkozunk, az írástudókkal, és az ottmaradt 9 tanítvánnyal, akik mint később kiderült nem tudtak meggyógyítani egy beteg gyermeket. Ezek az emberek vitatkoznak. Hogy pontosan miről, az nem fontos. Lehet, hogy a kudarc okáról, vagy a gyógyítás mikéntjéről, mindegy. Jézus egy vita közepébe csöppen, aminek ott, és akkor nincs helye. A vitatkozás önmagában lehet nagyon jó, és építő, hiszen gondolatok és különböző elméletek találkoznak, és cserélődnek ki. Ez nagyon építő lehet, főleg a teológiában, a hit szempontjából, de vigyázzunk! Miközben agyalunk dolgokon, és úgy érezzük, hogy hatalmas igazságokat vágunk egymás fejéhez, el ne feledkezzünk valamiről, illetve, a jelen körülmények közt valakiről!

            A tömegben ott van ugyanis egy aggódó édesapa, és a beteg fia, akin segíteni kell! Ezen a gyermeken a leghevesebb, a legmagasröptűbb vita, a legszebb elmélet se tud segíteni, csak a cselekedet. Az apja tehetetlenül ebben a forgatagban, és reménykedik. Illetve reménnyel telve érkezett, mert hallotta, hogy Jézus, és a tanítványai már sokakat meggyógyítottak. És tessék, most itt állnak a fia fölött, vitatkoznak, és nem történik semmi. Ez az ember tehetetlenséget érezhetett.

            A gyermeke már pici kora óta beteg, és senki nem segít rajta. Köztünk sokan érezhettek már hasonlót, ha volt már hosszú ideje beteg, vagy szenvedélytől megkötözött a családunkban. Segítenénk mi rajta, de nem tudunk. Próbálkozunk mindenmódon, de a siker elmarad. Jönnek az ismerősök a jó tanácsokkal, amely ennek, vagy annak bevált, a legkülönfélébb terápiákat javasolják, orvosokról nem is beszélve, ehhez még esetleg hozzájön néhány felszínes bibliai jó tanács is, és úgy érezzük, itt már nem is rólunk, vagy a szerettünkről van szó, mert a mi problémánkkal ki törődik?

            Valahogy így érezhette magát az az édesapa is fiával a karjában, aki fölött ott álltak a tanítványok és az emberek vitatkozva. Ezek ellen kel ki magából Jézus, mert most nem a vitának, nem a teológiai okfejtésnek és egyéb okoskodásnak van meg az ideje, hanem a cselekedetnek. Ezt a gyermeket meg kell gyógyítani, mert egyszerűen erre van szüksége.

            Olvastam egy életrajzi írást egy keresztyén német zeneszerzőről. Dalokat komponált egy egyházi rádió és gyülekezetek számára. Megtámadta egy ízületi betegség, amelynek következtében eldeformálódott az egész teste, képtelenné vált fogni, járni, tartani magát ültében, majd a szeme világát is elveszítette. Gyakorlatilag semmilye sem maradt korábbi életéből, hiszen hangszeren játszani többé nem volt képes, kottát írni sem, csak feküdni, mint egy kiszolgáltatott csecsemő. Elképzelhetjük, hogy ez nem csupán neki, hanem feleségének és gyermekeinek is micsoda megpróbáltatásokat jelentett fizikailag lelkileg és érzelmileg egyaránt. A felesége számolt be a könyvben ezekről az időkről, hogy milyen sokan jöttek, és milyen sokfélék. Voltak, akik váratlanul beállítottak, hogy imádkozzanak érte, gyógyulást ígérve, mások levelet írtak és arra szólították fel, hogy vizsgálja meg az életét, hátha valami rejtett bűne van, megint mások orvosi tanácsokkal jöttek. Az asszony leírta, hogy tudta, hogy mindenkit a jószándék vezérelt, és mindenki segíteni akart, de néha már úgy érezte, nem bírja, mert nem tud mosolyogni, kedves lenni, amikor ezernyi teendője van, és borzalmasan érzi magát, nem érti Istent, és csak elfogadja a helyzetet. Elmondta, hogy voltak olyanok is, akik egyszerűen azzal állítottak be, hogy tudnák vállalni, hogy hetente 2x elmennek, segítenek a takarításban, és a főzésben, esetleg pótnagyszülei lesznek a gyerekeknek. Konkrétak voltak, és amit vállaltak, tették is, nem csupán ígérgettek. Elmondta, hogy az, hogy végül egy teljesen új életet tudtak kialakítani, hittel és Istenbe vetett bizalommal, nagyban ezeknek az embereknek volt köszönhető, akik melléjük álltak nyitott szemmel, és segítettek, ahol tudtak különösebb szavak nélkül.

Ezt nekünk is meg kell tanulnunk, hogy van idő, amikor lehet, sőt szabad gondolkozni, elméleteket felállítani, tépelődni dolgokon, különösen az isten dolgain, azokról beszélgetni, másoknak elmondani, de van, amikor menni és cselekedni kell, mert erre van szüksége a környezetünkben élőknek. És a tettünk jóval beszédesebb tengernyi szónál.

Jézus korában ennek a gyermeknek az élete forgott kockán. Epilepsziában szenvedett, ami egy borzalmas betegség. Heves görcsökkel jár, a tudat elvesztésével is, és még az életet is veszélyezteti. Ma ezt a betegséget lehet már kezelni, a tüneteket csökkenteni különböző terápiákkal, gyógyszerekkel, teljes életmód-változtatással, de meggyógyítani ma sem lehet. A betegség mindig ott lappang a betegben, bármikor, pl. vibráló fény hatására előtörhet, és veszélyeztetheti az életét.

            Jézus megy, és ebből a borzalmas betegségből gyógyítja meg ezt a gyermeket. Nem kérdi ő, hogy kinek a fia, hívő-e a család, vagy nem. Megy, és meggyógyítja. Jézusban hihetetlen empátia van, amit nekünk is meg kellene tanulnunk tőle. Ott van előtte a gyermek megkeseredett, hitetlenkedő édesapja, akinek nem tesz szemrehányást, nem akarja megtéríteni, elráncigálni bibliaórára, csak ennyit mond: „Ha lehetséges valamit tennem? Minden lehetséges annak, aki hisz”, és megy és meggyógyítja a fiút. Teljesen. Nemcsak a tüneteket enyhíti, hanem a betegséget is megszünteti. Neki megvan hozzá a hatalma. Így van ez ma is.

           

Ilyen görcsökben fetrengő, önmagukat hol tűzbe, hol vízbevető emberek ma is vannak, és ránk várnak. A világ tele van ilyen fiatalokkal, akik keresnek, akik a pokol bugyrait járják meg az őket kihasználó barátok társaságában, vagy épp arra tanítva, hogy csak a külső számít, hogy ki mennyire menő, különben looser az ember, de nem veszik észre őket a rengeteg piercing, fekete ruha, vagy épp smink és aprócska, mindent megmutató ruhácskák alatt. De lehetne beszélni a különböző válságokban szenvedő felnőtt generációkról is, akik nem találják a helyüket, harcolnak a családjuk fenntartásáért, a munkahelyükért, ápolják betegeiket, de takarják őket a bérházak falai, és nem tűnnek fel a problémáikkal, mert talán nem igazán szembetűnők,  ahogy a tanítványok, és az írástudók is elbeszéltek, elvitatkozgattak a beteg fiú fölött, ahelyett, hogy foglalkoztak volna vele, pedig az állapota magáért beszélt.

            Az egyháznak itt hatalmas a felelőssége, és ezáltal nekünk személy szerint valamennyiünknek is. Észre kell vegyük a másikat, aki valamiben szükséget szenved, és segítsünk! Hajlamosak vagyunk arra, hogy másokra hárítsuk át a felelősséget. Pál arról beszél, hogy a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Ezek mi vagyunk. Az emberek nem tudják, hogy Istenre van szükségük, mert nem ismerik már Istent, az egyházat, a keresztyéneket mindenki úgy ítéli meg, amilyen konkrét élményeket szerzett. Kevesek keresnek meg ismeretlenül bennünket. De személye, mindeniknek vonzó. Nem imitactio Christi-ről van szó, nem az ő életútját újra végigjárni, hiszen az nem lehet. Az azonban igen, hogy az, a hétköznapjaimat áthassa az Istennel való kapcsolatom. Ez ki fog sugározni a környezetemre is. Akkor nem fogok tudni bezárkózni szűk falak közé az életemben, hanem nyitni fogok. Le fogok menni tudatosan a hegyről az emberek közé, bármennyire is jó az isten közvetlen közelségében élni, mert oda küldettem.

            Akkor már nem érdekli az embert, hogy a másik hívő-e, vagy sem, hiszen Jézus se mondta, hogy ha majd hiszel bennem, meggyógyítom a fiadat, nem. Hanem odament, meggyógyította, és az apa hitt. Hiszen átélte ő maga, hogy Isten cselekszik az életében.

            Ma Jézus már nem mehet oda közvetlenül ezekhez az emberekhez, hanem csak rajtunk, tanítványain keresztül. Ugyanakkor cselekedhetünk úgy, ahogyan ő cselekedett egykor. Először lehajol a nyomorult emberhez, átérzi hihetetlen empátiával a helyzetét. Nem próféciákat, igeverseket mond, hanem az előtte álló emberre figyel. Ehhez azonban fontos, hogy magam is rendben legyek Istennel. Tudjam, hogy ki is vagyok előtte, és vegyem komolyan, hogy rábízhatunk embereket. Ha én nem vagyok Vele szoros kapcsolatban, nem leszek képes mások felé sem szolgálni. De nemhogy szolgálni, még csak a hétköznapjaimat sem megélni. Szükségünk van a Vele való beszélgetésekre, a Róla való elmélkedésre, és beszélgetésre, az Ő dolgairól való tanulásra.

           

Ezért kellenek a hegyek az életünkben. Ezért kellenek olyan minősített, sűrített alkalmak, mint a tábor minden évben, és a hetes és hétközi alkalmak is, ezért kell a gyülekezet, ahol testvérekre találhatunk, akik bíztatnak bennünket, és akik ránk is számíthatnak. A templom az a „hegy”, ahonnan újra és újra el kell induljunk, amelynek a falai között nem maradhatunk, még lelkileg sem. Emberek bízattak ránk. Így lehet az lehetséges, hogy ez a közösség ne csak bennünket építsen, hanem rajtunk keresztül az egész környezetünket. Nem csak a szűket, a családot, hanem a tágabbat is, a szomszédot, a házban lakókat, a pénztárost a boltban, az orvosi rendelőben várakozót, a játszótéren lévő másik fiatal szülőt. Annyi által, hogy vagyunk, és élünk, de tudattalanul átitat, és részünkké válik a Krisztushoz tartozásunk. Kedves érdeklődő, a másikat komolyan vevő szavaink, segítőkészségünk és mosolyunk, a másik értékeinek elismerő észrevétele mind-mind apróság, de az Úrhoz tartozásunkról beszél.

            Isten adja, hogy ott legyen az életünkben a hegyet jelentő hely, a gyülekezet közössége, amelynek vágyjunk az alkalmaira, ahol fel tudunk töltekezni, ahol megérezhetjük az Isten közelségét, és erőt meríthetünk, de ott legyen a tudat is, hogy „a hegyen nem maradhatunk”, mert a világba küldettünk, amely bár talán nincs tudatában már, de sóvárogva várja az isten fiainak megjelenését. Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |