| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Jákób gyászától Mária és Márta vigasztalásáig

Gyászolók a Szentírásban

Az ember halandó (1Móz 2,17), ezért amíg él, kénytelen szembenézni az elmúlás tényével is. A halál uralma alatt élés szorongást keltő tudat, amely egyszerre alapvető, általános és elkerülhetetlen szorongás. Mögötte a nemléttől való félelem és fenyegetettség szorongása áll, amelyet felismerve az embernek minden civilizációban bátorságra volt szüksége, hogy mégis élni tudjon.^[1] Nem lehet véletlen, hogy az ember az idők folyamán, annyiféle módon próbálta meg legyőzni ezt az alapvetően megjelenő szorongást, amely megjelent a halálfélelemben.

A Biblia halálértelmezése fejlődésen ment keresztül, amelynek döntő fordulópontja Jézus Krisztus halálból történő feltámadása. Ez az esemény egy olyan új helyzetet teremtett a halálhoz való viszonyulásban, amely nem hasonlítható egyetlen más felfogáshoz sem.

Az Ószövetség a halálról

Az Ószövetségben a halál sohasem önmaga jelentőségében jelenik meg, hanem mindig kettős vonatkozásban: egyrészt Istenre tekintve, másrészt az élettől elválaszthatatlanul. Isten ajándékozza az életet, mint legfőbb jót, ami az ő áldása. Az ószövetségi ember számára ez felbecsülhetetlen érték, hiszen csak addig lehet kapcsolatban Istennel is, amíg él. „Csak annak van reménysége, aki az élők közé tartozik” (Préd 9,4). Csak a halál előtti élet az értékes, mert ha ez elmúlik, és jön a halál, akkor az ember már nem dicsérheti Istent (Zsolt 6,6; Ézs 38,18). Ezért hangozhat külön méltatásként, ha egy ember hosszú életet élhet, és halálához ez a megjegyzés társulhat: „meghalt késő vénségében, betelve az élettel” (pl. Ábrahámnál, 1Móz 25,8; Dávidnál, 1Krón 29,28; Jójádánál, 2Krón 24,15; Jóbnál, Jób 42,16-17). Az ószövetségi embert elsősorban nem a halál eredete érdekli, hanem az, hogy milyen életet élhet előtte. Tudomásul veszi az örökséget, hogy az ember porból lett, és visszatér a porba (1Móz 2,7). Nem hiszi, hogy halhatatlan lenne, inkább azt, hogy halandósága hozzátartozik a létéhez. Még a bűneset leírásában sem hangzik el, hogy az ember korábban halhatatlan lett volna, jóllehet a halál büntetése elhangzik Isten figyelmeztetéseként arra az esetre, ha az ember enne a jó és rossz tudásának fájáról (1Móz 2,17). Mégis, amikor ez megtörténik, nincs arról szó, hogy büntetésként ezért halna meg az ember. Sőt, a büntetéshez kapcsolódóan Isten azért űzi ki az embert az Édenből, hogy nehogy az élet fájáról szakítva örökké éljen (1Móz 3,22). A bűn a halál fullánkja, nem pedig a fizikai oka - írja Tillich.^[2] S ebben a gondolatban már benne van, hogy a bűn és halál sajátos újszövetségi összekapcsolódása (Róm 5,12; 1Kor 15,21) az Ószövetség világában még nem ilyen egyértelmű.

A halál az ószövetségi ember számára az élet kísérő jelensége, ami rossz és ellenség (Zsolt 18,5-6; Jer 9,20;), ami mégis mind, 17), az nem lehet független tőle.

A halál állapotára, a halottak világára vonatkozóan csak nagyon homályos utalásokat találunk. Jób kérdése az ószövetségi ember kérdése is: „De ha a férfi meghal, lehanyatlik, ha az ember kimúlik, hova lesz?” (Jób 14, 10). A héber gondolkodás ismeri ugyan a Seol föld alatti birodalmának fogalmát, ahol a halott lelkek (halott emberek) mint az árnyékok léteznek.^[3] Ezzel azonban a halál lealacsonyító létformáját fejezte ki, amelyben M. Eliade kifejezésével élve: az embert lárvaszerű utóéletre kárhoztatta a Seolban, a föld mélyének sötét és rettentő vidékén, ahol meg van fosztva Istennel való kapcsolatától.^[4] A Seol képe nem elsősorban a halál állapotáról ad közelebbi információt, hanem az Istentől való elszakítottságot, az élet ellentétét mutatja.

A klasszikus ószövetségi kor embere tulajdonképpen nem foglalkozott a halál utáni élettel, legfeljebb a vágyakozás szintjén merült fel benne a halotti állapotból való kiszabadulás kívánsága. Ennek egyik megrendítő példája Jób, aki így sóhajtozott: „Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, aztán újra gondolnál rám. … Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után” (Jób 14, 13.15).

A késői ószövetségi korban mégis feltűnik egy halvány reménység, hogy Isten, aki rendelkezik élet és halál fölött, mégsem hagyja a halottakat ebben az elveszett állapotban, hanem életre szólítja őket. Ennek a reménységnek a végső kibontakozása a halottak feltámadásához fűződik, amikor Isten szavára az élettelen újra megelevenedik, és élővé válik (Ézs 26,19; Ez 37,1-14; Dán 12,2). Az Ószövetség világában ez a reménység prófécia maradt.

Az Újszövetség a halálról

Az Újszövetségben részben tovább megy az a gondolkodás, ahogyan az ószövetségi ember fogadta a halált. A szadduceusok vitája Jézussal a feltámadásról (Mt 22,23kk) lényegében ennek a gondolkodásnak a következménye.

Jézus halála és feltámadása azonban döntően megváltoztatta az ember és halál kapcsolatát. A bibliai tudósítások Jézus halálát és feltámadását valóságos, a teljes egzisztenciát érintő eseménynek ábrázolják, amelyik nem szimbolikus, nem lelki, és nem az ember világától elvonatkoztatott (1Kor 15,14). Jézus Krisztus, a testté lett Isten tökéletes emberségében és istenségében nem egyszerűen osztozott az ember halandó sorsában, hanem átokhalála az ember bűnös elidegenedéséért megváltó halállá lett az Isten előtti új élet lehetőségéért. Ez a halál, jelentőségében és tartalmában nem csak önmagára nézve egyedi, hanem abban is, hogy közvetlen hatása van az ember életére és halálára nézve. Krisztus emberré lételében, váltságmunkájában Isten feloldotta az ember végzetes elkülönülésének állapotát, és egy teljesen megújított egzisztenciális (a lét minden dimenzióját érintő) kapcsolat lehetőségét kínálta fel számára. Ebben elvette az ember feje felől a halál rettegésének borzalmát, éppen azzal, hogy az ember számára is legyőzte a halált. Jézus halála és feltámadása nem csak azt jelenti, hogy Isten rajta hajtotta végre az ember bűnös voltáért érvényes ítéletet (Róm 5,6-8), nem csak azt, hogy ebben a helyettes áldozatban mindeneket megbékéltetett önmagával (Kol 1,19-22), hanem mindezektől elválaszthatatlanul azt is, hogy az ember számára nem a halál reménytelensége az élet végpontja. Az adatott meg Krisztus halálában és feltámadásában, ami az ószövetségi embernek még oly nehezen elviselhető volt: megszűnt a kapcsolatnélküliség uralma. Őbenne Isten azt ígéri, hogy a halottakat feltámasztja a halálból a vele való teljes közösségre. Ez az ígéret átalakítja a bibliai ember, a keresztyén ember halálszemléletét is.

Krisztus halál feletti győzelme egyrészt nem szüntette meg az ember életét lezáró eseményt, azzal továbbra is mindenkinek szembe kell néznie. Sőt, még a halálfélelem sem szűnik meg, a halál fölötti győzelem nem könnyed győzelem. Krisztus maga is „halálos gyötrődéssel” nézett a saját halála elé (Lk 22,44), és az embernek sem ígérte, hogy megkíméli az élettől való elszakadás fájdalmától. Ezzel az élet értékét csökkentette volna.^[5] Nem a halál a megváltás, hanem Krisztus a Megváltó, aki a halál eseményében is reménységet kínál: hogy a halál sem választ el tőle (Róm 8,38), és a halál fölötti győzelmében azokat is részesíti, akik hisznek benne.

Ezért a keresztyén ember sem spekulál, hogy mi lehet a halál után. A bibliai emberkép az ember személyiségének elválaszthatatlan egységét mutatja, ami az Újszövetségben sem bomlik meg. A halálban az ember léte megszűnik a saját maga számára, de ez nem akadálya annak, hogy Isten azt számon tartsa. Az ember mindenestől meghal, testestől-lelkestől, de ebben a meghalt állapotában sem felejtődik el a halál fölött győzelmet arató Isten előtt. Reménysége az, hogy amilyen hatalommal Isten feltámasztotta Krisztust a halálból, ez a hatalom az ő életét is életre kelti az Istennel való örök dicsőségre.

Ezzel a halál fogalma maga is relativizálódik, több rétegű tartalommal telik meg: jelenti az ember fizikai halálát (1Kor 11,30), a Krisztus nélkül élő ember halotti állapotát a bűnben (Ef 2,1kk), a Szentlélek által Krisztusban élő ember meghalását a bűnnek (Róm 6,10), és jelenti a Krisztusban meghalást (Kol 2,20).

Az élet és halál relativizálása végül is abban tetőzik, hogy a Krisztusban meghalt ember reménységgel tekint fizikai halálára. Pál apostol a hitben élő ember halálára képi hasonlatokat mond: alvás (1Kor 7,39), elköltözés (2Kor 5,8), feloldás (2Tim 4,6). S nem azért, mert felszínessé, nem igazivá vált a halál, hanem azért, mert az nem a semmibe, az elszakítottság „lárvaszerű” létébe hullik, hanem a Szentháromság Isten egykor kiteljesedő közösségébe. E. Jüngel a halál bibliai értelmezését kétdimenziójúnak nevezi. Az egyik a megsemmisítő kapcsolatnélküliség, ami a teljes személy végét jelenti, a másik pedig az ajánlat dimenziója, amelyben az ember halálában részesedő Isten felajánlja a halál felett aratott győzelmét. A hit ezt az ajánlatot elfogadja, és ezzel megalapozza reménységét.^[6]

Az újszövetségi halálszemlélet legdöntőbb jellemzője a reménység, ami egyszerre veszi komolyan a halál erejét, hatalmát, fájdalmát és a halál fölött győztes Isten feltámasztást és teljes közösséget kínáló örömhírét.

Gyászolók a Bibliában

A mindenkori ember gyászolási folyamataiban benne vannak azok a hozott örökségek is, amelyek az ember történetében tapasztalatként felgyűltek. Hogyan gyászoltak a bibliai emberek? 

A bibliai embernek szenvedést tűrő embernek kellett lennie. Ábrahámnak el kellett mennie jól ismert, megszokott otthoni környezetéből, és vállalnia kellett egy meglehetősen hosszú utazás, és új-otthon-keresés viszontagságait (1Móz 12kk). Jákóbnak menekülnie kellett testvére haragja elől, testi-lelki fájdalmakat kellett átélnie az Úr angyalával való tusakodásban (1Móz 32,33kk). Mózesnek meg kellett ismernie a „tett színhelyére” való visszatérés, és küldetés félelmét (2Móz 2;4), Jóbot pedig egyenesen a nagy szenvedőnek nevezzük, aki az engedelmességtől a dühön keresztül jutott el élete békességéig. Izrael népének meg kellett tanulnia a fogságban való lét kiszolgáltatottságát, a sokszori újrakezdés bizonytalanságát, és sorolhatnánk még hosszan a példákat egészen addig, hogy a testi és lelki szenvedés nagyon is földi keserveit maga Jézus Krisztus sem kerülte el (Mt 20,17-19).

Sehol sem olvashatunk arról a Bibliában, hogy Isten gondviselése a szenvedéstől is megkímélné az embert. Az ember létéhez hozzátartozik a testi és lelki fájdalmak elhordozása is. Ezért is olyan különleges ígéret a Jelenések könyvének bizonyságtétele az új égről és új földről: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük; és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,3-4).

Addig azonban a Biblia embereire is érvényes, hogy meg kellett ismerniük a veszteség, a fájdalom, az elmúlás keserűségét. Aligha lehet azt mondani, hogy a bibliai ember szentimentális, érzelgős, könnyen síró ember lett volna. Nem lehetett azzá sok minden miatt. A mai kor individualizált, a halált tabuként kezelő gondolkodásában nehéz lehet elképzelni, hogy a bibliai évszázadokban (évezredekben) az ember nem tekintette a halált, veszteséget olyan „közelengedhetetlen” valóságnak. Az életkörülmények, a vándorlások, a mindennapi létküzdelmek, a halandóság mértéke nem rejthette el a halál tudatát.

Ezért különösen is feltűnő, hogy a gyászra vonatkozó bibliai kifejezések milyen árnyaltan hordozzák magukban az azzal együtt járó érzelemgazdagságot. A héber ábal (gyászolni) ige egyúttal kifejezi a gyásszal járó szomorúságot is (Ézs 19,8; Hós 10,5; Jób 14,22; 2Móz 33,4; 2Sám 14,2, stb.). Ezt a kifejezést használja a szentíró Jákób gyászának a kifejezésére is (1Móz 37,34-35.). A qádar ige elsődleges jelentése pedig nem is kifejezetten a gyászolás folyamatára vonatkozik, hanem arra, hogy valami elsötétül, sötétté válik (pl. a nap és a hold [Jóel 2,10]; a nappal [Mik 3,10]), illetve azt is jelenti, hogy valami zavarossá, homályossá válik (pl. a patakok vize a jégtől [Jób 6,16]). Jóllehet, a zsidóknál fehér a gyász színe, mégis nagyon képszerű, amikor Jób az előbbi kifejezést használva így panaszkodik: „Feketén járok, de nem a nap hevétől” (Jób 30,28). Természetesen ennek az igének többször megjelenik leszűkítve a gyászolni értelme is, pl. a Zsolt 35,14-ben: „Mély bánatba merültem, mint aki anyját gyászolja”. (Vö. Zsolt 38,7; Zsolt 42,10; Zsolt 43,2; Jób 5,11). A gyászolás folyamatára sokszor hangzik a bákah (sírni, könnyezni, megsiratni) ige is, pl. Ábrahám gyászára vonatkozóan (1Móz 23,2; vö. 1Móz 37,35; 1Móz 42,42). A száfad (gyászolni, sírni) a panaszkodás, siratás folyamatát jelzi, ami a gyászrítus része. Ábrahám gyászát (1Móz 23,2) Sára halála miatt az előbbi két ige együttese fejezi ki, jelezve a rítus teljes embert érintő cselekményét.

Az Újszövetségben nem kevésbé szemléletesen képszerűek a gyászra vonatkozó kifejezések. Figyelemre méltóan gazdag a pentheó, penthos szavak jelentéstartalma is: panaszkodik, gyászol, szomorkodik, megsirat valakit. Egyszerre jelenik meg benne a veszteség miatti szomorúság, és a megjelenített bánat. Varga Zsigmond szómagyarázatában megjegyzi, hogy az Újszövetség nyelve ezt a kifejezést az öröm ellentéteként használja, amikor is az ember többféle ok miatt is szomorú: pl. saját bűne, amelyet elkövetett [1Kor 5,2] (szubjektív ok), emberi-világi körülmények miatt [Mt 5,4] (objektív, emberen kívüli ok).^[7] A pentheó ige jelzi azt az érzelmi bevonódást, felkavart, fájdalmas belső lelkiállapotot, amit a gyászoló ember is érezhet, és amit szabad, sőt szükséges is kifejeznie. A koptó ige első jelentése verni, (bánatában, szomorúságában veri a mellét), de több esetben vonatkozik a gyászhoz kapcsolódó sírásra is (Mt 11,17; Lk 8,52; 23,27; Jel 1,7). Tágabb összefüggésben idetartozik a lüpeó ige is, ami passzív értelmében azt jelenti, hogy megszomorodik, bánatba esik. Ez lehet a gyász miatti szomorúság is, mint pl. a thesszalonikai gyülekezetben (1Thessz 4,13).

A kifejezéseken túl azonban sokkal többet elárul a bibliai ember gyászáról, ha megnézzük, hogy hogyan is gyászoltak néhányan közülük.

A gyászról szóló leírások meglehetősen szűkszavúak, és elszórtak, így mozzanatokból kell összeraknunk azt a képet, amit a Szentírás a gyászról közöl.

Gyász az Ószövetségben

Már Ábrahámról is azt olvassuk, hogy meggyászolta a feleségét, Sárát (1Móz 23,2). Róla még csak annyit tudhatunk, hogy kifejezte fájdalmát és elsiratta feleségét.

Jákób gyásza valamivel bővebb leírásban maradt fenn. Izrael ősatyjának többször is át kellett élnie a személyes veszteséget, hiszen valójában sem az apjától, sem az anyjától nem tudott elbúcsúzni. Ézsauval szembeni „áldásnyerése” miatt menekülnie kellett otthonról, és amikor évek múlva nagybátyjától, Lábántól elindult haza, hogy „elmenjen apjához, Izsákhoz Kánaán földjére” (1Móz 31,18), már csak testvérével tudott kibékülni. Tizennégy évig szolgált a feleségéért Ráchelért, aki kedves gyermekét, Józsefet szülte. Benjámin születésekor azonban felesége is meghalt (1Móz 35,18-19). Jákób meggyászolta, emlékoszlopot állított a sírja fölé (1Móz 35,20). A leírás itt is szűkszavú, nem tudhatjuk meg, hogy miként is gyászolta Jákób a feleségét.

Amikor azonban meglátja, hogy fiai, kedves gyermekének, Józsefnek a véres ruháját hozzák elé, és még csak azt sem árulják el, hogy mi történt valójában, hanem neki magának kell a halál „tényét” megfogalmaznia, akkor átengedi magát a gyásznak. Nem tudja, hogy pontosan mi történt a fiával, nincs holttest (tőle sem tud búcsút venni), csak következtetni tud: vadállatok tépték szét gyermekét (1Móz 37,31).

Ha figyelembe vesszük korábbi veszteségeit, Jákóbnak többszörösen is terhelt a gyásza. Jóllehet, nem tudjuk meg, hogy a korábbi gyászokat miként is viselte el, milyen nyomokat hagytak benne, ez az újabb veszteség mégis a halmozódás veszélyét is magában hordozza.

Jákób gyásza azért is nehéz gyász - ami még a veszteségek között is kiemelkedik -, mert szülőként gyászolja gyermekét. Felborul a meghalás rendje; a rend ugyanis nem az, hogy az apák temessék el fiaikat, hanem, hogy a fiak temessék el apáikat. A gyermekét gyászoló szülő érzi ezt a rendborulást, ami különös önvádat kelthet benne: neki kellett volna meghalnia, miért nem ő halt meg? Minden más gyászban is megjelenhet a bűntudat terhe, hogy mit mulasztott el megtenni a gyászoló a halál megakadályozásáért, de ez még erősebb lehet a gyászoló szülőben, hiszen ő szülői szerepénél fogva is kiemelt felelősséget hordoz gyermekéért.

További nehéz mozzanat Jákób gyászában a holttest hiánya. A halál tényének realizálásában fontos szerepe van a holttest látványának, ha nincs, sokkal nehezebb elfogadni, hogy a halál tényleg megtörtént. Jákób igazán nem szembesülhet az elkerülhetetlennel, ami bármilyen fájdalmas is, a maga lezártságával, „befejezettségével” mégiscsak segít a gyász elhordozásában. Amíg ez nem bizonyos, amíg csak utalások vannak a halál bekövetkeztére, addig nagyon nehéz megélni a gyászt, mert mindig ott marad a kétség, hogy valóban megtörtént-e mindez. (Tudjuk, hogy József tényleg nem halt meg, testvérei által eladva, kereskedők vitték tovább Egyiptomba. Jákób gyásza hosszú évek múlva örömre fordul majd a fiával való találkozáskor, most azonban még csak a véres köntöst látja.) Fiai meghagyják a valóságos halál-tudatban, amit még nehezebbé tesz a holttest hiánya. Jákóbnak így nem adatik meg az eltemetés lehetősége sem. Most nem állíthat emlékkövet, mint feleségének, és nem lehet meg az a vigasztaló érzése sem, hogy eleget tett az eltemetés tisztességének.

S ez nem csak azért olyan nehéz, mert a holttestet el kell temetni. A későbbi időkben egyenesen ítéletként hangzott, és különleges átoknak számított, ha valakit nem temettek el (1Kir 14,11; Jer 16,4; Ez 29,5), hanem a madaraknak és a mező vadjainak szolgált zsákmányul.^[8] Jákób a gyermekétől nem vehet búcsút.

A veszteség miatti fájdalmában gyászolni kezd:

„És megszaggatta Jákób a felsőruháját, zsákruhát tekert a derekára, és sokáig gyászolta a fiát. Fiai és leányai mind vigasztalni igyekeztek, de nem akart megvigasztalódni, hanem ezt mondta: Gyászolva megyek el fiamhoz a halottak hazájába. Így siratgatta őt az apja” (1Móz 37,34-35). A leírás szűkszavúságában is sokatmondó. Több olyan elemet is tartalmaz, amely egyrészt bemutatja az ószövetségi ember gyászolási szokásait, megszabott tennivalóit, másrészt ez a néhány vers nagyon mély emberi vonásokat is hordoz.

Jákób megszaggatja a felsőruháját. Ez az egyik legősibb zsidó gyászolási rítus. A Biblia először Rúbennel kapcsolatban említi, hogy amikor nem találja Józsefet a kútban, kétségbeesésében megszaggatja a ruháját (1Móz 37,29). Az ősatyák idejében ez a szokás a gyász első mozzanata volt.

A ruha megszaggatásának az eredete és pontos jelentéstartalma kideríthetetlen, hiszen olyan régi és olyan széles körben volt elterjedt (a többi gyászrítushoz hasonlóan), hogy nem lehet igazán rekonstruálni a jelentését.^[9] Mégis kifejezi azt az összetörtséget, bánatot, amit a halál jelent az élő ember számára. A kép szimbolikája ma is kifejező: ahogyan szakad a ruha, úgy szakítja meg a halál az életet, és ahogyan a szakítással eltűnik a ruha épsége és teljessége, úgy törik meg a halállal az ember életének teljessége is. A halálban „kiszakítás” történt az élők sorából, ezért a gyászolónak sem lehet ékes az öltözete.

Talán ezt is megjeleníti Jákób gyászának egy másik mozzanata, a zsákruha viselete. Ez a durva, sötét színű zsákvászonból készült ruha a tulajdonképpeni gyászruha, amit a puszta bőrön kellett hordani, a mellen és csípőn körültekerve.^[10] Anélkül, hogy ennek a rítusnak is önmagában tulajdonítanánk jelentőséget, jelzi a szomorúságot és bánatot. Durvasága, egyszerűsége szemléletesen láttatja viselőjének a másfajta állapotát, önmagában való értéktelenségét, másokra, Istenre való szorultságát.

Jákób gyásza a megjelenített rítusokkal együtt is mélységes emberi gyász. Hosszan és tartósan gyászolja szeretett fiát. A gyászt többnyire néhány nap alatt befejezték (Józsefről olvassuk majd, hogy hét napig gyászolta az apját [1Móz 50,10]), utána visszatértek a mindennapokhoz. Jákób azonban nem akarja abbahagyni a gyászt. C. Westermann írja erről a gyászról, hogy a testvérek el tudták távolítani a különösen szeretett fiút, de az apa szeretetét iránta nem tudják megszüntetni.^[11] Élete végéig benne akar maradni a gyászban. Gyermekei hiába igyekeznek vigasztalni, ami nem csak annyit jelent, hogy vigasztaló szavakat mondanak neki, hanem megpróbálják őt rávenni a gyászrítusok befejezésére. Jákób azonban megmarad a gyászban. Nem bírja elviselni a szeretett fiával való kapcsolat megszakadását, és egészen a halálig akar gyászolni. Ez a mozzanat emlékezetünkbe idézi az ószövetségi ember halálszemléletéből azt a mozzanatot, hogy a halál azért olyan fájdalmas, mert megszakítja az Istennel való kapcsolatot. Most Jákób ennek az emberi oldalát is megmutatja: a halál azért is olyan fájdalmas, mert megszakítja az emberrel való kapcsolatot. A másik emberhez fűződő szeretetkapcsolat megszakadása is szenvedést okoz.

Jákób gyászolva akar elmenni fiához a Seolba, a halottak hazájába, a sötétség birodalmába, ahonnan nincs visszatérés. Az ószövetségi ember hite szerint a halottak itt is exisztálnak valamilyen szinten, de nem tevékenyen, nem úgy, mint életükben, hanem valami rejtett, homályos vegetálásban. Jákób kívánsága mégis az, hogy ebben a lenti világban egyesüljön fiával. J. Scharbert írásmagyarázó hozzáteszi ehhez: ezt a vágyat nem szabad a túlvilági életre vonatkozó reménységként értelmezni. Jákób nem tovább akar élni egy más szinten, hanem azért akar meghalni, hogy fiának a sorsában osztozzon.^[12]

Az említett néhány verset követően, a továbbiakban nem olvasunk Jákób gyászáról. Csak következtetni tudunk arra, hogy József elvesztése egészen a viszontlátásig fájó seb maradt az apa lelkében. Amikor fiait évek múlva majd Egyiptomba küldi, hogy élelmet vegyenek, Ráhel második gyermekét, József öccsét, Benjámint nem engedi el, nehogy „szerencsétlenség érje” (1Móz 42,1-4).

Jákób gyászának mégis van néhány olyan jellemzője, ami megérdemli a külön figyelmet:

– Jákób gyásza látható és megélt gyász. Izrael ősatyja nem titkolja el bánatát és fájdalmát. Felvállalja a szükséges rítusokat, megjeleníti veszteségét, nem fél attól, hogy férfiként, tekintélyt érdemlő személyként megmutassa azt, ami benne van. Ő bizony tartósan és hosszan – a szokott időn túl – sírdogál. Ez aligha magyarázható az idős ember könnyű elérzékenyülési képességével, hanem sokkal inkább azzal, hogy a szeretetkapcsolat megszakadása mélyen, egész létében érinti. Teljes lelkével, gondolataival és érzéseivel benne van a gyászban. Sőt, olyannyira felvállalja helyzetét, hogy gyermekei hiába próbálják vigasztalni, ebből az állapotból kizökkenteni, ragaszkodik annak fenntartásához. Közel engedi magához a gyászt, pedig ő is szenvedésekhez szokott ember. Még nem tudja elképzelni, hogy egyszer megvigasztalódhat, ezért készül fiához a holtak hazájába. Most még keserű és „vigasztalhatatlan”, de megvannak a formái, hogy mindezt kifejezze. Ebben segítenek neki a rítusok.

– Jákób gyásza kontrollált gyász. A rítusok nem csak a belső tartalmak kifejezésében segítenek, hanem egyúttal fegyelmeznek is. Keretben tartják a gyász folyamatát, de éppen az előírt formák által nem engedik, hogy az parttalanná, végeláthatatlanná váljon. Jákób az ószövetségi ember méltóságával, és a szenvedő apa fájdalmával kifejezi gyászát, megteszi a megteendőket, megadja a gyász idejét, fiához készül a holtak hazájába, mégis megmarad a realitásban. Gyásza a hosszú idő ellenére sem elhúzódó gyász, ugyanakkor mégis jelezheti, hogy az idős ember kora miatt is másképpen gyászol, mint a fiatal. Ha egy fiatal ember ragaszkodik ahhoz, hogy együtt legyen hozzátartozójával a holtak hazájában, akkor az jelentősen súlyosbíthatja a gyászát; egy idős embernél ugyanez jelezheti azt is, hogy közelebb érzi már magát a meghalás idejéhez.

Jákób megmarad a mindennapok valóságában, tud alkalmazkodni az új helyzetekhez. A most még meghalni akaró ember az elkövetkező nagy éhínség idején maga figyelmezteti fiait, hogy Egyiptomban élelemhez lehet jutni. Nem szigetelődik el környezetétől, nem húzódik vissza önmagába, hanem azt mondja gyermekeinek: „vásároljatok ott gabonát, hogy életben maradjunk, és ne haljunk meg!” (1Móz 42,2). Ebben a megújuló életképességben valószínűleg segítette az is, hogy gyászát a rítusokkal és önmaga felvállalásával ki tudta fejezni. Így ezek tovább segítették őt a realitásban való megmaradásra.

Ez azt is mutatja, hogy a gyásznak adott formák az önkifejezés mellett fegyelmeznek és kontrollálnak is. Segítenek abban, hogy a mindennapi élet ritmusa ne boruljon fel végletesen vagy véglegesen. (Jákóbbal kapcsolatban ezt a következtetést azzal a belátással vonjuk le, hogy a Biblia leírása – a kijelentés tartalmát illetően nagyon is érthetően – meglehetősen szűkszavú a belső emberi folyamatok bemutatásában).

– Jákób gyásza közösségben megélt gyász. Nem szakítja meg kapcsolatát környezetével. A gyászrítus megélése a családon belül történik, és bár a leírás szerint nem tudja elfogadni – egyébként vétkes – gyermekeinek a vigasztalását, mégsem fordul el tőlük. A családi béke felbomlott, de ez nem jelenti azt, hogy Jákób hátat fordít a családjának. Őelőttük és őközöttük mutatja meg gyászát, ezzel meg is osztva azt. Példája mutatja, hogy a gyász idején mennyire fontosak az emberi kapcsolatok. Elszigetelten nem lehet (vagy különösen nehéz) eredményesen gyászolni. A környezet kontrolláló visszahatásai befolyásolják a gyász folyamatát. A hatás egyébként kölcsönös, hiszen a környezet is formálódik a gyászoló magatartása alapján. Hogy ez mennyire így van Jákób gyászát illetően is, azt a fiaival való kapcsolatának változásaiban is láthatjuk. Az egyiptomi utazásoknál a testvérek – látva apjuk fájdalmát – egyre inkább átérzik a József ellen elkövetett tettük terhét, és már megértik Jákób Benjámin-féltését.

A bibliai személyek gyásza koronként és időszakonként változó formai elemeket jeleníthetett meg, abban azonban megegyeznek, hogy megvolt a rendelt, kiszabott idejük, az elfogadott formájuk, a kifejezési lehetőségük. S ezt nem csak a gyászolók, hanem környezetük is ismerte, számon tartotta, elfogadta és igényelte. Ha a gyász kifejezése elmaradt, az a környezetnek feltűnt, és számon kérte. Ennek példája Dávid király, aki megtudva, hogy gyermeke, Betsabé fia meghalt, nem azt tette, amitől még a szolgái is féltek („hogy még valami bajt csinál”), hanem fölkelt a földről, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement az Úr házába, majd hazament, ételt kért és evett (2Sám 12,20). A szolgái csak azt látták, hogy nem tépte meg a ruháját, nem öltött zsákruhát, nem hanyagolta el magát, nem böjtölt – vagyis nem mutatott gyászt. Értetlenül figyelték, míg végül kérdőre vonták (21.v). Mi azt mondanánk, mintha egy „ellenrítust” gyakorolt volna. Mindent megtett, hogy ne kelljen szembenéznie a veszteség valóságával, és ne kelljen felvállalnia a gyász küzdelmét.

Jákób gyásza nem erről tanúskodik, hanem arról, hogy a rítusokban, közösségben megélt gyász felvállalt és megküzdött gyász lehet.

Gyász az Újszövetségben

Az Újszövetség világában a gyászolási szokások ószövetségi háttérből erednek. Magához a gyászolás formáihoz az Újszövetség világa nem tesz hozzá új elemeket, jóllehet megjelenik két olyan jelenség is, ami máig ható következményekkel bír. Az Újszövetség mégsem a gyászformákban hoz döntően újat, hanem a halálhoz való kapcsolat megváltoztatásával Jézus Krisztus halála és feltámadása által. Ez pedig megjelent abban is, ahogyan Jézus a gyászoló emberhez közeledett, illetve a gyászhoz viszonyult. 

Jézus maga is gyászolt (Jn 11,1-44). Lázárt, a barátját már négy napja eltemették, amikor megérkezik Betániába. Lázár két nőtestvérét szintén emberek veszik körül, hogy vigasztalják őket fájdalmukban. Mindenki sír, gyászol. Amikor Jézus megérkezik, engedi látni, hogy a gyász, a halál őt is megrendíti. Különösen is érzékelteti ez a történet, az ember mennyire ki van szolgáltatva a halál hatalmának, és az Istentől való elszakadottság állapota milyen végletesen teszi őt esendővé. Jézus megrendül lelkében. Szomorúságának egyedi méltósága van. Ő nem csak a gyászolási szokásokat ismeri, hanem a halál hatalmának mélységét is. Küldetése útján a megküzdve elvállalt halál vár rá, annak legteljesebb elidegenedettségével és elszakítottságával. Megrendültsége, szomorúsága most annak is szólhat, hogy a halál ilyen végzetesen teszi esendővé az embert. Hallja Márta keserűségét (21.v), látja Mária fájdalmát (33-34.v), és könnyekre fakad (35.v). Ő maga is gyászol. Most talán mégsem csak a gyászoló emberekkel gyászol, és nem is csak a halottat siratja, akit szeret, hanem magát a gyász valóságát is siratja. Amelyikkel olyan nehéz szembesülni, és még nehezebb elfogadni; amelyikben a veszteség ténye megrendít és felkavar, és amit mégsem lehet elkerülni. Amelyik tele van váddal és önváddal, kérdéssel és kétséggel. Márta és Mária ugyanazt mondják:„Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” (Ján 11,21.31). Ők ketten az ember gyászára adnak példát, amelyben teljesen össze vannak zavarodva, nem értik, mi, miért történt, nem tudják közel engedni magukhoz a halál tényét, amelyben csak arra tudnak még gondolni: „mi lett volna, ha…”.

Jézus gyásza hasonlít is erre, mégis különbözik. Hasonlít abban, hogy ő is megrendül, és sírni kezd, amikor meglátja, hogy Mária és a vele lévő emberek is sírnak (Jn 11,33). Nem hárítja el magától a szomorúság megmutatását. Gyásza mégis egyedi, mert ő magát a gyászt, a gyászoló embert is siratja, aki ki van szolgáltatva a halál ellenséges hatalmának. Lázárt feltámasztja, ő maga azonban a kereszthalál felé indul, hogy isteni elrendelés szerint megküzdjön ezzel az ellenséges hatalommal.

Az az erő és hatalom, amelyik Jézus Krisztus váltságművében legyőzte a halál hatalmát, újjá teszi a benne bízó ember reménységét is. „Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt” – írja Pál apostol a thesszalonikai gyülekezetnek (1Thessz 4,14).

A keresztyén ember gyászának ez a reménység az esélye. Segíthet abban, hogy a gyászoló megküzdjön a gyásszal, és segíthet egy érett keresztyén személyiség kibontakozásában. Segíthet a fejlődésben, segíthet a hitben. Azonban nem jelenti azt, hogy megszűnt volna az ember joga a veszteség emberi átélésére, küzdelmére, a gyász megélésére. Jézus nem azt tanította a Hegyi Beszédben, hogy akik benne hisznek, azok soha nem fognak sírni, hanem azt, hogy ők meg fognak vigasztaltatni (Mt 5,4). Amíg meghal az, akit szeretünk, amíg olykor évekig szenved a beteg ember és hal fájdalmas halált, amíg balesetben egyik pillanatról a másikra elveszíthetjük életünk boldogságát, addig a gyász életünk része marad. Fájdalmas kihívás, amivel meg kell küzdeni.

          | Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |