|
Vissza az
igehirdetésekhez
|
Vissza a főoldalra
|
Jákób gyászától Mária és Márta vigasztalásáig
Gyászolók a Szentírásban
Az ember halandó (1Móz 2,17),
ezért amíg él, kénytelen szembenézni az elmúlás tényével is. A halál uralma
alatt élés szorongást keltő tudat, amely egyszerre alapvető, általános és
elkerülhetetlen szorongás. Mögötte a nemléttől való félelem és fenyegetettség
szorongása áll, amelyet felismerve az embernek minden civilizációban
bátorságra volt szüksége, hogy mégis élni tudjon.[1] Nem lehet véletlen, hogy
az ember az idők folyamán, annyiféle módon próbálta meg legyőzni ezt az
alapvetően megjelenő szorongást, amely megjelent a halálfélelemben.
A Biblia halálértelmezése fejlődésen ment keresztül,
amelynek döntő fordulópontja Jézus Krisztus halálból történő feltámadása.
Ez az esemény egy olyan új helyzetet teremtett a halálhoz való
viszonyulásban, amely nem hasonlítható egyetlen más felfogáshoz sem.
Az Ószövetség a halálról
Az Ószövetségben a halál
sohasem önmaga jelentőségében jelenik meg, hanem mindig kettős
vonatkozásban: egyrészt Istenre tekintve, másrészt az élettől
elválaszthatatlanul. Isten ajándékozza az életet, mint legfőbb jót, ami az
ő áldása. Az ószövetségi ember számára ez felbecsülhetetlen érték, hiszen
csak addig lehet kapcsolatban Istennel is, amíg él. „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik” (Préd
9,4). Csak a halál előtti élet az értékes, mert ha ez elmúlik, és jön a
halál, akkor az ember már nem dicsérheti Istent (Zsolt 6,6; Ézs 38,18).
Ezért hangozhat külön méltatásként, ha egy ember hosszú életet élhet, és
halálához ez a megjegyzés társulhat: „meghalt
késő vénségében, betelve az élettel” (pl. Ábrahámnál, 1Móz 25,8;
Dávidnál, 1Krón 29,28; Jójádánál, 2Krón 24,15; Jóbnál, Jób 42,16-17). Az
ószövetségi embert elsősorban nem a halál eredete érdekli, hanem az, hogy
milyen életet élhet előtte. Tudomásul veszi az örökséget, hogy az ember porból
lett, és visszatér a porba (1Móz 2,7). Nem hiszi, hogy halhatatlan lenne,
inkább azt, hogy halandósága hozzátartozik a létéhez. Még a bűneset
leírásában sem hangzik el, hogy az ember korábban halhatatlan lett volna,
jóllehet a halál büntetése elhangzik Isten figyelmeztetéseként arra az
esetre, ha az ember enne a jó és rossz tudásának fájáról (1Móz 2,17).
Mégis, amikor ez megtörténik, nincs arról szó, hogy büntetésként ezért
halna meg az ember. Sőt, a büntetéshez kapcsolódóan Isten azért űzi ki az embert
az Édenből, hogy nehogy az élet fájáról szakítva örökké éljen (1Móz 3,22).
A bűn a halál fullánkja, nem pedig a fizikai oka - írja Tillich.[2] S
ebben a gondolatban már benne van, hogy a bűn és halál sajátos újszövetségi
összekapcsolódása (Róm 5,12; 1Kor 15,21) az Ószövetség világában még nem
ilyen egyértelmű.
A halál az ószövetségi ember
számára az élet kísérő jelensége, ami rossz és ellenség (Zsolt 18,5-6; Jer
9,20;), ami mégis mind, 17), az nem lehet független tőle.
A halál állapotára, a halottak
világára vonatkozóan csak nagyon homályos utalásokat találunk. Jób kérdése
az ószövetségi ember kérdése is: „De
ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz?” (Jób
14, 10). A héber gondolkodás ismeri ugyan a Seol föld alatti birodalmának
fogalmát, ahol a halott lelkek (halott emberek) mint az árnyékok léteznek.[3]
Ezzel azonban a halál lealacsonyító létformáját fejezte ki, amelyben M.
Eliade kifejezésével élve: az embert lárvaszerű utóéletre kárhoztatta a
Seolban, a föld mélyének sötét és rettentő vidékén, ahol meg van fosztva
Istennel való kapcsolatától.[4] A
Seol képe nem elsősorban a halál állapotáról ad közelebbi információt,
hanem az Istentől való elszakítottságot, az élet ellentétét mutatja.
A klasszikus ószövetségi kor
embere tulajdonképpen nem foglalkozott a halál utáni élettel, legfeljebb a
vágyakozás szintjén merült fel benne a halotti állapotból való kiszabadulás
kívánsága. Ennek egyik megrendítő példája Jób, aki így sóhajtozott: „Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában,
ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, aztán újra gondolnál
rám. … Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után”
(Jób 14, 13.15).
A késői ószövetségi korban
mégis feltűnik egy halvány reménység, hogy Isten, aki rendelkezik élet és
halál fölött, mégsem hagyja a halottakat ebben az elveszett állapotban,
hanem életre szólítja őket. Ennek a reménységnek a végső kibontakozása a
halottak feltámadásához fűződik, amikor Isten szavára az élettelen újra
megelevenedik, és élővé válik (Ézs 26,19; Ez 37,1-14; Dán 12,2). Az
Ószövetség világában ez a reménység prófécia maradt.
Az Újszövetség a halálról
Az Újszövetségben részben
tovább megy az a gondolkodás, ahogyan az ószövetségi ember fogadta a
halált. A szadduceusok vitája Jézussal a feltámadásról (Mt 22,23kk)
lényegében ennek a gondolkodásnak a következménye.
Jézus halála és feltámadása azonban döntően
megváltoztatta az ember és halál kapcsolatát. A bibliai tudósítások Jézus
halálát és feltámadását valóságos, a teljes egzisztenciát érintő eseménynek
ábrázolják, amelyik nem szimbolikus, nem lelki, és nem az ember világától
elvonatkoztatott (1Kor 15,14). Jézus Krisztus, a testté lett Isten
tökéletes emberségében és istenségében nem egyszerűen osztozott az ember
halandó sorsában, hanem átokhalála az ember bűnös elidegenedéséért megváltó
halállá lett az Isten előtti új élet lehetőségéért. Ez a halál,
jelentőségében és tartalmában nem csak önmagára nézve egyedi, hanem abban
is, hogy közvetlen hatása van az ember életére és halálára nézve. Krisztus
emberré lételében, váltságmunkájában Isten feloldotta az ember végzetes
elkülönülésének állapotát, és egy teljesen megújított egzisztenciális (a
lét minden dimenzióját érintő) kapcsolat lehetőségét kínálta fel számára.
Ebben elvette az ember feje felől a halál rettegésének borzalmát, éppen
azzal, hogy az ember számára is legyőzte a halált. Jézus halála és
feltámadása nem csak azt jelenti, hogy Isten rajta hajtotta végre az ember
bűnös voltáért érvényes ítéletet (Róm 5,6-8), nem csak azt, hogy ebben a helyettes
áldozatban mindeneket megbékéltetett önmagával (Kol 1,19-22), hanem
mindezektől elválaszthatatlanul azt is, hogy az ember számára nem a halál
reménytelensége az élet végpontja. Az adatott meg Krisztus halálában és
feltámadásában, ami az ószövetségi embernek még oly nehezen elviselhető
volt: megszűnt a kapcsolatnélküliség uralma. Őbenne Isten azt ígéri, hogy a
halottakat feltámasztja a halálból a vele való teljes közösségre. Ez az
ígéret átalakítja a bibliai ember, a keresztyén ember halálszemléletét is.
Krisztus halál feletti
győzelme egyrészt nem szüntette meg az ember életét lezáró eseményt, azzal
továbbra is mindenkinek szembe kell néznie. Sőt, még a halálfélelem sem
szűnik meg, a halál fölötti győzelem nem könnyed győzelem. Krisztus maga is
„halálos gyötrődéssel” nézett a saját halála elé (Lk
22,44), és az embernek sem ígérte, hogy megkíméli az élettől való
elszakadás fájdalmától. Ezzel az élet értékét csökkentette volna.[5] Nem a halál a megváltás,
hanem Krisztus a Megváltó, aki a halál eseményében is reménységet kínál:
hogy a halál sem választ el tőle (Róm 8,38), és a halál fölötti győzelmében
azokat is részesíti, akik hisznek benne.
Ezért a keresztyén ember sem
spekulál, hogy mi lehet a halál után. A bibliai emberkép az ember
személyiségének elválaszthatatlan egységét mutatja, ami az Újszövetségben
sem bomlik meg. A halálban az ember léte megszűnik a saját maga számára, de
ez nem akadálya annak, hogy Isten azt számon tartsa. Az ember mindenestől
meghal, testestől-lelkestől, de ebben a meghalt állapotában sem felejtődik
el a halál fölött győzelmet arató Isten előtt. Reménysége az, hogy amilyen
hatalommal Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, ez a hatalom az ő
életét is életre kelti az Istennel való örök dicsőségre.
Ezzel a halál fogalma maga is
relativizálódik, több rétegű tartalommal telik meg: jelenti az ember
fizikai halálát (1Kor 11,30), a Krisztus nélkül élő ember halotti állapotát
a bűnben (Ef 2,1kk), a Szentlélek által Krisztusban élő ember meghalását a
bűnnek (Róm 6,10), és jelenti a Krisztusban meghalást (Kol 2,20).
Az élet és halál
relativizálása végül is abban tetőzik, hogy a Krisztusban meghalt ember
reménységgel tekint fizikai halálára. Pál apostol a hitben élő ember
halálára képi hasonlatokat mond: alvás (1Kor 7,39), elköltözés (2Kor 5,8),
feloldás (2Tim 4,6). S nem azért, mert felszínessé, nem igazivá vált a
halál, hanem azért, mert az nem a semmibe, az elszakítottság „lárvaszerű”
létébe hullik, hanem a Szentháromság Isten egykor kiteljesedő közösségébe.
E. Jüngel a halál bibliai értelmezését kétdimenziójúnak nevezi. Az egyik a
megsemmisítő kapcsolatnélküliség, ami a teljes személy végét jelenti, a
másik pedig az ajánlat dimenziója, amelyben az ember halálában részesedő
Isten felajánlja a halál felett aratott győzelmét. A hit ezt az ajánlatot
elfogadja, és ezzel megalapozza reménységét.[6]
Az újszövetségi
halálszemlélet legdöntőbb jellemzője a reménység, ami egyszerre veszi
komolyan a halál erejét, hatalmát, fájdalmát és a halál fölött győztes
Isten feltámasztást és teljes közösséget kínáló örömhírét.
Gyászolók
a Bibliában
A mindenkori ember gyászolási
folyamataiban benne vannak azok a hozott örökségek is, amelyek az ember
történetében tapasztalatként felgyűltek. Hogyan gyászoltak a bibliai
emberek?
A bibliai embernek szenvedést
tűrő embernek kellett lennie. Ábrahámnak el kellett mennie jól ismert,
megszokott otthoni környezetéből, és vállalnia kellett egy meglehetősen
hosszú utazás, és új-otthon-keresés viszontagságait (1Móz 12kk). Jákóbnak
menekülnie kellett testvére haragja elől, testi-lelki fájdalmakat kellett
átélnie az Úr angyalával való tusakodásban (1Móz 32,33kk). Mózesnek meg
kellett ismernie a „tett színhelyére” való visszatérés, és küldetés
félelmét (2Móz 2;4), Jóbot pedig egyenesen a nagy szenvedőnek nevezzük, aki
az engedelmességtől a dühön keresztül jutott el élete békességéig. Izrael
népének meg kellett tanulnia a fogságban való lét kiszolgáltatottságát, a
sokszori újrakezdés bizonytalanságát, és sorolhatnánk még hosszan a
példákat egészen addig, hogy a testi és lelki szenvedés nagyon is földi
keserveit maga Jézus Krisztus sem kerülte el (Mt 20,17-19).
Sehol sem olvashatunk arról a
Bibliában, hogy Isten gondviselése a szenvedéstől is megkímélné az embert.
Az ember létéhez hozzátartozik a testi és lelki fájdalmak elhordozása is.
Ezért is olyan különleges ígéret a Jelenések könyvének bizonyságtétele az
új égről és új földről: „Íme, az
Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei
lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről,
és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz
többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,3-4).
Addig azonban a Biblia
embereire is érvényes, hogy meg kellett ismerniük a veszteség, a fájdalom, az
elmúlás keserűségét. Aligha lehet azt mondani, hogy a bibliai ember
szentimentális, érzelgős, könnyen síró ember lett volna. Nem lehetett azzá
sok minden miatt. A mai kor individualizált, a halált tabuként kezelő
gondolkodásában nehéz lehet elképzelni, hogy a bibliai évszázadokban
(évezredekben) az ember nem tekintette a halált, veszteséget olyan
„közelengedhetetlen” valóságnak. Az életkörülmények, a vándorlások, a
mindennapi létküzdelmek, a halandóság mértéke nem rejthette el a halál
tudatát.
Ezért különösen is feltűnő,
hogy a gyászra vonatkozó bibliai kifejezések milyen árnyaltan hordozzák
magukban az azzal együtt járó érzelemgazdagságot. A héber ábal (gyászolni)
ige egyúttal kifejezi a gyásszal járó szomorúságot is (Ézs 19,8; Hós 10,5;
Jób 14,22; 2Móz 33,4; 2Sám 14,2, stb.). Ezt a kifejezést használja a
szentíró Jákób gyászának a kifejezésére is (1Móz 37,34-35.). A qádar ige
elsődleges jelentése pedig nem is kifejezetten a gyászolás folyamatára
vonatkozik, hanem arra, hogy valami elsötétül, sötétté válik (pl. a nap és
a hold [Jóel 2,10]; a nappal [Mik 3,10]), illetve azt is jelenti, hogy
valami zavarossá, homályossá válik (pl. a patakok vize a jégtől [Jób
6,16]). Jóllehet, a zsidóknál fehér a gyász színe, mégis nagyon képszerű,
amikor Jób az előbbi kifejezést használva így panaszkodik: „Feketén járok, de nem a nap hevétől”
(Jób 30,28). Természetesen ennek az igének többször megjelenik leszűkítve a
gyászolni értelme is, pl. a Zsolt 35,14-ben: „Mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja”. (Vö. Zsolt 38,7;
Zsolt 42,10; Zsolt 43,2; Jób 5,11). A gyászolás folyamatára sokszor hangzik
a bákah (sírni, könnyezni, megsiratni) ige is, pl. Ábrahám gyászára
vonatkozóan (1Móz 23,2; vö. 1Móz 37,35; 1Móz 42,42). A száfad (gyászolni,
sírni) a panaszkodás, siratás folyamatát jelzi, ami a gyászrítus része.
Ábrahám gyászát (1Móz 23,2) Sára halála miatt az előbbi két ige együttese
fejezi ki, jelezve a rítus teljes embert érintő cselekményét.
Az Újszövetségben nem kevésbé
szemléletesen képszerűek a gyászra vonatkozó kifejezések. Figyelemre
méltóan gazdag a pentheó, penthos szavak jelentéstartalma is: panaszkodik,
gyászol, szomorkodik, megsirat valakit. Egyszerre jelenik meg benne a
veszteség miatti szomorúság, és a megjelenített bánat. Varga Zsigmond
szómagyarázatában megjegyzi, hogy az Újszövetség nyelve ezt a kifejezést az
öröm ellentéteként használja, amikor is az ember többféle ok miatt is
szomorú: pl. saját bűne, amelyet elkövetett [1Kor 5,2] (szubjektív ok),
emberi-világi körülmények miatt [Mt 5,4] (objektív, emberen kívüli ok).[7] A
pentheó ige jelzi azt az érzelmi bevonódást, felkavart, fájdalmas belső
lelkiállapotot, amit a gyászoló ember is érezhet, és amit szabad, sőt
szükséges is kifejeznie. A koptó ige első jelentése verni, (bánatában,
szomorúságában veri a mellét), de több esetben vonatkozik a gyászhoz
kapcsolódó sírásra is (Mt 11,17; Lk 8,52; 23,27; Jel 1,7). Tágabb
összefüggésben idetartozik a lüpeó ige is, ami passzív értelmében azt
jelenti, hogy megszomorodik, bánatba esik. Ez lehet a gyász miatti
szomorúság is, mint pl. a thesszalonikai gyülekezetben (1Thessz 4,13).
A kifejezéseken túl azonban
sokkal többet elárul a bibliai ember gyászáról, ha megnézzük, hogy hogyan
is gyászoltak néhányan közülük.
A gyászról szóló leírások
meglehetősen szűkszavúak, és elszórtak, így mozzanatokból kell összeraknunk
azt a képet, amit a Szentírás a gyászról közöl.
Gyász az Ószövetségben
Már Ábrahámról is azt
olvassuk, hogy meggyászolta a feleségét, Sárát (1Móz 23,2). Róla még csak annyit
tudhatunk, hogy kifejezte fájdalmát és elsiratta feleségét.
Jákób gyásza valamivel bővebb
leírásban maradt fenn. Izrael ősatyjának többször is át kellett élnie a
személyes veszteséget, hiszen valójában sem az apjától, sem az anyjától nem
tudott elbúcsúzni. Ézsauval szembeni „áldásnyerése” miatt menekülnie
kellett otthonról, és amikor évek múlva nagybátyjától, Lábántól elindult
haza, hogy „elmenjen apjához,
Izsákhoz Kánaán földjére” (1Móz 31,18), már csak testvérével tudott
kibékülni. Tizennégy évig szolgált a feleségéért Ráchelért, aki kedves
gyermekét, Józsefet szülte. Benjámin születésekor azonban felesége is
meghalt (1Móz 35,18-19). Jákób meggyászolta, emlékoszlopot állított a sírja
fölé (1Móz 35,20). A leírás itt is szűkszavú, nem tudhatjuk meg, hogy
miként is gyászolta Jákób a feleségét.
Amikor azonban meglátja, hogy
fiai, kedves gyermekének, Józsefnek a véres ruháját hozzák elé, és még csak
azt sem árulják el, hogy mi történt valójában, hanem neki magának kell a
halál „tényét” megfogalmaznia, akkor átengedi magát a gyásznak. Nem tudja,
hogy pontosan mi történt a fiával, nincs holttest (tőle sem tud búcsút
venni), csak következtetni tud: vadállatok tépték szét gyermekét (1Móz
37,31).
Ha figyelembe vesszük korábbi
veszteségeit, Jákóbnak többszörösen is terhelt a gyásza. Jóllehet, nem
tudjuk meg, hogy a korábbi gyászokat miként is viselte el, milyen nyomokat
hagytak benne, ez az újabb veszteség mégis a halmozódás veszélyét is
magában hordozza.
Jákób gyásza azért is nehéz
gyász - ami még a veszteségek között is kiemelkedik -, mert szülőként
gyászolja gyermekét. Felborul a meghalás rendje; a rend ugyanis nem az,
hogy az apák temessék el fiaikat, hanem, hogy a fiak temessék el apáikat. A
gyermekét gyászoló szülő érzi ezt a rendborulást, ami különös önvádat
kelthet benne: neki kellett volna meghalnia, miért nem ő halt meg? Minden
más gyászban is megjelenhet a bűntudat terhe, hogy mit mulasztott el
megtenni a gyászoló a halál megakadályozásáért, de ez még erősebb lehet a
gyászoló szülőben, hiszen ő szülői szerepénél fogva is kiemelt felelősséget
hordoz gyermekéért.
További nehéz mozzanat Jákób
gyászában a holttest hiánya. A halál tényének realizálásában fontos szerepe
van a holttest látványának, ha nincs, sokkal nehezebb elfogadni, hogy a
halál tényleg megtörtént. Jákób igazán nem szembesülhet az
elkerülhetetlennel, ami bármilyen fájdalmas is, a maga lezártságával,
„befejezettségével” mégiscsak segít a gyász elhordozásában. Amíg ez nem
bizonyos, amíg csak utalások vannak a halál bekövetkeztére, addig nagyon
nehéz megélni a gyászt, mert mindig ott marad a kétség, hogy valóban
megtörtént-e mindez. (Tudjuk, hogy József tényleg nem halt meg, testvérei
által eladva, kereskedők vitték tovább Egyiptomba. Jákób gyásza hosszú évek
múlva örömre fordul majd a fiával való találkozáskor, most azonban még csak
a véres köntöst látja.) Fiai meghagyják a valóságos halál-tudatban, amit
még nehezebbé tesz a holttest hiánya. Jákóbnak így nem adatik meg az
eltemetés lehetősége sem. Most nem állíthat emlékkövet, mint feleségének,
és nem lehet meg az a vigasztaló érzése sem, hogy eleget tett az eltemetés
tisztességének.
S ez nem csak azért olyan
nehéz, mert a holttestet el kell temetni. A későbbi időkben egyenesen
ítéletként hangzott, és különleges átoknak számított, ha valakit nem
temettek el (1Kir 14,11; Jer 16,4; Ez 29,5), hanem a madaraknak és a mező
vadjainak szolgált zsákmányul.[8]
Jákób a gyermekétől nem vehet búcsút.
A veszteség miatti
fájdalmában gyászolni kezd:
„És megszaggatta Jákób a felsőruháját, zsákruhát
tekert a derekára, és sokáig gyászolta a fiát. Fiai és leányai mind
vigasztalni igyekeztek, de nem akart megvigasztalódni, hanem ezt mondta:
Gyászolva megyek el fiamhoz a halottak hazájába. Így siratgatta őt az apja” (1Móz 37,34-35). A leírás
szűkszavúságában is sokatmondó. Több olyan elemet is tartalmaz, amely
egyrészt bemutatja az ószövetségi ember gyászolási szokásait, megszabott
tennivalóit, másrészt ez a néhány vers nagyon mély emberi vonásokat is
hordoz.
Jákób megszaggatja a felsőruháját. Ez az egyik legősibb zsidó
gyászolási rítus. A Biblia először Rúbennel kapcsolatban említi, hogy
amikor nem találja Józsefet a kútban, kétségbeesésében megszaggatja a
ruháját (1Móz 37,29). Az ősatyák idejében ez a szokás a gyász első
mozzanata volt.
A ruha megszaggatásának az
eredete és pontos jelentéstartalma kideríthetetlen, hiszen olyan régi és
olyan széles körben volt elterjedt (a többi gyászrítushoz hasonlóan), hogy
nem lehet igazán rekonstruálni a jelentését.[9] Mégis kifejezi azt az
összetörtséget, bánatot, amit a halál jelent az élő ember számára. A kép
szimbolikája ma is kifejező: ahogyan szakad a ruha, úgy szakítja meg a
halál az életet, és ahogyan a szakítással eltűnik a ruha épsége és
teljessége, úgy törik meg a halállal az ember életének teljessége is. A
halálban „kiszakítás” történt az élők sorából, ezért a gyászolónak sem
lehet ékes az öltözete.
Talán ezt is megjeleníti
Jákób gyászának egy másik mozzanata, a zsákruha viselete. Ez a durva, sötét
színű zsákvászonból készült ruha a tulajdonképpeni gyászruha, amit a puszta
bőrön kellett hordani, a mellen és csípőn körültekerve.[10]
Anélkül, hogy ennek a rítusnak is önmagában tulajdonítanánk jelentőséget,
jelzi a szomorúságot és bánatot. Durvasága, egyszerűsége szemléletesen
láttatja viselőjének a másfajta állapotát, önmagában való értéktelenségét,
másokra, Istenre való szorultságát.
Jákób gyásza a megjelenített rítusokkal
együtt is mélységes emberi gyász. Hosszan és tartósan gyászolja szeretett fiát. A
gyászt többnyire néhány nap alatt befejezték (Józsefről olvassuk majd, hogy
hét napig gyászolta az apját [1Móz 50,10]), utána visszatértek a
mindennapokhoz. Jákób azonban nem akarja abbahagyni a gyászt. C. Westermann
írja erről a gyászról, hogy a testvérek el tudták távolítani a különösen
szeretett fiút, de az apa szeretetét iránta nem tudják megszüntetni.[11]
Élete végéig benne akar maradni a gyászban. Gyermekei hiába igyekeznek
vigasztalni, ami nem csak annyit jelent, hogy vigasztaló szavakat mondanak
neki, hanem megpróbálják őt rávenni a gyászrítusok befejezésére. Jákób
azonban megmarad a gyászban. Nem bírja elviselni a szeretett fiával való
kapcsolat megszakadását, és egészen a halálig akar gyászolni. Ez a mozzanat
emlékezetünkbe idézi az ószövetségi ember halálszemléletéből azt a
mozzanatot, hogy a halál azért olyan fájdalmas, mert megszakítja az
Istennel való kapcsolatot. Most Jákób ennek az emberi oldalát is
megmutatja: a halál azért is olyan fájdalmas, mert megszakítja az emberrel
való kapcsolatot. A másik emberhez fűződő szeretetkapcsolat megszakadása is
szenvedést okoz.
Jákób gyászolva akar elmenni
fiához a Seolba, a halottak hazájába, a sötétség birodalmába, ahonnan nincs
visszatérés. Az ószövetségi ember hite szerint a halottak itt is
exisztálnak valamilyen szinten, de nem tevékenyen, nem úgy, mint életükben,
hanem valami rejtett, homályos vegetálásban. Jákób kívánsága mégis az, hogy
ebben a lenti világban egyesüljön fiával. J. Scharbert írásmagyarázó
hozzáteszi ehhez: ezt a vágyat nem szabad a túlvilági életre vonatkozó
reménységként értelmezni. Jákób nem tovább akar élni egy más szinten, hanem
azért akar meghalni, hogy fiának a sorsában osztozzon.[12]
Az említett néhány verset
követően, a továbbiakban nem olvasunk Jákób gyászáról. Csak következtetni
tudunk arra, hogy József elvesztése egészen a viszontlátásig fájó seb
maradt az apa lelkében. Amikor fiait évek múlva majd Egyiptomba küldi, hogy
élelmet vegyenek, Ráhel második gyermekét, József öccsét, Benjámint nem
engedi el, nehogy „szerencsétlenség érje” (1Móz 42,1-4).
Jákób gyászának mégis van
néhány olyan jellemzője, ami megérdemli a külön figyelmet:
– Jákób gyásza látható és megélt gyász. Izrael ősatyja nem titkolja
el bánatát és fájdalmát. Felvállalja a szükséges rítusokat, megjeleníti
veszteségét, nem fél attól, hogy férfiként, tekintélyt érdemlő személyként
megmutassa azt, ami benne van. Ő bizony tartósan és hosszan – a szokott
időn túl – sírdogál. Ez aligha magyarázható az idős ember könnyű
elérzékenyülési képességével, hanem sokkal inkább azzal, hogy a
szeretetkapcsolat megszakadása mélyen, egész létében érinti. Teljes lelkével,
gondolataival és érzéseivel benne van a gyászban. Sőt, olyannyira
felvállalja helyzetét, hogy gyermekei hiába próbálják vigasztalni, ebből az
állapotból kizökkenteni, ragaszkodik annak fenntartásához. Közel engedi
magához a gyászt, pedig ő is szenvedésekhez szokott ember. Még nem tudja
elképzelni, hogy egyszer megvigasztalódhat, ezért készül fiához a holtak
hazájába. Most még keserű és „vigasztalhatatlan”, de megvannak a formái,
hogy mindezt kifejezze. Ebben segítenek neki a rítusok.
– Jákób gyásza kontrollált gyász. A rítusok nem csak a belső
tartalmak kifejezésében segítenek, hanem egyúttal fegyelmeznek is. Keretben
tartják a gyász folyamatát, de éppen az előírt formák által nem engedik,
hogy az parttalanná, végeláthatatlanná váljon. Jákób az ószövetségi ember
méltóságával, és a szenvedő apa fájdalmával kifejezi gyászát, megteszi a
megteendőket, megadja a gyász idejét, fiához készül a holtak hazájába,
mégis megmarad a realitásban. Gyásza a hosszú idő ellenére sem elhúzódó
gyász, ugyanakkor mégis jelezheti, hogy az idős ember kora miatt is
másképpen gyászol, mint a fiatal. Ha egy fiatal ember ragaszkodik ahhoz,
hogy együtt legyen hozzátartozójával a holtak hazájában, akkor az
jelentősen súlyosbíthatja a gyászát; egy idős embernél ugyanez jelezheti
azt is, hogy közelebb érzi már magát a meghalás idejéhez.
Jákób megmarad a mindennapok
valóságában, tud alkalmazkodni az új helyzetekhez. A most még meghalni
akaró ember az elkövetkező nagy éhínség idején maga figyelmezteti fiait,
hogy Egyiptomban élelemhez lehet jutni. Nem szigetelődik el környezetétől,
nem húzódik vissza önmagába, hanem azt mondja gyermekeinek: „vásároljatok ott gabonát, hogy életben
maradjunk, és ne haljunk meg!” (1Móz 42,2). Ebben a megújuló
életképességben valószínűleg segítette az is, hogy gyászát a rítusokkal és
önmaga felvállalásával ki tudta fejezni. Így ezek tovább segítették őt a
realitásban való megmaradásra.
Ez azt is mutatja, hogy a
gyásznak adott formák az önkifejezés mellett fegyelmeznek és kontrollálnak
is. Segítenek abban, hogy a mindennapi élet ritmusa ne boruljon fel
végletesen vagy véglegesen. (Jákóbbal kapcsolatban ezt a következtetést
azzal a belátással vonjuk le, hogy a Biblia leírása – a kijelentés
tartalmát illetően nagyon is érthetően – meglehetősen szűkszavú a belső emberi
folyamatok bemutatásában).
– Jákób gyásza közösségben megélt gyász. Nem szakítja meg kapcsolatát
környezetével. A gyászrítus megélése a családon belül történik, és bár a
leírás szerint nem tudja elfogadni – egyébként vétkes – gyermekeinek a
vigasztalását, mégsem fordul el tőlük. A családi béke felbomlott, de ez nem
jelenti azt, hogy Jákób hátat fordít a családjának. Őelőttük és őközöttük
mutatja meg gyászát, ezzel meg is osztva azt. Példája mutatja, hogy a gyász
idején mennyire fontosak az emberi kapcsolatok. Elszigetelten nem lehet
(vagy különösen nehéz) eredményesen gyászolni. A környezet kontrolláló
visszahatásai befolyásolják a gyász folyamatát. A hatás egyébként
kölcsönös, hiszen a környezet is formálódik a gyászoló magatartása alapján.
Hogy ez mennyire így van Jákób gyászát illetően is, azt a fiaival való
kapcsolatának változásaiban is láthatjuk. Az egyiptomi utazásoknál a
testvérek – látva apjuk fájdalmát – egyre inkább átérzik a József ellen
elkövetett tettük terhét, és már megértik Jákób Benjámin-féltését.
A bibliai személyek gyásza
koronként és időszakonként változó formai elemeket jeleníthetett meg, abban
azonban megegyeznek, hogy megvolt a rendelt, kiszabott idejük, az
elfogadott formájuk, a kifejezési lehetőségük. S ezt nem csak a gyászolók, hanem
környezetük is ismerte, számon tartotta, elfogadta és igényelte. Ha a gyász
kifejezése elmaradt, az a környezetnek feltűnt, és számon kérte. Ennek
példája Dávid király, aki megtudva, hogy gyermeke, Betsabé fia meghalt, nem
azt tette, amitől még a szolgái is féltek („hogy még valami bajt csinál”),
hanem fölkelt a földről, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement
az Úr házába, majd hazament, ételt kért és evett (2Sám 12,20). A szolgái
csak azt látták, hogy nem tépte meg a ruháját, nem öltött zsákruhát, nem
hanyagolta el magát, nem böjtölt – vagyis nem mutatott gyászt. Értetlenül
figyelték, míg végül kérdőre vonták (21.v). Mi azt mondanánk, mintha egy
„ellenrítust” gyakorolt volna. Mindent megtett, hogy ne kelljen
szembenéznie a veszteség valóságával, és ne kelljen felvállalnia a gyász
küzdelmét.
Jákób gyásza nem erről
tanúskodik, hanem arról, hogy a rítusokban, közösségben megélt gyász
felvállalt és megküzdött gyász lehet.
Gyász az Újszövetségben
Az Újszövetség világában a
gyászolási szokások ószövetségi háttérből erednek. Magához a gyászolás
formáihoz az Újszövetség világa nem tesz hozzá új elemeket, jóllehet
megjelenik két olyan jelenség is, ami máig ható következményekkel bír. Az
Újszövetség mégsem a gyászformákban hoz döntően újat, hanem a halálhoz való
kapcsolat megváltoztatásával Jézus Krisztus halála és feltámadása által. Ez
pedig megjelent abban is, ahogyan Jézus a gyászoló emberhez közeledett,
illetve a gyászhoz viszonyult.
Jézus maga is gyászolt (Jn
11,1-44). Lázárt, a barátját már négy napja eltemették, amikor megérkezik
Betániába. Lázár két nőtestvérét szintén emberek veszik körül, hogy
vigasztalják őket fájdalmukban. Mindenki sír, gyászol. Amikor Jézus
megérkezik, engedi látni, hogy a gyász, a halál őt is megrendíti. Különösen
is érzékelteti ez a történet, az ember mennyire ki van szolgáltatva a halál
hatalmának, és az Istentől való elszakadottság állapota milyen végletesen
teszi őt esendővé. Jézus megrendül lelkében. Szomorúságának egyedi
méltósága van. Ő nem csak a gyászolási szokásokat ismeri, hanem a halál
hatalmának mélységét is. Küldetése útján a megküzdve elvállalt halál vár
rá, annak legteljesebb elidegenedettségével és elszakítottságával.
Megrendültsége, szomorúsága most annak is szólhat, hogy a halál ilyen
végzetesen teszi esendővé az embert. Hallja Márta keserűségét (21.v), látja
Mária fájdalmát (33-34.v), és könnyekre fakad (35.v). Ő maga is gyászol.
Most talán mégsem csak a gyászoló emberekkel gyászol, és nem is csak a
halottat siratja, akit szeret, hanem magát a gyász valóságát is siratja.
Amelyikkel olyan nehéz szembesülni, és még nehezebb elfogadni; amelyikben a
veszteség ténye megrendít és felkavar, és amit mégsem lehet elkerülni.
Amelyik tele van váddal és önváddal, kérdéssel és kétséggel. Márta és Mária
ugyanazt mondják:„Uram, ha itt lettél
volna, nem halt volna meg a testvérem” (Ján 11,21.31). Ők ketten az
ember gyászára adnak példát, amelyben teljesen össze vannak zavarodva, nem
értik, mi, miért történt, nem tudják közel engedni magukhoz a halál tényét,
amelyben csak arra tudnak még gondolni: „mi
lett volna, ha…”.
Jézus gyásza hasonlít is
erre, mégis különbözik. Hasonlít abban, hogy ő is megrendül, és sírni kezd,
amikor meglátja, hogy Mária és a vele lévő emberek is sírnak (Jn 11,33).
Nem hárítja el magától a szomorúság megmutatását. Gyásza mégis egyedi, mert
ő magát a gyászt, a gyászoló embert is siratja, aki ki van szolgáltatva a
halál ellenséges hatalmának. Lázárt feltámasztja, ő maga azonban a
kereszthalál felé indul, hogy isteni elrendelés szerint megküzdjön ezzel az
ellenséges hatalommal.
Az az erő és hatalom, amelyik
Jézus Krisztus váltságművében legyőzte a halál hatalmát, újjá teszi a benne
bízó ember reménységét is. „Ha
hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az
elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt” – írja Pál apostol a
thesszalonikai gyülekezetnek (1Thessz 4,14).
A keresztyén ember gyászának
ez a reménység az esélye. Segíthet abban, hogy a gyászoló megküzdjön a
gyásszal, és segíthet egy érett keresztyén személyiség kibontakozásában.
Segíthet a fejlődésben, segíthet a hitben. Azonban nem jelenti azt, hogy
megszűnt volna az ember joga a veszteség emberi átélésére, küzdelmére, a
gyász megélésére. Jézus nem azt tanította a Hegyi Beszédben, hogy akik
benne hisznek, azok soha nem fognak sírni, hanem azt, hogy ők meg fognak
vigasztaltatni (Mt 5,4). Amíg meghal az, akit szeretünk, amíg olykor évekig
szenved a beteg ember és hal fájdalmas halált, amíg balesetben egyik
pillanatról a másikra elveszíthetjük életünk boldogságát, addig a gyász
életünk része marad. Fájdalmas kihívás, amivel meg kell küzdeni.
| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |
|