| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Ki miért felelős?

Apostolok cselekedetei 13. fejezet 42-52. vers

„⁴²Amikor pedig mentek kifelé, kérték őket, hogy a következő szombaton is hirdessék nekik ezeket a dolgokat.

⁴³Miután szétoszlott a gyülekezet, sokan követték a zsidók és az istenfélő prozeliták közül Pált és Barnabást, akik szóltak hozzájuk, és biztatták őket, hogy maradjanak meg Isten kegyelmében.

⁴⁴A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa az Úr igéjét.

⁴⁵Amikor meglátták a zsidók a sokaságot, elteltek irigységgel, és káromolva ellene mondtak Pál beszédének.

⁴⁶Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: »Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk.

⁴⁷Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.«

⁴⁸Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.

⁴⁹Az Úr igéje pedig elterjedt az egész tartományban.

⁵⁰De a zsidók felingerelték ellenük a tekintélyes istenfélő asszonyokat és a város előkelőit, üldözést támasztottak Pál és Barnabás ellen, és kiűzték őket határukból.

⁵¹Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba.

⁵²A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel.”

Ima

 Drága mennyei Atyánk! Dicsőség neked hatalmas, soha el nem múló szeretetedért, amit napról napra megtapasztalhattunk. Magasztalunk az újabb vasárnapért, amivel megajándékozol bennünket. Köszönjük, hogy ismét lehetőségünk van előtted megállni, neked hálát adni az új kenyérért. Köszönjük, hogy mindannyiunkra feladatot bíztál: tegyünk tanítvánnyá minden népet. Kérünk, segíts bennünket, hogy akiket ránk bíztál, azok felé jó bizonyságok lehessünk rólad. Segíts hozzád vezetni őket. Bocsásd meg, amikor akadályai vagyunk annak, hogy Igéd terjedhessen. Bocsásd meg, amikor nem merünk megszólalni, vagy nem vesszük észre az alkalmas lehetőségeket. Kérünk, Te adj nekünk erőt. Segíts, hogy betölthessük feladatunkat. És Urunk, könyörgünk azokért, akik nem hallották még megváltó kegyelmedet, és azokért, akik még csak keresgélnek. Legyél velük, nyisd meg a szívüket, segíts, hogy felfedje Isten az igazságodat, és a Te Lelkednek tudják szentelni egész életüket. Köszönjük, hogy egy újabb András-szolgálatra készülhetünk. Kérünk, taníts minket, és készíts továbbra is erre a napra. Könyörgünk, áld meg a mai istentiszteletünket, legyél az Ige hirdetőjével, s mivelünk, hallgatóival. Drága Fiad nevében kérünk, hallgass meg bennünket, Ámen.

Ó mely boldog ember az,

Ki téged, élő, igaz Egy

Istent megismerhet,

És te szent hajlékodban

Lélekben, igazságban

Dícsérhet és tisztelhet.

Ó mi Istenünk,

Adtad e boldogságot nekünk;

Adjad, hogy ismerhessünk

Még jobban,

Naponként dícsérhessünk

Buzgóbban!

Szent Lelkedet hozzánk e végre

Küldd el segítségre!

153. dicséret

Lukács evangéliuma 10. fejezet 10-16.vers

„»¹⁰Ha pedig bementek egy városba, és nem fogadnak be titeket, menjetek ki annak az utcáira, és mondjátok ezt:

¹¹Leverjük még a port is, amely városotokból lábunkra tapadt, de tudjátok meg, hogy közel jött az Isten országa.

¹²Mondom nektek: Sodomának elviselhetőbb sorsa lesz azon a napon, mint annak a városnak.«

¹³ »Jaj neked, Korazin! Jaj neked, Bétsaida! Mert ha Tíruszban és Szidónban történtek volna azok a csodák, amelyek nálatok történtek, zsákban és hamuban ülve régen megtértek volna.

¹⁴De Tírusznak és Szidónnak elviselhetőbb sorsa lesz az ítéletkor, mint nektek.

¹⁵Te is, Kapernaum, talán az égig emelkedsz? A pokolig fogsz levettetni!»

^16»Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem.«”

Szeretett Testvérek!

Nem tudom, hogy közülünk hányan vannak, akik szeretik a sportot, és értik is, de úgy gondolom, hogy ha most kellene sorolnunk olyan labdajátékot, amely két térfeles, vagyis a pályának két térfele van, akkor jó néhányat tudnánk sorolni. Valószínűleg a foci lenne talán legelőször, de más a kézilabdát, vagy talán a kosárlabdát említené meg. Lehet, hogy valaki a vízilabdát is mondaná, talán a teniszt, röplabdát, és a sor még folytatható. Most egy pillanatra – és hogy jobban meg is jegyezzük, itt a szomszédságunkban, két teniszpálya is van –, egy pillanatra álljunk meg.

A tenisznél is van két térfél. De valamiben, nyilván sok egyéb apró szabályban, de valamiben különösképpen különbözik, mondjuk a focitól, a kézilabdától. Nevezetesen, hogy a tenisz az a sport, ahol mindegyik csapatnak, játékosnak van egy saját térfele, és ezen a térfélen mozoghat csak. Eltérően ugye a focitól, vagy a kézilabdától, ahol el akar jutni minden csapat az ellenfél kapujáig, hogy oda bejuttassa a labdát. Nos, a tenisz az, ahol van egy saját térfelem, és azon kell mindent megtenni, de a másik térfélre, a háló túloldalára nem mehetek át. Az a partnerem térfele. Neki ott kell mozognia. Többek között ezért izgalmas. Bár látszólag úgy néz ki, hogy még közel se nagyon kerülhetnek egymáshoz, hiszen még egy nagy háló is elválasztja őket. De éppen ezért izgalmas, hogy lehet úgy cselekedni az egyik térfélen maradva, vagyis fizikailag elválasztva a másiktól, hogy menjen a játék. Egyúttal azt is megfogalmazhatjuk tehát, hogy ezen a térfélen, a saját térfeleden kell mindent megtenni. A másik térfélen meg a másiknak kell mindent megtenni, hogy pattogjon a labda, hogy menjen a játék. Ez lehetőség, korlátozott lehetőség, felelősség, és megosztott felelősség.

És akkor most térjünk vissza az immár harmadik vasárnapja olvasott 72 tanítvány kiküldéséről szóló evangéliumi szakaszhoz. Úgy gondolom, aki már mert szólni valakinek Jézusról, merte megvallani az Ő hitét, az tapasztalta azt, amire Jézus fölkészítette az akkor kiküldött 72-t, nevezetesen: nem fogadják el. Így mondja Jézus: „ha nem fogadnak be…”. Igen, ezen nem kell meglepődni. Ez az emberi természetből következik. Hogy lesz olyan, ahol nem fogadják be a bizonyságtételt. Jézus ugye elküldte a 72-t maga előtt azokba a városokba, falvakba, ahova Jézus menni akart, hogy készítsék elő lelkileg az ott lévő embereket. Elküldte, és a múlt vasárnap láttuk, hogy szabályt is adott, nem is egyet, hogy hogyan cselekedjenek a küldöttek. Nos, mai alkalommal vizsgáljuk meg azt – mert Jézus erre is fölkészítette akkor a 72-t, és fölkészíti mindenkori tanítványát, a mindenkori gyülekezetet is –, mi történik akkor, ha nem fogadnak be. Csöndesen be kell vallanom, nagyon sok keresztyén ember, sőt néha szinte egy-egy gyülekezet szintjén is mondhatjuk, azt juttatja kifejezésre, minthogyha őt ez meglepné. Minthogyha ez egy keserű pofon lenne. És akkor el is ment a kedvem tőle. Én ennek vagy annak próbáltam bizonyságot tenni, megvallani hitemet, de nem fogadta, akkor, mint a kis csiga, vissza a kis házamba, és onnan kezdve ki nem merészkedem, hogy rájöjjenek, hogy keresztyén vagyok.

Jézus azonban nagyon határozottan azt mondja a tanítványoknak, lesz ilyen, hogy nem fogadják el. Na és akkor mi történjen? Erre is próbálja fölkészíteni a 72-t, és nagyon komolyan kell venni a mindenkori tanítványoknak és a mindenkori gyülekezetnek is. Egyáltalán az a megfogalmazás, hogy Jézus azt mondja: „elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” – hát, a nyuszi lelkűeknek nem nagy bátorítás. Bárányokat farkasok közé, hát ez őrültség! – ilyet csinálni. Mert ha fordítva lenne! Na de mi bárányokként menjünk? Odavet bennünket a farkasok elé, a farkasok közé? No, de a hétköznapi életben más területen is lehet ilyennel találkozni. A keresztyén ember követ, küldött, és ismerjük a diplomáciai életből a követséget, a nagykövetséget, ismerjük, hogy egy másik országban kell képviselni Magyarországot, és ez nem biztos, hogy ez az adott másik ország mindig baráti lelkülettel van irántunk. Ez nem biztos. Olykor előfordulhat, hogy feszültség támad, és mégis képviselni kell, ott az úgymond idegen tengerben, a nem mindig barátságos lelkületű közegben Magyarországot a követségnek, a követség dolgozóinak. Nos, a keresztyén embernek föl kell készülnie arra, hogy ez a világ nem mindig barátságosan fogad bennünket, és ettől nem kell megijednünk, nem kell meglepődnünk. Jézus a 72-t így készítette föl, és hogy a Cselekedetek könyvéből előbb olvasott bibliai szakaszra gondolunk, amihez hasonlót, másikat is olvashatnánk a Cselekedetek könyvéből, vagyis az elinduló korai misszió történetéből, akkor ott látunk is rá példát. Hiszen a pizidiai Antiokhiában mi történt? Mit olvastunk az előbb? Arról volt szó, hogy elmentek Pál és munkatársai és hirdették a zsinagógában Jézust. És miközben hirdették, aközben sokan jöttek, sokan hallgatták. Azonban bizonyos emberek, ráadásul magukat vallásosnak tartó emberek – és ez sokszor megdöbbentően kemény dolog –, magukat vallásosnak, istenfélőnek tartó emberek elkezdtek irigykedni és ellene szólni Pál apostolnak, Barnabásnak, a Krisztusról bizonyságot tevőknek.

A korai keresztyén misszió, amikor még nem volt modern ember, meg felvilágosodás – amire rá akarják némelyek fogni, hogy ma sokan eltávolodtak Istentől. Az ember kezdettől fogva eltávolodott Istentől. Ez a természetes állapotunk. Évezredekkel ezelőtt is eltávolodott állapotban volt az ember Istentől. Nos, az apostoli korban is így volt, tehát szembefordultak, ellene mondtak Pál apostolnak és az evangéliumnak. És mit tettek ekkor?

Szintén olvasható a Cselekedetek könyvében a korinthusi eseményekről, amikor Korinthusban prédikált, Jézusról beszélt Pál és a többiek, és bizonyította, hogy „Jézus a Krisztus” – akkor ilyet olvasunk, hogy „ellene szegültek és szidalmazták őket”. Nem csak arról olvasunk, hogy „és némelyek hittek”. Mind a két helyen olvasunk arról, hogy némelyek hittek, vagy némelyek azt mondták, hogy még, még szeretnék hallani. És ahogy az előbb olvastuk, igen, ezt a vágyat, ezt a kérést teljesítették: „A következő szombaton azután majdnem az egész város összegyűlt, hogy hallgassa őket”. Egyszerre jelen van tehát a keresztyén bizonyságtétel következtében az ellenszegülés, az elvetés, az irigykedés, a megkeményedés, és az érdeklődés, a nyitottság, a megtérésre való készség és a megtérés. Mind a kettő jelen van.

Nos, most az ellenkezésre figyeljünk. Mi történik akkor, amikor nem fogadnak be. Nem egyszerűen az Igét nem fogadják be, hanem bennünket is el akarnak utasítani. Akkor mi legyen? Pál, Barnabás a jézusi útmutatás szerint cselekedett, hiszen Antiókhiát otthagyva, vagy majd egy időben Korinthust is, azt mondták, hogy hozzátok jöttünk, nektek hirdettük először az evangéliumot – de ha nem kell nektek, akkor a port is lerázva, elmegyünk. Elmegyünk másokhoz, megyünk a pogányokhoz és hirdetjük nekik az evangéliumot. Nagyon fontos, mit mondott Jézus: ha nem fogadnak be, akkor menjetek ki onnan. Nem kell ott erőszakoskodni, nem kell ott leragadni, nem kell ott kukává válni, hogy akkor egy szót nem szólunk, mert elutasítottak. Menjetek ki, de nem szótlanul. És ez a következő nagyon fontos dolog, amit nekünk is András-szolgálatban járva, erre készülve, másokat hívogatva, komolyan kell vennünk. Nem szótlanul! Nem arról olvasunk, hogy csöndben elsomfordáltak Pál apostolék, mert elutasították őket. Jézus nem erre adott parancsot tanítványainak. A 72-nek sem azt mondta, hogy ha nem fogadják be, akkor észrevétlenül tűnjetek el. Hanem menjetek ki onnan, hagyjátok ott őket, de mondjátok nekik… és ez a következő: – Mit mondjatok? – Tudjátok meg, hogy elközelített az Isten országa. Egyértelműen és világosan, röviden és tömören a küldetésetek lényegét mondjátok el. Tudjátok meg. Mi elmegyünk innen, mert nem kell nektek, de tudjátok meg… És innen kezdve a labda átkerült a háló túloldalára, a ti térfeleteken van az evangélium, most már nektek kell vele valamit csinálni. Mi elmondtuk, mi megtettük azt, amit a magunk térfelén megtehettünk. De ez most már a tietek. Nemcsak mint lehetőség, hanem mint felelősség is. Mi a ránk bízott felelősséget, küldetést teljesítettük, de tudjátok meg… Tegyétek egyértelművé számukra az üzenetet, ami rátok bízatott. De ha nem kíváncsiak a részletekre, ha nem kell nekik több, ha nem akarják tudni, hogy, hogy is van az, hogy Jézus a Krisztus, hogy az Isten Szeretet, hogy Isten kész megbocsátani, mi is az, hogy megtérés – ha ezek nem kellenek már nekik, akkor egyértelművé kell tenni: tudjátok, és most már innen kezdve tietek a felelősség. És a kor szokása, gyakorlata szerint, szimbolikus cselekedete szerint még a port is rázzátok le a ruhátokról. Nincs tovább felelősség, közünk egymáshoz. A felelősség tietek, mi, ami ránk bízatott ebből, azt megtettük, ti következtek. A teniszben nem mehetek át a hálót megkerülve a másik térfélre, hogy visszaüssem a saját labdámat, és elszórakozgassak ott. A másik játékos meg közömbösen áll, vagy már ott sincs. A magam térfelén mindent meg kell tenni, de azt, hogy befogadják, nem fogadják, az már a háló túloldalán a másik ember szabadsága és felelőssége is. Tudjátok meg, hogy innen kezdve a felelősség rajtatok van. Ha nem folytatódik a játék, az most már miattad van. Ha nem alakul ki Isten és közötted párbeszéd, az már a te felelősséged. Ez egy nagyon kemény és határozott üzenet, ezt meg kell tenni, és alázatosan be kell vallanunk, mi gyakran ettől félünk. Vagy gyakran félreértjük a szeretetet, és úgy gondoljuk, hogy még akkor is udvarolgatni kell, amikor pedig egyértelművé kellene tenni a felelősségi viszonyokat. Még akkor is akarunk valamit csinálni, amikor már nem a mi területünkön van a labda. Kell! Például imádkozhatok érte, de nem mehetek át, hogy helyette döntsek, hogy helyette cselekedjek. Jézus nagyon határozottan fölhatalmazza, megerősíti a kiküldötteket, amikor ilyet mond: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem”. Az Istent utasítják el, az adott országot utasítja el a másik ország, ha a követség által átadott üzenetet nem veszik komolyan. Nem titeket, az egész országot. Nem ti találtátok ki az üzenetet, egy nagyobb hatalom van mögöttetek, és azt utasították el. Ez egy nagyon nagy bátorítás, de egy nagyon nagy figyelmeztetés is. Bátorítás a küldöttek számára, és egyértelművé teszi a helyzetet, hogy itt nem arról van szó, hogy a nagyit lesöpörte az unoka, amikor ő az evangéliumról próbált szólni. Itt nem arról van szó, hogy egy hívő embert valaki elutasított, és akkor most meg vagyunk sértődve, mint hívő ember. Hanem tudjátok meg, hogy ezzel az Istent utasítjátok el. És a labda még mindig a ti térfeleteken pattog. Nagyon fontos tehát: azt mondja Jézus, menjetek ki, hagyjátok ott, de előtte egyértelművé tegyétek, hogy innen kezdve tietek a felelősség. Mi megtettük, amit meg lehet tenni.

És a harmadik mozzanat ebből következik, hogy döntéseidnek következménye, mégpedig örökkévaló következménye is van. És ezt is nyilvánvalóvá kell tenni. Ilyet olvastunk: „nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre”. Igen, ez a felelősségi viszony nagyon ismert az élet más területeiről is, csak mi néha az evangéliummal kapcsolatosan megfeledkezünk erről. Pedig nagyon fontos. Hát emlékezzünk, hogy amikor megállapítják, hogy ez és ez a baj, betegség… és elmondják, hogy itt most föltétlen műtét kell, akkor mi következik? A beteg azt mondja, nem, ezért nem, meg azért nem, nem, nem – akkor mit tesz az orvos? Szól a rendőrségnek, és majd azok erőszakkal odakötözik az asztalhoz, hogy a műtétet elvégezhessék? Nem, hanem mindent elmondtak, most már tudod, hogy mi a baj, és tudod, hogyan lehetne segíteni: vagy aláírod, vagy elmarad ez a segítség. De innen kezdve tied a felelősség, és nem az orvosé. Tied a szabadság, a választás, tied a felelősség. De tudjad, hogy tied a felelősség, a következménye is annak, ahogyan döntesz. Elfogadod a segítséget, vagy elutasítod a segítséget. Ezt ismerjük mi a hétköznapi életből is. Néha nem is könnyű ugye dönteni, aláadjuk-e magunkat egy ilyen segítségnek. Nos, döntéseinknek örökkévaló következménye is van. És mindezt Jézus Sodoma emlegetésével teszi nagyon nyomatékossá, amikor itt Sodoma emlegetése tulajdonképpen a végső ítéletre történő szimbolikus üzenet és figyelmeztetés is.

De emlékezzünk, Máté evangélista beszámol, a 13. fejezetben olvashatjuk, hogy amikor Jézus Názáretben volt – ahol felnevelkedett, ahol ismerték –, és tanított, akkor a Názáretiek nagy része nem fogadta el Jézust. Elutasította Jézust. Nem a tanítványokat. Nem minket. Jézust utasították el. És az evangélista följegyez egy nagyon megdöbbentő mondatot, hogy Názáretben Jézus hitetlenségük miatt nem tett sok csodát. A másik térfélen elutasítás volt, és Jézus nem erőltette. Otthagyta őket. Otthagyta az egészen gyilkos indulatig magukat elragadtató Názáretieket. Bizony, komoly felelősség van, és így igaz az, hogy az elsőkből utolsók, és az utolsókból elsők lehetnek. Így igaz az, amit Jézus mondott a korabeli vallásos, magukat istenfélőknek, de itt a megváltást elutasítóknak, hogy tudniillik a paráznák és vámszedők megelőznek titeket farizeusok az Isten országában. Ezen felháborodtak sokan, de aki elfogadja a fölkínált segítséget és kegyelmet, az hamarabb meggyógyul, mint az a beteg, aki nem fogadja el. Pedig ő sokkal inkább tudja a dolgokat. Mondhatnánk, előnyben van. Nincs előny. Bizony elsőkből utolsók, és utolsókból elsők lehetnek. Valójában, aki elutasítja, az önmagát zárja ki az Isten szeretetéből. És ezt nagyon komolyan kell vennünk. Mi néha magunk is szeretnénk egy kicsit ellaposítani, kivenni az élét, de így az erejét vesszük el az Isten szeretetének, az evangéliumnak.

Tegyük föl tehát a kérdést – és ez az igehirdetés címe is: Ki miért felelős? Kire, mi tartozik a keresztyén bizonyságtételben?

Ki miért felelős? Lássuk tisztán tehát küldetésünket. Lássuk tisztán küldetésünk célját, amit Pál apostol így fogalmaz meg az első Korinthusi levélben – olvastuk az egyik vasárnap délelőtt – : „zsidónak zsidóvá, görögnek göröggé, mindenkinek minden igyekszek lenni, hogy némelyeket megnyerjek”. Nem fogja mindenki elfogadni, bármennyire próbálod is közel hozni hozzájuk, de szeretnék némelyeket megmenteni. Akik elfogadják az Isten kegyelmét. A cél, némelyeket megmenteni. Lássuk tisztán és világosan, ki miért felelős, lássuk küldetésünk tartalmát, hogy az evangélium által megtérésre hívni embereket. Lássuk tisztán világosan, hogy ki miért felelős, vagyis a módját is, lássuk amiről a múlt vasárnap tanulhattunk az igéből, a jézusi útmutatásból, a fogékonyság elvét, a szükségek elvét, a kulturális különbségeket nekünk kell legyőzni, és nem elvárni másoktól, hogy azt először győzd le, hogy megértsd az evangéliumot.

Ki miért felelős? A határokat is lássuk világosan, a felelősségi határokat. Felelősségben mi és mások. Meddig a mi lehetőségünk, felelősségünk és küldetésünk, és hol van az a határ, ahonnan kezdve egyértelmű és világos, és egyértelművé kell és egyértelművé, világossá kell tenni, hogy ez pedig a te felelősséged barátom. Nem írhatom alá helyetted, hogy téged megműthetnek, nem írhatom alá helyetted az Isten hívószavára a választ, azt neked kell írni. Én igyekszek mindent megtenni, hogy idáig elsegítselek, de a felelősség, ez a te területed. Amikor Pált elutasították, és munkatársait – a port leverve, szimbolikus cselekedettel is kifejezve –, egyértelművé téve azt mondja, akkor most már a pogányokhoz fordulunk. Ment tovább, és elment Ikoniumba, és hirdette az evangéliumot. Előfordul, hogy valakinek többször próbálunk bizonyságot tenni, elutasít. Akkor tegyük egyértelművé, testvér én nem fogok itt erőszakoskodni. Tudod, hallottad, megyek és mondom másnak. Más lehet, hogy szívesebben fogadja. De menj, menj és mondjad. Menjünk és mondjuk. Pál ment, elment Ikoniumba. Nem azt mondta, hogy visszamegyek Jézushoz, és elpanaszolom, hogy nem jó dolog ez az egész. Nem csinálom tovább. Hanem ment tovább. Ment, kereste azokat a helyeket, ahol szólhatott Jézusról. És egy nagyon-nagyon megdöbbentő dolgot olvashattunk a Cselekedetek 13-ból, ezt szeretném még aláhúzni: „Ők pedig lerázták lábuk porát ellenük, és elmentek Ikóniumba” – tudniillik Pál és Barnabás. És most jön az a bizonyos mondat: „A tanítványok azonban megteltek örömmel és Szentlélekkel” – akik befogadták az igét, örömmel és lélekkel teltek meg. De ez, hogy a tanítványok, ez igaz Pálra és Barnabásra is. Örömmel és lélekkel teltek meg. Miért? Azért mert őket elutasították? Ennek örüljünk? Ennek, hogy emberek inkább belehalnak a betegségükbe, inkább elvesznek, de nem fogadják el a segítséget? Nyilván ennek nem lehet örülni. Nem ennek örülnek. Hanem annak, hogy beigazolódik, az Isten Igéjének igazsága. Tudniillik Jézus előre elmondta, hogy lesz ilyen, hogy elutasítanak. Itt egyszerűen arról van szó, hogy visszaigazolódik az Igének az igazsága. És hogy lesz olyan, hogy befogadják, és itt is visszaigazolódik Jézus szava. És ennek lehet örülni, hogy igaz, és életveszélyben döntesz. Fogalmazzuk meg tehát, immár harmadik vasárnap tanulmányozva a 72 kiküldéséről szóló beszámolót, a jézusi útmutatásokat. Kinek mi a felelőssége? A szabályszerű evangéliumhirdetés – az a hívő ember felelőssége, az a mi felelősségünk. A befogadás pedig az embernek felelőssége, hogy elutasítja, vagy befogadja. Ez az a bizonyos egyik és másik térfél. És ezt ne mossuk össze. Mert akkor Jézus ellen fogunk cselekedni. Igaza van annak, aki így fogalmazott egyszer: „sokkal többen vannak a világon, akik készen állnak befogadni Krisztust, mint amennyi bizonyságot tenni kész hívő ember van”. Általában fordítva szoktuk mondani. Általában fordítva gondoljuk. Mi olyan sokan vagyunk hívő emberek, és mondanánk, és akkora buzgóság van bennünk. De nem kell, senkinek nem kell. Sokkal többen vannak, akik készek befogadni, csak lehet, hogy még hozzájuk nem mentünk még, feléjük nem fordultunk. Vagy az aratnivaló sok és kevés a munkás. Nem tudunk kiket odaküldeni, mert kevesen vannak, akik ugyan Istenben hisznek, de nem készek a küldetést vállalni. Nem készek a Krisztus szeretetének jó hírével odafordulni a másikhoz. Ha elutasítanak, erőszak nélkül még imádkozzak érte. De menjek tovább bátran a jó hírrel, menjek másokhoz, mert még nagyon sokan vannak, akik készek és nyitottak az evangélium meghallására és befogadására. De mindenkor legyen tudatos bennem is felelősségem, küldetésem határa, és tudatosítsam a másikban is, hogy mi az ő lehetősége és felelőssége. Mi az, amit neki kell megtenni. Én hiába fogok neki öt évig beszélni a Krisztusról, neki kell befogadni. Ámen.

Imádkozzunk!

Hálát adunk Istenünk azokért, akik által nekünk hirdettetted szereteted, új életet munkáló kegyelmed jó hírét.

Hálát adunk Istenünk, hogy minket is beállítasz embermentő szeretetednek hirdetésébe, szolgálatába.

Segíts Urunk, hogy tisztán lássuk és elfogadjuk küldetésünk célját, tartalmát, módját, a felelősségi viszonyokat és határokat. És segíts Urunk, hogy a most következő vasárnapokra így hívogassunk, elhozva barátokat, ismerősöket, rokonokat, érdeklődőket.

Könyörgünk, a vendégeinknek tartandó vasárnapi alkalmainkért, hogy előkészítő szolgálatunk által nyitottak, készek legyenek megszólító hívásod elfogadására. Könyörgünk, hogy legyen vágyakozás többekben Igéd, akaratod jobb megismerésére. Tedd minderre is alkalmassá gyülekezetünk egészét, tedd alkalmassá a bibliaiskolai sorozatot is, és könyörgünk Urunk önmagunkért, hogy mi magunk hívő emberek, gyülekezet legyünk nyitottak a vendégek, az érdeklődők szeretetteljes befogadására. De könyörgünk a próbákban, betegségben, gyászban járókért is. Azokért is, akik szívükben most fájdalommal járnak, hogy szereteted legyen gyógyír, legyen vigasztalás nekik, hogy a Te néped közösségében találjanak bátorítást és testvéri együttérzést. Mennyei Atyánk, szereteted jó híre töltsön be bennünket és erősítsen meg a megterített asztal közösségében, hogy fölbátorodjunk, szereteted jó hírének továbbadására. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |