| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Épüljünk és építsünk

Péter első levele 2. fejezet 1-10. vers

„¹Levetve tehát minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigységet és minden rágalmazást, ²mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre, ³mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.

⁴Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan megvetettek, amely azonban Isten előtt »kiválasztott és drága«, ⁵ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.

⁶Ezért áll ez az Írásban: »Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg«.

⁷Néktek, a hívőknek drága kincs; a hitetleneknek pedig az a kő, amelyet megvetettek az építők, sarokkővé lett, ⁸megütközös kövévé és botránkozás sziklájává; azok beleütköznek, mert nem engedelmeskednek az igének. Ők erre is rendeltettek.

⁹Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; ¹⁰akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok.”

Urunk, Te az építkezésre biztatsz bennünket. Köszönjük Neked, hogy volt most három olyan vasárnap is, amikor lelkiekben épülhetett a gyülekezet. Köszönjük azokat a családtagokat, barátokat, akik eljöttek ide hozzánk. Köszönjük, hogy indítottad őket, köszönjük azokat, akik azok közül ismét itt vannak közöttünk.

Köszönjük, hogy Te adsz lehetőséget a lelki épülésre. Sőt arra, hogy ténylegesen is gyarapodjon a mi gyülekezetünk.

Urunk! Van rossz példa is előttünk, a siralmi torony, amely leomlott. Mi nem szeretnénk ilyen butaságba esni. Kérjük, hogy Te adjál bölcsességet lelkiekben, szellemiekben egyaránt. Légy ezzel a gyülekezettel, köszönjük, hogy megajándékoztál bennünket.

Álld meg a mostani alkalmunkat is. Ámen.

Apostolok cselekedetei 2. fejezet 41-47. vers

⁴¹Akik pedig hittek a beszédének, megkeresztelkedtek, és azon a napon mintegy háromezer lélek csatlakozott hozzájuk.

⁴²Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.

⁴³Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt.

⁴⁴Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.

⁴⁵Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá.

⁴⁶Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; ⁴⁷dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülőkkel.

Szeretett Testvérek!

Egy rövid megállapítást szeretnék mondani, és vajon melyik gyülekezetre igaz ez a rövid megállapítás? A mondat így hangzik: lélekben gazdag – tudniillik az a gyülekezet – de saját épületben szegény. Tehát lélekben gazdag, de saját épületében szegény gyülekezet. Tudnánk-e ilyen gyülekezetet mondani? Melyik gyülekezetről lehet szó?

Egy pici gondolkozási idő után, egy másik kérdéssel folytassuk: Mennyire foglalkoztat bennünket az ősgyülekezet modellje? A jeruzsálemi gyülekezet modern, vagy hát az már régen volt, azóta már annyira megváltozott a világ. Mit is olvastunk itt? Azt olvastuk, hogy akik hittek Péter úgynevezett pünkösdi prédikációjában, azok megkeresztelkedtek, mintegy 3000 lélek – jegyzi föl Lukács. A legszemélyesebb döntést meghozták, hittek. Ezt a döntést kifejezi, kiábrázolták emberi oldalról nézve, hogy megkeresztelkedtek. Csöndben meg kell jegyeznünk, napjainkban nagyon sok ember itt megáll: Meg vagyok keresztelve! Ez nagyon szép, de ez olyan – ha megállsz –, mint hogyha házasságkötés után, lobogtatva a házassági anyakönyvi kivonatot, azt mondod a házastársadnak, hogy esetleg majd nagy ünnepenként, vagy ha majd a nagymama meghal, akkor találkozunk. Ők, ez a 3000 ember, csatlakoztak az apostolokhoz. És akkor itt jön az izgalmas kérdés, hogy hogyan és hol élhetett egy ekkora gyülekezet? Hát micsoda problémákat vethetett föl ez! Gondoljuk el, hogyha itt most, néhány hét vagy hónap leforgása alatt megjelenne 200 ember, megtérne, és a gyülekezethez akarna csatlakozni. Mit csinálnánk? Fel vagyunk mi erre készülve? Mert fel kellene készülnünk, ha ez a vágyunk és ezt szeretnénk. Hogyan és hol élhetett a jeruzsálemi ősgyülekezet, amikor ott több ezer ember krisztuskövetővé lett? Hiszen nem volt igazán saját épületük. Egy lélekben gazdag gyülekezet, de épületeit nézve, hát enyhén szólva szegény volt.

Nos nézzük akkor először, hogy hogyan élték meg hitüket. Minden különösebb nagy magyarázat nélkül csak tényszerűen soroljuk föl, amit róluk följegyez az Írás. „Kitartóan részvettek az apostoli tanításban” – érdekelte, izgatta őket, ahogy ma mondanánk az Isten Igéje, a Szentírás.

Hogyan élt ez a közösség, ez a gyülekezet? „Közösségben.” Az évszázadok folyamán ez a szó szinte kikopott az egyházak életéből, hogy közösség, vagy csak üres frázis volt. „A kenyér megtörésében együtt voltak” – ez jelenti részben az úrvacsorai közösséget, de ahogy majd később még olvassuk, „együtt ettek”. Ez a gyülekezet, a tagok, az „imádságban egyek voltak”. Aztán még külön megemlíti Lukács egyszerűen azt, hogy „együtt voltak”. Nem a karórájukat nézték, hogy már a 61. percnél tartunk az istentiszteleten, na most már fejezzük be, mert én húzni akarok haza. Együtt voltak. Nem olvasunk róla, hogy mit csináltak éppen… tehát nem egyszerűen csak az imádságról van szó, vagy az úrvacsoráról, hanem egyszerűen szerettek együtt lenni. Aztán egymást segítették, együtt ettek, és „egy szívvel egy lélekkel dicsérték Istent”. Így éltek. Röviden, tömören jellemzi az Ige ezt a gyülekezetet. Így éltek. Ez egy lélekben gazdag gyülekezet volt. Nem tökéletes tudjuk, hiszen Anániás és Zafira története következik mindjárt utána. De lélekben gazdag, közösségben gazdag, egymást szerető, egymáshoz ragaszkodó gyülekezet volt, miközben nem volt saját épületük. Mi itt Magyarországon szinte el sem tudnánk képzelni – különösen a történelmi felekezetek tagjai –, hogy egy gyülekezet úgy él, hogy nincs épülete. Pedig néha jobban lehet élni. De azért legyen épülete.

Nos hol éltek? Ez az, amire kevésbé szoktunk odafigyelni. Arra még igen, hogy hogyan, de hol élt ez a gyülekezet? Valaki egyszer ezt mondta, írta: „A cipő soha ne mondja meg a lábnak, hogy mekkorára nőhet.”

Az épület nem mondhatja meg, hogy mekkorára nőhet egy család, egy gyülekezet, mert akkor ott valami baj van. Hol élt ez a gyülekezet? Hol élt egy ekkora közösség? Két szóval jelöli röviden az írás: egyik oldalról a templomban – nohát ha ugyan volt nekik! Hát volt addig, amíg a zsidó templomi vezetés megtűrte őket. Addig följártak a jeruzsálemi templomba, imádni az Istent, prédikálták a Krisztust, de egy idő múlva tudjuk, hogy onnan eltávolították őket: ott a Krisztust ne prédikálják! Megtiltották nekik, hogy a Krisztust, mint Messiást hirdessék. Addig, amíg lehetett, addig odamentek föl. És a jeruzsálemi templom – olvasva, most az ószövetségi bibliai szakaszt, bizonyára újra ott van a lelki szemeink előtt –, a jeruzsálemi templom az nem olyan volt, mint amilyen templomfogalmunk nekünk van, ami kialakult itt az elmúlt 2000 évben. A jeruzsálemi templom, tulajdonképpen, ahol maga az istentisztelet folyt, az egy hatalmas udvar volt. Salamon korában oszlopcsarnokkal körülvéve, ott tanítottak a rabbik; ma azt mondanánk, a kiscsoportok ott voltak sorban. A hatalmas udvart körülvevő tornácon, ahogy a régi szép kifejezés mondja egyik zsoltárukban is, a folyosón. Az áldozati oltár az udvaron volt. Tudjuk másabb éghajlati viszonyok voltak, de ami fontos, hogy ide több ezer ember befért. Maga a templom – oda a nép nem is mehetett be, amit mi templomnak mondanánk. A templom udvarán oszlopcsarnokaiban ott voltak, tanítottak, Istent dicsőítették, amíg lehetett, amíg ott megtűrték őket. Mert a Krisztus hirdetése miatt egy idő múlva oda nem mehettek Krisztust hirdetni. Míg Istent imádni igen. Vagyis magyarul, templom nélkül maradt a gyülekezet. Igen hamar templomépület nélkül maradt a gyülekezet. Erre kevésbé szoktunk fölfigyelni.

A másik kifejezés, hogy hol élhetett egy ekkora gyülekezet… különösen akkor, amikor már a templom udvarára Krisztust hirdetni nem nagyon mehettek; Istent imádni igen, zsoltárokat énekelni még mehettek, de már Krisztusról beszélni, azt már nem. Nos, akkor mi van? Hol lehetett úrvacsorai közösséget gyakorolni? – sok ezer embernek. Foglalkoztatott bennünket már ez a kérdés? Vagy csak úgy elolvassuk, milyen szép, milyen csodálatos? De hogy a gyakorlatban, hogy élhetett ez a gyülekezet? Nem csupán lelki értelemben, hanem fizikai értelemben is. Hogy tudott élni egy ilyen gyülekezet? Nos, Lukács így jegyzi föl: „Templomban és házanként”. Az ókori társadalomban, nagyon jól tudjuk, hogy a család jobb esetben nem egy házaspárt és egy-két gyereket jelentett, hanem részben sok gyermeket, meg az idős szülőket is, meg sokszor még testvéreket is. Tehát nagy családról volt szó, és azok, akiknek nagyobb hajléka volt, azok befogadták a gyülekezet egy-egy kiscsoportját. Erről olvasunk az apostoli levelekben is, és a cselekedetek könyvében is, hogy házanként köszöntsd az XY házánál lévő gyülekezetet – olvassuk az apostoli köszöntésekben nem is egyszer. Igen, ez volt a másik pont. Azok a kisebb helyek, ahová nyilván nem sok ezer ember, vagy sok száz ember jöhetett össze, esetleg néhány tucat. És egy idő múlva az úrvacsorai közösséget már csak ott gyakorolhatták. Ez tényszerű helyzet volt természetesen, nem egyszerűen hogy föltétlen így kellene cselekedni. De a számontartást, az egymással való beszélgetést, a közös imádságot, azt igazán csak ilyen kisebb csoportokban lehet gyakorolni. Ezt több ezer ember nehezebben tudja. Vagyis a jeruzsálemi gyülekezet, amikor egy idő múlva már még a templomban sem lehetett mindent csinálni, amit szerettek volna  időből fakadóan, akkor még mindig éltek. Sőt amikor eljött majd az üldözés ideje a római birodalomban, amikor nem arról volt szó, hogy templomot építhetünk-e, toronnyal vagy anélkül, utcára nyílhat az ajtó vagy nem, ahogy II. József  rendelete tájékán Magyarországon volt; hanem eljött az az idő, amikor  katakombákba kényszerült a keresztyénség, és élt a gyülekezet – élt! Nem volt épület. Sőt, sokszor szinte rejtőzni kellett, vagy kint a folyóparton tartották az istentiszteletet – gondoljunk Lídia történetére – mert a zsinagógákban már nem engedték meg.

Nos, a gyülekezet élt, és ez egy rendkívül fontos dolog. De végig kell gondolnunk ezt is, hogy fizikailag hogyan és hol élhet egy gyülekezet?  Mit tanulhatunk meg az Igéből? Érdemes lenne egyébként ilyen szemmel tanulmányozni az Ószövetséget, a salamoni templomot vagy majd a később a fogság után újjáépített templomot is, hogy milyen volt szerkezetét nézve, mennyire segítette az istentiszteletet. Mert nekünk van egy hagyományos templomképünk. Ez a hagyomány pár száz évre vonatkozik. Olyannyira zavaró, nagyon sok ember fejében a templom az egy 200 éves épületformát jelent, de legfőbbképpen az egyház is ezt jelenti, és ez tragédia. Vagyis egy épületet jelent nagyon sok embernek  a gyülekezet, nem pedig közösséget. Nos annyira ez él az emberekben, még népünkben is, miközben az ország jelentős része magát semmilyen felekezethez valónak nem mondja. De nagyon sokszor tapasztalom emberekkel beszélgetve: „ja, ez egy templom?” – pedig itt szokott eljárni az utcán. Mert ha gyülekezet, ha egyház, beugrik egy 200 évvel ezelőtti templomforma. Mintha ahhoz lenne kötve az Isten Szentlelke, mintha az lehetne csak a gyülekezet. És ha valami egy kicsit másmilyen, akkor már fel sem ismeri, hogy az esetleg gyülekezet lehet, mert az az épület esetleg egy gyülekezeti épület.

Nos, élt a jeruzsálemi gyülekezet, pedig nem volt optimális körülmények között fizikailag. Egy nagyon pici egyháztörténeti kitekintést is érdemes tennünk, mielőtt napjainkig meghúzzuk a vonalat. Amikor a keresztyénséget a világi hatalom államvallássá, kötelező államvallássá tette, tömegeket kereszteltek meg, és behajtottak a templomba – hát előtte nem nagyon volt akkor ilyen templom, hiszen nem sokkal azelőtt még üldözött volt a keresztyénség. Nos abban az időben a vásárcsarnokok voltak azok az épületek, amelyeket használtak, és amit mi nagyon megszoktunk épületet, hogy mikor bemegyünk, és ilyen bazilikaszerű épület, háromhajós, ez az ókorban vásárcsarnok volt. A háromhajós, úgynevezett klasszikus templomtípus, az eredetileg nem templomnak épült. Az egy közfunkciót ellátó épület volt, azt hívták bazilikának. És átvették ennek a mintájára – szerkezetileg –, ennek a mintájára épültek a templomok, hatalmasok, hogy sok ember beférjen. Ez idáig nem is lett volna baj, csakhogy az épületek egy idő múlva legyőzhetnek bennünket. Azok az épületek, amelyeket mi építünk. Churchill mondta egyszer: „Mi tervezzük az épületeket, és azután azok formálnak minket”. Nagy igazságot mondott ki: azok formálnak minket. Mert egy idő múlva a falak, az adottságok, a szerkezet kényszerít, mondjuk ki, deformál. Amikor a cipő nem engedi, hogy nagyobb legyen a láb, akkor tudjuk, hogy fáj a láb és ott baj lesz. Bizony, az elmúlt évszázadokban a szertartás legyőzte a testvéri közösséget, túlhangsúlyossá vált; nem az a baj, hogy van szertartás, kell, csak a hatalmas épületekben pompás szertartások folytak, és a közösséget nem nagyon lehetett benne gyakorolni. Az szinte elhalt az egyházak életében a korábbi évszázadokban. És bizony nagyon sokszor mi is csak ezt vettük át, mint reformátusok; építettük a településeknek megfelelő nagyméretű, egy teremből álló templomot, hogy sok ember beférjen – amik nagyrészt most árván konganak –, és alig építettünk másvalamit! Csak arra, hogy sok ember valahol együtt legyen, és meghallgassa, ami ott történik.  Kivételek voltak! Ilyen érdekes egyébként a kolostor, ahol szintén egy hatalmas templom megépült, de mellé épült az úgymond rendház egy belső udvarral, egy kerengővel. Csakhogy az nem a népnek épült, csak annak a kis közösségnek, a szerzetesi közösségnek; mert közösséghez nem elég egy hatalmas tér, ahhoz más tér, másmilyen hely is kell. Ez volt a rendház. Annak nagyobb volt, csak nem a gyülekezetnek épült. Persze mi is építettünk protestánsok templomok mellé iskolát, olykor még a termét használtuk is valamilyen gyülekezeti, egyházi célra, de igazán a hit közösségi megélésére nem nagyon építettünk épületet. Csak a nagy tömegalkalomnak építettünk és így egy kicsit elsorvadt a közösség. Már pedig mit olvasunk a jeruzsálemi gyülekezetről? Közösségben voltak, együtt voltak, együtt ettek. Hát, ma szentségtörés lenne sokak szemében, ha a templomban egy közös vacsorát csinálnánk. Vannak már olyan épületek, még római katolikus testvéreinknél is, ahol arra is alkalmasak. De mi annyira lerögzültünk a korábbi évszázadok egyházképénél, és az ahhoz épített épületek képénél, hogy azt hisszük, hogy csak így lehet.

Amilyen látásunk van a gyülekezetről, olyan épületeket építünk. Érdemes így is tanulmányozni egy kicsit az Igét, akár a jeruzsálemi gyülekezetet, de még akár az Ószövetség templomát is.

Amilyen látásunk van a gyülekezetről, olyan épületeket építünk. Ha csak hatalmas nagy tömegalkalmaknak képzeljük a gyülekezetet, akkor csak olyan nagy tömegek befogadására alkalmas épületeket építünk és mást nem. Ha bibliai látásunk van, akkor tudjuk, hogy ez is kell, és az is kell, amit akkor házanként tudtak, kisebb termekben tudtak megcselekedni: a közösség gyakorlását. Ahol együtt lehet lenni, ahol beszélgetni is lehet, nem pedig ünnepélyesen csak csendben lenni.

Szeretett Testvérek! Mennyire bibliai a mi gyülekezeti képünk? Mert meg kell vizsgálni. Az, hogy van-e örökségünk, és sokszor műemlék szempontból csodálatos örökségünk, az nem mindig biztos, hogy missziós szempontból is olyan csodálatos. Sőt, nagyon sok gyülekezet szenved az egyébként nagyszerű történelmi értéket képviselő épülete miatt. Valahogy úgy van, mint amikor a cipő kicsi vagy nagy, és a láb szenved benne; és akkor nehezebben tudunk járni, kevesebbre vagyunk képesek. Akkor, ha nem muszáj, nem megyünk messzire – mert fel fogja törni a lábat!

Milyen, mennyire bibliai a mi gyülekezetképünk? A templom az nem azonos a gyülekezettel, pedig nagyon sok emberben még mindig ez a kép él. Egymást ki kell, hogy egészítsék azok, amit az előbb olvastunk bibliai szakaszunkban: „a templomban és házanként”. Hatalmas helyen együtt sokan dicsérték Istent, és együtt voltak kisebb helyiségekben a testvéri közösséget személyesen is gyakorolva. Az emberek sokkal értékesebbek, mint az épületek. Mi nagyon sokszor csak az épületek, meglévő épületek fönntartására költünk, és azért küzdünk, és sokszor nem marad a misszióra.

„Álmainknak – írta valaki – eléggé merészeknek kell lenniük ahhoz, hogy Istennek helye legyen bennük”. Mert mi sokszor olyan kicsit merünk álmodni, amit, hát saját erőből meg tudunk csinálni: Uram megy ez nélküled is. Bizony nagyobb álmoknak kell lenni szívünkben, hogy Istennek is helye legyen benne. Hogy engedjük, hogy az Isten is cselekedhessen egy nagyot, nem csupán, amit mi valahogy ki tudunk izzadni és szorítani szeretetünkből és erőnkből.

Mennyire bibliai a mi gyülekezetképünk? Hiszünk mi abban, hogy az Úr munkálkodik, és nem csak olyan csatornán munkálkodik, ahogy sok évszázados falak néha belekényszerítenek? Mert az Isten sokkal gazdagabb, és az Isten Lelkét falakkal sem szoríthatjuk be; de a meglévőt jól kell használnunk. A jeruzsálemi gyülekezet a meglévőt jól használta, amíg használhatta, tudniillik a jeruzsálemi templomot, és élt a kistermek lehetőségével, élt a családias kiscsoportok közösségével. Ez egy radikálisan új dolog volt. Ez az, ami elsorvadt az egyházak életében sok évszázadon át, pedig nagyon nagy szükségünk van rá ma is. Nyílván, ehhez viszont kellenek ilyen helyek is, ahol összegyülekezhetnek néhányan, ahogy sokszor mondjuk, hogy ketten vagy hárman… tizenketten, vagy huszonketten vagy huszonhárman.

Az épületek segítsék tehát a missziót, és a közösségépítést. Valaki így írt: „Soha sem engedhetjük meg azt, hogy az épület vagy az épület hiánya akadálya legyen egy ébredési hullámnak”. Az emberek sokkal értékesebbek az épületeknél.

Szeretett Testvérek, merjünk egy kicsit így is gondolkozni. Azzal kezdtem, melyik gyülekezetre igaz: lélekben gazdag, de saját épületben szegény volt. Mennyire merjük komolyan venni azt is, hogy a külső keretek is fontosak, és azokat kell a misszióhoz igazítani, nem pedig a missziót leszűkíteni a meglévő kis fizikai keretekhez. A cipőt kell nagyobbra cserélni, és nem a lábat kisebbre faragni.

Merjünk így is gondolkozni egy kicsit. Legyen látásunk, igei látásunk az Isten ügyéről, a gyülekezetről, és hogyha ez a bibliai látásunk van, ehhez próbáljuk a külső keretet, a cipőt is formálni, hogy majd az épület segítsen, de nem helyettesítheti. De segítse! a missziót. A gyülekezet épülete, az találkozás helye is kell hogy legyen, amikor így együtt sokan, és amikor kisebb csoportokban, testvéri közösségben találkozunk. Emlékezzünk az Ószövetségnél a mobiltemplom világában, vagyis a szentsátor idején, a pusztai vándorlás idején az Isten házát, a sátrat úgyis nevezték, hogy a találkozás sátra. Igen, szükségünk van arra, hogy olyan cipőnk legyen, ami a ránk bízott missziós szolgálatot a lehető legjobban segíti. Merjünk igei módon gondolkozni és cselekedni. Ámen.

Hálát adunk Istenünk, hogy Téged bárhol segítségül hívhatunk és magasztalhatunk. Hálát adunk, hogy mégis egy népet hívtál ki, összegyűjtöttél gyülekezetet ebben a világban. Hálát adunk, hogy van gyülekezet, hogy mi is tartozhatunk gyülekezet közösségébe, hogy itt akarsz minket erősíteni, segíteni szolgálatra, misszióra felkészíteni.

Magasztalunk kegyelmedért, új életet ajándékozó szeretetedért, hogy anyagi, lelki és szellemi javakkal megajándékoztál, hogy mi ezekkel dicsőségedre, népünk megtérésére szolgáljunk.

Magasztalunk Istenünk, hogy Igéd, Lelked által látást adsz nekünk a szolgálathoz.

Segíts bennünket, hogy Igéd vezetését elfogadjuk, lelki áldásaidért hálásak legyünk.

Segíts bennünket, hogy egy szívvel, lélekkel lendüljünk bele gyülekezeti életünk új lelki és fizikai építésének szakaszába.

Segíts bennünket, hogy felismerjük, éppen most, az erkölcsi válság és a nehezebb gazdasági helyzet idején van különösen nagy szükség a lelkeket erősítő, reménységet sugárzó gyülekezet életére, bizonyságtételére.

Segíts bennünket, hogy az eddig kapott áldásaidért hálaáldozattal feleljünk és szolgáljunk, épüljünk és építsünk.

De könyörgünk Urunk, betegekért, gyászolókért, az élet hétköznapi gondjaiban járókért, hogy tudjanak, akarjanak fölnézni Reád, hogy készek legyünk szeretettel fordulni feléd.

És könyörgünk Urunk, hogy népünk erkölcsi erőt meríthessen a hazáért életüket is feláldozó tábornokaink példájából is.

Odaszánjuk magunkat Urunk, hogy itt, ma, Magyarországon, Debrecenben rajtunk keresztül is hirdettessék evangéliumod, és szeretetközösséget gyakorolva vonzóvá tegyük a Te irgalmadat, szeretetedet, Hozzád és népedhez való tartozást sokak számára.  Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |