| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Felkészülés András-szolgálatra 1.

János evangéliuma 1. fejezet 35-46. vers

„Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és rátekintve Jézusra, aki arra járt, így szólt: »Íme, az Isten Báránya!«

Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust.

Jézus megfordult, és amikor meglátta, hogy követik őt, megszólította őket: »Mit kerestek?« Ők pedig ezt válaszolták: »Rabbi - ami azt jelenti: Mester -, hol van a lakásod?«

Ő így szólt: »Jöjjetek, és meglátjátok.« Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon; körülbelül délután négy óra volt ekkor.

A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól és követték őt, András, Simon Péter testvére volt az egyik.

Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: »Megtaláltuk a Messiást« - (ami azt jelenti: Felkent).

Odavitte Jézushoz, aki rátekintve így szólt: »Te Simon vagy, Jóna fia: téged Kéfásnak fognak hívni« - (ami azt jelenti: Kőszikla).

Másnap Jézus Galileába akart indulni. Ekkor találkozott Fülöppel, és így szólt hozzá: »Kövess engem!«

Fülöp pedig Bétsaidából származott, András és Péter városából.

Fülöp találkozott Nátánaéllel, és így szólt hozzá: »Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben, akiről a próféták is írtak: Jézust, a József fiát, aki Názáretből származik.«

»Származhat-e valami jó Názáretből?« - kérdezte tőle Nátánaél. Fülöp így válaszolt: »Jöjj, és lásd meg!«”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk , szent Fiad által az Úr Jézus Krisztusban!

Köszönjük az új hetet, a vasárnapot, amikor megjelenhetünk színed előtt. Hálát adunk azért, mert velünk voltál gondjainkban, örömeinkben az elmúlt héten. Köszönjük szeretetedet, hogy bennünket is megszólítottál, gyermekeiddé, munkatársaiddá fogadtál. Tudjuk Uram, nem érdemeljük meg azt, hogy a Te szolgálatodba állhatunk, és reánk is bízol feladatot. A Te kegyelmed olyan nagy, hogy velünk együtt akarod munkádat végezni itt e földön. Tégy erre alkalmas eszközeiddé bennünket, mert mi magunktól erre képtelenek vagyunk. Add, hogy alázatos szívvel tudjunk tanulni, felkészülni arra, amit reánk akarsz bízni. Segíts abban is, hogy meghalljuk küldő szavad, és adj engedelmes szívet is. Add, hogy a földi gondok, a testi gyengeség ne legyen akadálya annak, hogy használni tudd porszem életünket. Áldd meg Uram az Ige hirdetőjét és a hallgatóit. Adj nyitott szívet mindnyájunknak a Te üzeneted meghallására és szívünkbe fogadására. Ámen.

Lukács evangéliuma 10. fejezet 1-9. vers

„Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült.

Így szólt hozzájuk: »Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.

Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.

Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Útközben ne is köszöntsetek senkit.

Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak!

Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.

Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra.

Ha bementek egy városba, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit elétek tesznek.

Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített az Isten országa.

Ha pedig bementek egy városba, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki annak az utcáira, és mondjátok ezt:

Leverjük még a port is, amely városotokból lábunkra tapadt, de tudjátok meg, hogy közel jött az Isten országa.

Mondom nektek: Sodomának elviselhetőbb sorsa lesz azon a napon, mint annak a városnak.«”

Szeretett Testvérek!

Nem tudom, hogy foglalkoztunk-e már magunkban azzal a kérdéssel, azzal a gondolattal, hogy mikorra, melyik istentiszteletünkre hívjuk meg érdeklődő barátunkat. Remélem, azzal a gondolattal foglalkoztunk, hogy meghívjuk. De azzal, hogy mikorra, melyikre? Vajon ezzel foglalkoztunk-e? Átgondoltuk-e?

Egy vallomást szeretnék elolvasni: Az Egyesült Államok nyugati partján, egyik nagyváros peremrészén, vagy külvárosi részében egy jó 20 évvel, tehát két évtizeddel ezelőtt alapított egy gyülekezetet valaki. Ez a gyülekezet ma körülbelül tizenötezer tagot – aktív tagot – számlál. Ez a lelkészkollega írta:

„Keresztyén családban felnőve gyakran éreztem csalódást, amikor hitetlen barátaimat elhívtam a gyülekezetbe. Úgy tűnt, hogy valahányszor sikerült egy barátomat rávennem arra, hogy eljöjjön velem az istentiszteletre, édesapám – történetesen lelkészgyerek is volt az illető – pont azon a vasárnapon prédikált a tizedről. Egy vendégmisszionárius akkor tartott diavetítést. Vagy éppen akkor volt úrvacsora. A meg nem tért barátomnak pont nem arra volt szüksége, hogy ilyeneket halljon, vagy tapasztaljon. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy azokon a hétvégéken, amikor nem vittem magammal hitetlen barátokat a gyülekezetbe, az igehirdetés az üdvtervről szólt. Az járt a fejemben: bárcsak most lennének itt a barátaim! Hétről-hétre bizonytalanságban éltem, mert az igehirdetés központi üzenete előre mindig kiszámíthatatlan volt, az evangélizáció és a tanítás között váltakozott. Végül is letettem arról, hogy hitetleneket hívogassak. A legtöbb gyülekezet hasonló okokból ritkán vonz hitetleneket az istentiszteletére, hiába noszogatja a lelkész a gyülekezet tagjait.”

Szóval mikorra, melyik gyülekezeti alkalomra hívogassuk érdeklődő barátainkat? Melyik lehet leginkább alkalmas nekik? Mert azt nagyon jól tudjuk, hogy a csecsemőnek anyatejre van szüksége. Nagyon jól tudjuk, hogy a kemény eledelt majd később lehet neki adni. De hogy van ez lelki vonatkozásban? Átgondoltuk egyénileg, és átgondoltuk gyülekezeti szinten, hogy valóban vannak olyan alkalmak, amikorra nyugodtan, bátran, jó szívvel lehet, érdemes hívogatni? Mert persze általában is lehet hívogatni, de ennek a lelkészkollegának nagyon igaza van. Hiszen ez olyan lenne, mint hogyha vendégségbe hívnánk családokat, kisgyermekeseket, pici gyermekeseket is, csak éppen tej nem lesz. De lesz jó kemény, tömény fűszeres ennivaló. És az az egy éves gyerek éhen halhat. Vagy ha netalán eszik belőle, akkor meg baja lesz tőle. Megcsömörlik. És legközelebb nem fog hozzánk kívánkozni.

Szeretett Testvérek!

Mit tanulhatunk Jézustól? – Jézus módszereiből?

A fölolvasott bibliai szakaszunkból a Lukács evangéliuma 10. fejezetének első 11 néhány verséből most különösképpen az első két versre figyeljünk, és hogyha az Isten éltet bennünket, akkor a jövő vasárnap és azután folytatjuk ugyanennek a szakasznak a további tanulmányozását. Ezt a három vasárnapot, ezt a három igehirdetést, ezzel a közös címmel foglalnám össze: Felkészülés András-szolgálatra – vagyis hívogatásra. Majd utána lesz egy másik hármas egység is, szeptember második felében.

Mit tanulhatunk Jézustól? Mert érdemes odafigyelni arra, hogy ő hogyan cselekedett.

Először is: azt látjuk és tudjuk mindannyian az Írásból, és bizonyára mindannyian átéltük már, hogy megszólít bennünket, hogy hív bennünket, követésére hív bennünket az Úr. Így tett a tanítványaival, a tizenkettővel is: „Jöjj, kövess engem!”. Így a megszólított emberek elindultak Jézus után. hálót odahagyva elindultak. Tehát megszólít: jöjj és kövess! Remélem, ennek a hívásnak engedtünk, és például ezért vagyunk itt.

Azután Jézus ezt a tizenkettőt maga mellé vette, mindenhova magával vitte, tanította őket, olykor direkt módon, olykor indirekt módon. Magával vitte mindenhova, bevonta mindabba, ami történt, tanítva őket. Vagyis az együttjárás során nemcsak a szavak, hanem a jézusi cselekedetek láttán tanulhattak, felkészülhettek a tanítványok.

És a harmadik mozzanat, hogy ezek után elküldi őket – elküldi őket. Miután felkészítette a szolgálatra, elküldi őket.

A Máté szerinti verzióban így kezdődik ez a szakasz, hogy magához hívta a tizenkettőt, és aztán elküldi őket a misszióba.

Ugyanakkor, emlékszünk bizonyára arra a bibliai szakaszra, amikor pünkösd után a tanítványok kiállnak, nagy erővel tesznek bizonyságot Jézusról – hatalmas sokaság hallgatja, több ezer ember megtér, megkeresztelkedik –, és azután a nép vezetői előrángatják az apostolokat, és meg akarják tiltani, hogy a Jézus nevében szóljanak, és megállapítják: még az, hogy ezek ezt csinálják! de ezek írástudatlan emberek! – mármint hogy nem tanulták úgy az Írásokat, a Bibliát, mint ahogy a nagytanács jó néhány teológiailag is művelt, képzett tagjai – és Jézus ezeket küldte el! Ezeket! Akikről a világ, sőt a korabeli vallásos vezetők is azt mondták: ezek a kor szokása szerint nem kaptak teológiai képzést. De ezek Jézus mellett három éves képzést kaptak, és az többet ért, mint a korabeli teológia.

Az első tehát, amit észre kell vennünk, hogy Jézus megszólít, tanít, felkészít, hogy szolgálatba küldjön. Nem azért tanít, nem azért mondja, hogy jöjjetek velem, hogy itt sütkérezzetek, hogy azt mondjátok: ah, nagyszerű Mesterünk van, érdemes hallgatni! – de csak hallgatni –, hanem menni és cselekedni. Vagyis nem a hallgató tömeg a fontos, hanem a küldetést vállalók a hasznosak. De nyilvánvalóan először hallgató tömeg kell, sokaság kell, akikből lesznek olyanok, akiket megszólít az Isten Igéje.

Ettől a bizonyos kollegától származik az a mondat, amit ide a szószékre fölírtam. Mert ha egyszer mondja el az ember, az elég könnyen elszáll. De ha talán látható is, azért fölolvasom (mert tudom, hogy messziről még ezek a nagy betűk sem biztos, hogy jól olvashatók). De ha látja is az ember, és többször elolvashatja, talán jobban megmarad. Nos, így hangzik ez a mondat: „A gyülekezet egészségét nem azon lehet lemérni, hogy hány embert tud leültetni, hanem azon, hogy hány embert küld – én tettem hozzá – szolgálatba” – hogy egyértelmű legyen, mert a szövegösszefüggésből vágtam ki ezt a mondatot. Tehát a gyülekezet egészségét nem azon lehet lemérni, hogy hány embert tud leültetni – hogy mekkora a temploma, hogy hány pad van benne, és hány ember ücsörög hétről-hétre ott – hanem, hogy hány embert küld szolgálatba. Ne feledjük el, Jézus körül is hatalmas tömeg tolongott. Jézus mondhatta volna, hogy: „nagyon meg vagyok elégedve! mindig ezrek vannak itt! nagyon népszerű vagyok!” Jézus azonban kiválasztott tizenkettőt – és majd most mindjárt folytatjuk a mai szakaszunkkal –, aztán majd hetvenkettőt, és ezeket elküldi.

Na de hát ezrek voltak ott! Néha egymást taposták az emberek! Gondoljunk az ötezer megvendégelésére, ahol az Írás följegyzi, hogy csak férfi ötezer volt. Már pedig nem férfinapot tartottak akkor.

Nos, Jézus megszólít, felkészít, és azt mondja: „menjetek!”. Erről szól a keresztyénség. Nem azt mondja, hogy mindig itt üljetek, és utána soha egy lépést se tegyetek! – hanem, hogy menjetek. Igen, hogy hány embert tud küldeni a gyülekezet, ez mutatja a gyülekezet lelki egészségét. Tömeget a történelemben már sokan összegyűjtöttek, a legkülönbözőbb céllal, ürüggyel, eszközzel, módszerrel. Aztán ez a tömeg eloszlott. Hatalmas népgyűlésekre gondolhatunk. Gondolhatunk még vallásos rendezvényekre is, ahol sok ezer ember megjelent a történelem folyamán. De a gyülekezet akkor erős, hogyha vannak, és egyre többen vannak, akik mennek megszólítani az embereket. Nem akkor erős a gyülekezet, ha sokan ülünk, hanem hogyha ebből a sokból viszonylag sokan megyünk.

A mai szakaszunkban, a Lukács evangéliuma 10. fejezetében így olvastuk: „Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is…” Már tizenkettő volt. És most másokat is szolgálatba állít – mégpedig hetvenkettőt. És elküldte őket. Hetvenkettőt! Hát még ez se sok. Különösen, hogyha a számok bűvöletében élünk. Ha tömegrendezvényekben gondolkozunk – hát, hetvenkettő, ez se sok. Különösképpen, ha arra gondolunk, hogy még ott Palesztinában is nagyon kevés az a hetvenkettő, azon a kicsi területen, hiszen egy Tiszántúlnyi területről van szó.

Jézus elküldött másokat is. Nem egyedül csinálta. Pedig neki micsoda hatalma volt! Az ellenfelei megállapították róla, hogy ember így még nem tanított! És Jézus tizenkettőt, utána egy tágabb kört, hetvenkettőt küld szolgálatba. Nem attól fél, hogy elrontják az ő szolgálatát. Pedig néha elrontották. Neki hatalma volt, nemcsak a természet erői fölött, nemcsak betegségek fölött, hanem a halál fölött is, és mégis azért hív tanítványokat, hogy felkészítse őket, hogy ők menjenek az emberek felé az evangéliummal. Jézus nem egyedül csinálta. Pedig küldhetett volna angyalokat. Emlékezzünk, amikor Péter ott a Gecsemáné kertben előrántja a szablyáját, hogy megvédi Jézust az őt elfogni érkező csapattal szemben: – Tedd helyére a szablyádat! Nem gondolod, hogy nem kérhetnék az én mennyei Atyámtól segítséget, mennyei seregeket? De nem kérte. Nem kérte sem önvédelmére Jézus, sem a misszió vonatkozásában nem angyali seregeket küldött. Tanítványokat küldött, embereket küldött. Olyan embereket, akiket megszólított, akik a Krisztus követésére odaszánták az életüket. Olyan embereket küldött, akiket felkészített. És azután elküldte őket.

A Máté szerinti beszámolóban előtte néhány mondattal olvasunk arról, hogy Jézus látta, megszánta az elgyötört, pásztor nélküli sokaságot. Vajon mi látjuk a bennünket körülvevő elgyötört, pásztor nélküli sokaságot? Vagy csak a veszni való világot látjuk? Aztán hadd vesszen. Jézus látta. A korabeli vezetők nem látták. A tömegről csak úgy nyilatkoztak, lekezelően. Jézus látta és megszánta őket.

És akkor itt eszünkbe kell, hogy jusson Ezékiel könyvéből az Úr szava, ahol a haszontalan pásztorokról van szó, és utána arról szól az Úr Igéje: „Az elveszettet magam keresem meg, az eltévedtet visszaterelem, a sérültet bekötözöm, a gyengét erősítem…”. Jézus ezt az isteni szolgálatot vállalta föl. Amikor ott a názáreti zsinagógában arról beszélt, hogy most van itt az az alkalom, most teljesült be a messiási prófécia. Igen, azért jött, hogy megkeresse az elveszettet, az eltévedtet, azért, hogy gyengét erősítsen, hogy sérültet bekötözzön, mert ő látta, hogy tele van a világ ilyen emberekkel. És a mi világunk is tele van lelkileg sérült, összetört életekkel. A mi világunk is tele van meggyötört emberekkel, akiket meggyötört a gazdasági élet, meggyötört a politika, akiket meggyötört a saját butasága, akiket meggyötört a saját családja, mert ő is meggyötörte őket. Tele van a mi világunk is elveszett, megkeresni való emberekkel. Jézus ebbe az isteni feladatba, ebbe az isteni szolgálatba tanítványokat von be. Most azt olvastuk: hetvenkettőt. A tizenkettő után hetvenkettőt. Érdemes fölfigyelnünk arra is, hogy ennek a számnak van egy szimbolikus jelentése is, hiszen ott az özönvíz története környékén olvasunk Noé utódairól, tudniillik, hogy hogyan származnak, ágaznak szét a népek, és ott, ez a hetvenkettes tulajdonképpen megjelenik, ha nem is számszerűen. Vagyis itt a népekről van szó, mondom más szóval, világmisszióról van szó. Amikor Jézus hetvenkettőt küld ki – a tizenkettő ugye az Izrael tizenkét törzse, a hetvenkettő pedig már itt a népekre utaló szám a maga szimbolikájában. Nos hetvenkettőt küld, világmisszióra indít el, még akkor is (és majd ezzel foglalkozunk a jövő héten a bibliai szakaszunk további része alapján), hogyha egyelőre, még csak ott, Izraelben kellett nekik először tevékenykedniük.

Azt olvassuk, hogy kettesével küldte el őket. Miért fontos ez? Fontos sok szempontból, de leginkább a hitelesség kérdése miatt, hiszen Mózes törvényében az 5Mózes 19-ben olvasunk erről; ott van, hogy minden szó két tanúval erősíttessék meg. Ez a mai napig így van, a bíróságon is. Egy tanú nem tanú. Két tanú kell. Egy irat aláírásához két hitelesítő kell legalább. Nos, Jézus kettesével küldte el őket, a hitelességet próbálja hangsúlyozni ezzel azon túl, hogy egymást segíthetik is, egymást ki is egészíthetik azok, akik mennek, hogy vigyék a jó hírt. Benne van ebben – kettesével – az is, hogy szolgálatunk az nem egyéni, hanem testületi, közösségi szolgálat. Nem egyéni partizánakciókra küld, vagy szabadít fel az Úr, hanem közösségi szolgálatba állít be bennünket. Ez nem azt jelenti föltétlen, hogy akkor mindig számolni kell; hogy „jaj ha egyedül vagyok, akkor én nem lépek egy lépést se, kéne még gyorsan egy másik ember”. Emlékezzünk, hogy Jézus hogyan beszél saját hitelességéről a János 5-ben. Nagyon megdöbbentő, amikor vitatkoznak vele, és Jézus mondja, hogy ő nem vár emberektől dicsőséget, de mégis hiteles mindaz, „mert a ti törvényetekben is meg van írva – mondja Jézus – hogy két tanúval erősíttessék meg”. Nos, mellettem tanúskodik az Atya – mondja Jézus – és még egy másik tanút is megnevez Jézus saját maga mellett: cselekedeteim is tanúskodnak mellettem (tudniillik ott a messiási jelek). Nos a hitelesség, ez a kettős megerősítés, ez nem mindig azt jelenti, hogy két darab embernek kell összefognia, és akkor kettőnek együtt… hanem a hitelességen van a hangsúly, vagyis, hogy cselekedeteink hitelesítsék azt, amit mondunk, és így kettős megerősítéssel hangzik a bizonyságtétel: szavaink által és az életünk által. A kettős megerősítés, ami fontos a hitelesség vonatkozásában.

És érdemes fölfigyelnünk még arra is, hogy amikor az Úr szolgálatba állított hetvenkettőt, akkor mégis azt mondta nekik: „kérjétek az aratás Urát”.

Kérjétek az aratás Urát! – olvassuk a másik evangéliumban is. Vagyis, ez a szolgálat, ez az Úr ügye, amibe bennünket bevon. Ez nem a mi magánakciónk. Nem vérmérsékletünktől függő, hogy az egyikünk nagyon buzgó, és nagyon megy, a másik meg egy csöndesebb alkat – hanem ez az Úr ügye. Ez nem az egyház akciója: – Na, csináljunk már valamit, mert kiürül a templom! Nagy baj van, ha ezért csinálunk valamit. Ez az Úr ügye: kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat – hogy küldjön munkásokat. Kiknek mondja? Azoknak, akiket elküldött. Ne feledjétek el, az Úr ügyében munkálkodtok, és kérjétek a további munkásokat, kérjetek magatok mellé munkatársakat. Könyörögjetek, imádkozzatok azért, hogy még többen, nem csak hetvenketten, hanem sokkal többen legyetek. De ennek van egy nagy biztatása is, mert lesznek csalódások is, ahogy erről olvasunk, Jézus erre is felkészítette tanítványait. Lesznek csalódások, amikor nem fogadják be őket. Akkor is nagy erősítés, nagy bátorítás: ez az Úr ügye.

Nézzük harmadszor. Mi az, amit ma tanulhatunk a fölolvasott Igéből Jézustól?

Az első volt tehát, hogy megszólít, követésére hív, felkészít, és elküld.

A második az volt, hogy szolgálatba állított még másokat is, tudniillik itt: a hetvenkettőt.

És a harmadik, és ez a legmegdöbbentőbb… A legmegdöbbentőbb az – így olvastuk – „ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt és elküldte őket maga előtt”. Nem maga után mondta, hogy gyertek, aztán néha egy kicsit segítsetek már – maga előtt küldte el. Mégpedig így olvastuk, hogy „elküldte őket maga előtt kettesével, minden városba és helységbe, ahova menni készült”. Itt nagyon érdemes megállnunk még: elküldte őket maga előtt. Miért? És hova? Ahova menni készült. Észre kell vennünk, hogy Jézus nagyon tervszerűen cselekedett. Itt egy tervszerű misszióról van szó. Itt egy átgondolt cselekvés-sorozatról van szó. Ahova menni készült. Nem úgy általában mindenhova, hogy jól kifárassza őket, és alig legyen valami eredmény, hanem ahova ő menni akart, amelyik helységbe, és amelyik városba Jézus menni akart, oda küldte el. A többi helyre nem küldte még őket; majd később a világ végső határáig küldi a tanítványokat, és minket is, de itt most oda, ahova ő menni készült. Nagyon fontos tanulság a mi számunkra! Mi nagyon sokszor azt érezzük, hogy falra hányt borsó, amit teszünk; de néha tényleg az, mert tényleg a falra hányjuk a borsót. Nem ott szólunk, ahol már elő van készítve, hanem ott (de ott aztán kitartóan!), ahol semmi fajta nyitottság nincs.

Nos, elküldte őket maga előtt. Miért? Hogy előkészítsék az utat, hogy felkeltsék az érdeklődést Jézus iránt, a megérkezett Messiás iránt. Hiszen várta Izrael a Messiást! Hogy Jézus eljövetelét és szolgálatát előkészítsék. Előkészítsék lelkileg, előkészítsék ismeretben, előkészítsék időbeosztásban. Nagyon fontos kérdés, napjainkban meg különösen.

Emlékezzünk az ókori menyegzői gyakorlatra; az evangéliumi történetekből is nagyon jól látjuk ezt. Hiszen miről volt ott szó? Elküldte a házi úr a megbízottait, a szolgáit, hogy értesítsétek a vendégeket, hogy ti vagytok a meghívottak, ekkor, meg ekkor lesz majd a menyegző. Aztán eltelt néhány hét, és majd ment a második meghívás: immár minden készen van, gyertek. Jézus itt így cselekszik. Menjetek el, jelentsétek be, hogy itt van a Messiás! Tessék beírni a naptárba – ahogy ezt ma mondanánk. Jegyezd elő a naptárba, hogy három, négy vagy öthét múlva legyél szabad abban az időpontban! És majd előtte még megy újra az emlékeztetés: no most lesz, holnap vagy holnapután lesz az, amire hívtalak, ahova vártalak. Előkészíteni… szó szerint bejegyeztetni.

Most a kijáratoknál ott lesz egy ilyen narancsszínű kis lap, és ki-ki, ne csak egyet vegyen magához. Hasonló kis meghívás van ezeken a lapokon, ami tavaly ilyenkor, az úgymond András-szolgálatkor már mindenki számára ismerőssé vált. Egy kis levél kinek-kinek, barátnak, ismerősnek, azoknak, akikkel eddig is beszélő viszonyban voltunk, az Isten dolgairól is beszélgettünk már többször. Azoknak egy meghívás, most is én vállalom ezt, hogy megszólítom őket, de ti viszitek, ti tudjátok, hogy kivel beszéltetek, ki az, kik azok, akikben van némi érdeklődés, nyitottság. És akkor: jegyezd be a naptáradba! – mondhatjuk majd ezeknek –, hogy szeptember 16-án, 23-án és 30-án (most nem egy, hanem három vasárnap) a fél 11-es istentiszteletkor ráérsz? Mert akkor nagyon hívlak a gyülekezetbe! Nem általában hívlak, hogy ha majd egyszer nagyon ráérsz 10 év múlva, akkor gyere el; hanem most, szeptember utolsó három vasárnapján. Jegyezd meg, és én még fogok szólni neked azon a héten, emlékeztetőül felajánlva, hogy elmegyek veled, hogy segítlek, hogy bátorítlak.

Jézus elküldte tanítványait oda, ahova menni készült. Készítsétek elő! Ez azt is jelenti, hogy a kifogások egy részét le lehet csendesíteni. Jegyezd elő! Hetekkel előtte már tudták, hogy itt van a Messiás. Jönni fog hozzátok, a ti városotokba, és eljön, és meg fog szólítani titeket. Ne akkor akarjatok nősülni, ne akkor akarjatok hat iga ökröt venni, ne akkor akarjatok házat venni, és jaj nem érek rá, és nem érek rá, nem érek rá!

Igen, Jézus ennyire praktikusan és gyakorlatiasan is végiggondolta mindazt, amit tett. És ebbe a szolgálatba így hívja és küldi el a hetvenkettőt. Készítsétek elő, keltsétek fel még jobban az érdeklődést a nyitott szívű emberekben.

Aztán nagyon fontos ez az előkészítés – nem pedig az a váratlan dolog, hogy két nappal előtte szólunk, hogy „jaj most gyere el gyorsan!”, és akkor éppen már elígérte magát a Dunántúlra a nagyszülőkhöz. Tehát az előkészítés azért is fontos, mert az előkészített ember hozhat komolyabb döntést. Ahhoz, hogy egy komoly döntést hozzunk, ahhoz időt szoktunk kérni. Egy házvételt nem úgy szoktunk tenni, hogy ma kitaláltuk, és holnap reggel megvesszük. Hanem átgondoljuk, miért szeretnénk másikat – milyet szeretnénk. Nézzük egyiket, másikat, harmadikat, melyiknek mi az előnye, hogy megfontolt döntést tudjunk hozni. Nagyon komolyan meg kell becsülnünk ismerőseinket és barátainkat is, Jézus nagyon komolyan megbecsülte Izrael népét, amikor előre elküldte a hetvenkettőt: mondjátok meg, hogy elközelített az Isten országa, egész közel van, ott legyetek ugrásra készen, hogy amikor jön a Messiás, akkor őt hallgassátok. És ne sajnálkozzatok: ha tudtam volna! Tudtad! Tudtad, miért nem készültél rá?

Igen, felelős döntésre úgy segíthetünk embereket, ha megfelelő időben beszélünk velük. És a mi világunkban az idő még inkább fontos sokak számára.

És mivel küldött el Jézus? Azzal az örömhírrel, hogy „elközelített az Isten országa”. Volt már ilyen birodalom, volt már olyan, jöttek a római császárok is, új kort hirdettek meg, meg reformokat vezettek be, meg önmagukat istenítették – sok mindent csináltak már emberek… Az Isten országa egész közel jött hozzátok. Egész közel, itt van, az ajtó előtt van, már kopogtat, figyeljetek, füleljetek! Örömhírrel küldte el. Örömhírrel menjünk az emberekhez! Ne azzal menjünk, hogy az egyháznak ez a rendje, meg az a kötelessége, ez a szokás – hát ez nem kell az embereknek. Amíg az Isten szeretete valakit nem ragad meg, addig az isteni rendet elutasítja. Így vagyunk mi is. Amíg nem lesz valaki, valami fontos számunkra, addig az azzal kapcsolatos részletszabályok nyűg nekünk – mi közünk hozzá?

Örömhírrel menni – az Isten szeret, és az Isten téged is keres, az Isten szólít, és most követeként vagyunk itt.

Szeretett Testvérek!

Próbáljuk összegezni tehát. Mire tanít Jézus? A bevezetőben azzal a kérdéssel indítottunk: mikor, melyik istentiszteletre hívjam érdeklődő barátomat? Legyen a gyülekezetben olyan alkalom, kiváltképpen való alkalom és alkalmak, amire különösképpen őket kellene hívni. Nos Jézustól a fölolvasott bibliai szakaszunkból máris látjuk (és még reménység szerint majd tovább tanulmányozva több, más dolgot is felismerhetünk), hogy Jézus misszióslátásra és tervszerűségre tanít. Lehet, hogy ez szokatlanul hangzik, de erről is szó van az Igében – misszióslátásra és tervszerűségre tanít. Nem rászabadítja a tanítványait az emberekre, hanem felkészíti.

De akkor ki kell mondanunk néhány önkritikus mondatot is. Például, hogy jövőbeli sikereink legnagyobb ellenségei gyakran a múltbeli sikereink. Mondom más szavakkal: mi ezt így szoktuk csinálni, már száz éve! És ez lehet, hogy száz éve, meg nyolcvan éve még nagyon jó volt, ez volt a legjobb módszer. Azóta megváltozott a világ! De hát így szoktuk, akkor olyan eredményeket hozott. Most nem hoz. Nem azért, mert az Ige meggyöngült, hanem azért, mert a módszereinkben a régi mellett leragadtunk, azt hisszük, hogy csak úgy lehet. Így a múltbeli áldások (de inkább a világnyelvet használom itt), mindaz, ami siker volt, ami eredmény volt régebben, ha mindig ugyanúgy akarjuk csinálni, akkor lehet, hogy ma meg holnap akadálya lesz az eredménynek és a sikernek. Mert lehet, hogy másképp kellene egy kicsit. A világ változik, és nem az üzenetet kell lecserélnünk, de a módszerekben nekünk is másképp kell gondolkoznunk.

Jézus misszióslátásra, tervszerűségre tanít. Ebben benne van az is, hogy a megváltozott életek reklámozzák legjobban a gyülekezetet. Lehet óriás plakátokat, posztereket, sok százezer forintért nekünk is csináltatni, és kirakni az utcára. A legfontosabb és a leghatásosabb a Krisztus követésében megváltozott és megújult életek. Erre figyelnek föl az emberek! Ez megváltozott! Miért? Hogyan? Ki vagy mi volt képes megváltoztatni? – mert mi már sokszor akartuk. A gyülekezetbe a megtérő, megújuló emberek vonzzák az embereket. Ezt nagyon komolyan kell vennünk! Hadd tegyek mellé egy másik pontot: nem az aranyszájú szent Jánosok, nem a nagyszerű prédikátorok. Az sem árt ha van, de nem. Lehetnek aranyszájú szent Jánosok, lehetnek nagyszerű prédikátorok, de ha nincsenek megújult életek, ha nincsenek megtérő emberek, ha nincs változás, ha nincs eredmény, akkor lehet nagyon szép a beszéd. De az embereknek ez nem kell. Vagyis. A gyülekezetbe leginkább ti, mi, a megújult életű emberek hozhatnak embereket. Ezt nagyon komolyan kell vennünk, meg önkritikusan is.

Jézus nem úgy általában elment, és a munkapiacon fölfogadott egy csomó embert, hanem „jöjj és kövess engem!” – aki elkezdte őt követni, azt tanította, fölkészítette, és azután azokat küldte el. Nekünk nem valahonnan kell embereket szerezni, meg pénzt szerezni, hanem nekünk kell megváltozni, és a megváltozásunk lesz az a jel, amire az emberek elkezdenek figyelni, és itt jön a hitelesség kérdése. Nekünk kell megváltozni, mert a szeretet vonzza az embereket. Ha a gyülekezetben van szeretet, akkor előbb-utóbb ez vonzó lesz. Mert ha valamire, arra nagyon sok ember éhes. Nyílván az ellenkezője is sajnos igaz. Ha nincs igazi szeretet közöttünk, ha személyválogatás van, akkor az taszítani is fog.

Jézus misszióslátásra, tervszerűségre tanít. Ez azt is jelenti, hogy önzetlen hívők kellenek ahhoz, hogy istentiszteletet kínálhassunk a keresők számára – önzetlen hívők. Mit jelent ez? Ha én csak azért jövök el a templomba… ha nekem az Isten csak azért kell, hogy nekem jó legyen – magyarul: önző istenfélő vagyok –, akkor ez nem fog vonzani senkit. Önzetlen hívők kellenek, vagyis akik másokért képesek szolgálni. És azért jövök el majd szeptember 16-án, 23-án, 30-án fél 11-kor, hogy ugyan ami akkor elhangzik, azt én már hallottam és az engem meg is ragadott, de hogy elhozzak, elsegítsek másokat, hogy hátha őket is megragadja. Bár akkor az az üzenet alapvetően nekik szól, mert azt reménység szerint én már hallottam, de mégis eljövök. Bizony, nagyon sokszor önzőek vagyunk. Az istentisztelet csak nekem legyen jó. És ez annyi mindenben felismerhető. Attól kezdve, hogy hogy fogadjuk az embereket, attól kezdve, hogy hogy kínáljuk hellyel, rengeteg apró mozzanattal ki tudjuk fejezni, hogy nagyon sokszor, ha istentiszteletről van szó, akkor csak magunkra gondolunk. Hát akkor meg miért jöjjenek mások?

Ahhoz tehát nem csupán imádkozni kell: „kérjétek az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat”; ahhoz, hogy új arcok jöjjenek, ahhoz önzetlen hívőkké kell válnunk. És olyan alkalmakat kell munkálnunk, készítenünk, ahol másokat akarunk táplálni, erősíteni, és nem mi akarunk minden áron és legelőször is erősödni. Bár az új arcok, a megtérők minket is megerősítenek. Vagyis, „aki mást felüdít, maga is felüdül” – mondja a Példabeszédek könyve.

Mondjuk ki tehát végezetül: a missziót a gyülekezet végzi. A missziót a tizenkettő, a hetvenkettő végzi, őket küldi el először Jézus oda, ahova ő is menni akart. Jézus nem vonja ki magát, nagy részt vállal belőle, de a missziót a gyülekezet végzi. A mai nyelvre fordítva: a lelkészek csak segítik. Ez pontosan fordított, mint ahogy általában az emberek és a gyülekezetek gondolkoznak: hát a lelkész csinálja! – néha mi, ha ráérünk, segítünk. Az Ige nem erről beszél. Jézus nem ezt a példát adta, és nem erre hívott és tanított, hanem arra, hogy a missziót közösség végzi, és a közösség erre hivatott vezetői segítik. Segítik misszióstervvel, segítik misszióslátással, segítik egy meghívó misszióslevéllel, amit át lehet adni. És nem nekem, kinek-kinek magának kell valamit megfogalmaznia. Segítik felkészítő igehirdetéssel, tanítással, segítik, hogy legyen olyan alkalom a gyülekezetben, amire tényleg érdemes hívni, és akkor ne a tizedről legyen szó. Meg ne akkor legyen éppen úrvacsora, és nem tudja, hogy most mit csináljon! Hanem bátran, tudatosan lehessen hívogatni ismerőseinket. A missziót a közösség végzi, és ebben nekünk, lelkészeknek van nagyon fontos szerepünk, hogy tudniillik a közösséget felkészítsük erre a szolgálatra.

Ki kell mondanunk azt is viszont, hogy Isten mindig tökéletlen helyzetekben lévő tökéletlen embereket használ föl az Ő ügyének munkálására. Ezt most először magamra mondtam. Isten tökéletlen helyzetekben tökéletlen embereket, tanítványokat használ föl az Ő munkájában. Más szavakkal is megfogalmazom: ne várj, majd ha egyszer lesz egy jobb alkalom, mert ez most nem alkalmas. Ne a holnap, majd holnap, majd holnap hívok… Nem majd holnap. Soha nem lesz tökéletes alkalom, és mi se leszünk sose tökéletesek. Ezt tudja az Úr. De azt, amit ránk bízott, azt el tudjuk végezni.

Legyünk tehát egymást segítők, hogy legyen mikorra, hova hívogatni. Ámen.

Magasztalunk Istenünk, hogy megismerhettük teremtő hatalmadat, gondviselésedet. Magasztalunk, hogy megismerhettük bűnbocsátó, visszafogadó kegyelmedet, hogy mi is gyermekeiddé lehettünk. Dicsőítünk Urunk, hogy megismerhettük elveszett életünket megkereső, eltévedt életünket visszatérítő szeretetedet. Magasztalunk, dicsőítünk, hogy gyengét erősíteni, sérültet bekötözni akarsz. Magasztalunk üdvözítő tervedért, szándékodért, és szolgálatba hívó, elküldő akaratodért. Urunk! Odaszánjuk magunkat minden tökéletlenségünk ellenére az előkészítő szolgálatra. Odaszánjuk magunkat, hogy megértve a Te akaratodat, a Te példád szerint menjünk és hívogassunk. Menjünk, életünkkel és szavunkkal Hozzád fordítsunk embereket. Könyörgünk mindazokért, akikkel eddig is beszélgettünk a Te utadról. Könyörgünk mindazokért, akikben van nyitottság és érdeklődés. Könyörgünk mindazokért, akikben már mások által elkezdted munkádat. Áldd meg mindezt Urunk, és folytasd, végezd, és bennünket is használj föl az ő javukra. Könyörgünk, segíts Urunk, hogy Tőled legyen alkalmassá szolgálatunk, segíts, hogy személyesen és gyülekezetként tudjunk úgy szolgálni érdeklődő barátaink, ismerőseink között, hogy bennük a vágyakozás erősödjön, és elinduljanak Feléd. Könyörgünk Urunk, járj előttünk Szentlelkeddel, és adj nekünk is bölcsességet ebben a szolgálatban. Könyörgünk, hogy az érdeklődőknek tartott istentiszteleteinken a Te áldásod legyen. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |