| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Keresztyénként gyászolni

Megengedhetem magamnak…?

            A gyász csak annak könnyű, aki éppen nem éli. Akinek nem kell átélnie a hír döbbenetét, hogy akit szeret, az meghalt. Még jelen időben szereti, de már múlt idő a meghalt. Könnyű lehet a gyász annak, akinek nem kell egy olyan kendőt, sálat a kezébe vennie, amelyen még érződik annak az illata, akit már el is temettek. Vagy annak, aki nem hánykolódik álmatlanul, mert tele van a feje kavargó érzésekkel, lassan már azt sem tudva, hogy mit is érez valójában, dühöt, szégyent, megsemmisülést, megkönnyebbülést, bűntudatot vagy hálát.

            Könnyű a gyász annak, akinek nincs mit gyászolnia, mert a kapcsolat nem is volt kapcsolat, s valójában már régóta arra várt, hogy befejeződjön végre.

            A gyász valószínűleg mégis csak annak könnyű, aki éppen nem gyászol. Mindenki másnak az élet egyik legmélyebb helyzete. Nem gyászolunk egyformán. Nem csak koronként és kultúrákként változnak a gyászolás módjai, formái, hanem emberekként is. De hát lehet arra törvény, hogy miként kell megélni a fájdalmat, a veszteséget? Az egyik ember inkább úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, pedig belül csupa seb és vérzés. A másik ember hangosabban sír még a kelleténél is, mert retteg, hogy magára marad gondolataival. Az egyik tevékenyebbé válik, mint bármikor máskor, a másik még a napi teendőket sem tudja ellátni.

            Mondják, a keresztyéneknek mégiscsak könnyebb a gyász, mert tudnak hinni a feltámadásban és az örök élet reménységében. Ez igaz, de aki gyászolt már keresztyén emberként, az megélhette, hogy gyászában nem az a legnehezebb, hogy továbbra is higgye, amit hisz, hanem az elválás, az elszakadás, a hiány, a veszteség. Ráadásul, aki a gyász előtt nem volt keresztyén, az most nem nagyon tud megtanulni Istenben hinni, még ha rá is eszmél Isten beláthatatlan hatalmára, ez még nem a bizalom hite. Most keresztyénként is sokan csak kérdezni tudnak: miért engedte Isten? Vagy ha engedte, miért így engedte? Miért ekkor, miért ilyen halállal?

            Ki ne hallotta volna már a hitvallást, hogy egy keresztyén embernek, pl. nincs is miért gyászolnia, mert a halál hitünk szerint egy átmeneti állapot, amelyet követ a dicsőséges feltámadás. Egy kicsit szabad szomorkodni, de aztán a keresztyén hit csődjének számít, ha a hittel élő ember még hetek, hónapok, sőt talán évek múlva is könnyezve és fájdalommal küszködik a búcsúval.

            A gyász legfeljebb egy adott koron felül megengedett, amikor az özvegyi státusz már szinte természetes. Sokan gondolják, hogy a gyász olyan „öreges dolog”, egy hosszú élet után még talán jobban megengedett – ha elég csendes. De egy középkorú, vagy fiatal embernek? S főleg egy gyereknek? Aki még azt sem tudja, hogy mi is történik valójában?

Megrendítő történetet hallottam arról, hogy egy felnőtt ember hogyan hordoz magában máig keservesen egy közelálló felnőttet – aki talán egyedül értette meg őt, a kisgyermeket –, akinek nem mehetett el a temetésére, mert mit is ért ő abból? Őt nem avatták be semmibe, pedig éppúgy gyászolt, mint a többiek.

            S ehhez még hozzájárul az is, hogy korunk mára általában nem nagyon tud mit kezdeni a gyásszal. A halál – az orvostudomány eredményeinek köszönhetően – egyre emberidegenebb jelenség, amire alig-alig lehet felkészülni, másrészt a halál – különösen a tv-nek köszönhetően – mindennapos esemény lett. A valóságos halálhírek a tudósításokból feldolgozhatatlanok egyénileg, közben nemzedékek nőnek fel olyan akciófilmeken, amelyekben az emberi élet teljesen értéktelen, s ha csak néhány halott van a filmen, akkor már nem is számolhat elég nézőközönséggel. Hogyan lehet így a halálra felkészülni és gyászolni tanulni?

            Ilyenkor ősszel azért mintha egy kicsit érzékenyebbek lennénk a gyászra, s jobban megértenénk a gyászoló embert…S minél jobban törekszünk erre, annál inkább felfedezhetünk néhány olyan útravalót, amit saját gyászainkban is megélhetünk:

1. Ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nem létezik két azonos gyász sem.

2. A gyász egy folyamat, amit nem lehet néhány óra alatt elrendezni. Időt kíván.

3. A gyász sokféle küzdelemmel jár, ami bátorságot kíván.

4. A gyász mindig érint egy adott családot is.

5. A gyásznak nem célja, hanem feladata van.

Szóljunk ezekről az útravalókról röviden:

            Ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nem létezik két azonos gyász sem. Ha magunk elé képzelünk egy gyászoló embert, a képzeletben mindenki azonosnak látszik. Szomorú arc, könnyek, esetleg fekete ruha, álldogálás egy sírhant mellett. Még az is előfordul, hogy azt hisszük, mindenki ugyanúgy éli meg a gyászt, mint ahogyan azt mi éltük, vagy éljük át. Pedig nem így van. Minden gyász mögött egy nagyon egyedi élettörténet, kapcsolat áll, s minden gyászra meghatározóan hatnak a halál körülményei, a halál módja, az elhunyt életkora.

            Más, ha föl tudunk készülni hozzátartozónk halálára (ekkor sem kisebb a gyász), de mégis más, mintha egyszer csak jön a hír, hogy akit reggel egészségesen elengedtünk, már nem jön többé haza. Mondhatjuk egymásnak, hogy pontosan tudjuk, miről van szó? Igazán érezzük, amit a másik érez? Főleg akkor rossz ez, ha még le is kicsinyeljük a másik ember gyászát. „Ugyan már, hogyan lehet gyászolni egy olyan embert?”

            Fogadjuk el, hogy a saját gyásza mindenkinek a legnagyobb és a legfájdalmasabb. Sokat lehetne arról beszélni, hogy milyen sok bűntudatot kelthet a továbbélő házastársnak társával a rosszá vált kapcsolata, egy szülőnek a romlottá lett gyermekének a halála, és folytathatnánk a sort.

            Természetesen, nem csak a halál módja, az elhunyt emberhez fűződő kapcsolat, hanem mi magunk is egészen mások vagyunk. Személyiségünkben, életkorunkban, a veszteségekhez fűződő viszonyunkban. A gyerekek gyászát a legtöbbször azért nem vesszük komolyan, mert egészen másképpen gyászolnak, mint a felnőttek. Az óvodáskorú gyerekek még többnyire nem rendelkeznek reális haláltudattal, nekik nem a meghalt szó a legborzasztóbb, hanem, hogy megszakad a kapcsolat azzal, akit szerettek. Nincs jelen. Hiányzik. És ezért pl. temetésdit játszanak, csak, mert valahogy megélhetővé kell tenni a megélhetetlent. Vagy magatartási problémáik lesznek, nyugtalanok lesznek, romlik a teljesítményük. Minél zavarosabb magyarázatokkal próbáljuk elterelni a figyelmüket, annál inkább magukra hagyjuk őket.

            S még csak egy vonatkozás: azt mondják, másképpen gyászol a keresztyén ember. Ez így van. A keresztyén hit lényege a Szentháromság Istenhez tartozás élménye és tudata. Hitünkben ahhoz kapcsolódunk, aki Úr mindenek fölött, aki akkor is kezében tartja az életet, ha a mi számunkra az már halottá vált. És ez segít. Segít az imádság, segít az Istenhez fűződő kapcsolat.

            De ugye, a hitünk sem egyforma? Az egyikünk egyszerűen úgy tudja azt megélni, hogy mindent – kérdés és tiltakozás nélkül – tud elfogadni Isten kezéből. Beletörődik Isten akaratába, sőt elfogadja azt. Jóbbal tudja vallani: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az ÚR neve!”(Jób 1,21.) Aki így tud gyászolni, hamarabb megnyugszik a változtathatatlanban, és megszólal szájáról a hálaadás. Meg tudja köszönni, amit kapott, és annyit, amennyit kapott.

            Hiszem, hogy vannak ebben hiteles példák.

            De higgyük el, hogy másként is meg lehet élni a keresztyén hitet. Van, akinek nehezebb az elfogadás. Aki sokkal többet kérdez, nehezebben viseli a magányt, az ürességet, a tobzódó érzéseket, és aki Istentől is sokkal többet szeretne megtudni. Miért így, miért ekkor, miért ő? Hitetlen? Dehogy, hiszen Istent kérdezi. Nem a feltámadás reménységében kételkedik, hanem a kapcsolat hiánya fáj neki.

            Keresztyénként sem gyászolunk egyformán.

            A gyász egy folyamat, amit nem lehet néhány óra alatt elrendezni. Időt kíván.

A gyász időt kíván. Ezt egy kicsit furcsa kimondani, mert a különböző kultúrák és különböző korok más-más időt szabtak gyászidőnek. Az Ószövetség világában, de a mai zsidó hitvilágban is hét nap súlyos gyász idő, de aztán fokozatosan vissza kell térni a hétköznapi életbe. A magyar hagyományvilág előírása szerint a csecsemőt, kisgyermeket hat hétig, idősebb fiút, lányt hat hónapig, a felnőtt hozzátartozót egy évig kellett gyászolni. Mára aligha tudjuk megmondani, hogy mennyi idő kell a gyászhoz, csak azt tudjuk, hogy idő kell hozzá. Érdekes módon az egy év egy közeli hozzátartozó esetében általánosan elfogadható gyászidő. Ez természetesen lehet rövidebb, lehet hosszabb, de ahogy az sem segít, ha valaki a temetés után már úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, az is segítséget kíván, ha valaki még három-négy év múlva is ugyanolyan heves érzelmekkel tud csak elhunytjáról beszélni. Sok tapintatot és sok megértést kíván ez. Mert a gyász egy folyamat. Nem egyik pillanatról a másikra történik, hanem időről időre.

            Általában egy sokkosnak nevezhető állapottal kezdődik. Ez az a pillanat, amelyben elhangzik az orvos, vagy a hírhozó szava: meghalt. Bármennyire is élünk állandó halálhírek közlése között (lsd. tv, híradások), annak a halálhírét, aki része az életünknek nem tudjuk befogadni egyik pillanatról a másikra.  A tudatunk ellenáll, a lelkünk ellenáll. Ez többnyire még akkor is így van, ha hosszú időn keresztül ápoltuk őt, ha ún. megelőlegezett gyászban megszokhattuk a gondolatot, hogy meg fog halni.  Még ha túlságosan fáradtak, józanok vagyunk is, ha nagy méltósággal tudjuk is fogadni a hírt, azért óriásit változik bennünk és körülöttünk a világ. S a lelkünk néhány pillanat vagy óra múlva ott szeretné folytatni, ahol a halált megelőzően voltunk. Még egyszer a szemébe nézni, valamit még mondani, valamit még kérdezni, s nagyon is hihetetlen, hogy ezt már nem lehet. S mindannyian másképpen éljük meg ezeket a pillanatokat…

            De a neheze még ezután jön. Sokan azt hiszik, a gyászban a temetés a legfájdalmasabb tennivaló (ami valóban nagyon nehéz), de talán még rosszabb, ha valaki nem tudja eltemetni halottját.

            A temetés ugyanis, mint egy rítus nagyon is hozzátartozik a gyászhoz. 

            Megjelenítő erő van benne, a temetési istentiszteleten az elhunytra nézve történik a liturgia, meg ha református hitvallásunk szerint nem is szólítjuk meg, azért a legtöbben azt szeretnénk, hogy az ő egyedi sorsa halott voltában is méltóságot kapjon. Az igehirdetésben felidéződik az élete, ami a maga lezártságában különös hangsúlyt kap.

            A temetésen meg lehet mutatni az érzelmeket, de egyúttal korlátozza is azokat. Az érzelmek kifejezése természetesen sokféle lehet, a környezet, a családi szokások nagyon is befolyásolják azokat.

            A temetési rítus segít a félelmek redukálásában. A legtöbb emberben felmerül ilyenkor a kérdés, hogy mi lesz a halottal ezután, hova is kerül. Ez a kérdés még a keresztyén ember számára is „újra-megválaszolást” kíván. Ezért lehet félelemcsökkentő hatása a temetésen elhangzó imádság, az Apostoli Hitvallás, a sírnál elhangzó bibliai vigasztalás, egy ének.

            És a temetés közösségbe von. Nem tartom véletlennek, hogy az óegyházban a temetés a keresztyén kötelesség és kegyelet parancsa lett, ami nem csak a halottra vonatkozott, hanem a gyászolók megsegítésére is. Egy ilyen közösség (anélkül, hogy külön minden tag hangsúlyozná) sorsközösség is, és új státuszt is ad a gyászolónak: mostantól özvegyként, árvaként tekintenek rá, ami igen sokat jelent a gyász elhordozásában.

            A gyász sokféle küzdelemmel jár, ami bátorságot kíván.

            A temetés utáni idő komoly feladat elé állítja a gyászolót. Előbb-utóbb szembe kell nézni a halál valóságával. Az összekuszálódott érzésekkel. A nagyon mély, megrendítő gyászban sok-sok furcsa jelenség megjelenhet. Furcsa, összezavaró álmok, érzékelési zavarok: hallani véljük szerettünk hangját, mintha éreznénk az illatát, mintha őt vennénk észre a tömegben. Aztán egyszer csak észre vesszük, hogy egyre jobban bánt minket egy-egy rossz tettünk, gondolatunk vele szemben, talán még dühösek is vagyunk önmagunkra, és bűntudatot érzünk. „Ha akkor nem úgy szóltam volna, nem úgy tettem volna, ha korábban észre veszem… ha határozottabb vagyok, ha nem vagyok olyan határozott…” És olykor dühösek vagyunk az orvosokra, ápolókra, akik nem figyeltek eléggé, türelmetlenek voltak… És talán még Istent sem értjük, aki elvette őt tőlünk. Még az is előfordulhat, hogy arra is dühösek vagyunk, aki itt hagyott minket, pedig milyen nagy szükségünk van még rá. Dühösek lehetünk családtagjainkra, akik másképpen gyászolnak, mint mi, akik nem akarnak már meghallgatni, stb. stb.

            Kusza, zűrzavaros időszak ez, aminek fölvállalása küzdelmet és bátorságot kíván. Ha valamikor, akkor ilyenkor nagyon fontosak vagyunk egymás számára. Hogy a gyülekezetben meghallgassuk egymást, hogy legyen bizalom, beszélni gyászunkról, hogy legyenek, akik megértenek, akik, ha kell nagyon gyakorlati segítséget nyújtanak, akik tudnak imádkozni értünk. Akiknek lehet beszélni a bűntudatunkról, a kétségeinkről, mert hitelesen tudják felénk közvetíteni az evangélium üzenetét: „Bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud.” (1Jn 3, 20).  

            Nehéz ilyenkor elhinnünk, hogy a gyász – még a mi gyászunk is – másokat is érint. Pedig egy hozzátartozó halála a legtöbb esetben egy családot is érint. Egy elhunyt férjnek nem csak gyászoló felesége marad, hanem esetleg gyászoló gyermekei, unokái, testvére sőt, talán szülei is.

            Amikor egy szűkebb vagy tágabb család tagjaként meghal egy ember, nem csak egy egyik vagy másik hozzátartozójának a lelki egyensúlya borul fel, hanem az egész család egyensúlya is megrendül. Megrendül azért, mert a család egyetlen tagja sem pótolható senki mással, ha meghal valaki, a családban betöltött helye minden családtag számára és minden vonatkozásban üresen marad.  Családunk egy másik tagjával lehet mélyebb, egymást értőbb, támogatóbb a kapcsolatunk, de egyetlen ilyennel sem lehet pótolni vagy helyettesíteni azt a kapcsolatot, amelyik elhunyt hozzátartozónkhoz fűzött bennünket. Az unoka nem élhet meg senki mással ugyanilyen nagyapai kapcsolatot, és a testvér sem pótolhatja testvérével a szülőhöz fűződő kapcsolatot. Minden családtagot érint valamilyen szinten és valamilyen mélységben, ha meghal egy másik családtag.

            Ráadásul minden családi egyensúlyt alapvetően rendez és fenntart egy olyan funkcionális egymásra utaltság, amely gazdaságilag, érzelmileg és szellemileg egyaránt egymáshoz fűzi a családtagokat. Ha a halált követően kiesik egy kereset vagy egy nyugdíj a családi kasszából, annak hiányát a családban mindenki megérzi. Ha mással nem, akkor azzal, hogy mostantól a nagymama sokkal kevesebb vagy egyáltalán nem is tud unokáinak ajándékot adni. Egy évekig tartó hosszas betegség különösen sokféle módon rendezi és tartja fenn a családi egyensúlyt. A beteget gondozni kell, s ha megvan a szándék, hogy ő minél tovább a családban maradjon, akkor meg kell tanulni úgy szervezni a mindennapokat, hogy őrá mindig jusson idő, figyelem, gondoskodás és szeretet. Sőt, még nem is illik, hogy ez fárasztó, kimerítő legyen, mert hamar elbizonytalanodunk a felé irányuló szeretetünkben. Még az is előfordulhat, hogy a beteg családtag szeretete adja a családi érzelmek legnagyobb százalékát. Most várjon a gyermek, várjon az unoka, várjon a szülő, várjon a nagymama, neki most érzelmekből sem jut annyi, mert mindenki mindent a lassan „elmenőnek” szeretne adni. Hogy legalább ő ne érezze a fáradtságot, a feszültséget és félelmet. Mennyire érthető ez, s mégis milyen szomorú tud lenni! Mert amikor mégis meghal a beteg, nehéz megtanulni újra egymás felé fordulni, a kölcsönösen támogató érzelmeket megmutatni. De egy családtag halálával szellemileg is sérül az egész család. Amit ő tudott, ahogy azt ő tudta, ahogyan ő látta, tapasztalta, értékelte, hordozta és megítélte, az az egész család szellemi tulajdona volt. S ez nem értékítélet. Hiszen egy család „család-tapasztalatát” minden családtag élmény- és világlátása biztosítja. S ebben egyaránt benne van egy családtag műveltsége, egy másik bölcsessége, egy harmadik kritikája, egy negyedik életbizonytalansága, egy ötödik gyengesége, és egy kisgyermek kíváncsisága is.  Ha meghal az egyik családtag, azt szellemileg is megérzi az egész család.

            A haláleset alapvetően rendíti meg az egész családi rendszer egyensúlyát. Sokféle értelemben olyan űr keletkezik, amellyel szemben a családtagok az első időkben szinte teljesen tehetetlenek. A veszteség akkor is alapvetően sérültté teszi a kapcsolatokat, ha az elhunyt családtag csak egyetlen ember számára volt a legfőbb érzelmi bázis, de akkor is, ha ő volt a család „fekete báránya”.

            Hogyan kapcsolódik egymáshoz a családi gyász és az egyéni gyász?

            Elsőként talán azt említhetjük meg, hogy az egyéni gyász része, sőt alapvetően befolyásoló része a családi gyásznak.  Amikor meghal egy családtag, a család minden tagja megél valamilyen gyászt, ami nagymértékben függ attól, hogy személyesen milyen kapcsolatban volt az elhunyt családtaggal. Az a mód azonban, ahogyan megéli veszteségét, befolyásolja a többi családtag gyászát is. A gyászlélektan ezt a jelenséget egyenesen kontrollfunkciónak nevezi (Goldbrunner, 1996), ami azt jelenti, hogy a család tagjai nem csak gyászolnak, hanem kölcsönösen kontrollálják is egymás gyászát. Közvetítik egymás felé, hogy ki mit tart megfelelő gyásznak, milyen mértékig elfogadható a veszteség megélése, mennyire szabad megmutatni az érzéseket, szabad-e sírni vagy a legszűkebb családban is mindig fegyelmezetten kell viselkedni? A kontrollfunkció kimondatlan célja, hogy amennyire csak lehet, hamar helyreálljon a családi egyensúly: a család egysége minél hamarabb kifejeződjön az egymáshoz igazított gyászszokások megmutatásában. A gyász az egyént – különösen az első napokban, hetekben – nagyon elbizonytalanítja. Természetes, hogy a közössé válás igényével megjelenített gyászszokás megerősítést és kapaszkodót jelent: ha egymás gyászát befolyásolni tudjuk, akkor biztosabban vagyunk a magunkéban. Ha a másik családtag is elfogadja az én gyászom megélési formáit és módjait, akkor azok hitelesítést is kapnak, hiszen elfogadott és értékelt gyásszá lettek.

            A kontrollfunkció megjelenése természetes, a hatását azonban sok minden befolyásolja. Például az, hogy a családban ki tudja, illetve akarja a legdominánsabban megjeleníteni a saját gyászát. A kezdeti időszakban még megfigyelhető egy rövid ideig tartó ún. gyászszimbiózis, ami pszeudoharmóniához vezethet. A halál beálltát követően a családtagok a veszteség ellenére is egy sajátos harmonikus összetartozást élhetnek át, amelyben hozzátartozójuk halála közel hozza őket egymáshoz, a veszteség közös átélése egyfajta szolidaritást teremt közöttük a gyász elhordozhatóságának érdekében. Az idő múlásával azonban egyre karakterisztikusabbá válnak az egyéni gyászszokások és erőteljesebbé a kontrollfunkció.  A családnak a gyász folyamatában is újra kell rendeződnie, amiben az a családtag lesz a legmeghatározóbb, aki elég domináns ahhoz, hogy gyászát a többiek számára „mértékadóvá” tegye. Ha nem figyel oda a többiek igényeire, elvárhatja, hogy a többiek hozzá igazodjanak, elsősorban őt vigasztalják. Szeretné megszabni, hogy ki hogyan érezzen, ki miként viselkedjen! Megrendítő, ha például egy szülőt annyira elborít a saját gyásza, hogy szinte el sem ismeri gyermeke jogát a nagyszülő meggyászolására, vagy csak azt várja, hogy minden gesztusával az ő vigasztalását szolgálja. „Most ne legyenek problémái, viselkedjen mindig jól, tanuljon szorgalmasan, mert úgyis olyan szomorú vagyok!”

            Végletes esetben még az is előfordulhat, hogy a veszteség megélésének jogát elsősorban magának tulajdonító gyászoló maga akarja újra rendezni a családi funkciókat: ő szeretné eldönteni, hogy a családtagok mit és hogyan higgyenek a halálról és feltámadásról, a keresztyén meggyőződésről, hogyan vélekedjenek az elhunyt életének értékéről. Pedig ők is gyászolnak, ha nem is úgy, nem is annyira, és nem is éppolyan módon, mint ő. S nekik ugyanúgy kell megküzdeni a családi egyensúly rendeződéséért, és az elhunythoz fűződő gyászuk megéléséért. Különösen is nehéz helyzetben vannak ilyenkor a gyerekek, akik koruknak megfelelően csak nagyon lassan és fokozatosan tudnak szembesülni a halál realitásával, de akiknek nincsenek még felnőttes eszköztáruk a gyász megélésére. Általában ők a legkevésbé dominánsak a családi gyász megélésében, s csak nagyon sajátos módon (pl. játékban, magatartási problémákkal, teljesítményzavarral) tudják megmutatni, hogy nagyon is mélyen élik meg a veszteség súlyát.

            Segítséget nyújthat viszont a kölcsönösen egymást tisztelő, egymás felé nyílt kommunikáció. Családon belül sem kellene értékelni a gyászt.  Valójában egyáltalán nem az a fontos, hogy ki gyászol mélyebben, és ki gyászol felületesebben. Meglehet, hogy az egyik gyászoló szempontjából a másik ember gyásza felületesnek tűnik, pedig csak szokásaiban, kommunikációjában más. Van, aki könnyen sír, és van, aki fájdalmában inkább hallgat. Általában másképpen gyászolnak a férfiak és másképpen a nők. Míg a nők, asszonyok hamarabb megmutatják érzelmeiket, a férfiak gyászukban gyakran munkába vagy más cselekvési lehetőségbe menekülnek. Másképpen gyászolnak a gyermekek és a felnőttek, az idősek és a fiatalok. A személyes gyász valóban egyéni. Az egymás felé nyílt kommunikáció azonban – különösen a családban – nem hogy korlátozza, hanem inkább meggazdagíthatja egymás gyászát. Ennek természetesen fontos része a verbális kommunikáció, a beszélgetés – nem csak az elhunytról, hanem a gyászról is. Ha ez valóban kölcsönös és egymás gyászát elfogadó, akkor a család minden tagja lehet gyászoló és vigasztaló is, aszerint, hogy kinek éppen mire van szüksége. Emellett kiemelt jelentősége van a nem verbális kommunikáció helyes értelmezésének is. Fogadjuk el, hogy nem csak a könny lehet a gyász jele. Nagyon sokat segíthet, ha egy családban szégyenkezés nélkül lehet megélni a veszteség fájdalmának sokféle érzését, így például a dühöt, haragot, kétségbeesést, bűntudatot is. A zűrzavaros érzések azonban nem egy ritmusban és korántsem azonos tartalommal jelennek meg.  A nem verbális kommunikáció az arckifejezésben, a szemkontaktusban, a hangszínben, testtartásban és még számtalan formában jelzi, hogy ki hol tart a gyász folyamatában.

            A keresztyén hit megélése alapvető segítséget nyújt a gyászban, hiszen a megélt hit ismeri a Szentháromság Isten vigasztalását és ígéreteit a halál végső legyőzésére. A családon belül ennek hiteles és tapintatos megélése nem elsősorban kontrollként, hanem a „másfajta” gyászt is megértve kínálhat vigasztalást a többi családtagnak. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy még a hitközösség sem jelent hitazonosságot. A gyász a hitét megélő emberből is krízist válthat ki, ami hitében is új rendeződést kíván. Különleges tapintatot kíván, hogy ez ne ítélkezést, számonkérést váltson ki a keresztyén hitben előrébb járó családtagból, hanem több megértést, és imádságot – érte.

            A gyász egyéni út, mégsem csak egyedül járunk rajta. Ott vannak családtagjaink is, akikkel osztozunk a veszteségben. Ha megpróbálnánk jobban együtt gyászolni, a gyászban egymásnak több segítséget adni, talán jobban tudnánk egymásnak örülni, és együtt élni is.

            A gyásznak nem célja, hanem feladata van. Nem kell benne elérni semmit, divatos szóval nem kell „feldolgozni”, csak egyszerűen meg kell tanulni megélni. Tovább élni. Hogy egy idő után észre vegyük: veszteségek között élünk, az élet mégis szent, s ehhez halottaink is hozzátartoznak. Akikre emlékezhetünk, akik az életről valamit megtanítottak nekünk, és akiket, ha nem ismertünk volna, az életünk is más lett volna.

            Hinnénk, hogy segít, ha felvállaljuk a gyászt? Ha nem hárítjuk el magunktól érzéseinket, ha önfegyelmünk józan önkontroll, de nem elfojtás? Ha nem akarunk mindenáron menekülni, s még önmagunk elől is rejtegetni indulatainkat? Ha nem akarunk a gyásszal rohanni? Ha a gyászban a veszteséggé lett kapcsolatot is merjük felvállalni, s nem csak önmagunk sérelmét? Ha olykor egymással is merünk gyászolókként kapcsolatban lenni? Visszatérve a keresztyén emberek gyászához, egyetlen keresztyénnek sem a hittétel megtanulása a legfőbb Istentől jövő ajándék, hanem maga a kapcsolat. Az élő, imádságos kapcsolat Istennel, amely feltétlen őszinteséget vár, és az elfogadó meghallgattatás reménységét kínálja az embernek. Az imádság nehéz pillanataiban, amikor a beszéd is nehéz, segítségül kínálkoznak a zsoltárok, hogy ne maradjunk némák. Istent szabad kérdezni, hiszen Ő tudja a legjobban, hogy miből, miért fakadnak fel éppen úgy kérdéseink.

            A kapcsolat különleges ajándék. Az elfogadó kapcsolat nem akar mássá tenni, mint amiben éppen élünk, nem késztet menekülésre, sokkal inkább az élet vállalására. Nem kíván rohanást, rejtőzködést, teljesítményt. Ezért tudjuk gyászolni annyira, s ezért tud segítséget nyújtani még a gyászban is.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |