| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Csüggedésből felemelkedve…

Uram, Te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök, vagy ha felállok. Messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet. Gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, Te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás. Igen magas, nem tudom felfogni. Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján! Ámen.

Szeretett Testvérek!

A mai ószövetségi igét olvasom, a 77. zsoltárt.

77. Zsoltár

„Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám. Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. Istenre gondolok, és csak sóhajtozom, róla elmélkedem, és elcsügged a lelkem. Szemeimet nyitva tartod, szótlanul hánykolódom. Gondolkozom a régi napokon, a hajdani esztendőkön. Eszembe jutnak énekeim éjjelente, szívemben elmélkedem, és ezt kutatja lelkem: Vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóakarata? Végképp elfogyott szeretete, érvénytelen lett ígérete nemzedékről nemzedékre? Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag? Az az én bajom, gondoltam, hogy megváltozott a Felséges jóindulata. Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon. Szent a te utad, Istenem! Van-e oly nagy Isten, mint a mi Istenünk? Te vagy az Isten, aki csodákat tettél, megismertetted erődet a népekkel. Megváltottad hatalmaddal népedet, Jákób és József fiait. Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek. A felhők ontották a vizet, a magas fellegek mennydörögtek, nyilaid pedig cikáztak. Mennydörgésed hangzott a forgószélben, villámok világították be a világot, reszketett és rengett a föld. Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott. Mint nyájat, úgy vezetted népedet Mózes és Áron által.”

Szeretett Testvérek!

Luther Mártonról sok történet van közöttünk. Az egyik ilyen történet, hogy már napok óta leverten ült az íróasztala mellett. A felesége gondolt egyet, és gyászruhát öltött magára. Luther egyszer fölnézett és látta, hogy nem a megszokott, hétköznapi ruha van a feleségén, hanem az ünnepélyes gyászruha, és megkérdezte a feleségét, Bora Katalint, hogy ki halt meg. S ekkor Bora Katalin, a bölcs feleség azt mondta, hogy számodra meghalt az Isten. Úgy viselkedsz, mint aki számára meghalt az Isten, mint aki számára meghalt a kegyelem. Sajnos sokszor rólunk, ma élő keresztyénekről is el lehetne mondani, hogy úgy viselkedünk, mint aki számára meghalt a kegyelem, semmivé lett a kegyelem. A 77. zsoltár írója valami hasonlót él át, hiszen az van felírva, hogy a csüggedéstől a hálaadásig, vagyis bejárja azt a nagy-nagy utat, ami a csüggedéstől elvezet az Isten valóságos megismeréséhez.

Legyen most az első kérdésünk önmagunkhoz, gondoltuk-e már valaha is hasonlóképpen, hogy elfogyatkozott az Isten kegyelme, kevesebb lett az Isten szeretete irányunkban? A 77. zsoltár írója ezt fogalmazza meg. Ő valóban átéli azt, hogy az Isten kegyelme, mintha megfogyatkozott volna az életében: „nyomorúságom idején az Úrhoz kiáltok”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úrhoz kiált, tehát ugyanakkor valami kis hite ott van. Valahol ott van, hogy az Istenhez kell kiáltani, mégis, a nyomorúság elhalványítja az Isten kegyelmét.

Biztosan voltunk már nagyon sokan úgy, hogy nem tudtunk aludni bánat miatt, személyes gondok miatt, akár betegség miatt, akár egzisztenciális dolgok miatt, de talán olyan is előfordult, amikor nem tudtunk aludni bűneink miatt. Amikor azok bántottak bennünket, és azok miatt nem volt nyugodalmunk, azért voltunk csüggedtek és levertek. És talán rávetítettük ezt a fajta gondolkodásunkat az Istenre, hogy ha hagyta, hogy ilyen bűnökbe keveredjünk, ilyen mélységbe merüljünk, akkor talán már nem is olyan nagy az Ő szeretete irányunkban. Reményik Sándor, egyik kedves költőm – hajlamos volt egyébként ilyenfajta gondolkodásra ő maga is, hogy elcsüggedjen – írt egy gyönyörű verset a 40. zsoltárra, a 40. zsoltárban a 13. versre. Ebből olvasok most egy keveset:

„Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek

számuk sincsen, - utolértek bűneim,

amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak

a fejem hajszálainál, - és a

szívem is elhagyott engem.”

                                Zsoltárok könyve 40. 13

Ez a legnagyobb bűn.

Ez a legszörnyűbb büntetés.

S a legnagyobb nyomorúság is ez:

Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,

Csügged nehéz fejem.

Ülök, akár a kő,

Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal

Tapogatom magam.

Vad-idegenül kutat a kezem

A hely körül,

Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.

Elszállt, elillant az évek során.

Őszökkel, tavaszokkal,

Bűnökkel, bajokkal,

Vándormadarakkal

Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,

Nem tudom, hogyan,

Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal

Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,

Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.

Egyszer csak a dal torkomon akad,

Elfagy, kihűl,

Nem érzem szívemet a dal alatt.

Szólnék néha egy simogató szót,

Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,

Vigasztalót.

Kimondom: koppan,

Érctelenül, csináltan, hidegen:

Nem szűrhettem által a szívemen.

…

És imára is kulcsolom kezem,

Úgy esedezem szívetlenül - szívért,

Szárazon adom Istennek magam,

Hátha reám bocsátja harmatát,

És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,

És a bajoknak szere-száma nincsen,

És utolértek az én bűneim,

És bűneim beláthatatlanok,

Hajszálaimmal el nem hullanak,

S elhagyott engem az én szívem is.

…

(Reményik Sándor: És a szívem is elhagyott engem)

Hasonló utat jár be ez a vers is, vagy az a zsoltár is, a 40. zsoltár, a csüggedéstől a hálaadásig. Nem is ott van a baj, hogy kitárja a szívét a zsoltáríró, hanem az volna baj, ha megállna annál az állapotnál, amit itt az elején olvastunk, hogy nyomorúságom idején, álmatlan éjszakáim idején csak magam körül forgok, mert tulajdonképpen erről van szó. Erről van szó, hogy maga körül forog a zsoltáríró, kesergései, boldogtalansága elhatalmasodnak felette, és amikor mi csak a saját erőnkkel számolunk, akkor bizony ezek toronyként magasodnak az Isten és közénk, és ami még rémesebb, hogy felemészti a mi erőinket. Ha csupán magunka nézünk és csupán ezekre a nehézségekre, ezekre a nyomorúságokra, s csak magunk körül forgunk, akkor egyszer csak azt vesszük észre, hogy egyre kevesebb az erőnk, felemészti még azt is, ami addig volt. S akkor jönnek a gyötrő kérdések.

Nagyon gyötrők tudnak lenni akár a hívő ember kérdései is. Sokakkal találkozom, akik hasonlóképpen fogalmazzák meg a kérdéseiket: vajon végleg eltaszít az Úr, és nem tart tovább jóindulata? Találkoztam, beszélgettem olyan emberekkel, akik valamit tettek, amiről úgy gondolták, hogy azt már az Isten sem bocsáthatja meg. Ilyenkor bizony gyötrő ez a kérdés, hogy: „Eltaszít az Úr? Most már nem kerülhetek a színe elé? Most már nincsen számomra bocsánat? Nem érdemlem meg, hogy visszafogadjon engem?” El kell mondani ilyenkor, hogy nem ismered az Atyaisten szeretetét, amivel visszavárta a tékozló fiút is, aki nem érdemelte meg, hogy megbocsásson az Atya, és mégis megbocsátott neki? Hát nem ismerjük az Atyaisten szeretetét, hogy nem eltaszítani akar, hanem magához akar ölelni, magához akar fogadni? Nagyon sokaknak ilyen az Atyáról a képe, mint amit talán itt a földi atyánál látnak olykor: zord, kíméletlen a gyermekekkel szemben és távol tartja magától még azt is, akit igazán szeretni akar. Ha valakinek ilyen atya-képe van, akkor nagyon könnyen fölteszi azt a kérdést, hogy eltaszít az Úr, és nem tart tovább az Ő jóindulata?

A másik kérdés szintén gyötrő: végképp elfogyott a szeretete? Tulajdonképpen fölteheti ezt az ember kétségeiben, de ugyanakkor – akár a zsoltáríró, akár a mai hívő ember – azonnal visszhangoznia kell a szívünkben, hogy örökké tart az Ő szeretete. Nem olyan az Ő szeretete, mint az emberek szeretete, hanem örökké tartó az Ő szeretete. Nem múlik el olyan hamar, mint a mi emberi szeretetünk, és nem a mi érdemeink miatt szeret minket, hanem Ő maga miatt, mert Ő a szeretet. És aki fölteszi ezt a kérdést, hogy elfogyott-e az Ő szeretete, az nem látja, hogy egyre inkább közel akar magához az Úr hívni bennünket. Úgy szerette Isten a világot – benne engem és téged –, úgy szerette Isten a világot – azt is, aki már ezt nagyon jól tudja, és azt is, akit ezután kell, hogy megszólítson ez az üzenet –, hogy nemhogy elfogyott volna ez Ő szeretete, hanem teljessé lett az Úr Jézus Krisztus áldozatával. Ennyire szeret minket, hogy értünk adta az Ő egyetlen fiát.

Érvénytelen lett az Ő ígérete – kérdi a zsoltáríró – nemzedékről nemzedékre? És itt most el kell gondolkodnunk azon, hogy mit tartunk az Úr ígéretének. Tudjuk, hogy az Ószövetségi nép életében olyanfajta ígéretek voltak akár a földre, akár a népre nézve, ami olykor valóban veszélyben volt. Talán éppen a bűnök miatt, talán éppen a nép engedetlensége miatt, de aztán Isten a maga idejében mégis szabadítást küldött az Ő népe számára. A várakozás mindig nehéz akkor, amikor valaki egy ígéretre vár. Amikor valaki egy megígért dologra vár, az mindig nehéz, de gondoljunk az agg Simeonra, akinek Isten megígérte, hogy meg fogja látni az üdvözítőt, és ő kitartóan vár. Tud várni. S milyen boldog lesz akkor, amikor beteljesedik az ígéret! „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet…” (Lk 2,29) Kérdés, hogy mit várunk mi nemzedékről nemzedékre, mit várunk mi Istentől. S ebben is lehetnek hamis várakozások, akár a mai keresztyének életében is sok-sok hamis várakozás van. Gondoljunk csak kívülvalókkal való beszélgetésekre, miket fogalmaznak meg, mit várnak el az egyháztól, mit várnak el a gyülekezettől, mit várnak el Istentől? Mi az, amiben hamis módon reménykednek? Olykor a hívők is reménykednek ilyen hamis dolgokban, hogy piros szőnyegen fogunk vonulni egész életünkben. Ezt nem ígérte az Úr. Ígérte, hogy „…A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” (Jn 16,33) Tehát nekünk bíznunk kell abban, hogy nekünk bármilyen úton is kell haladnunk, Ő velünk van, Ő nem lesz hűtlen az ígéreteihez.

Aztán sokszor kérdés, hogy meddig tart még az a próba, az a nyomorúság, amiben vergődik tulajdonképpen a zsoltáríró is. Sokszor kérdés, és valóban gyötrő tud lenni, ha még nem látszik a kimenekedés útja. De hű az Isten, aki nem hagy feljebb kísértetni, mint ahogy elszenvedhetnénk.

S a negyedik ilyen kérdés, gyötrő kérdés, amit föltesz a zsoltáríró, hogy „Elfelejtette kegyelmét az Isten, vagy elnyomta irgalmát a harag?…” Hát az Isten kegyelme éppen Ő maga. Ugyanúgy, ahogyan az Ő lényege a szeretet, úgy az Ő lényege a kegyelem, és nem érti az Isten kegyelmét az, aki az érdemeit akarja csak Isten elé vinni. Nem érti az Isten kegyelmét az, aki úgy érzi, hogy nem ezt érdemelte. Ezt is hányszor szoktuk hallani! Ezt érdemlem az Istentől? Ez az, amit nekem akar adni, így akar engem szeretni? – olyan sokszor gyötri az embereket ez a kérdés. És nem érti az Isten kegyelmét az, aki nem érti, hogy Isten meg tud bocsátani minden bűnt. Nem érti az Isten kegyelmét az, aki nem érti a 1Jn. 1,9 igeszakaszt: „Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.”

Ezt is olyan sokszor kell hallani, hogy: így nem mehetek az Úr asztalához, ezt és ezt cselekedtem, hogyan járuljak oda? Az önvizsgálat helyes, de nem ez a kizáró ok, hogy így nem mehetek, hanem azt kell megvizsgálni, hogy hogyan mehetek! Hogyan lehet tisztává az életem? Hogyan vehetem az Isten kegyelmét? Sokan ilyen téves gondolatokkal elzárják magukat az Isten kegyelmétől. De sokszor kegyes, hívő emberek is elzárnak másokat az Isten kegyelmétől azzal, hogy ha ezeket a feltételeket emlegetik: hogy ezért meg ezért, mert ezt cselekedted, nem járulhatsz az Isten házába, vagy nem járulhatsz az Úr asztalához. Inkább az Ő bűnbocsátó kegyelmét kellene hirdetnünk azok számára, akik talán így már elvágták magukat – legalábbis egy időre – a kegyelemtől. Nem érti az Isten kegyelmét az, aki azt hiszi, hogy valami érdemszerző jócselekedettel tud csak Isten szeretetében ott lenni, s nem érti az Isten kegyelmét az, aki nem hiszi, hogy Isten annak ellenére szeret, hogy megenged az életünkben nehézségeket. És nem érti az Isten kegyelmét az, aki nem meri odatárni őszintén az Ő szíve gondolatait. Egy ének jutott eszembe: gyakran nyugtalan a lelkünk, tévesek az útjaink, mindazért, mert hő imában Istenhez nem fordulunk. Tulajdonképpen ilyen értelemben szükség van arra, amit a 77. zsoltár írója is tesz, hogy őszintén feltárja, hogy mi van a szívében, mi van a gondolataiban, de ez önmagában kevés. Ha itt most megállunk, akkor mi magunk is talán gyászruhát kell, hogy magunk előtt lássunk, mint akik számára meghalt a kegyelem. Ha figyeltük az énekben, a 8. vers egészen más, amikor az Úrhoz szól. Nemcsak elmondja, hogy mi van a szívében, hanem megszólítja az Istent, és ugyanez a 13. versben, megváltozik a zsoltár leírása. Már nem csak arról beszél, hogy hogyan állok Isten előtt, és hogyan forgok magam körül, hanem azt tudja elmondani, hogy Istenhez érdemes fordulni.

„Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon” – és itt fordul meg a zsoltáríró gondolkodása. Itt fordulhat meg a keresztyén ember gondolkodása is, amikor őszintén föltárom, mi van bennem, de meglátom a megoldást, hogy megszólíthatom a kegyelmes Istent, hogy magasztalhatom a kegyelmes Istent, és tulajdonképpen itt jut el arra a megoldásra, hogy a csüggedésből felemelkedve, a kesergésből hálaadás lehet a zsoltáríró életében is. Boldog az az ember, aki megtapasztalta, hogy Isten tetteinek felidézésében és ugyanakkor megélésében, ennek az elfogadásában, az Isten magasztalásában erő van. Erősítjük vele önmagunkat, erősítjük vele hitünket, erősítünk vele másokat is, és az imádság, az Isten magasztalása így lehet a felemelkedésünk a csüggedésből. Így lehet a csüggedésből való szabaduláshoz vezető út.

A zsoltár elején a zsoltáríró maga körül forogva gondolkodik csupán, utána pedig meri eszébe venni mindazt, amit Isten cselekedett már. Amit Isten szabadításában elmondott és megmutatott az Ő népének, megmutatott neki személyesen is. Szabad nekünk így a saját életünk megtapasztalásaiért magasztalni az Istent, azért, amiket velünk cselekedett már egyénenként, amikor kihozott egy-egy ilyen csüggedésből, egy-egy ilyen állapotból, és vezetett bennünket.

Még egy dologra figyelhetünk föl a 77. zsoltárban, amire az utóbbi időben különösen nagy hangsúly is esett itt a gyülekezetben, hogy a zsoltáríró a zsoltár elején csak magára gondol, s mihelyt elkezdi számba venni az Isten szabadítását, akkor kitágul a zsoltáríró látótere, és látja maga körül a népet. Az Isten népét, akivel hasonlóképpen cselekedhetett az Úr. „Mint nyájat, úgy vezetted népedet ...” – és már nem csak rólam van szó, hanem a velünk együtt megszabadult népről. A velem együtt szabadulást nyert keresztyén testvérekről. Amikor felismerjük, hogy Isten a mi jó pásztorunk, akinek gondja van azokra a juhokra, akik körülötte vannak, és arra is, aki elcsatangolt, akkor merjünk ezzel a felelősséggel gondolkodni mi is mások irányában. Isten szereti az Ő népét. Nem fogyatkozott el az Ő kegyelme. Talán a mi világunkban sokszor megkísért az a gondolkodás, hogy hát ebben a világban, a XXI. században egészen más az Isten kegyelme, az Isten szeretete. Legyen biztatás és legyen ez a reménységünk, hogy nem fogyatkozott el az Isten szeretete és kegyelme, hanem Ő most is, mint jó pásztor vezetni szeretné az Ő népét. Úgy legyen, Ámen.

Jöjjetek, imádkozzunk!

Urunk, Istenünk! Megvalljuk, hogy mi sokszor vagyunk csüggedtek, reményvesztettek. Bocsáss meg, hogyha eközben belül, bennünk is elhomályosodott a Te szereteted. Köszönjük, hogy Te ekkor is felemeled a mi tekintetünket, és köszönjük Neked, hogy most a zsoltáríró példáját látva merünk őszinték lenni. Így segíts bennünket, hogy őszintén feltárjuk, mi az, ami bűn, mi az, ami rossz az életünkben, és kérjük a Te bocsánatodat, Urunk. Kérünk Téged, segíts nekünk naponként, hogy ne a körülmények szabják meg a mi hitünket, hanem tudjunk mindenkor Benned bízni, Benned reménykedni. Bocsásd meg, ha nem jól értettük a Te kegyelmed jó hírét magunkra nézve. Amikor elveszettnek hittük magunkat, pedig Te már elkészítetted a szabadítást számunkra. Bocsáss meg, hogy ha mások irányában voltunk a Te kegyelmeddel szűkmarkúak, amikor őket nem tudtuk a Te kegyelmedben látni. Adj bizonyosságot, hogy a Te kegyelmed örök. Adj másokért is felelősséget, hogy azok is megismerhessék a Te szabadításodat, akik még nem értik. Kérünk Téged, segíts így, hogy a Te asztalodnál igazán békességet és bocsánatot nyerjünk életünkre. Adj nekünk örvendező életet, és add nekünk, hogy merjük hirdetni, hogy jó Benned reménykedni, hogy jó Benned nyugalmat és békességet találni. Kérünk, készítsd a mi szívünket, emeld föl mindazok gondolkodását, életét, akik most nagyon nehéz napokat látnak. Kérünk így betegeinkért, és kérünk azokért a lelki betegekért is, akik nem tudnak igazán az ő betegségük miatt sem benned reménykedni. Add a Te szereteted jó hírét az ő számukra is. Kérünk Téged így a gyülekezet egészéért, hogy merjünk bizonyságot tenni Rólad mások számára is. Az Úr Jézus Krisztusért kérünk, hallgass meg bennünket! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |