| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Küldetésünk szabályai

Textus: 1Korinthus 9:19-23

Lekció: Lukács 10:1-9

Korinthusbeliekhez írott első levél 9. fejezet 19- 23. vers

„Mert bár én mindenkivel szemben szabad vagyok, magamat mégis mindenkinek szolgájává tettem, hogy minél többeket megnyerjek.

A zsidóknak olyanná lettem, mint aki zsidó, hogy megnyerjem a zsidókat; a törvény uralma alatt levőknek, mint a törvény uralma alatt levő - pedig én magam nem vagyok a törvény uralma alatt -, hogy megnyerjem a törvény uralma alatt levőket.

A törvény nélkülieknek törvény nélkülivé lettem - pedig nem vagyok Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint élek -, hogy megnyerjem a törvény nélkülieket.

Az erőtleneknek erőtlenné lettem, hogy megnyerjem az erőtleneket: mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket.

Mindezt pedig az evangéliumért teszem, hogy én is részestárs legyek abban.”

Hallottuk az apostoli bizonyságtételt, elcsendesedve lélekben imádkozzunk:

A felkelő nap fényében Rád tekintve áldunk és magasztalunk örök jóságú Isten, Jézus Krisztus által mennyei Atyánk!

Ez az a nap, amit Te adtál nekünk a Te dicsőítésedre és imádásodra. Ez az a nap, melyben a testi fáradtságtól megpihenhetünk, lelkünket mennyei jókkal látod el, hálát adhatunk minden áldásodért. Ez az a nap, amelyben útmutatást kapunk Igéd által további napjainkra. Ez az a nap, melyben a ránk nehezedő terhek súlya is könnyebbedik, és ez az a nap, amely Jézus Krisztus által az örök élet fényében ragyog. Istenünk! Köszönjük ezt a napot, és azt, hogy terved van velünk a további napokra is. Kérünk Téged, ne engedd, hogy eltérjünk a Te rendelésedtől, melyet oly sokszor teszünk. Ne engedd, hogy másra figyeljünk, csakis Rád minden élet forrására. Engedd meg mennyei Atyánk, hogy e nap áldásaként gyümölcsöt teremjünk, a hétköznapokban erősödjünk hitben, szeretetben, reménységben, egymásra való figyelésben. Engedd meg Urunk, hogy megújult erővel végezzük azt, amit ránk bíztál, mindig keresve, fáradhatatlanok legyünk a szolgálatban. Szentlelked által légy itt most és mindig velünk, hogy meghalljuk vigasztaló, bátorító, erősítő szavadat, tudjunk úgy szolgálni mind addig a napig, amely nem múlik el soha, örökké tart.

Kérünk Téged mennyei Atyánk, hogy meghallhassuk majd a szavakat: „jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután”. Ebben a reménységben áldd meg istentiszteletünket, szent Igéd hirdetőit és hallgatóit, és mindazokat, akik a Te szolgálatodban vannak, és azokat, akik szeretnének és készülnek egy szolgálatba belépni. Ámen.

Mi kegyes Atyánk, kit vallunk hitünkben,

Légy segítségül ily nagy szükségünkben,

Építs meg minket mi természetünkben,

Ki vagy mennyekben.

A te szent neved szenteltessék köztünk,

Ne uralkodjék hamisság mibennünk:

A te szent igéd hirdettessék köztünk,

Hogy el ne vesszünk.

482. dicséret 1,2

Lukács evangéliuma 10. fejezet 1-9.  vers

„Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült.

Így szólt hozzájuk: »Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.

Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.

Ne vigyetek magatokkal erszényt, se tarisznyát, se sarut. Útközben ne is köszöntsetek senkit.

Ha azonban egy házba beléptek, legelőször ezt mondjátok: Békesség ennek a háznak!

Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek, ha pedig nem, reátok száll vissza.

Maradjatok ugyanabban a házban, és azt egyétek, igyátok, amit adnak, mert méltó a munkás a maga bérére. Ne járjatok házról házra.

Ha bementek egy városba, és befogadnak titeket, azt egyétek, amit elétek tesznek.

Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített az Isten országa.«”

Szeretett Testvérek!

Ősi gyakorlat szerint a nagy ünnepekre a hittudományi egyetemek a diákokat kiküldik legátusként, hogy szolgáljanak a gyülekezetben. Ez azt is jelenti, hogy egy-egy vidéki parókiára megérkezik az ember, és ott néhány napig az illető lelkipásztor család fogadja be. Nos, egy néhány évtizeddel ezelőtt mesélte el egyik teológus társam, hogy ő hogy járt.

Megérkeztem – mondja ez a társam – megérkeztem, bemutatkoztam, hogy én volnék az a bizonyos legátus, aki ide elküldetett erre az ünnepre. Akkor még ez a teológus társam dohányzott. És mondja, hogy itt volt a mellényzsebemben, kikandikált a doboz cigaretta, és az illető lelkipásztor a következőképpen fogadott: családtag akarsz lenni, vagy vendég nálunk? Hát én, ha már így megkérdezték, akkor természetesen azt mondtam, hogy családtag ezen az ünnepen. Az jó, mondta az illető lelkész, mert nálunk a családtagok nem dohányoznak. De a vendégnek szabad.

Azóta már nem dohányzik az illető teológus társam.

Nos, szeretett testvérek, folytassuk tovább Jézus szavainak a tanulmányozását. Folytassuk tovább, mit tanulhatunk meg küldetésünkre vonatkozóan Jézustól, merthogy adott útmutatást, adott szabályokat.

A múlt alkalommal már olvastuk Lukács evangéliuma 10. fejezetéből a 72 tanítvány kiküldésének történetét. Most majd három mozzanatot szeretnék különösképpen hangsúlyossá tenni. Előtte azonban még egy-két szintén elhangzott mozzanatról néhány szót.

Olvasunk itt arról, hogy ne legyen se erszényetek, tarisznyát se vigyetek, még sarut se vigyetek magatokkal. Hú de furcsa! Se pénz, se tarisznya (tehát útravaló, ennivaló), még saru se. Egy olyan vidéken, ahol bizony legalább az nagyon fontos volt. Mit jelenthetett mindez? Nyilvánvalóan, hogyha a Szentírás egészében figyeljük, akkor különösképpen megérthetjük, és máris szeretném aláhúzni, hogy az Írás értelmezésének mindig van szabálya. Nevezetesen itt nyilvánvalóan a sürgősséget jelenti, és nyilvánvalóan azt jelenti, hogy magukat teljes egészében az Istenre bízzák küldetésük idején. Ne önmagunkat akarjuk bebiztosítani. Az elküldött 72 ne önmaga bebiztosításával foglalkozzon, hanem ebben a küldetésben teljes egészében az Isten gondviselésére támaszkodjon. Ha így cselekszik, meg fogja tapasztalni a gondviselést. Ha telerakja a tarisznyáját, alig bírja cipelni, akkor nem tudja megtapasztalni az isteni gondviselést, tudniillik, hogy „méltó a munkás a maga bérére”, hogy az Isten kiparancsolja nekik a napi szükséges táplálékot. Aztán sürgősséget is jelent, tudniillik ilyen furcsa dolgot is mondott nekik, hogy „ne köszöntsetek senkit”. Ezt persze tudnunk kell, hogy az ókori Közel-Keleten az egymás köszöntése az egy hosszadalmas szertartásos dolog volt. Nem annyi volt, hogy ‘szia’, és már el is száguldottunk egymás mellett. Hanem időigényes, hosszadalmas, nagyon udvarias. És amikor Jézus azt mondja, hogy ne köszöntsetek senkit, akkor itt nem udvariatlanságról beszél, hanem egyszerűen arról beszél, hogy a küldetésetek rendkívül sürgős, ne elegyedjetek bele a világ mindenféle dolgába, mert ez a hosszadalmas keleti üdvözlési módszer önmagában időigényes volt, és természetesen azután sok minden más szóba került; még akkor meg kellett beszélni a foci-meccs eredményét is, és sok mindent ugye. És akkor már el is felejtettük, hogy miért küldettünk. Tehát értenünk kell az egész Írás összefüggésében ezeket a részleteket is. De különösképpen érdekes, hogy ha a Lukács 22-t föllapozzuk, hogy ott, vagyis húsvét után már nem érvényes az erszényre, a tarisznyára és a sarura vonatkozó tilalom. Ezért említettem, hogy soha nem szabad kiragadni egy-egy mondatot a Szentírásból. Néha még egy történetet sem szabad önmagában értelmezni. Ott már feloldja Jézus, sőt azt mondja, hogy „legyen nálatok”. Ez most messze vezetne, ma nem ez áll a középpontban, nem ezekre szeretném a hangsúlyt tenni, de bizonyára többen olvasva már ezt a szakaszt, elgondolkoztak, milyen furcsa dolgokat mondott Jézus. És mivel most is elhangzott, úgy gondolom, hogy szükséges volt néhány megjegyzés ezekhez.

Szeretnék emlékeztetni arra, hogy Jézus maga előtt küldte el a 72-t, nem maga után. Nevezetesen, hogy ő elmegy faluról falura, városról városra, prédikál, tanít, megtérésre hív, és aztán utána elküldi a 72-t utógondozásra. Nem. Itt előkészítő szolgálatról van szó, mégpedig egy nagyon tervszerű szolgálatról. Jézus nagyon tervszerűen cselekszik, hiszen ezt olvastuk, és a múlt vasárnapon különösképpen hangsúlyos volt, hogy oda küldte el őket, ahova menni készült, azokba a városokba és helyiségekbe. Nem általában egész Izrael területére, és nem is a környező népekhez akkor még – majd később a világmisszió parancsát kapják már a tanítványok, és itt megint az Írás összefüggéseire kell odafigyelnünk – Jézus tervszerű cselekedetéről van szó, és ezt nagyon komolyan kell nekünk is venni, mert alázatosan valljuk be, a keresztyénekre nem igazán jellemző, a gyülekezetekre nem igazán jellemző a tervszerű cselekvés. Mi a megszokás szerint szoktunk cselekedni: ezt így szoktuk, nagyapáink is így csinálták, akkor csináljuk így. Ha jó, akkor csináljuk – de ha a világ megváltozott, akkor nem biztos, hogy úgy kell cselekedni, hanem át kell újra gondolni.

Jézus tehát maga előtt küldte el őket, menjetek, készítsétek elő az embereket, készítsétek föl lelkileg, idejében készítsétek föl, mondjátok el: elközelített, legyetek készen. A menyegző példáját említettük, amire Jézus többször hivatkozik, hogy van egy első meghívás, hogy ti vagytok a hivatalosak, és majd ment egy második kör, immár minden kész, na most már gyertek. A naptárba bejegyezve, eljött az az időpont, most nem lehet, hogy hat iga ökröt vettem, meg most nősültem és minden más, mert tudtad, és erre kellett volna készülnöd.

Nos nézzük akkor azt a hármat, mai alkalommal (András szolgálatban járva, másokért való lelki szolgálatban fáradozva), amire érdemes odafigyelni. Mert gyakori csalódásunknak éppen Jézus iránti engedetlenségünk, vagy részbeni engedetlenségünk lehet az oka. Merthogy elküld, és elmegyünk, de ő elmondja, hogy hogyan cselekedjünk közben. Nem úgy általában azt csináltok, amit akartok, hanem úgy járjatok, ahogyan mondom. A múltkor láttuk: oda, ahova küldelek. Ma: úgy, ahogyan mondom.

Nézzük az elsőt. Így fogalmaznám meg, hogy ez a fogékonyság elve – fogékonyság. Nevezetesen így is lehetne mondani – és most föl is írhattam volna ide a szószékre, de meghagyom mindhárom vasárnapra a múltkori mondatunkat – a növekvő gyülekezetek a fogékony emberek elérésére összpontosítanak. Nem pazarolják szanaszét az erejüket, hanem koncentráltan cselekednek. A fogékony, a nyitott, az érdeklődő emberekre koncentrálnak. Akikről már tudjuk, velük beszélgetve, hogy nyitottak, van bennük érdeklődés. Mi nagyon sokszor szanaszét szórjuk az erőnket, és így elfeledkezünk azokról, akik pedig már nyitottak, úgy indulnának… mert rohantunk tovább és még másokhoz, és néha bezárt, keményszívű embereknél nagyon sok időt töltünk, pedig már rég tovább kellett volna mennünk.

Mit is olvastunk itt? Ha egy házba bementek, legelőször ezt mondjátok: „Békesség ennek a háznak!” Tudjuk, az Ószövetségben is, de az Újszövetségben is a békesség, az több, mint a béke. A béke az azt jelenti, hogy a fegyverek nem ropognak, ettől még teljes háborúság és harag lehet az emberek között, és ember és Isten között. A békesség az egyúttal az üdv javait is jelenti a bibliai szóhasználatban. Tehát: „Békesség ennek a háznak! Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta békességetek…”. Na ez az a pont, ami alapján azt mondtam, hogy a nyitott, fogékony, kereső emberek felé forduljatok, az erőt oda koncentráljátok. Erre tanította Jézus a 72-t, amikor elküldte ebbe a szolgálatba. Merthogy nem kényszer. Ahogy a magyar ember mondani szokta: a disznótor nem erőszak. Nem kényszer az Isten ügye, hanem egy nagyszerű lehetőség. Nem kényszer a Krisztus-követés, hanem egy csodálatos lehetőség. És aki erre nyitott, aki fogadja békességes köszöntéseteket, akkor maradjatok ott, vele foglalkozzatok, bátorítsátok, erősítsétek, folytassátok tovább ott a szolgálatotokat.

Azt is látnunk kell, hogy Jézus nem volt tolakodó. Tanítványai sem lehetnek azok. Nem volt tolakodó, olyan lerázhatatlan figura, akit ha kiküldtek, elutasítottak az ajtón, akkor bemászik az ablakon, de addig fog ott erőszakoskodni. Nem. Jézus nem volt ilyen. Nekünk sem szabad ilyennek lenni. Az nem misszió.

Látnunk kell tehát, hogy a tanítványokat, akiket elküld maga előtt, fölkészíti, figyelmezteti: azokkal foglalkozzatok, akik nyitottan fogadják szavaitokat. Akiknek békességet kívántok, és erre vevők, akkor velük foglalkozzatok. Nincs idő arra, hogy akinek már 128-szor mondtad el, hogy békesség, és mindig elutasított, akkor még 100-szor – de erről majd jövő vasárnap, hogy akkor mi legyen ott. Hanem aki nyitott, aki fogékony, akkor az a te feladatod és szolgálatod. És ne menj másokat köszönteni, ne töltsd az időt ezzel a bizonyos hosszadalmas és nagy udvariaskodó köszöntésekkel – mondja Jézus. Sürgős és fontos az ügy.

Hadd mondjak egy másik bibliai példát. Ha a 2Királyok 4-ben olvasgatunk egy kicsit, akkor ott hasonlót látunk: a súnémi asszony története, illetve és az ő fia története van ott. Elizeus próféta az ő szolgáját, Géházit elküldi, mert nagy baj volt ebben a családban, életveszélyes helyzet volt ebben a családban. És elküldi Elizeus az ő szolgáját, Géházit, oda, és ugyanezt mondja neki: ne köszönts senkit, menj, rohanj, mert baj van. Hogy van ez minálunk? Úgy, hogy a níno-autó szirénázik, és megy, és rohan, mert ott nagy baj van, és nem áll meg köszöngetni, hogy vagy kedves szomszédasszony, örülök, hogy látlak. Erre nincs idő. Életveszélyes a helyzet. Rendkívül fontosan és gyorsan segíteni kell. Erről van szó. Ahol van fogékonyság és nyitottság, oda menni kell gyorsan, teljes erőt odaszánva, és teljes figyelmet és szeretetet. És nem udvariatlanság, hogy a szirénázó mentőautó nem áll meg, mert meglátta a sógorát az utcán, hogy még őt köszöntse. Azt majd máskor nyugodtabb, nem ilyen sürgős, veszélyes helyzetben meg kell tenni.

Mi nagyon sokszor összekeverjük a dolgokat. Nem vesszük észre, hogy a küldetésünk örök életbe vágóan sürgős és fontos. És akkor nem a Loki-meccs eredményét kell még megbeszélgetni, hogy közben elvérezzen és elvesszen az a valaki.

A fogékonyság elve – lehet, hogy némelyek körülöttünk már megcsömörlöttek, mert már annyiszor mondtuk nekik. Mások meg körülöttünk lelkileg éhen halnak. Nem vesszük észre, hogy talán csöndesebbek; vagy valami egyéb ok miatt nem vesszük észre, hogy bennük van vágy, ők nyitottabbak. Szükségük lenne, de mi kinéztünk valakit vagy valakiket, és ott erőszakoskodunk már, és már megcsömörlött a Bibliával, az Istennel, már a pokolba kíván bennünket is. Jézus azt mondja, bementek, mondjátok: „Békesség ennek a háznak. Ha ott a békesség fia lakozik, megnyugszik rajta a békességetek…”. Maradjatok ott. Aki nyitott, aki érdeklődő, ott folytassátok tovább.

Nézzünk egy másik fontos mozzanatot, amit nekünk is meg kell tanulnunk. Ezt a szükségletnek, a szükségletek elvének nevezném. És máris megfogalmazhatjuk gyülekezeti szinten mit jelent ez. Nem nőhet nagyobbra egy gyülekezet, mint amennyi szükséget be tud tölteni. Nem lesz több ember egy gyülekezetben annál, mint amennyi embert egy gyülekezet táplálni, erősíteni, szolgálatba küldeni tud. Egyszerűen le fognak morzsolódni. Részben ezért, más ok miatt is, de most ezt a szempontot kell figyelembe vennünk, Jézus erre tanít. Hiszen, hogy van ez a hétköznapi életben is? Amire nincs igazán szükségünk, az kevésbé érdekel bennünket. Amire nagyon szükségünk van – Erről jut eszembe: nem tudtok egy gázszerelőt? – Erről jut eszembe, nem tudsz egy megbízható autószerelőt? Ugye, nem így szoktunk egymás felé fordulni? Lehet, hogy éveken keresztül eszünkbe nem jut, hogy gázszerelő telefonszámát kérjük valakitől. Eszünkbe nem jut a szerviz, mert gurul az autó. De amikor lerobban, amikor szükségem van a segítségre, akkor nyitott vagyok. Ha akkor mondanák az emberek a telefonszámokat, nagyon megköszönném. Máskor meg azt mondanánk: hagyjál már békén, hát semmi baj nincs, minden működik! Ez a szükséglet elve. Amire nincs szükségünk, az kevésbé érdekel bennünket. Az emberek addig, amíg gurul a szekér: hagyjál már Istennel békén, hagyjál már, nincs nekem szükségem rá! De amikor valamiért megakad a szekér, elakad az autó, akkor nem bánom, hogy ha 10 szerelő telefonszámával bombázol, sőt örülni fogok neki.

Igen, hogy olvastuk ezt? Menjetek, „gyógyítsátok az ott lévő betegeket”. Jézus nem azt mondja, hogy menjetek, és a szuper egészséges embereket, és a szuper kegyeseket dögönyözzétek azzal, hogy vegyétek már komolyan az Igét. Hanem azokat, akik különböző okok miatt testi-lelki nyomorúságban, szükségben vannak, mert azok nyitottak. És itt kapcsolódnak a fogékonyság és a szükségletek egymáshoz. Gyógyítsátok a betegeket. Csöndben jegyzem meg – mert érdemes erre is fölfigyelnünk – amikor a 12-t küldte ki Jézus, ott azt olvassuk: „hatalmat adott nekik mindenféle betegség és gonosz lélek fölött”. Itt ezt nem olvassuk már. Ezt is érdemes észrevenni, mert többször félremagyarázzák így az Igét emberek. Itt nem olvassuk, de mégis azt olvassuk, hogy gyógyítsátok a betegeket. Nem olvassuk, hogy rendkívüli, különleges, egyszeri hatalmat adott volna ehhez. Hanem, „mondjátok: Elközelített az Isten országa” – ez a folytatás. Menjetek, gyógyítsátok a betegeket, mondjátok nekik, hogy elközelített az Isten országa. Itt a gyógyulásnak ezt az útját helyezi már oda eléjük és bízza rájuk. Ez ma is érvényes – ez ma is érvényes.

Mondjátok, hogy elközelített az Isten országa. Ez a gyógyító hír, hiszen a posztmodern ember is éhes ember, beteg ember. Éhezi a meghallgatást, éhezi, hogy valaki végre emberszámba vegye, éhezi az elfogadást, mert a magányos tömegvilágában élünk, szüksége volna a mai embernek is tanácsadásra, szüksége volna vigasztalásra, bátorításra, békességre, reménységre, szüksége volna nyugalomra, szüksége lenne közösségre. Tele van a mai ember is szükségekkel. Rengeteg minden hiányzik az életéből. Szüksége volna arra, hogy számon tartsák, szüksége lenne arra, hogy biztonságban tudhassa magát. Szüksége lenne arra, hogy jövőképe legyen egy bizonytalan mai Magyarországon. Tele van a mi világunk is, ilyen értelemben, lelkileg beteg, szükséget szenvedő emberekkel. Vajon nem tudnánk mi valamit ebben tenni? Nem kaptunk mi egy nagyszerű evangéliumot? Egy nagyszerű örömhírt, amivel mehetnénk az emberekhez: én tudok egy telefonszámot, én tudok egy könyvet, úgy hívják, hogy Biblia. Igen, a gyülekezet nem nőhet nagyobbra, mint amennyi szükséget be tud tölteni. Ha meg tudunk valakit szólítani, mert fölismerjük, hogy szükségben van, akkor megnő az esélye annak, hogy előbb-utóbb Krisztus-követővé lesz, és a gyülekezet is növekszik, gyarapszik létszámában is.

Figyeljük meg, hogy Jézus nagyon sokszor hogyan fordult az emberekhez. Azt kérdezte: mit kívánsz, mit akarsz, hogy tegyek veled. Betegektől kérdezett ilyet. Az ember azt mondaná, hát látszik, nyomorék, béna, beteg. Azt kell kérdezni, hogy mit kívánsz? No, de hát nem ezt kérdezi az orvos is, amikor elmegyünk: mi a baj, hol fáj, mi a panasz? Pedig néha látszik rajtunk, néha nem látszik igazán, de betegek vagyunk. Nos, a szükségletek elvére figyeljetek oda, mert a fogékonyság sokszor ott nagyobb.

Vajon észrevesszük-e ezt? És vajon gyülekezetünk ilyen bajokat tud és akar gyógyítani?

És nézzünk egy harmadikat is. Ahogyan kiküldi a 72-t, küldetésüknek szabályt ad. Nem szabadon rászabadítja az emberekre őket, hanem elmondja, hogy az én nevemben mit mondjatok, kihez menjetek, és hogyan cselekedjetek.

A harmadik (ami már többször szóba került, mert más bibliai szakaszok is erre tanítanak, és az első Korinthusi levélből előbb hallott Páli bizonyságtétel is erről szól), ez a kultúrához való igazodás. Nagyon-nagyon fontos. Nagyon fontos kérdés, mert nagyon sokszor azért nem megy át az evangélium jó híre tőlünk kortársainkhoz, mert előbb akarjuk őket rávenni arra, hogy szeresd az orgonazenét, mert a könnyűzene az nulla. Előbb akarjuk rávenni arra, hogy öltözz föl úgy, ahogy templomba szoktunk menni. Nem sorolom tovább. Nem ez a lényeg. Ezek kulturális dolgok, és ezek akadályokká válhatnak. Hogyha a mentővel beszállított beteget úgy fogadnák a kórházba (akin szakadt a ruha, véres, piszkos, hiszen az országúton szedték föl, vagy szedték ki egy autó alól), hogy a kórházban azt kérdeznék az orvosok: hogy néz ki maga? Menjen el, aztán mosakodjon meg, majd azután foglalkozunk vele. Mi nagyon sokszor ilyen keresztyének vagyunk. Legyél olyan rendes, és úgy öltözz fel, és úgy viselkedj, ahogy mi szoktunk. Majd akkor elmondom neked, hogy az Isten szeret téged. Innen kezdve hiteltelen, amit mondunk. Mert én nem szeretem őt.

A bevezetőben említettem egy legációs történetet. – Mit szeretnél? Családtagként akarsz itt lenni most az ünnepen nálunk, vagy vendégként? – Óh, persze családtagként. – Nagyon jó, a családtagok nálunk nem dohányoznak. Mondani se kell, hogy az illető társam egy pillanatra megtorpant: akkor neki mindig ki kell menni az udvarra majd? De a vendégnek szabad – miről van szó? Amikor vendég jön, igazodunk egy kicsit hozzá. Fölkínálunk olyan lehetőségeket is neki, amit egyébként mi nem úgy szoktunk csinálni, mert őt szeretjük – mert őt szeretjük.

Igen, maradjatok ugyanabban a házban, ha bementek, és azt egyétek, és azt igyátok, amit elétek tesznek. És ezt megismétli Jézus. Amikor bementek egy városba, azt egyétek, amit elétek tesznek. Ebből legtöbbször csak arra szoktunk emlékezni, hogy „mert méltó a munkás a maga bérére”. Ez is igaz, hogy a lelki munkás méltó arra, hogy ha az életét erre szánja, akkor legyen neki testi tápláléka és gondoskodjanak róla. De itt most az első felére figyeljünk oda. Azt egyétek és igyátok, amit elétek tesznek. Ezt kétszer mondja el Jézus. Vajon miért? Azért, mert ez a bizonyos kulturális akadály mindig nagyon nagy akadály tud lenni – amikor a kegyes kultúránk akadállyá válik azok számára, akik ezt nem értik, nem ilyen kultúrában nőttek föl.

Azt egyétek, igyátok, amit elétek tesznek. Fogadjátok el annak a háznak a rendjét, fogadjátok el, hogy ott másképp készítik az ételt, mint ahogy te szoktad. És ne azt mond, hogy hát köszönöm szépen, de én ezt nem szeretem így, én másképp szoktam. Hát ezek után, hogy fogadnák a jó hírt? Ezek után mondod azt, hogy békesség ennek a háznak, ezek után mondod azt, hogy elközelített az Isten országa? Az illető meg azt mondja, ilyen finnyás, válogatós emberek képviselik? Igen, nekünk igazodnunk kell, ha odamész, fogadd el azokat, akik téged befogadnak úgy, amilyenek. És ne azt akard, hogy előbb változzatok meg, olyanok legyetek, mint én, akkor majd beszélgetünk. Előbb kell elmondanunk, elfogadva a másik embert. És előbb kell elmondanunk a jó hírt. Előbb kell nekünk igazodnunk, nekünk, a küldötteknek. Nekünk kell ezt a kulturális akadályt, határt átlépni. Nem tőlük kell várni. Majd később ők is kezdik átlépni, ha tényleg megragadhatta őket ez a jó hír.

Tanuljuk meg tehát (Pál apostoltól is), ha kell a hiányt elszenvedni, vagy a bőségben jól élni ilyen értelemben is. Mert ez erre is igaz. Nekünk kell előbb átlépni ezeket az akadályokat, mert legtöbbször ezek iszonyatos nagy akadályok. Mi nem is gondolunk rá, de nagyon nagy akadály annak, akiben ugyan van nyitottság, érdeklődés, fogékonyság, de annyira másképpen nőtt föl, annyira másképp gondolkozik, annyira más a kultúrája, annyira más az életrendje, a szokásrendje, ha mi előbb a szokásainkat akarjuk vele lenyeletni, akkor köszöni szépen, az nem kell, és így már nem lesz idő arra, hogy az Isten evangéliuma eljusson hozzá. Bármennyire imádkoztunk érte. Mi nem cselekedtünk jól.

Vagyis fogalmazzuk meg akkor másképp is: a célcsoport – tudniillik, akit megszólítani akarunk –, határozza meg a közeledés módját, de az üzenetet azt az Úr. Elközelített az Isten országa – ez az üzenet. Ezt nem lehet változtatni. De ahogyan odafordultok, abban legyetek rugalmasak szeretettel. A vendég – neki nálunk szabad. A vendégnek nagyobb mozgástere van. Készek vagyunk mi háziak igazodni a vendéghez még akkor is, ha bizonyos dolgaival nem értünk egyet. Hogy tudniillik legyen kapcsolatunk, mert csak akkor tudjuk elmondani a jó hírt.

Szeretett Testvérek!

Összegezzük. Három hangsúlyt próbáltam most megfogalmazni, és az igehirdetés címének is ezt adtam: Küldetésünk szabályai. Ezt a hármat szeretném befejezésül újra elmondani. A fogékonyság elve, vagyis, hogy a növekvő gyülekezetek a fogékony emberek elérésére összpontosítanak. A szükségletek elve, vagyis nem nőhet nagyobbra egy gyülekezet, mint amennyi szükséget be tud tölteni. És a kultúrához igazodás elve, hogy tudniillik a célcsoport határozza meg a közeledés módját, az üzenetet azt az Úr.

Megértettük? Ha meg, megtanuljuk? Ha megtanultuk (mármint hogy el tudnánk mondani), akkor menjünk és mi is így hívogassunk. András-szolgálatunkat, hívogató szolgálatunkat így végezzük, így hívogassunk szeptember 16-ra, 23-ra és 30-ra úgy, ahogyan Jézus küldte el a tanítványokat. Mert mi is csak akkor leszünk engedelmes tanítványok, ha jézusi útmutatás szerint cselekszünk. Az áldást pedig engedjük meg, hogy majd az Úr megadja. Ámen.

Kész már az én szívem, néked énekelni,

Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,

És mindenek előtt téged megvallani,

A te szent nevedet örökké dícsérni.

Kelj fel azért mostan, én nagy dicsőségem,

Légy mindenben nékem kedves segítségem,

Erőtlenségemben légy én erősségem

És veszedelmemben légy oltalmam nékem.

Én felmagasztalom irgalmasságodat,

Mindenkoron vallom te igazságodat,

Mind ez egész földön hatalmasságodat:

Mindenkor hirdetem a te jóvoltodat."

256. dicséret 6., 7., 8. vers

Hálát adunk Istenünk, hogy meghallhattuk, szívünkbe fogadhattuk szereteted jó hírét. Magasztalunk, hogy a világ legnagyszerűbb örömüzenetének meghirdetésébe akarsz bevonni bennünket is. Magasztalunk, hogy ez az a jó hír, örömhír, amire sokaknak nagy szüksége van, és mi ezzel a jó hírrel mehetünk, küldettetünk hozzájuk. Bocsásd meg gyakori vonakodásainkat, engedetlenségeinket, hogy ugyan küldetésünkben tanácsolsz bennünket, de mi mégis a magunk szokásai, elképzelései szerint voltunk hajlandók szólni és cselekedni. Bocsásd meg, amikor az eredménytelenség miatt elhallgattuk az élet, az üdvösség örömhírét. Segíts Urunk megérteni küldetésünk Tőled való szabályait. Segíts megtanulni azokat, és segíts elfogadva cselekedni is, hogy észrevegyük a nyitott szívűeket, a kereső lelkeket. Segíts, hogy a lelki szükséget szenvedőknek tudjunk bátorításul reménységet mondani, békességet árasztani, közösséget kínálni a magányosnak, vigasztalni gyászolót, az élet útját megmutatni. Segíts Urunk, hogy ne az emberektől várjuk a kulturális akadályok átlépését, hogy megérthessék szereteted jó hírét, hanem mi igazodjunk előbb hozzájuk, hogy könnyebben eljuthasson hozzájuk szereteted jó híre. A tanév elején különösképpen könyörgünk gyermekekért, tanítókért, tanárokért, egyházi iskoláinkért, szerte a hitoktatásért. Legyen a Te áldásod mindezeken. És legyen ott a mi készségünk is, akaratod cselekvésére. Odaszánjuk magunkat. Tégy bennünket áldássá népünk számára, hogy a meghívott vendégeinknek készítendő istentiszteleteink elindíthassanak némelyeket a Krisztus-követés útján. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |