| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Vár ránk a világ (2.)

Lekció: János 17,6-23

Textus: Róma 8,18-23

János evangéliuma 17. fejezet 6-23. vers

 »Kijelentettem a te nevedet az embereknek, akiket nekem adtál a világból. A tieid voltak, és nekem adtad őket, és ők megtartották a te igédet.

Most tudják, hogy mindaz, amit nekem adtál, tetőled van; mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem.

Én őértük könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nekem adtál, mert a tieid, és ami az enyém, az mind a tied, és ami a tied, az az enyém, és megdicsőíttetem őbennük.

Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!

Amikor velük voltam, én megtartottam őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, és megőriztem őket, és senki sem kárhozott el közülük, csak a kárhozat fia, hogy beteljesedjék az Írás.

Most pedig hozzád megyek, és ezeket elmondom a világban, hogy az én örömöm teljes legyen bennük.

Én nekik adtam igédet, és a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.

Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.

Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való.

Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.

Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal.«

»De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem;

hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem.

Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél.«

Római levél 8. fejezet 18-23. vers

„Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.

Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.

De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.”

Bevezetés

            Reggelente, amikor készülődni szoktam, bekapcsolom a televíziót, hogy hallgassam a híreket. A héten valamelyik nap teljesen megdöbbentem. Nem volt ez a nap se rosszabb, se jobb a többinél, csak talán én voltam érzékenyebb hangulatban, mindenestre felfigyeltem arra, hogy mi mindenről beszélt a bemondónő. Beszélt a még a hét elején eltűnt 2 és fél éves Dominikáról, aki lehet, hogy nem is a Duna felé ment, hanem elraboltak. Egy török repülőt eltérítettek, Kelet-Kínában súlyos bányaszerencsétlenség volt 181 halottal, úgy tűnik, megdrágul az üzemanyag, és ennek következtében szinte minden, legfőképp a kenyér. A reálbérek értéke ebben az évben 6,4%-kal esett, és permetszerrel befújt nagymennyiségű almát loptak el, a gyors haszon érdekében abból gyümölcslevet csináljanak.

            Ahogy mindezt néztem, úgy éreztem, hogy valami nagy baj lehet a világgal. Próbáltam magam bíztatni, hogy ezek hírek, és általában csak a negatív eseményeknek van hírértéke, hát ezért van ez a válogatás, illetve, hogy abban a pillanatban is gyermekek születtek talán, megelégedett, boldog emberek és családok készülődtek munkába. Csak kisarkítva láttam a világ folyását. Mégis, ott bujkált lelkem mélyén a kérdés, hogy mi a csuda történik ezzel a világgal?

            Különösen erősödött bennem az érzés, amikor az egyik testvér a családi nehézségeit magyarázza, valaki más amiatt kesereg, hogy miután a szomszédja elvágta a TV antennájának a kábeljét, és még elnézést sem kér, egyedül van család nélkül, még a villám is becsap és tönkreteszi a számítógépeit, amelyekkel keresi a kenyerét. Valaki más pedig azt mondta, nagyon jó mindaz, ami itt elhangzik a templomban, de mit csináljon, amikor a munka közben folyton kihasználják, ugráltatják, és keresztyénként még azt is a fejéhez vágják, hogy milyen furcsa?

            A múlt héten, ugyanennek az Igének az elejét olvastam fel a Rómabeliekhez írt levél első részéből. Arról beszéltünk, hogy sokan mennyi sebből véreznek szerte a világban, és hogy milyen nagy szükség van Istenre, illetve az általa küldött emberekre. De mi van a keresztyénekkel, amikor nekünk néha pont ugyanolyan nehéz? Amikor mi is ebben a világban élünk. Bennünket is érnek betegségek, vannak, akiket operálni kell, vannak, akik ezekben a napokban veszítették el szerettüket, és már elfáradtak az állandó küzdésben, hogy emberként viselkedjenek, és embertelen világban folyton békítsenek, tartsák a hátukat miközben minden békétlen körülöttük, és átlépnek rajtuk. És már az sem igazi vigasz, ami ennek az Igének a folytatása, hogy „akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.” (Róma 8,28) Dehát valóban így van ez? Tényleg így van, vagy csak vigasztaljuk vele egymást és önmagunkat, miközben vesztesek, mai szóval élve looser-ek vagyunk a világban mindahányan?

1. A kezdetekről

            A Biblia tanúsága szerint pedig a világ célja Isten dicsőítése. A teremtésben Isten a jóságát és nagyságát jelentette ki, hogy teremtményei hálával és tisztelettel dicsőítsék nevét. A teremtés minden egyes napjának végén Isten végigméri alkotásait, és megállapítja, hogy minden „jó”, vagyis rendeltetésének megfelelően működik. Az utolsó napon, a teremtés csúcsaként megalkotta Isten az embert, teremtői művének koronáját. Az ember ugyan porból teremtetett, és földhöz kötött lény, de az Isten lehelete érte és így élő lélekké lett. Az ember Isten képére teremtetett.

Az istenképűség többek között az ember uralkodói helyzetében áll. Ő lett az Isten tisztének hordozója a földi világban, ezért fenséggel és teljhatalommal van fölruházva. Közvetlen kapcsolatra teremtette Isten önmagával, olyannyira, hogy közvetlenül beszélhettek egymással, például az ember elmondhatta magánya fájdalmát, Isten pedig válaszolt, és megoldást adott neki. Mint minden teremtménynek, az embernek sem lehet más feladata, mint Isten dicsőítése. Pál erről a gondolatról beszél levele elején, amikor azt fejtegeti, hogy Isten az emberrel művein keresztül beszél azért, hogy az ember teremtőjéről beszéljen, és őt magasztalja teremtéséért (Rm 1:20k).

            A bűnesetkor azonban ez szép rend felborult. Az ember a maga kezébe akarta venni az irányítást, lerázta magáról az Istennel való kapcsolat, és a tőle kapott feladat felelősségét. Nem volt többé elegendő számára az a hely és szerep, amire teremtetett, és tudjuk jól Mózes első könyvének elejéből, hogy olyanná akart válni, és akar válni mind a mai napig, mint Isten. Az ember és Isten közötti kapcsolat megszakadásának a következménye az lett, hogy megszakadt a kapcsolat ember-ember között is.

            Kérdezhetnénk, hogyha őszinték vagyunk, hogy nekünk mi közünk van ezekhez a régi, több ezer éves bibliai történtekhez, amire állandóan hivatkozunk innen a szószékről? Az, hogy rólunk is szól. Mi sem vagyunk különbek. Mindaz, amit a hírekben hallottam, vagy amiről keresztyén barátaim panaszkodtak, pontosan ugyanerről beszélt, arról, hogy az ember akar az élet és a halál ura lenni, kezébe venni élete irányítását, és érvényt szerezni saját érdekeinek, vágyainak, akár egy repülőgép eltérítésével, akár az alma ellopásával, nem törődve azzal, hogy hányan betegszenek meg, de akár csak a leghétköznapibb események szintjén a kapcsolatainkban a munkahelyünkön vagy épp a családban. Emberi önzésünk az oka, hogy nehezen bírjuk elviselni, ha a másiknak kicsit jobban megy, előrébb tart, vagy csak jobban odafigyelnek rá, több dicséretet kap. Mindez talán nem tudatos, de a döntéseink sokaságából áll össze, és naponta számtalanszor megtörténik egy-egy kis bűneset, amikor a saját javunkra billen a mérce, és nem Istenre figyelünk, hanem megyünk a saját fejünk után, döntünk, cselekszünk és beszélünk az érdekeink szerint. Az ember elszakadt Istentől, a saját feje után megy, és ennek, a bűnnek a következménye mindaz a szenvedés, fájdalom, halál, ami nap mint nap körülvesz bennünket.

            Végig többes számban beszéltem, mert bizony-bizony miránk, keresztyénekre is érvényes ez. Mi is, van, hogy önzők vagyunk, és noha tudjuk az Úr akaratát, mégis hányszor tudatosan szembemegyünk vele! Mégis van egy nagy különbség. Az, hogy aki egyszer megtapasztalja az Istennel való közösséget, az rádöbben arra, ez így nem mehet tovább. Átéli azt, amit a bűnesetkor Ádám és Éva: azt, hogy az Isten már az édenkertben keresi az embert, utána megy, megszólítja. Mert ugyan az ember el kell hordozza tette következményét, és el kellett hagynia az édenkertet, Isten volt az, aki védelmül ruhát készít neki. Sőt, Ő olyan Isten, aki nem marad ott a paradicsomban, hanem az emberrel ment a szenvedő világba!

Továbbra is ott a szakadék Isten és ember között, amit a bűn okozott, és ott vannak mindezek következményei, de lássuk meg már az Ószövetség alakjainak példájából, (de akár a saját életünk példáján is,) hogy Ő megszólítható, és kereshető. Ő ott van a Izráel háborúiban, ott van az egyéni tragédiáknál, amikor Jákób becsapja apját, és menekül, majd amikor Lábán őt csapja be. Ott van, amikor eladják Józsefet, ott van később a pusztában, amikor nincs mit enni, vagy inni, vagy amikor támad az ellenség. Ő tud Jób szenvedéséről, és ismeri a fogságba hurcolt nép fájdalmát.

            Sőt, olyannyira nem marad Isten kívülálló, hogy Jézus Krisztusban maga is részévé vált a teremtett világnak. Átélte a meg nem értettséget szerettei, és tanítványai részéről, a gyász fájdalmát barátja, Lázár elvesztésekor. Állandóan betegek, testileg, lelkileg sérültek és nyomorékok vették körül, olyanok, akik nagyon elrontották az életüket, akik saját bőrükön tapasztalták meg a bűn nyomorúságát. Vagyis olyanok vették körül, mint mi, akik itt vagyunk.   Nem véletlenül írja az idős János apostol levelében, hogy Isten előbb szeretett minket, ezért szerethetjük és szeressük is Őt (1Jn. 4,19). Isten kezdte el a nagy szeretetet irántunk. Aki átélték, hogy ez a megpróbáló, tényleg gondviselő, néha lesújtó Isten, lényegében szerető Isten, azokra sóvárog ez a világ. Mert ők, vagyis mi, mai tanítványok vagyunk a tanúk.

2. Vár minket a világ

            Igen, a világ tehát első tekintetre valóban nem sokat változott, sőt…. A bűn mintha egyre növekedne. Egyre kevésbé vesszük komolyan Istent, azt, hogy Neki ma is lehet szava hozzánk. Elfelejtkezett már az emberek nagy része arról a felelősségről, amit a teremtéskor adott nekünk Isten, hogy őrizzük, és műveljük a világot. Ez fáj nekünk is, hiszen saját bőrünkön is érezzük a súlyát a hétköznapjainkban, mivel tudjuk, érezzük a különbséget.

            A világ is érzi ezt, és egyre jobban vágyik egy másfajta rendre, egy igazira, amiben a helyére kerülnek a dolgok. Csakhogy bármerre néz, sehol sem lát kapaszkodót, támpontokat. Ezért lesz az egyén önmaga mércéjévé, és talán épp ezért vált ennyire az élet középpontjává érdekeivel, akaratával, mert többre vágyik, és ezt a többet önmaga akarja megvalósítani, önmaga számára. Csakhogy ez a hozzáállás még nagyobb rendetlenséget szül, hiszen önmagam csak másokra taposva, azt megsebezve valósíthatom meg a saját elképzeléseimet. Ha az ember más hozzáállású, valóban kemény ez a világ, még akkor is, ha azt mondja az Ige, hogy ránk, az Isten-fiakra vár!

            Jézus nem ámít minket. A világ akkor sem volt jobb. Ő pontosan tudta, hogy mi vár ránk. Ismerte a világot, amelyért meghalt, ismerte az embert, akiért vállalta a keresztet. Nem véletlenül mondta a tanítványainak, hogy „a békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn. 16,33) Tudta, hogy miről beszél, hiszen Őt is hányszor gúnyolták, hányszor sutyorogtak ellene a háta mögött. Istenről beszélt minden körülötte, és ez nagyon éles tükör volt a környezetének, nem véletlen hát, hogy egészen a haláláig áskálódtak ellene aprólékos műgonddal megtervezve mindent. Nem volt véletlen, hogy Jézus még az utolsó estéjén is értünk, övéiért könyörgött, hiszen a szolga nem lehet nagyobb mesterénél, és ha neki ez volt a sorsa, akkor mi mit várunk mást?

     Ugyanakkor olyan nagyszerű azt látni, hogy Jézus, aki pontosan tudta, hogy milyen ez a világ, és milyen benne az ember, pont ezekért a férfiakért és nőkért, vagyis pont értünk vállalta a keresztet. Hiába kínozták és alázták meg, hiába nem érdemeltük meg, mégsem úgy viselkedett, ahogy méltók lettünk volna rá, hanem egészen odaadta magát értünk. Jézus imádkozó, a Golgotát is vállaló élete által láthatjuk meg, hogy hogyan lehet az Atyával való kapcsolat által felhasználni a szenvedést, de a hétköznapok nehézségeit is elfogadni, átalakítani, majd beépíteni a saját életünkbe, hogy annak tartalma valami új értelmet nyerhessen Isten kezében. „Mindent az élet érdeké­ben alakítsunk át, úgy, ahogy Ő tette! Tanít bennünket, és se­gíteni akar nekünk Jézus Krisztus, aki minden kísértést, vá­dat, szidalmat, sértést átalakított megbocsátássá és szolgálattá. Szeretete által emberebb embert tudott formálni, a saját szenvedéséből megváltást és örök életet. Az élet egyik legnagyobb titkára tanít: ha nem tudunk szenvedést okozó körülményeinken változtatni, nekünk kell emberebbé vál­tozni, homo sapiensből - homo christianusszá, aki át tudja alakítani a szenvedést. Nem ez a Jézus diktál-e Pálban, ami­kor így kezd írni a filippibelieknek: »Szeretném, ha tudná­tok, testvéreim, hogy az én helyzetem inkább az evangélium terjedését szolgálja, mert ismertté lett az egész testőrségben, és a többiek előtt is, hogy Krisztusért viselem bilincseimet, úgyhogy azok többsége, akik testvéreink az Úrban, fogságom körülményeiből bizalmat merítve inkább merik szólni az Is­ten Igéjét félelem nélkül.« (Fil. 1:12-14)” (Gyökössy Endre: Magunkról magunknak, Kálvin Kiadó, Bp. 1992. 184-185.o.)

Hogy ez mit jelent a hétköznapjaimban? Azt, hogy miközben a körülményeim, vagy épp mások lefelé húznak, én felfelé nézek. Minél inkább lefelé nyomnak, én annál erősebben figyelek Jézusra. Ennek megtartó ereje van rám nézve, és önkéntelenül sugárzó ereje van kifelé, a többi ember felé.

Csütörtökön bibliaórán Jakab levelének vége kapcsán a betegségről, szenvedésről beszélgettünk. Nagyon tanulságos volt hallani az ott megélteket a testvérek szájából. Megvallom őszintén, hogy én arra számítottam, ha a kórházról kérdezgetem az ott lévőket, akkor félelmekről, fájdalmakról, kétségekről számolnak be. Mi más jutna az ember eszébe a betegség és a kórház kapcsán. A bizonyságtételek azonban nem erről szóltak. No fájdalomról, szenvedésről igen, de mindennél erőteljesebben arról a bizonyosságról, hogy Jézusra nézve még ez is másképpen élhető meg. Egyszerű, de nagyon őszinte szavakkal meséltek arról, hogy hogyan kaptak erőt hatalmas fájdalmak között, hogyan lehetett szabadulni szenvedélyek rabságából, leli betegségekből, vagy épp megtanulni azzal együtt élni, hogyan lehet nekimenni egy váratlan operációnak Jézus kezébe letett élettel.

Ez a különbség! Nem igaz, hogy az életünk a világban könnyebb lesz. Sőt, sokaknak nehezebb, mert épp a hitük, lelki lényegük által mások, mint a többség, és ettől kezdve még inkább ki vannak téve fájdalmaknak. Nem igaz, hogy bennünket nem érhet betegség, gyász, fájdalom, munkahely elvesztése… stb. Semmivel sem vár ránk jobb sors, mint bárki másra, sőt, a világban nyomorúságunk van – ahogy Jézus mondja.

De mégis ebbe a világba küldettünk, hogy ne kivonuljunk belőle, hanem benne éljünk. Ezért imádkozott értünk Jézus, mert tudta ezt. Nekünk ebben a világban van küldetésünk, mert ahogy láttuk a múlt héten, ez az a világ, amely bizony-bizony nagyon is sóvárogva vár ránk, az Isten fiainak, gyermekeinek megjelenésére.

De hogyan viselhető mindez el mégis? Úgy, hogy nem csupán erre a pár évtizedre tekintünk. A világ azt hirdeti, hogy ennyi az élet, egy pár évtized, és kész, ebből kell kihozni a lehető legtöbbet, ebben kell elérni mindent. Mi is azt mondjuk, hogy egyetlen életünk van, de az örökkévaló. Nem 50-60-70, esetleg 80 év, hanem örökkévaló, amihez mérve ezek az évtizedek egy-egy pillanatnak tűnnek.

Jézus, amikor eljött erre a világra, nem 33 év távlatában volt itt, amiből 3 évet töltött szolgálattal, hanem az örökkévalóság távlatával, mint Isten fia, aki már ott volt a teremtésnél, és aki tudta, hogy az ember megváltása a mindenkori ember üdvösségéért van. Nem azért vállalta, mert megérdemeltük, hanem mert szeretett minket, mindennek ellenére.

Nem véletlenül mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid. 13,14) Ha nem tudok távolabbra tekinteni mint a jelen, könnyen megkeseredhetek, lefagyhat az arcomról a mosoly, elveszíthetem a reményt. Tudunk-e úgy élni, hogy elengedve ezt a világot, és túllátva ezen, látva, hogy a cél nem itt van, hanem jóval túl azon, hogy mit gondolnak rólam mások, mennyire vagyok sikeres, mennyi dolognak vagyok birtokában, sokkal inkább azt látva, hogy mit gondol rólam Isten, nála értékes az életem, és mennyei kincsek birtokában vagyok, a melyeket senki nem vehet el tőlünk.

Ha így tudunk élni, akkor tudtunkon kívül világítani fogunk, ami sokaknak zavaró, mint a mackónak, a szentjánosbogár egy orosz gyermekversben:

Hogy este lett a régi kert felett,

egy sárga arcú, lomha, vén bagoly

egy szentjánosbogárkát kergetett.

»Hol vagy gazember, piszkos, ronda állat?

Most elcsíplek, kitátom rád a számat,

s körmöm közt téplek el, ha megtalállak!«

És akkor a bokorban valahol így szólt a kis bogár:

»Mit vétettem ellened, miért-e hang?«

- S szólt a válasz: »Világítasz bitang!«

            A sötéthez szokott élőlények számára merényletnek tűnik az, ha világosság támad körülöttük. Semmit sem kell, hogy a másik ártson neki, a puszta létét támadásnak, kihívásnak tekinti, mert az világít. De ahol sok kis világ van, még ha pislákol is néha, kisebb lesz a sötétség.

Ne lepődjünk meg, ha kissé idegenként mozgunk ebben a világban Isten fiaiként. A megoldás azonban nem az, hogy kivonulunk belőle, vagy bezárkózunk, hanem az, hogy Istenre tekintve élünk. Ha néha meg is fáradunk, el is csüggedünk, de mégis diadalmaskodunk; egyrészt, mert Isten gyermekei vagyunk, és az Ő dicsőségére élhetünk, másrészt pedig épp ezért küldetésünk is van a világban, amely bár nem tudja, de sóvárogva vár Istenre, akit általunk ismerhet meg! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |