| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Repedt cserépedény?!

Lekció: 2. Mózes 14. fejezet 5-14. vers

„⁵Amikor jelentették Egyiptom királyának, hogy elmenekült a nép, megváltozott a fáraónak és szolgáinak indulata a nép iránt, és ezt mondták: Mit tettünk?! Elbocsátottuk Izráelt a szolgálatunkból!

⁶Befogatott a fáraó a harci kocsijába, és maga mellé vette a hadseregét.

⁷Maga mellé vett hatszáz válogatott harci kocsit, az összes egyiptomi harci kocsit. Három ember volt mindegyiken.

⁸Az ÚR megkeményítette a fáraónak, Egyiptom királyának a szívét, és az üldözőbe vette Izráel fiait, Izráel fiai pedig hatalmas kéz segítségével vonultak ki.

⁹Az egyiptomiak tehát üldözték őket - a fáraó minden lova, harci kocsija, lovasa és hadereje - és utolérték őket, amikor a tenger mellett táboroztak Pí-Hahírótnál, Baal-Cáfónnal szemben.

¹⁰A fáraó közeledett. Izráel fiai pedig föltekintettek, és látták, hogy az egyiptomiak utánuk eredtek. Ekkor nagy félelem fogta el őket, és segítségért kiáltottak Izráel fiai az ÚRhoz.

¹¹Mózesnek pedig ezt mondták: Nincs talán elég sír Egyiptomban, hogy a pusztába hoztál bennünket meghalni? Mit tettél velünk, miért hoztál ki bennünket Egyiptomból?!

¹²Nem megmondtuk neked még Egyiptomban, hogy hagyj nekünk békét, hadd szolgáljuk az egyiptomiakat?! Mert jobb nekünk, ha az egyiptomiakat szolgáljuk, mint ha a pusztában halunk meg!

¹³De Mózes így felelt a népnek: Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az ÚR benneteket! Mert ahogyan ma látjátok az egyiptomiakat, úgy soha többé nem fogjátok látni őket.

¹⁴Az ÚR harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!”

Textus: 2. Korinthus 4. fejezet 5-9. vers

⁵Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.

⁶Isten ugyanis, aki ezt mondta: »Sötétségből világosság ragyogjon fel«, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.

⁷Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak:

⁸Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe;

⁹üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk…”

Cserépedény. Elég réginek tűnik, hisz ütött-kopott, tele hajszálnyi repedésekkel. Kicsit csorba is. Egyik keramikus barátom készítette magának a műhelyébe. Tőle kértem kölcsön erre a mai alkalomra. Gyakran figyelem őt, amint korongozik. Közben néha mosolyog. Szereti a keze alól kikerülő tárgyakat. Mind más. Formára talán hasonlók a bögrék, és kannák, de méretre, megjelenésre, színre, díszítésre nézve nincs két egyforma. Nem véletlen, hogy az Ige is gyakran beszél fazekasokról. Ahogy nézni szoktam Álmos barátom kezeit, gyakran eszembe jut a Római levél pár szava: Mondhatja-e alkotójának az alkotás: „Miért formáltál engem ilyenre? Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?”. (Róm. 9,20-21)

            Igen, ehhez a fazekasnak joga van. Igen ám, csakhogy lehet, hogy felsóhajt valaki: könnyű annak, aki szép díszes, de mi van, ha én csak a közönséges, az egyszerű és dísztelen kategóriába tartozom? Valószínűleg sokan érzik magukat olyannak, mint ez a cserépedény itt. Semmi különleges nincs rajta, semmi feltűnő, ráadásul igencsak használt.

            Ha végignézünk magunkon, gyakran mi is ilyennek látjuk magunkat: beolvadunk a tömegbe, nem vagyunk feltűnőek, sőt egyre inkább kopottá válunk, ahogy az évek, évtizedek elhasználnak bennünket. Sok-sok repedést ejtenek rajtunk a problémák, veszteségek, az egymással adódó konfliktusok, betegségek. Gyakran igencsak töredezett cserépedénynek érezzük magunkat Isten előtt. Olyannak, akit már alig lehet valamire használni.

            Különösen így van ez, amikor nagy bajok érnek bennünket, amikor nem látjuk a megoldást! Az ember hozzáedződik a hétköznapi bajokhoz. A fáradtsággal a nap végére, az állandó küzdelemmel a hivatalokban, azzal, hogy a fizetés egyre kevesebbet ér, ahogy drágul minden, hogy néha előfordulnak konfliktusok otthon. De mi van akkor, amikor úgy érezzük, hogy az életünk alapjaiban rendül meg? Amikor hiába dolgozott az ember 30-40 évet becsülettel, talán különösen nagy szakértelemmel, de mégis elbocsátják. Mi történik, amikor hiába tanult valaki keményen, de a vizsgán újra elhúzták, és az egyetemi kreditrendszer hullámai összecsapnak a feje fölött, és a jövője kerül veszélybe? Mi van, amikor kiderül, hogy az ember beteg. És lehet, hogy már sokszor volt az, jó párszor oda kellett feküdjön a sebész kése alá, de most kiderül, hogy rákos. Mi történik akkor, amikor örökre kell elbúcsúzni valakitől?

            Ilyen esetekben le-letörik az ember életének cserépedényéből egy-egy darabka, megsérül a zománc. Nem tudjuk, hogy ilyenkor mi van? Krízisek ezek a javából! Senki ki nem kerülheti őket. Ilyenkor az ember rádöbben, hogy azok a módszerek, amelyekkel korábban megküzdöttem egy életen át, nem működnek. Lehetnek ilyenek egyáltalán a hívő ember életében? Lehet olyan, hogy úgy érezzük, minden összeomlott? Lehet bizony, mert előfordul, hogy minden megkérdőjeleződik, még a hitünk is, és képtelenek vagyunk megkapaszkodni a korábban biztosnak hitt kapaszkodókban.

Valami hasonló történt egykor Izrael népével is. A 10 csapás után, amelynek során Isten hatalmasan megmutatta erejét, és hatalmát, elindul Izrael népe Egyiptom földjéről. Micsoda lelkesedéssel vághattak neki az útnak! Vége a szolgaságnak, előttük az ígéret földje, és nyilvánvalóan velük az Úr. Ott a boldog jövő reménye látható közelségben. Miközben nagy lelkesen menetelnek a puszta felé, hatalmas porfelhőre lesznek figyelmesek: jönnek az egyiptomi harcosok a hadiszekerekkel, mert a fáraó megbánta a nép elengedését. Jönnek a harcedzett katonák, hogy levágják őket. Előttük a tenger, a hatalmas víztömeg, amely elnyeli az embert, mögöttük az üldöző hadsereg, amely ölni kész. Minden oldalról a halál veszi körül őket.

            Falak mindenütt falak. Hányszor érzi ezt az ember! A gondok falán hiába tapogatózunk, de sehol egy ajtó, sehol egy ablak, ahol legalább kikiálthatnánk. Egyedül vagyunk. És talán ez a legrosszabb. Nincs, aki segítsen, nincs aki, támogatást adjon.

            Gyermekkorban ott vannak a szülők, a tanárok. Felnőttek nélkül a kisgyermek meghalna. Lelkileg is. De vannak, akik segítenek, vannak, akik odaállnak a kicsik mellé. Még serdülőkorban is. Hiszen lehet, hogy támadja a szülőt, lehet, hogy lázad, még az is lehet, hogy elköltözik, hogy ő milyen önálló, de a lelke mélyén tudja, hogy bármikor hazamehet, segítséget kérhet, és fog is kapni. Aztán felnőve az ember egyik legdöbbenetesebb felismerése az, hogy egyre magányosabb, egyre kevesebb a segítő kész, ha valami meginog, vagy összeomlik.

Századunkra jellemző szekularizáció következtében egyre többen adnak hangot azon érzésüknek, hogy egyedül vannak, magányosak, nincsenek mély kapcsolataik, noha vágynának rá. A bethesda-tavi beteg szavaival élve: „nincs emberük.” (János 5:7) Szeretnének együtt lenni olyanokkal, akikkel közösen élhetnének meg élményeket, kölcsönös támogatást, és bátorítást találhatnak, akikkel azonosan meggyőződéssel látják a világot, mégis a legtöbben félnek ennek következményeitől. Az emberek egyre bizalmatlanabbak egymás iránt, nem mernek igazán megnyílni egymás előtt félve attól, hogy a másik esetleg kihasználja a hallottakat.

Persze jobb esetben ott a család. Igen ám, csakhogy, egyrészt amikor minden meginog, a családtagok is meg szoktak, hiszen nem vonhatják ki magukat, őket is érinti a mi fájdalmunk. Másrészt pedig a napjainkban a családok krízise a legerőteljesebb. Egyre kisebb a teherbírás, a kitartás sok családban. Mi van ugyanis akkor, ha épp az adja a krízist, hogy a másik fél kilép, vagy eleve egy gyermekét egyedül nevelő szülő lesz beteg, vagy veszíti el az állását?

Nem véletlen az, hogy sokan ilyen időszakokban omlanak össze lelkileg, vagy épp betegednek meg komolyabban még az alapproblémán kívül is, súlyosabb esetben lesznek öngyilkosok. Miért? Mert nincs kihez kiáltani, és nincs, aki megtartana.

Egykor Izrael népe is a létét veszélyeztető akadály előtt állt. Nem volt se előre, se hátra. Emberi számítás szerint két dolgot lehetett tenni: vagy harcolni a végsőkig, tudva, hogy a biztos pusztulás vár rájuk fegyverek nélkül, a harcedzett katonákkal szemben, vagy megadni magukat, de a rabszolgasors is hasonló lett volna a halálhoz, hiszen az maga a szenvedés. Nem csoda, hogy félnek, és pánikba esnek, de Istenhez kiáltanak! Mert olyan istenünk van, akihez lehet kiáltani!

Amikor elborít bennünket a félelem, a pánik, amikor úgy érezzük, körülkerített bennünket az élet, és semerre sincs kiút, ez jusson eszünkbe: van Isten! Ilyenkor is ott van Isten az életünkben, de Rá kell tudjak nézni! A minap egy asszonnyal beszélgettem, aki amikor a kisfiáról kiderült, hogy leukémiában szenved, úgy érezte, minden összeomlott, amiben korábban hitt. Utólag, most mondta el, hogy életében nem volt annyira egyedül, de hozzátette: „tudjátok azért volt ez, mert nem akartam Istenben bízni. És akkor megjártam a poklot. Mert ez a pokol, amikor az ember Isten nélkül küzd.”

Sok mai ember, mivel egy életen át azt tanulja, hogyan kell Isten nélkül élni, gyengeségnek érzi, hogy Istenhez kiáltson. Pedig nem az. Az ilyen kiáltásban sokszor erő van. Nem véletlen, hogy sokan nagy mélységekben, betegágyon, vagy épp koporsó mellett döbbennek rá, hogy Isten nélkül nem megy, és hogy mennyire igaza van a zsoltárosnak, amikor ezt mondja: „Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.” (Zsolt. 139,5), mert nem csupán falak vehetnek körül bennünket, ha ott van Isten keze is minden oldalon, körülfog, és véd. Lehet, hogy én még nem látom az utat a menekülésre, megoldásra, de van Valaki, aki már tudja!

Nagyon igaza van a kínaiaknak, akiknél a krízis szónak két másik jelentése is van: veszély és esély. Minden szenvedésnek, nehézségnek két oldala van. Benne van a lehetőség. Lehetőség a szabadulásra, arra, hogy többé formálódhasson benne az ember, hogy gazdagodjon, hogy jobban Istenre figyeljen, hogy megtapasztalhassa a szabadítást.

A héten, amikor továbbképzésen voltam, és a betegek lelki-gondozásáról beszélgettünk, az volt a feladat, hogy a szenvedés kiábrázolására válasszunk egy-egy követ. Érdekes volt látni, hogy mindenki, amikor a szenvedésről beszélt, nem kicsinyítette a fájdalmat, a küzdelmet, hisz vagy fekete követ vett, vagy barázdáltat, vagy olyat, amely letört valahonnan, de mindenki hozzátett még valamit: ez a kő csillog, ha fény felé fordítjuk, ennek van egy fehér párja, a barázdái olyanok, mint sebek, de ahogy a víz koptatta, begyógyultak, a belekövült csiga szenvedett, de valami csudaszép jött ki belőle.

Isten nem véletlenül válaszol a népnek: „Ne féljetek! Álljatok helyt, és meglátjátok, hogyan szabadít meg ma az ÚR benneteket!” (2Móz 14,11) És valóban: „Mózes kinyújtotta kezét a tenger felé, az ÚR pedig egész éjjel visszafelé hajtotta a tengert erős keleti széllel, és szárazzá tette a tengert, úgyhogy a víz kettévált. Izrael fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, és a víz jobbról-balról falként állt.” (2Móz. 14,21-22) A sekélyes, iszapos, kiöntéses területén keltek át az apály idején. A megélénkülő szél visszasöpörte a vizet. Amikor jött a dagály, és elállt a szél, ugyanazon az úton a fáraó nehéz hadiszekerei és nehézfegyverzetű katonasága elsüppedt, és a víz elborította őket.

Mondhatja erre valaki: ez nem több mint egyszerű természeti jelenség. Véletlen. Mózes előre is tudhatta. Természetes dolgok összjátéka. Ez az összjáték a csoda. Emberek, körülmények, lehetőségek által létrejövő csodák. Amelyekre valaki talán rántana egyet a vállán, de mi biztosak lehetünk, hogy ezek az értük küzdő, harcoló, kezünket rajtunk tartó Isten hatalmas csodája, amiért biztosak lehetünk a legnagyobb nehézségek között is, amikor így bíztat: „ne félj!” Így lehet az ember életében a válságból változás. Körülményekben, de még inkább a bensőnkben.

Pál a korinthusiaknak éppen erről írt egykor. Arról, hogy ők sem, és a mindenkori keresztyén ember sem kerülheti el a szenvedést, a nehézségeket. Mert van szorongattatás, van, hogy letipornak, meghurcolnak, esetleg körülményeinket látva kétségbe esünk, sőt esetleg üldöznek. Ezek mind-mind falak, amelyek előttünk tornyosulhatnak ajtók és ablakok nélkül. Ezekkel szembenézni egyáltalán nem könnyű, ahogy egykor Izrael népének sem volt az. Féltek. A szétnyíló tenger vizes, csúszós iszapot hagyhatott maga után, ahol saras lett az ember lába, és amelyben nem volt könnyű gyalogolni, akkor sem, ha a szabadulás irányába meneteltek. Lehet, hogy egyre több lesz a repedés, csorbulás életünk cserépedényén. De Isten a legnagyobb sötétségben is világosságot tud gyújtani – még a mi lelkünkben is. Nem hiába beszél erről Pál. „Isten megtapasztalása az imában, és az a tapasztalat, hogy szeretnek és elfogadnak bennünket a közösségben, amely biztos hely lett számunkra, lassanként lehetővé teszi, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, sebeinkkel és a bennünk lévő szörnyetegekkel együtt. Sebesültek vagyunk, de szeretnek minket; növekedhetünk, nyitottabbá és részvevőbbé válhatunk; küldetésünk van. Az Istennel való közösség a felszabadulás és a növekedés helyévé lesz.” – mondja Jean Vanier.

Hogy ez mit jelent? Azt, hogy valóban olyanok vagyunk, mint ez a cserépedény. Kopottak, sok-sok sérülést megértek, nem túl feltűnőek, repedezettek, de Isten kincseket helyezett belénk, amelyeket, az Ő világosságánál láthatunk meg. Ezek első látásra talán nem látszanak, de valamennyiünkben ott vannak: vannak eszközeink kapcsolatot tartani Urunkkal, és egymással is, Isten elhelyezett bennünk csudaszép dolgokat, amelyeket valamennyiünkben fel lehet fedezni, de vannak nehézségek is, amelyek azonban csilloghatnak, ha kellő világosságba helyezik őket, vannak kulcsaink, amelyekkel megnyithatjuk a másik embert. És ő gyújtott világosságot a szívünkben Igéje által, hogy az Ő ragyogásában éljünk.

Tudhatjuk, hogy ezek a kicsit törött, kicsit kopott, csorba edények különös értékkel bírnak. Ebben az állapotban lehetőség is van. Keramikus barátom ugyanis nagyon ragaszkodik hozzájuk, pedig bármikor kicserélhetné őket újabbra, szebbre, tökéletesre. Nem teszi. Nem teszi, mert számára ezek értékesek. Mi is azok vagyunk Mennyei Atyánk számára, hiszen Őhozzá tartozunk, de Ő helyezett belénk kincseket, Ő gyújtott világosságot a szívünkben, hogy ne essünk kétségbe a legnagyobb nehézségek, előttünk magasodó falak ellenére sem, amelyek érnek bennünket, hanem tapasztalatból tudhassuk, igaz a bíztatás: ne félj, mert ő valóban körülfog bennünket, és rajtunk tartja a kezét. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |