| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

 

Ne faragj képeket!

 

 

 

Lekció: Zsoltárok 57.

Textus: 2. Móz. 20,4-5

 

Zsoltárok könyve 57. fejezet

 

„Könyörülj, Istenem, könyörülj rajtam, mert nálad keres oltalmat a lelkem! Szárnyaid árnyékában keresek oltalmat, míg elvonul a veszedelem.

A felséges Istenhez kiáltok, Istenhez, aki mellém áll.

Segítséget küld nekem a mennyből, csúffá teszi üldözőimet. Isten elküldi szeretetét és hűségét.

Oroszlánok között fekszem, amelyek felfalják az embereket. Foguk lándzsa és nyíl, nyelvük éles kard.

Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!

Hálót vetettek lábaim elé, megalázták lelkemet. Vermet ástak nekem, de maguk estek bele.

Kész a szívem, Istenem, kész a szívem arra, hogy énekeljek és zengedezzek!

Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt!

Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig.

Magasztaljanak téged a mennyben, Istenem, dicsőítsenek az egész földön!

 

 

Mózes 2. könyve 20. fejezet 4. vers

 

„Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak.

Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is harmad- és negyedízig, ha gyűlölnek engem.”

 

 

 

Ki vagyok én, és kinek látnak mások? Illetve kinek gondolom, hogy látnak engem? No és én mit gondolok a másikról? Biztos valamennyiünknek van olyan élménye, hogy kialakított valakiről egy képet, és utóbb kiderült, hogy az illető nem is olyan, amilyennek gondoltuk, akár negatív, akár pozitív irányban. Vagy amikor nekünk mondják utólag, hogy „te, nem is gondoltam volna, hogy…”. Furcsa érzés ez ilyenkor. Hát ilyennek látnak engem? Ezt gondolták rólam? De hát miért, amikor én nem ilyen vagyok! És mi van azokkal, akik nem adtak esélyt, és most ezért nem vagyunk jóban, ezért terjesztenek rólam pletykákat, vagy csak ezért nem ismertük meg egymást?

Valaki bent volt a múltkor a gyülekezetben, és kiselőadást tartott arról, hogy mindenkiről leolvasható, hogy kicsoda, micsoda, milyen a kapcsolata Istennel… stb. Persze, van igazság abban, amit mondott, hiszen pl. a szem a lélek tükre, de finoman mégis elmosolyodtam magamban, hiszen még világosan élt bennem a döbbent arckifejezése, amikor a lelkészt keresve felvilágosítottam, hogy én vagyok az. Mégsem mindig, minden, és mindenki az, akinek látszik. Vagy inkább az, aminek egyáltalán nem látszik.

 

De hát napjainkban erről szól a világ. Milyennek kell lenni? Csinosnak, kigyúrtnak, fiatalnak, függetlennek, több nyelven beszélőnek, ja és boldognak. Mert ugyan mit sulykol belénk a média, ha nem ezt? Egy fiatal rokon leányzó tartott nekem kiselőadást arról, hogy legújabb fiúja fantasztikus, mert pont úgy izmos, ahogy kell, a haja is trendi van vágva féloldalra, a szüleinek vállalkozása van. Igaz ugyan, hogy a barátnői óvják tőle, de ő tudja, hogy „nem olyan”. Az már más kérdés, hogy elhívta megnézni, amíg focizik, de mivel a haverok hazavitték kocsival, a leányka gyalogolhatott haza egyedül. És hiába mondja az ember, hogy azokból a szép izmokból, nem kell tíz év és pocak lesz, a szép szőke hajkoronát valószínűleg egy tar koponya váltja majd fel, és ne erre nézzen, hanem mélyebben, nem is érti igazán, mert ennyi számít. Ahogy sokszor ennyi számít egy-egy munkahelykeresésnél, párkapcsolatnál, mert a kor ezt sulykolja belénk.

 

Ennél már csak az rosszabb, amikor valakiről kialakítunk egy képet, és ahhoz akarjuk formálni. Embertársainkról képeket festünk, és ők is mirólunk. Már eleve tudjuk, hogy kicsodák, és hogy mi kik vagyunk nekik. Mi bújik meg e mögött tudattalanul is? Az, hogy uralkodni akarunk a másikon. Erről szól Bertold Brecht egy írása:

 

Mit tesz ön, kérdezték K urat, ha szeret egy embert?

Festek róla egy képet, mondta K. úr, és törekszem, hogy hasonlítson rá.

Már micsoda, a kép?

Nem, mondta K. úr, az ember a képre.

 

Az ilyen ábrázolások reteszelik el az emberek egymáshoz vivő útját, leszűkítik a felebarátok szabadságát éppúgy, mint amiképpen a fétissé tett teológiai tételek és fogal­mak veszélyeztetik az Isten szabadságát. Hogy ez mit jelent? Azt, hogy oly sokszor Istenről alkotott képünkkel, a róla igaznak vélt teológiánkkal éppen Isten ügyét akadályozzuk. Vagyis ugyanúgy viselkedünk Istennel szemben, mint emberekkel szemben. Mi alkotunk Istenről képet, mi mondjuk meg, hogy milyen, kifaragjuk, mint egy szobrot, amit utána igen nehéz átalakítani. Az pedig már egy teljesen más kérdés, hogy az Úr esetleg egyáltalán nem olyan, csak épp én nem vettem a fáradtságot, hogy megismerjem Őt!

 

Itt láthatjuk a második parancsolat maradandó, sőt fokozott időszerűségét. Ez a parancsolat védi Istent és védi az embert mindenféle ‘képzeletbeli’ kezelhetőségtől és támadástól. Isten szabadsága mellett száll síkra és a felebarátoké mellett – minden illetéktelen beavatkozással szemben. Az Újszövetség vonalán továbbmenve és pon­tosítva mondhatjuk: ez a parancsolat a türelmes és talá­lékony szeretet magatartása mellett beszél – szemben a fiktív képmutatással. Vagyis késztet a valóságos, a sze­mélyes és az élő szeretet gyakorlására.

 

Max Frisch a “Tagebuch 1946-49” c. naplójában különösen is szemléletes magyarázatot fűz a második parancsolat eme értelméhez. „Barátaink, szüleink, nevelőink valamiféle fixa ideája nehezedik sokunkra, mint ősi jóslat. Nem föl­tétlenül kell ezeknek egyenest beteljesülni; hisz még az ellentmondásban is mutatkozik a befolyásuk, abban, hogy nem akarunk olyanok lenni, mint amilyennek má­sok képzelnek... Egy tanítónő egyszer azt mondta anyámnak, hogy soha az életben nem fogja megtanulni a kötést. Anyám ezt a mondást sokszor elmesélte előt­tünk; soha sem felejtette el, soha sem bocsátotta meg; és csak azért is szenvedélyesen és rendkívül jól megtanult kötni. Minden harisnyámat és sapkámat, kesztyűmet és pulóveremet, amit valaha kaptam, végül neki, s eme őt bosszantó jóslatnak köszönhetem”. (uo. 32. lap).

Idevágólag valamit a szeretet felszabadító lehetőségé­ről:

„Figyelemre méltó, hogy épp azokról az emberekről tudjuk megmondani legkevésbé, hogy kicsodák, akiket szeretünk. Egyszerűen: szeretjük őket. A szeretet csodája éppen abban áll, hogy bennünket élő eleven mozgásba emel abban a készségünkben, hogy a másik embert kö­vessük minden lehető kibontakozásban. … A szeretet megszabadít minden kiábrázolástól. Éppen ez benne az izgalmas, a kalandos, a valósággal érdekfeszítő, hogy soha nem tudjuk befejezettnek, elintézettnek látni az embereket, amíg igazán szeretjük őket. … Csupa hallat­lanul sok lehetőséggel, titokkal teli és felfoghatatlan előt­tünk az az ember, akit szeretünk.” (Uo. 30 k.)

Hasonlóképpen van ez Istennel is. A Vele való kapcsolatban legyünk nyitottak, és ne akarjuk se egymásból, de még belőle se faragott képet csinálni. Jusson csak eszünkbe Péter a háztetőn, amikor rádöbben látomása által, hogy Isten számára nincs tisztátalan nép, vagy Jézus, aki Isten szerint másképp értelmezi a szombatot, mint a zsidó tanítók (szintén Istent keresve), és gyógyít. Ne zárjuk be egy merev látásba, hanem legyünk szabadok arra, hogy Ő újabb és újabb mélységet tárjon fel az életünkben, hogy meglepjen bennünket a Vele való kapcsolatunkban. Így fogunk tudni gazdagodni az életünkben, és hitünkben egyaránt, és még inkább vele járni. Ámen.

 

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |