| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Tükör előtt állva

Jöttünk Urunk, Istenünk a hétköznapokból, jöttünk napi feladatainkból, jöttünk munkából, otthonról, magányosságból vagy családból, egyedül vagy együtt, jöttünk mindabból, amiben benne vagyunk naponként. Jöttünk bizalommal és reménységgel, hogy Te szereted a töredelmes szívet. Jöttünk vágyakozó szívvel. Szeretnénk szentebbek lenni, szeretnénk tisztábbak lenni. Jöttünk, hogy a Te Igéd, hogy a Te Lelked megmosogasson bennünket. Jöttünk, mert szeretnénk bűnbocsátó kegyelmed jó hírében részesülni, és együtt örvendezni a megterített asztalnál. Készíts erre bennünket. Ámen.

Zsoltárok könyve 78. fejezet 23-43. vers

„Parancsot adott a magas fellegeknek, és megnyitotta az égi kapukat.

Mannaesőt hullatott rájuk eledelül, mennyei gabonát adott nekik.

Isteni kenyeret evett mindenki, eledelt küldött, hogy jóllakjanak.

Keleti szelet támasztott az égen, és déli szelet hajtott erejével.

Annyi húst hullatott rájuk, mint a por, annyi madarat, mint a tenger fövénye.

Táborukra hullatta azokat, hajlékaik köré.

Ettek, és igen jóllaktak, amit csak kívántak, megadta nekik.

De nem hagytak fel kívánságaikkal, bár még szájukban volt az étel.

Ezért haragra gerjedt ellenük az Isten, megölte legjobbjaikat, leterítette Izráel ifjait.

Ezek után is csak vétkeztek, és nem hittek csodáiban.

Ezért hiábavalóságban hagyta telni napjaikat, esztendeiket rémületben.

Ha öldökölni kezdte őket, hozzá folyamodtak, megtértek, és kívánkoztak Isten után.

Meggondolták, hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk.

De csak szájukkal hitegették, nyelvükkel hazudoztak neki.

Szívük azonban nem tartott ki mellette, nem voltak hűségesek szövetségéhez.

Pedig ő irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, sőt sokszor visszafojtja haragját, nem engedi, hogy egészen fellobbanjon indulata.

Meggondolja, hogy halandók ők, olyanok, mint a tovatűnő szél, amely nem tér vissza.

Hányszor lázadtak ellene a pusztában, hányszor okoztak neki fájdalmat a sivatagban!

Sokszor kísértették az Istent, megbántották Izráel Szentjét.

Nem gondoltak hatalmára és arra a napra, amelyen kiváltotta őket a nyomorúságból, amikor jeleket tett Egyiptomban, és csodákat Cóan mezején.”

Szeretett Testvérek!

A történelem tanítása – így összegezték eleink a 78. Zsoltárt –, és a fölolvasott mai szakasz is visszaigazolja ezt a rövid summázatot. Visszaigazolja, hiszen egyik oldalról láttuk Isten cselekedeteit, másik oldalról az embert.

Nos, láttuk Istent és az embert. Most pillantsunk magunkra. Mit gondolunk magunkról? Hát általában kívülről-belülről szépet. Jót. Nemeset. Tisztát. Legalábbis, aki nem gondol ilyet magáról, emelje fel a kezét, tiltakozzon, de valljuk be, hogy azért általában legalább egy kevés jót gondolunk magunkról. Ezt mi így gondoljuk.

Aztán úgy gondoltuk, mondjuk fél 6 környékén, vagy a közelebb lakók esetleg ¾6 környékén úgy gondolták, hogy eljönnek, eljövünk ide a templomba.

Akkor ugyan azt gondoltuk, hogy tulajdonképpen rendben van a frizura, nagyjából rendben van a ruha, mégis a lakásból kijövet – erős a gyanúm –, hogy kevesen hagyták ki a tükröt. Valahogy ott előtte elmenve, minimum egy pillantást odavet az ember. Segítségül hívjuk a tükröt, hogy segítsen. Részben, mert nem látunk mindent önmagunkról. Bár úgy gondoltuk, hogy rendben van a frizura, úgy gondoltuk, hogy az öltözetünk is rendben van, mégis talán rutinszerűen, talán egy kicsit ennél mélyebb okok miatt, de belepillantunk a tükörbe. És ekkor jön egy jellegzetes mozzanat. Bár azt gondoltuk, hogy alapjában véve rendben vannak a dolgaink, a tükör mégis egy kicsit mást mutat: talán, hogy egy kicsit kócosak vagyunk, talán valamelyik hajtincs nem jól áll, talán kicsit ferdén áll valahol a ruha, felgyűrődött egy gallér, és akkor ezt megigazítjuk. Igen, nem rossz ez a tükör.

Nos, a Zsoltárok könyve 78. fejezete, annak most olvasott szakasza elénk állítja Istent, és elénk állítja Izráel népét. Mindkettőt, ahogyan viselkedik. Elénk állítja Istent, az isteni gondviselést, annak jeleit a pusztában, amit jól ismerünk. Az Egyiptomból való szabadulás eseményeit költői módon nagyon szépen fogalmazza meg a zsoltáros, amikor arról beszél, hogy átvitte őket a tengeren, felhővel, tűzoszloppal vezette őket, adott vizet nekik, mannát adott nekik, égi kenyérrel táplálta őket. És nagyon röviden összegzi, hogy ettek, jól laktak, amit csak kívántak megkaptak. Hát akkor minden rendben van. Legalább is ezt gondolhatnánk, ha nem ismernénk a történetet, meg nem ismernénk az embert, nem ismernénk önmagunkat. Megdöbbentő, de reális fordulat ez a tükörpillanat: hoppá, még sincs minden rendben. „Még szájukban volt az étel…” – ez egy fordulat. Eddig úgy nézett ki, hogy minden rendben van, segítséget kértek, segítséget kaptak, az isteni szabadítás és gondviselés nagyszerű jeleiben részesülhettek, tehát minden rendben van Isten és a nép között. Azonban a zsoltáros nagyon szépen fogalmaz: „még szájukban volt az étel…”. És itt már érzékeljük, hogy itt valami más lesz a folytatás. Nem az lesz, aminek következnie kellene.

Nos, mi lett azután, hogy teljesítette kívánságaikat, mi lett azután, hogy enni és innivalót adott nekik, mi lett azután, hogy megszabadította őket?

Hát elmaradt a hálaadás, bár még szájukban volt az étel – ahogy mondja a zsoltáros. De elmaradt a hálaadás, elmaradt az Isten nevének magasztalása, pedig minimum egy köszönöm illendő lett volna ilyenkor. Elmaradt a hűség, elmaradt az Istenhez való ragaszkodás, ahhoz a valakihez, aki átvitte őket a sivatagon, a pusztán, és nemcsak átvitte, hanem gondoskodott róluk. Még szájukban volt az étel – és így összegez a zsoltáros –, nem hagytak fel kívánságaikkal. Még le se nyelték a falatot, de már sorolják a következőt, hogy de még ez kéne, még az kéne. Meg már megint manna van, nincs valami kis desszert, valami kis ínyenc dolog? Már megint manna? Még szájukban az étel. Hálaadás semmi. Magasztalás semmi. Öröm semmi. De máris zúdul a kívánság, folytatják a kívánságot. És még rosszabb a helyzet. Még szájukban az étel, és ezek után sem hagytak föl vétkeikkel. Egészen megdöbbentő kifejezéseket, azok féltucatnyi mennyiségét olvashattuk itt. Ezek után is csak vétkeztek, kísértették, lázadtak, fájdalmat okoztak, megbántották, nem hittek.

Veszedelmesen sok. Amikor az Isten gondoskodik rólunk, és akkor a mi válaszunk hálaadás és magasztalás helyett vétkezés: kísértés, lázadás, fájdalomokozás, megbántása Istennek és hogy nem hiszünk. Pedig még szájukban volt az étel. Ilyenek lennénk mi emberek? Vagy: ja, hát ilyenek is vannak! meg persze akkor ott, jó 3000 évvel ezelőtt sajnos volt egy ilyen generáció. Vagy valóban ilyenek lennénk mi? Ilyenek mi, maiak? Ilyenek mi, mai keresztyének? Netalán mi, nagyerdeiek is? Még szánkban van az étel, még alig dolgoztuk föl mindazt, amit az Isten áldásként adott, szabadításként adott, de máris zúgolódva mondjuk a többi kívánságunkat: de ez sincs, és az sincs, és amaz sincs. Vagy esetleg a zsoltár rólunk is szól?

Nézzük, mit tett Isten? Mert megadta kívánságaikat, gondoskodott róluk, erre láttuk, mit tett az ember, mit tett a nép. Hogyan folytatódik? Isten még mindig törődik velük. Még mindig törődik a magasztalást elfelejtő, a köszönömöt kimondani elfelejtő, a hálaadást elfelejtő néppel. Még mindig foglalkozik a zúgolódó, lázadozó, visszafordulni akaró, engedetlen, Istent megbántó néppel. Most már ítélettel foglalkozik. De amíg az Isten ítél, az azt jelenti, hogy foglalkozik velünk. Amíg a szülő a gyermeket megfenyíti, az azt jelenti, hogy még mindig nem mondott le róla, még mindig foglalkozik vele, még mindig szeretne valami jobbat kihozni belőle. Az ítélet, az a szeretetnek a jele. A szeretet jele akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha a fenyítés fájdalmas, de még mindig annak a jele, hogy valakit számon tartanak, valakivel törődnek, és valakinek a megváltozását szeretnék.

Nos, Isten megítélte őket elég keményen – hogyha elolvasnánk Mózes könyvéből a részleteket. És az ítélet idején hozzá folyamodtak. Az ítélet idején jön, a jaj Istenem! Az ítélet idején kívánkoztak Isten után, bár az előbb elfelejtették a hálaadást, bár az előbb még tele volt a szájuk, de már sorolták a következő kívánságot, a hiánylistát, hogy még mit nem adtál meg Isten.

Nos, az ítéletben kívánkoztak Isten után. Az ítéletben meggondolták, mégis csak Isten lenne a kőszikla, mégis csak Isten lenne a biztos alap, mégis csak Isten lenne a szabadító.

A tükörben néha nem vagyunk mi is ilyenek? Egész pontosan a tükör, az Isten Igéjének tükre nem bizonyítja néha ránk, hogy mi is ilyenek vagyunk? Hogy néha még az ítélet is szinte kevés, néha még a fenyíték is kevés ahhoz, hogy egy-egy eltévelyedésünkből visszaforduljunk, megtérjünk.

És ami félelmetes – ahogy leírja a zsoltáros – hogy megtértek, és már örvendezhetnénk, de így folytatódik: „de csak szájukkal”. De csak szájukkal kívánkoztak Isten után, de csak szájukkal, sőt nyelvükkel hazudoztak neki.

Egyik énekünk ezt nagyon finoman fogalmazza így: „sok szép ígéretemet, ó hányszor megtagadtam”. A zsoltár kimondja, hogy hazudoztak. Hazudoztak, hogy te vagy a mi kősziklánk, te vagy a mi mennyei Atyánk, benned bízunk, visszafordulunk. Mert most az ítélet terhe alatt voltak. Szívük azonban nem tartott ki mellette. Amikor az ítéletnek vége van, olyan hamar elfelejtjük a hűséget! Nem voltak hűségesek szövetségéhez. Félelmetes ez a kép. És félelmetesen reális a zsoltár, amikor mindezt leírja, és újra előttünk áll a lehetőség. A lehetőség, amit a zsoltár így fogalmazott meg: „Pedig ő irgalmas, pedig ő megbocsátja a bűnt, pedig ő nem akar elpusztítani, pedig ő visszafojtja haragját, meggondolja, hogy halandó, hogy törékeny életűek vagyunk, hogy meddig fenyíthet, hogy össze ne törjön.

Szeretett Testvérek!

Amikor ezt a zsoltárt (akár csak ezt a harmadát) olvassuk, megdöbbentően lássuk, hogy mindegy, hogy bő 3000 év, vagy nem annyi… megdöbbentően látjuk, rólunk, emberekről van szó, és reménységgel és bizalommal láthatjuk, hogy és Istenről van szó. Ilyenek vagyunk mi, és ilyen az Úr. És ez reménység. Mert hogyha csak magunkra nézünk, és nem csak az álmainkat gondoljuk, hogy milyennek képzeljük magunkat, hanem a realitásokat is megmutatja valaki, akkor bizony kétségbe is eshetnénk néha. Minden hívőségünk ellenére. De az Úr irgalmas. Irgalmas, megbocsátja a bűnt, nem akar elpusztítani, visszafogja haragját.

Mit mutatott meg ez a Zsoltár nekünk, mint egy tükör? Hiszen, ha mások szennyes ruhájára nézünk, akkor mi nagyon rendben vagyunk. De amikor a tükörbe nézzük meg magunkat, akkor kiderül, hogy a miénk sem igazán tiszta.

A zsoltár most, mint egy tükör áll előttünk. Mennyire vagyunk megelégedettek, mennyire tudunk hálásak lenni, mennyire akarjuk magasztalni az Urat mi, mindazért, amit nekünk adott? Nézzük meg a tükörben, az Ige tükrében, mennyire magasztaljuk, mennyire dicsőítjük az Istent mindazért, amit cselekedett gondviselésében, megváltó bűnbocsátó szeretetében. És mennyire élünk mi ebből a bűnbocsátó kegyelemből? Vagy nagyon megszoktuk: „persze, hát Isten megbocsátja!”? De mennyire élünk vele, mennyire vesszük igénybe a bűnbocsátó kegyelem megtisztító erejét? Mennyire vagyunk hűségesek? Hűségesek ahhoz az Úrhoz, akiben hiszünk? Hűségesek ahhoz az Úrhoz, akihez tartozónak valljuk magunkat? Mennyire vagyunk mi hűségesek? Mennyire vagyunk megtérésünkben őszinték, mennyire vagyunk egy-egy elbukásunk idején a talpra állásban őszinték? Bizony jó néhány kérdést fölvethet ez a zsoltár. És föl kell, hogy vessen a mi számunkra, a mi javunkra, a mi tisztulásunkra.

Most maradjunk egy picit csöndben, és talán az előző néhány kérdés, talán más kérdések, melyek egyen-egyenként bennünk megfogalmazódtak, egy kicsit hadd dolgozzanak bennünk, és ebben a személyes csendben, személyes imádságban feleljünk először a mi Urunknak. Imádkozzunk magunkban.

Szíveket és veséket vizsgáló Isten, Jézus által mennyei Atyánk! Köszönjük a tükröt, köszönjük Igédet. Köszönjük, hogy általa reálisabban, valóságosabban ismerhetjük meg magunkat, és ismerhetünk meg jobban Téged. Köszönjük, hogy nem a tükröt kell összetörni, hanem életünk tisztulhat. Bocsásd meg mindazt, amit ezekben a napokban fölismertünk, bevallottunk. Bocsásd meg mindazt, amire talán most világítottál rá. Bocsásd meg, amikor kevés a hálaadás és magasztalás, de sok a zsörtölődés, a háborgás és panaszkodás bennünk. Bocsásd meg, amikor bűnbocsátó kegyelmed kevésbé formálja át életünket, mert ugyan a bocsánatot elfogadtuk, de a megszentelődés útján alig léptünk előrébb. Bocsásd meg, amikor ugyan szövetségedet fölkínáltad, de nem voltunk mindig mindenben hűségesek a szövetséghez.

Urunk! Jövünk hozzád, mert Te nem csupán bűneinket mutatod meg, hanem kész vagy minden megtérőnek Krisztusért megbocsátani. Ezt az életet megtisztító bocsánatot kérjük most Tőled. És ajándékozz meg bennünket a bűnbocsánat örömével, hogy a megterített asztal mellett így örvendezhessünk Neked, Tebenned, és a Te néped közösségében. Hogy így hirdethessük másoknak is, Hozzád érdemes fordulni, Nálad és Általad megújulni. Személyes imádságainkat is Jézusért hallgasd meg. Ámen.

„Úgy szerette Isten e-világot, hogy az egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |