| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

„Vigasztaljátok tehát egymást…”

Hogyan és mivel segíthetünk egymásnak a gyászban?

          A gyászolás értelme a változás, amely a veszteségek között is az élet vállalását jelenti.^[1] Ha nem tudunk gyászolni, foglyul ejt bennünket a múlt, elzárkózunk a jövő elől, s ezáltal romlik életünk minősége.

          A gyászoló nem csak akkor részesül lelkigondozásban, ha a lelkipásztor felkeresi, vagy ha ő kezdeményez gyászbeszélgetést a lelkigondozóval, hanem közvetett módon a gyülekezet egész léte, illetve tevékenysége hozzájárul a gyászfolyamat feldolgozásához. Azt is mondhatjuk, hogy a keresztyén ember gyász-lelkigondozása nem akkor kezdődik, amikor meghal egy hozzátartozója, hanem akkor, amikor bekapcsolódik egy gyülekezeti közösség életébe. Amikor rendszeresen találkozik Isten igéjével, az istentisztelet liturgiájával, a közösségi kapcsolatok sok-sok formájával.

          A gyászolás folyamata nagymértékben függ attól az előzetes szocializációtól, amely környezeti és személyes hatásaiban egyaránt befolyásolja a személyiség fejlődését, veszteség-feldolgozásainak minőségét. Ebben a keresztyén gyülekezet is lehet szocializációs tényező, hiszen nem csak kapcsolati mintákat nyújt a tagjai számára, hanem léte, üzenetközvetítése, mindennapi valósága a gyász legmélyebb dimenzióit is felmutatja: Krisztus halála az ember Isten előtti megváltásáért, feltámadása a bűn és halál feletti győzelem bizonyítékaként. A gyülekezetben élő ember belépése első pillanatától kezdve újra és újra részesévé válik Isten szenvedéstörténete felidézésének, átélésének, participációjának. Ez nem csak életszemléletét, gondolkodását, reménységét befolyásolja, hanem a veszteséghez való kapcsolatát is. A veszteség értelmezése kap egy sajátos tartalmat is: az új élethez elengedhetetlen a veszteség belátása és elfogadása is. “Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Mt 16,24). Krisztus halála és feltámadása a keresztyén ember életének egzisztenciális megalapozását adja. Ezzel együtt, ennek részeként folyamatosan szembesít az emberi élet veszteségeinek felismerésével, a megküzdés fontosságával, az új életorientáció megtalálásával. Azzal, hogy a gyülekezeti tag újra és újra tudatosítja, elfogadja saját életére nézve Krisztus halálának és feltámadásának valóságát, szocializálódik abban is, hogy miként tekintsen saját, illetve hozzátartozóinak halálára. A halállal való folyamatos belső szembesülés a keresztyén egzisztencia része, tudatát, valóságát nem lehet kikerülni. Az igehirdetés a meghalt és feltámadott úrról szól, az Apostoli Hitvallás külön cikkelyként sorolja Jézus halálának a tényeit, az úrvacsorában a gyülekezeti tag hitében a Szentlélek által a meghalt és feltámadott Krisztussal él át közösséget. A halál tudata jelen van a mindennapi gyülekezeti életben, befolyásolva ezzel a tagjainak gondolkodását, élet- és halállátását is. A gyülekezeti közösség teljes egészében szocializációs hatású a halállal való találkozásban, illetve a gyász feldolgozásában. Három hatásszintet azonban kiemelten is szükséges megemlíteni: a közösséget, a rítust és liturgiát, valamint az igehirdetést.

          A gyülekezeti közösség, mint támasz a gyászban

          Dietrich Bonhoeffer a keresztyén közösségről írt könyvében a közösség és a személyes ember kapcsolatáról két fontos jellemzőt nevez meg. Egyrészt azt, hogy a keresztyén közösség Isten kegyelmi ajándéka. Egyáltalán nem természetes és magától értetődő, hogy a keresztyén ember beletartozhat egy ilyen látható közösségbe. Ez a közösség nem elsősorban valamilyen emberi erőlködés, vagy törvényszerűség alapján jön létre, hogy lehetőséget kínáljon egy együttes élményre, hanem a Szentháromság Isten teremtő, megváltó és megszentelő akarata teremt lehetőséget arra, hogy az elhívottak egymással is együtt legyenek.^[2]

          Bonhoeffer másik megállapítása az, hogy a keresztyén ember vágyakozik ebbe a közösségbe. A másik keresztyén ember jelenléte öröm- és erőforrás a gyülekezeti tag számára. Nem szégyen és nem a “testhez való ragaszkodás”, hogy ilyen fontos a másik ember közelsége, hiszen Isten adott testet az embernek, Ő is testben jelent meg a földön, és testben támadt fel. “Az elhagyatottságban a látogató és a meglátogatott egyaránt a testileg jelenlévő Krisztusra ismer a másikban; úgy találkoznak, s úgy fogadják egymást, miként az Úrral találkozik az ember: isteni félelemmel, alázattal és örömmel. Az áldást az Úr Jézus Krisztus áldásaként veszik egymástól”.^[3]

          Az emberi kapcsolatoknak ez a gyülekezeti létben megjelenő mélysége a mindennapokban nem azonos szintű. S ez nem csak attól függ, hogy egy gyülekezet mennyire tudja hitelesen megélni a közösség kegyelmi ajándékát, hanem attól is, hogy milyen személyes élethelyzetben van a gyülekezet tagja. Lehet beteg és egészséges, egyedül és családban élő, gyászoló és megvigasztalódott. A gyülekezet egysége az erősebbek és gyengébbek egyenrangú összetartozásának az egysége.^[4] A gyülekezet közösségének az egyik rendkívüli sajátossága éppen az, hogy nem kell azonos élethelyzetben lenni, azonos módon erősnek, megvigasztaltnak lenni ahhoz, hogy a közösség, közösség legyen. Sőt, az a természetellenes, ha a gyászolónak nincs szükséges vigasztalásra, melléállásra, az erősebbek teherhordozására, mert nincs szüksége gyászra. Sem a beteg, sem a gyászoló, sem az elesett, erőtlen keresztyén nem akkor lesz a gyülekezet egyenrangú tagja, amikor mindezek elmúlnak róla, hanem már ebben a személyes állapotában is az. Ahogy nem lehet azt mondani, hogy a gyülekezet az egészségesek közössége, amelyben a betegség büntetésnek, ítéletnek számít, úgy azt sem lehet mondani, hogy a gyászoló akkor találja meg helyét ebben a közösségben, ha már megvigasztalódott.

          A gyülekezet hivatásánál fogva olyan támogató és befogadó közösség, amelyik lehetőséget, kell, hogy adjon a védettség, az elfogadás átélésére. Már azzal lelkigondoz, hogy van, hiszen a tagok létében máris kifejeződik Isten cselekvése, és ez egymás iránt elkötelezettekké teszi őket.^[5] Ezt az egymás iránti elkötelezettséget nevezhetjük szeretetközösségnek is, amelynek négy megnyilvánulása a gyászoló számára is fontos:

–    az összetartás (a gyülekezeti tagok közelebb érzik magukat egymáshoz, közös kapcsolódó pontjaik vannak, közös kérdéseik és feleleteik);

–    az egymás támogatása (nem csak külső anyagi, hanem lelki, amely meg akar tartani a közösségben);

–    az életközösség (amelyben a gyülekezeti tagok hordozzák egymás terhét és gondjait);

–    és az áldozat (Isten szolgálatában mások javának szolgálata).^[6]  

          A halál kapcsolatokat szakít szét, a gyászoló egyik legelső élménye az elhagyatottság, magára maradottság, kiszolgáltatottság, tehetetlenség. Hozzátartozója halála egy olyan kapcsolathiánnyal szembesíti, amelyik általában sok időt kíván az elengedés megtételéig. Az elszigetelődés veszélye, a gyászküzdelem nehézségei jelentős mértékben csökkenthetők azáltal, hogy a gyülekezeti közösség abban a helyzetében fogadja el a gyászolót, amelyben benne van. Az összetartás közösségi hatása lehet az, hogy feltételek nélkül akarják a gyászolót megtartani a közösségben. Nem írják elő neki, hogy miként tegyen hitvallást szilárdságáról és meggyőződéséről, nem várják tőle, hogy erősebbnek mutatkozzék, mint amilyen, s minél hamarabb úgy tegyen, mintha nem történt volna semmi.

          Az egymás támogatása nem tudja megszüntetni a halott miatt megjelenő kapcsolathiányt, de melléállásával olyan támasz-kapcsolatokat kínál, amelyek segíthetik a gyászolót vesztesége megküzdésében. Egyszerűen nem maradt kapcsolatok nélkül, sőt módja van arra, hogy a szeretetközösség biztonságában megélhesse érzéseit, kifejezhesse gyászát, “megterhelhesse” kapcsolatait. Azáltal, hogy van(nak) olyan gyülekezeti tag(ok), akik készek odahallgatni érzéseire, szorongásaira, félelmeire, lelkigondozást végeznek. (Bibliai kifejezéssel a gyászoló “embereivé” válnak).

          A gyülekezet életközössége jelenthet egy gyakorlati tehervállalást a gyászban, hiszen különösen az első időkben a talán család nélkül maradó özvegy számára komoly gondot jelenthet a mindennapi élet újra szervezése. Ha vannak, akik észreveszik, hogy miben és hogyan segíthetik a magára maradt gyászoló mindennapjait, az egyik legfontosabb támaszt kínálják felé. Elkerülheti, vagy legyőzheti, pl. az önmaga elértéktelenedésének veszélyét, hogy csak addig volt értelme az életének, amíg élt a hozzátartozója.

          Az áldozat bibliai tartalma szerint az odaszánás mélységét mutatja. A gyülekezet áldozata az élet odaszánása arra, hogy Isten megtapasztalt, átélt szeretetét élhetően és megtapasztalhatóan közvetítse azok felé, akik gyengék, betegek, elesettek vagy gyászolnak. Azoknak, akik így is a gyülekezet tagjai. Az ebben való részesedés nem csak azt jelentheti a veszteséget átélő gyászolónak, hogy vannak emberek, akik odafigyelnek rá, nem hagyják magára, hanem azt is, hogy Isten is erősíti gyászában.

          A z istentisztelet liturgiájának gyászt kísérő hatása

          Az istentisztelet, mint a hit ritualizált ábrázolása egy hitközösség önértelmezésének a kifejeződése, amely meghatározott ön- és Istenképből adódik. Ezt a közösség egyszerre ápolja és továbbadja, tehát a kultusz és teológia között állandó kölcsönhatás van.^[7] A liturgia az istentisztelet módjaként és rendjeként nem lelkigondozás, hanem kultusz. Funkcionálisan tekintve azonban, kétségtelen, hogy vannak lelkigondozói hatásai is.

          Azzal, hogy a liturgia minden istentiszteleten újra és újra felidézi, átélhetővé teszi a Szentháromság Isten cselekvését, szeretetét és hatalmát, bevonja a gyülekezet tagját is ebbe a cselekvési folyamatba. A liturgia elemei: a közös éneklés, az imádságok, a bibliaolvasás, igehirdetés, hitvallástétel mind ugyanezt fejezik ki. Miközben a gyülekezet tagja részese a liturgiának, ez arra ösztönzi, hogy egy sajátos valóságszinten élje át aktuális helyzetét.

          Lehetősége van arra, hogy befelé forduljon a belső lelki tartalmak felé. Énekel, imádkozik, hallgatja az igehirdetést, de közben önmaga is bevonódik a megjelenített történésbe. A saját élete síkján is újra ismétlődik benne az, amire a liturgia utal. Belső világában párhuzamosan átéli bánatát, örömeit, szomorúságát, szembesül kétségeivel és reményeivel. Jézus haláláról hallva a gyászoló nem csak egy történetet követ, hanem önmagában annak konzekvenciáit is éli. (Saját vagy hozzátartozója halála, félelmei, bizonytalanságai, vagy válaszkapása, megerősödő meggyőződése). A liturgia átélésével lehetősége van belső lelki tartalmai átrendezésére is.

          Ez azonban csak az egyik szint, mert éppen az istentisztelet liturgiája teszi lehetővé azt, hogy egyúttal önmagából kifelé és felfelé fordítsa figyelmét. A felidézett isteni cselekvés arra ösztönzi a közösség tagját, hogy ne maradjon önmagába zárt világ. A belső történéseket, az élményleszűrődéseket, a gondolati tartalmakat nem csak saját rendszerén belül láthatja, hanem egy teljesen más összefüggésben is. Ami vele történt, ami foglalkoztatja, az nem csak egy saját szempontú történés, hanem Isten előtti esemény is. Ebben a megváltozott vonatkoztatási keretben a gyászoló ember már nem csupán csak azt éli át, hogy mit jelent a gyász önmaga számára, hanem azt is, amit Istennel való kapcsolatában képvisel. Tulajdonképpen megosztja a kontrollt élete történéseit illetően, vagyis kilép belső elszigeteltségéből, és engedi a változást. (Ezért is tarthatjuk, pl. még az Isten iránti indulatot is a gyászmunka jelének, mert a gyászoló már Isten előtt meri élni érzéseit, kimondatlanul is kontrollt kérve magára).

          A liturgia lelkigondozói hatásához tartozik annak biztonsága is. Tartalma változhat, a formája rendszerint megmarad.^[8] Viszont éppen ez adja a hozzá kapcsolódó biztonságtudatot is. A gyülekezet istentiszteletén résztvevő keresztyén ember jól ismert, és mélyen rögzült liturgiai elemek alapján éli át az istentiszteletet. Ha gyakran találkozik formai és tartalmi újításokkal, elbizonytalanodik, és nem tudja, hogy az új kifejezés-világ megfelel-e az előzőnek. Krízishelyzetben különösen fontos lehet a liturgia biztonsága. A gyászoló ember, pl. nem feltétlenül tudatosan, belső és külső irányultsággal tudja együtt énekelni a 23. zsoltárt, de a zsoltár éneklésének tudattalan biztonsága azt üzenheti számára, hogy “jó helyen van”. Nem tévedt el, nem szakadt el, hanem benne van egy olyan közösségben, amelyhez megmaradt a kapcsolódási pontja.^[9] A liturgia elemeinek biztonsága része a gyülekezeti szocializációnak is, hiszen megszilárdulásához időre és tartós ismétlődésre van szükség.

          A prédikáció lelkigondozói hatása

          A gyászoló emberre tekintve mindenképpen elfogadható, hogy a prédikáció lelkigondozás is lehet. Nem elsősorban a szándéka, irányultsága, célzottsága miatt, hanem hatását tekintve. (Ha az igehirdetésben több a törvényeskedés, mint az evangélium, az elítélés, mint az elfogadás, a fenyegetőzés, mint a megbocsátás, a kirekesztés, mint a befogadás, az a prédikáció akkor sem lelkigondozás, ha az igehirdető annak szánta.) A prédikáció alapvetően hozzátartozik ahhoz a szocializációs folyamathoz, amelyben a gyülekezet tagjai a gyászfolyamatra is készülhetnek. Ezért a temetési igehirdetés speciális lelkigondozói vigasztalásán túl, a gyülekezeti igehirdetés is hozzájárulhat ahhoz, hogy a majdani gyászoló miként fogja veszteségét elhordozni.

          Ennek a szocializációs hatásnak többféle vonatkozását lehet megemlíteni, az egyik legfontosabb az a tény, hogy az igehirdetés krisztológiai megközelítésű. Középpontjában Jézus Krisztus halála és feltámadása áll. Az evangéliumnak ez a magva minden igehirdetésben elhangzik, tudati szintre emelve hatását és következményeit. A halál és feltámadás elválaszthatatlan összekapcsolódása a Krisztus-eseményben a halállal kapcsolatba került embernek is a kettő összetartozását hirdeti. Krisztus története így teljes, a halál fájdalmában el van rejtve a feltámadás győzelme is. Az ige hallgatója most építheti be gondolkodásába, élet- és halállátásába azokat a hitelemeket, amelyek a gyászban megtartó és vigasztaló erővé válhatnak.

          Az igehirdetés másik lelkigondozói szocializációs hatása lehet a halálról szóló keresztyén tanítás megismerése és elfogadása. Sajnos, ezzel kapcsolatban két véglet tapasztalható az igehirdetésekben: az egyik igehirdető elhallgatja a témát, s legfeljebb csak a félelemkeltő intés érdekében hivatkozik rá, a másik igehirdető pedig már mondat-összekötő panellé tette. Nem az lehet a megoldás, hogy a halál, mint téma túlfeszítse az igehirdetés kereteit, hanem, hogy az igehirdető megtartsa a megközelítés méltóságát. A halál lebecsülése, lekicsinylése, bagatellizálása, pl. azzal, hogy az igehirdető egy lényegtelen életeseménnyel azonosítja (nem számít, hiszen csak jobb jön utána), éppen a halál tabuizálását segíti elő. Hiszen az ige hallgatója nem mer szembesülni a halál valóságával, inkább belekapaszkodik abba a gondolatba, hogy “úgysem jelent semmit”. Amikor pedig meghal a hozzátartozója, előfordulhat, hogy nem tudja elengedni, nem tud róla leválni, halottként is életben tartja, mert “nem történt semmi”.

          Ahogyan az igehirdetés megközelíti a halálról szóló tanítást, elárulja, hogy miként vélekedik a gyászoló emberről is. A gyász veszteségét átélő ember csak akkor tudja felvállalni küzdelmét, ha komolyan veszik és elfogadják sajátos élethelyzetében.

          Szintén az igehirdetés szocializációs hatása a feltámadásról szóló tanítás természete. Természetesen nem választható el az előzőektől, lelkigondozói hatását tekintve mégis fontos külön megemlíteni, hogy nem akkor kap a gyászoló ember egyértelmű feltámadás-bizonyosságot, ha az igehirdető megpróbál részletekbe menő képeket felvázolni az eljövendő eseményről, hanem, ha a feltámasztott és feltámasztó Urat mutatja be minél hitelesebben. A gyászoló embernek ez azért is fontos, mert halottját temetve nem elsősorban a távoli jövő reménységébe, hanem a jelen helyzet bizonyosságaiba tud kapaszkodni. A kettőt pedig a feltámadott Krisztus közössége köti össze.

          Az igehirdetés lelkigondozói hatása nem csak a szószéken elmondott prédikáció tartozéka. “Az igehirdetőnek tudnia kell, hogy nem egyedül szól, amikor szószéki beszédét tartja. Az egyház intézménye “saját szavaival” kíséri beszédét” – írja R. Bohren.^[10]  A kritikus mondat arra utal, hogy az igehirdetés nem elszigetelten hirdet meg egy igazságot, hanem azt mögötte, mellette megerősíti vagy hitelteleníti a teljes egyházi kontextus. A gyülekezetben a gyászra, gyászolóra nézve ez azt is jelenti, hogy hiába szól a prédikáció a Szentháromság Isten vigasztaló, elfogadó hatalmáról, ha épp az élet és halál határán nem tapasztalhatja meg a haldokló és gyászoló a gyülekezet közösségének odahajló és együttszenvedő szeretetét. A prédikáció ebben az esetben is maradandó hatásokat okoz, szocializációs tényező marad, de nem arra, hogy a gyászban erősítsen, eligazítson, hanem, hogy még jobban elbizonytalanítson.

          Az igehirdetés akkor válhat lelkigondozássá, és így gyászt formáló hatásúvá, ha nem csak bemutatja, hanem lehetővé is teszi a találkozást a halálon győztes Úrral.

          A lelkigondozói beszélgetés gyászt segítő hatása

          Egy jó beszélgetés egymással az egyik leghatékonyabb segítségnyújtás a bajban. Jól tudták ezt már nagymamáink, ősszüleink is, amikor óvatosan bánva a tanácsokkal „csak úgy” meghallgatták szeretteiket, olykor bólintottak egyet-egyet, de a tekintetük csak úgy sugározta a megértést, az elfogadást, az együttérzést. Milyen sokat segíthet egy ilyen beszélgetés egy gyászban élő embernek is! Az ösztönös ráérzésen kívül segítheti a tájékozódást néhány olyan alapelv, irányvonal, amely támogatást nyújthat a gyászoló belső küzdelméhez. A következőkben felsorolt szempontok elsősorban a képzett lelkigondozó által vezetett lelkigondozói beszélgetésre vonatkoznak, de elemeikben nagyon is megjelenhetnek a gyülekezeten belüli testvéri beszélgetésekben is.

A beszélgetés lehetőséget kínál a gyászhoz kapcsolódó érzések kifejezésére. Ha a beszélgetések dinamikáját a lelkigondozói hozzáállásban is kifejezésre szeretnénk juttatni, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a meghallgató támogatás. Ebben válik nyilvánvalóvá a lelkigondozói gyászbeszélgetés elsődleges célja, az, hogy segítsen a gyászolónak kifejezni és megélni saját gyászfolyamatát. A legnagyobb gyászfeladat maga a gyász, hiszen tele van olyan érzésekkel, tapasztalatokkal, élményekkel, amelyek sok esetben idegenek a gyászolónak. Ha beszélhet róluk, kifejezheti gondolatait, felteheti kérdéseit, megoszthatja érzéseit, a legtöbb esetben maga is észreveszi, hogy ezek nem idegenek a gyásztól. Ha beszélhet érzékcsalódásairól, esetleg álmairól, képzeleti világáról, sok esetben érthetőbbé, megközelíthetőbbé válnak ezek a tartalmak is. A verbalizálás, szavakba foglalás nagy ajándéka az önismereti útnak is, hiszen ez által a gyászoló kilép belső világából, és engedi láttatni, manifesztálódni azt. Így az a saját maga számára is jobban láthatóvá és megélhetőbbé válik. A verbalizálás azonban akkor minősül lelkigondozássá, ha a kapcsolat komplementerré lesz, vagyis a lelkigondozó tud meghallgatni.^[11] Sokan, sokféle módon leírták már a meghallgatás művészetét,^[12] a gyászolók lelkigondozásában újra érdemes kiemelni egyetlen vonatkozását: az aktív hallgatás művészetét, amelyben a lelkigondozó nem verbális szinten jelzi, hogy jelen van, figyel, bátorít, ugyanakkor önmagában igyekszik minél jobban megérteni a gyászoló sajátos összefüggéseit, az elmondottak kontextusát. A visszajelzése akkor lesz nem verbálisan is komplementer, ha a meghallgatása érzékelteti a gyászolóval: vállalhatja érzéseit, elfogadhatja gyászreakcióit. Ezzel a lelkigondozói segítség hozzájárul a gyász elindításához és a gyász fájdalmának átéléséhez.

          A lelkigondozói gyászbeszélgetés segítséget kínál az érzelmi káosz strukturáláshoz. A lelkigondozó attitűdje ebben a megengedő támogatás. Különösen a regressziós fázisban (Spiegel) és a felszakadó érzések stádiumában (Kast) a gyászolót ambivalens érzések boríthatják el: bánat, elesettség, üresség, düh, harag, bűntudat, indulatok. A gyászoló akkor részesül lelkigondozói támogatásban, ha megengedjük, hogy ezek az érzelmek szabad utat kapjanak. A gyászfolyamat leírásában részletesen szóltunk ezeknek a sokféleségéről, a lelkigondozói beszélgetés szempontjából érdemes két jelenséget külön is kiemelni: az egyik a düh, a másik a bűntudat. Mindkettő olyan, amelyik jelen lehet a gyász természetes folyamatában, a keresztyén ember számára mégis nehezen megélhetők. A korábban leírt megjelenési módok között elhangzott, hogy a düh hátterében nagyon gyakran a halállal szembeni tehetetlenség áll, amit az elviselhetőség érdekében a gyászoló gyakran annak nyakába zúdít, akit vétkesként “megtalál”. Ez lehet az orvos, a kórházi személyzet, a rokon, lehet önmaga, és lehet Isten is. A gyászolók sokszor szégyellik ezeket az indulatokat, és a lelkigondozói beszélgetésben is eltitkolják. Elválaszthatatlan az érzés a bűntudattól, hogy miért nem tett többet, mást, miért nem halt meg ő is, miért hibázott, miért nem mondta többször, hogy mennyire szerette hozzátartozóját. Mindenki másképpen éli meg ezt a két indulatot is.

          Nem lenne helyes, ott is dühöt és bűntudatot kelteni, ahol nincs, nem szabad ezeket az ambivalens érzéseket provokálni. A megengedő támogatás mégis segíthet abban, hogy a gyászoló megfogalmazhassa azokat az érzéseit is, amelyek rejtetten, de ott munkálnak benne. Nem szabad lebecsülni a gyásznak ezeket a kaotikus, ambivalens érzéseit, mert nagy küzdelmet jelenthetnek a gyászolónak. S nem a temetési bejelentéskor, hanem most van itt annak az ideje, hogy a gyászoló tisztázhassa elhunyt hozzátartozójához fűződő viszonyát, saját bűntudatát, indulatait. Ha a bűntudat mögött, pl. egy ténylegesen elkövetett vétek áll, akkor azt komolyan kell venni, és nem szabad bagattelizálni. A feloldozás lehetőségét hordozza magában, ha a gyászoló elmondhatja, hogy miben hibázott. Ha a lelkigondozó túl hamar azt mondja, hogy “nem is történt olyan nagy baj”, akkor nem feloldozásban, hanem az elfojtásban segít. A másik véglettől is tartózkodni kell, vagyis attól, hogy nem szabad kihasználni a bűntudat megjelenését az egész élet bűnössé nyilvánítására. Ebben az esetben a lelkigondozó szintén nem veszi komolyan az adott bűntudat tartalmát, és még beljebb taszítja a gyászolót saját elvetettsége és érdemtelensége tudatába.

          Bibliai példának jelentkezik Jób, aki veszteségei után feltűnően elfogadó és beletörődő (Jób 1,20) volt. Mintha nem is lettek volna indulatai, nem volt dühös, nem volt bűntudata. Nem vétkezett a szájával (2,10), bátran viselte a rámért csapásokat. Ahogy azonban telt az idő, egyszer mégis csak szóra nyitotta a száját, s első szava az átok szava lett: “Vesszen el a nap, amelyen születtem” (3,3). Egyszerre robbant a düh és a bűntudat is. Dühös lett önmagára, születésére, Istenre (“ne törődjék vele”), és megtelt bűntudattal, mert ha nem született volna meg, mindez nem történt volna vele. Hosszas panaszaiban végre vállalta gyászát, indulatait, emberi gyengeségeit, veszteségének fájdalmát.

          A lelkigondozónak is sokatmondó, hogy a barátok Jób egész életét akarták bűnösnek nyilvánítani (szakrális bűntudatot kelteni), amit Jób hevesen elhárított. Ő a veszteség megfoghatatlan bűntudatával (“amitől leginkább rettegtem, az jött rám, amitől remegtem, az ért utol engem” [3,25]) küzdött, azzal, hogy nem tudta, miért érte a nagy csapás. Isten mégis a barátok ellen gerjedt haragra (42,7), és Jób panaszát engedte meg. (Jób pedig végül mégis eljutott az Isten előtti bűnbánatra [42,2-6]).

          A történet a lelkigondozásban sem jelentheti azt, hogy akkor “jó” egy gyászfolyamat, ha megjelenik benne a sokféle, így az Istennel szembeni harag, vagy felkeltődik a bűntudat is. Arra viszont bátorít, hogy nem kell megijedni ezektől az érzésektől. Isten akkor is a lelkek ismerője, ha az ember titkolózik előtte.

          Azáltal viszont, hogy ha megengedik ezek kifejezését, segít abban, hogy a gyászoló egyben kontrollálni is tudja azokat, vagyis nem válnak féktelenekké, önmagát és esetleg kapcsolatait rombolóvá. Strukturálódnak az érzelmek, egyértelműbbé válnak prioritások, és helyükre kerülnek addig túlsúlyosnak érzett indulatok. Reálisabbá válik a veszteség értékelése, és jobban rendeződik az elhunythoz való viszony.

          A lelkigondozói gyászbeszélgetés segítséget kínál a veszteség értékeinek tudatosításában. A regressziós fázis végén, illetve a keresés és elválás fázisában, miután a gyászoló átélte a veszteséghez kapcsolódó érzelmeket, lehetővé válik, hogy az elhunythoz fűződő kapcsolatában felfedezze a megmaradó értékeket. Nehéz út ez is, hiszen szembesül azzal, hogy mi az, ami már visszahozhatatlanul elmúlt, amit már nem lehet pótolni. Különösen egy nagyon szoros kapcsolat megszakadtával érezheti úgy a gyászoló, hogy ami érték volt, az jóvátehetetlenül elmúlt. Most már semmi jó nem történhet vele, bizonyos értelemben ő is meghalt az elhunyttal együtt. Elkezdheti egyre inkább értéktelennek látni saját mindennapjait, az egész életét, nem tud kiszakadni a folytonos gyászból. Úgy érzi, csak akkor élt igazán, amikor még együtt volt hozzátartozójával. Ez olyannyira felerősítheti az újraegyesülés vágyát, hogy akár megbetegedéshez, akár halálhoz is vezethet.^[13]

          A nem ennyire szoros kapcsolat esetén is kérdésessé válik, hogy mi az, ami megmaradhat egy visszahozhatatlan veszteségből, van-e valami, ami továbbvezet? Verena Kast a gyászolás értelmét abban a változásban látja, amely által az ember kialakíthat egy új ön- és világértelmezést.^[14] Ehhez azonban az is szükséges, hogy a gyászoló a gyászban ne csak a bánatot, szomorúságot, siratást, szenvedést élje meg, hanem megtalálja azokat az értékeket is, amelyek éppen ebben a folyamatban válnak szilárdakká és maradandókká. Még egy ambivalens, vagy hiányosnak érzett, esetleg megromlott kapcsolat is hordoz magában olyan értéket, pozitív örökséget, amely segítheti a gyászoló új önértelmezésének megtalálását.

          A lelkigondozó hozzáállását ebben bátorító támogatásnak is nevezhetjük, hiszen bátorság szükséges az értékek felfedezéséhez. Ez ugyanis már arra a folyamatra utal, hogy a gyászoló el meri engedni halottját, mert megtalált valamit, ami most már vele marad.

          Ebben az érték-keresésben is fontos a gyász rendszerszemlélete, hiszen nem csak egy személyes önértelmezést kell megtalálni, hanem egy gyászközösség egyensúly-bomlásának is helyre kell állnia. Ebben is megsérültek az értékek és funkciók, kivált egy családtag, aki addig része volt a rendszernek. Ahhoz, hogy újra rendeződjenek a családon belüli kapcsolatok, újra lehessen osztani a feladatokat, tudatosítani kell, hogy mi múlt el az elhunyttal, mit is jelentett ő a gyászközösségen belül. Milyen értékeket adott a családnak, mit, hogyan lehet pótolni, hogy a család újra megtalálja az elveszített egyensúlyt. Ebben valójában egy új önértelmezést keres, amelyhez hozzájárul az elhunyt “öröksége” is. A gyászbeszélgetés érintőleges ösztönzést adhat arra, hogy a gyászoló családtagok egymás között is kifejezzék érzéseiket a veszteséggel kapcsolatban, újra definiálhassák a határaikat, egyértelműbben felismerhessék a családra háruló feladatokat, s körvonalazódhasson egy új családközösség.^[15]

          A lelkigondozói gyászbeszélgetés bátorítást jelenthet arra, hogy a gyászoló ne csak vesztesnek, hanem megajándékozottnak is tekintse magát. Ezzel megjelenik az élet melletti döntés, és a halott inkorporációja, vagyis halottként történő befogadása is. A gyászoló úgy tudja felépíteni külső és belső világát, hogy abból nem taszítja ki a halottat, de az nem is lesz “árnyékszemélyiséggé”. Nem glorifikálódik, és nem ítéltetik el.^[16] A továbbélő ember tud beszélni róla, mer rá gondolni, emberségében értékeli, mégis úgy alkalmazkodik a környezethez, hogy abban már nincs jelen az elhunyt.

          A lelkigondozói gyászbeszélgetés segíthet az új életorientáció megtalálásában. Tulajdonképpen ebben derül ki, hogy a gyászoló tényleg megküzdötte-e a gyászát, vagy fixálódott annak egyik vagy másik fázisában. Előfordulhat, hogy a gyászoló számára először a halott elárulásának tűnik, ha új életorientációt talál, amelyben képes a halotthoz fűződő érzelmi energiákat új kapcsolatokba befektetni.

          Mégis, a lelkigondozó hozzáállása ehhez a folyamathoz az ösztönző bátorítás lehet, amelyben segít a gyászolónak felismerni az új életlehetőségeket. Nem kell ebben kiugróan új lehetőségekre gondolni, hanem a korábbi befelé fordulás mellett egyre inkább megjelenik a kifelé fordulás igénye. Az addigi orientáció elsősorban az elhunythoz fűződő kapcsolatra irányult, most pedig lehetőség van egy új életszakasz megkezdésére.^[17] Ez abban is megjelenhet, hogy a gyászoló ember egyszerűen kész arra, hogy új kapcsolatokat vállaljon fel, mind a gyülekezeten belül, mind szűkebb vagy tágabb környezetében.

          Az új életorientációhoz hozzátartozhat az Istenhez fűződő kapcsolat megújulása is, amelyben újra megerősödhet a reménység: annak belátása, hogy a veszteség nem személyre szóló büntetés, nem a hozzátartozó cserbenhagyása, hanem egy olyan krízis volt, amely a fájdalmak árán is érettebbé tett. A keresztyén hit próbája is volt, ami becsületes és őszinte küzdelmet kívánt.

          A lelkigondozói kapcsolatnak több olyan kísérőjelensége lehet, amelyek befolyásolhatják a további beszélgetést.

          Az egyik az agresszió, amely kapcsolódik ahhoz a dühhöz, amit a gyászoló a rokonokkal, barátokkal, orvosokkal szemben érezhet. Megjelenhet a lelkigondozóval szemben is, akinek figyelnie kell arra, hogy ez a vele szemben megjelenő düh nem a saját személye ellen szól. Hátterében az indulatáttétel jelensége állhat, amelyben a lelkigondozott a lelkigondozóra egy más valakinek szánt dühöt és agressziót vetít ki.

          A lelkigondozó ebben az esetben gyakran Isten autoritásának a képviselőjévé válik, aki megtestesíti a gyászoló számára azt a hatalmat, amelyről úgy érzi, hogy cserbenhagyta. Az agresszív érzéseknek meg van a maguk jelentősége a gyászfolyamatban, hiszen ahogy minden sérülés, úgy a halál is dühöt, ellenségességet válthat ki. A “szabad dühösnek lenni” megengedő bátorítása alapján a gyászoló képes azt értelmezni, és az egyensúlyt helyreállítani.

          A másik kísérőjelenség a sírás lehet, ami a veszteségre adott legismertebb, s egyúttal legelfogadottabb reakció. A sírásnak megvannak a szociális normái, ami a gyászolókat olykor ellentmondásos feladat elé állítja. A gyász első idejében (főleg a nőknek) illik sokat sírni, egy rövid idő után azonban jelzi a környezet, hogy most már elég. Az érintettek azonban gyakran nincsenek abban a helyzetben, hogy sírásukat “abbahagyják”. Sokszor ezért inkább izolálódnak, nem akarnak környezetük terhére lenni. Vannak azonban olyan gyászolók is (főleg férfiak), akik “nem tudnak sírni”. Ugyanúgy szenvednek a veszteségtől, ha mégis sírni kezdenek, hamar elszégyellik magukat (a szocializáció hatása uralkodóvá válik: egy férfinak nem illik sírni). A lelkigondozói kapcsolatban adjuk meg a síráshoz az engedélyt. Egy rövid mondat (“szabad sírnia”) elég ahhoz, hogy a gyászoló ne érezze feszélyezettnek magát. Ha fájdalma emócionális megjelenésével szemben a lelkigondozó nem lesz türelmetlen, nem kezdi el vigasztalni, hanem időt ad neki a sírásra, akkor meggyőződhet arról, hogy fájdalmát komolyan veszik és megértik. Ezekhez a sírásokhoz legtöbbször egyébként nagyon életes élmények, képek, emlékek kapcsolódnak, amelyek megérdemlik a külön figyelmet. Olyan veszteségélmények aktualizálódhatnak újra, amelyek felidézése, megbeszélése tovább segíthet a gyászfolyamatban.

          A harmadik kísérőjelenség a csend, és annak hatása. Emlékképeket felidézni, egy kapcsolatot sok részletében újra élni, nehezen megfogalmazható érzésekről beszélni sok csendet kíván. Ezért is fontos, hogy a beszélgetéshez a lelkigondozó igyekezzék a lehető legnagyobb zavartalanságot biztosítani, mert a zajok, a megzavaró események gátolják az emlékező csendeket. Nem üres hallgatások ezek, hanem a gyászoló belső utazása, amelyben újra elkezd átélni egy nehezen felhozható élményt, eseményt. A lelkigondozó aktív hallgatása biztosítja azt a légkört, amelyben a gyászoló megteheti ezt a belső emlékfelidézést. Ugyancsak az aktív hallgatás segíti a lelkigondozót abban, hogy megérezze, mikor szabad megtörnie – egy tovább segítő visszajelzéssel – a csendet. 

          Gyászolók találkozásai a gyülekezetben

          A gyászolók jelenléte a gyülekezetben szükségessé teszi, hogy legyenek olyan összejöveteli lehetőségek is, amelyek módot adnak az egymással való találkozásra, a gyász megosztására, az érzések, gondolatok cseréjére. Sőt, a gyülekezet tagjai joggal tarthatnak igényt arra is, hogy ezeken az összejöveteleken közösen kereshessék a Szentírás üzenetét a gyászfolyamat egy-egy kérdésére, felmerülő gondjára. Ha a gyász a hit próbája, akkor ezen a téren is új megerősítésre, új tájékozódásra van szükség.

          Ebben nyújthat támaszt a bibliaóra, amelyre általában azok a gyülekezeti tagok járnak el, akik igénylik a Biblia tanításainak közös megbeszélését. Ezért ez az összejövetel különösképpen is alkalmas arra, hogy segítsen a keresztyén embernek részben felkészülni a gyász folyamatára (szocializáció a gyászra), részben pedig közösségi támogatással megélni azt.

          A gyülekezeti szocializációnak az is része, hogy a gyülekezet tagjai a Biblia közös tanulmányozásában közösen is választ kereshetnek a veszteségekkel kapcsolatos kérdésekre. Ha nem is gyászolnak a kifejezés szűk értelmében, a veszteségek megélésében már a gyászfolyamat jellemzői bukkannak fel.

A gyülekezeti bibliaóra

          Veszteségek a Bibliában – egy lehetséges bibliaórai sorozat

          A veszteségek végigkísérik az életünket. A fokozatok felmérhetetlenek, hiszen veszteség az is, ha eltűnik egy emlék miatti kedves apróság, és az is, ha megszakad egy fontos kapcsolat. Azért olyan nehéz a veszteség elhordozása, mert amit elveszítettünk, az korábban az életünk természetes része volt. Vele, benne, általa is éltünk. Sok olyan veszteséget hordozunk magunkban, amivel szembe nézni sem nagyon merünk, mert félünk, hogy hiányosak maradunk. És lehet olyan veszteségünk is, amely erőfeletti, mert összetör egy reményt, amely addig éltetett bennünket. A veszteség nehéz teher, megvisel minket. Mégsem jelent vesztes létet, ha van bátorságunk szembenézni velük.

          A Szentírás “veszteség-történetei” lehetőséget adnak arra, hogy végiggondoljuk veszteségeink sokféleségét, azt is, amit már átéltünk, és azt is, amit még nem. Van, amit vissza kell szereznünk, van, amit el kell engedünk (meg kell gyászolnunk). A bibliai üzenetek keresése nem csak abban segít, hogy felismerjük veszteségeinket, hanem megküzdésükhöz is utat mutatnak.

          Az otthon vesztesége, Hágár és Izmael története. 1Móz 21,9-21.

          Az egyik legalapvetőbb emberi igény, hogy legyen egy hely, ahol az ember otthon érezheti magát, megélheti legszűkebb kapcsolatait. Ennek még az sem mond ellent, hogy “nincsen itt maradandó városunk” (Zsid 13,14). Az otthon értéke akkor válik különösen is jelentőssé, amikor veszélybe kerül; el kell hagyni, elpusztul, vagy tönkre megy. Hágár és Izmael története az otthontalanná válás története is. Anya és gyermeke egészen kevés útravalóval bolyonganak a pusztában, az otthon biztonságának tudata nélkül. A végső kétségbeesést Isten csodája oldja fel, megláttatva Hágárral az életben maradás nagyon kicsi, mégis pótolhatatlan lehetőségét. A néppé tevés ígéretével a pusztát kell elfogadni otthonnak.

          A létfenntartás biztonságának elvesztése, a vándorló Izrael. 2Móz 16,1-10.

          A mindennapi megélhetés biztonsága érték. Munkanélküliség, betegség, vagy más okok miatt olykor mégis elveszhet ez az érték. Nehéz krízist élnek át azok az emberek, akiknek napi kenyérgondokkal kell szembenézniük, akik nem tudnak gondoskodni sem családjukról, sem magukról. Sokféle fokozata lehet ennek: az átmeneti szűkölködéstől a végső kétségbeesésig. Olyan veszteség, ami nem nagyon enged más értékeket észre venni. Izrael népe még a szabadság értékét sem érzi, mert az éhhalál fenyegetettségét éli át. Isten csodája itt is sem szünteti meg teljesen a veszteséget, hanem a csak egy napra elegendő élelemmel átélni segít azt.

          A szabadság vesztesége, Jeremiás elhurcolása Egyiptomba. Jer 43,1-8.

          Nem csak börtön, rabszolgaság, diktatúra kell ahhoz, hogy az ember szabadsága veszélybe kerüljön. Sokféle helyzet tehet kiszolgáltatottá, amelyben nem marad meg a döntési vagy cselekvési szabadság. A szabadság vesztesége az ember méltóságát sodorja veszélybe, hiszen a kiszolgáltatottság megalázottságot is jelenthet. Jeremiás egy küzdelmes (a szabadságát többször elvesztő [26,8; 37,15; 38,6]) életút lezárásához közeledve újra elfogottá, kiszolgáltatottá válik. Hiába volt hűséges az életútja, az igehirdetése, mégis azok hurcolják el magukkal Egyiptomba, akik mindezt “hazugságnak” minősítik. Fogságán nem egy csodálatos kiszabadulás, hanem Isten “kísérő szava”(8.v.) segít.

          Az önértékelés elvesztése, Illés próféta magánya. 1Kir 19, 1-8.

          Az önértékelés nem azonos az önhittséggel, önteltséggel, gőggel. Lényege az ember legbensőbb önelfogadása. Ha ez nincs, vagy elveszíti, nem csak azt nem hiszi el, hogy élet- ás küzdelemképes ember, hanem legtöbbször azt sem, hogy Isten segíteni tud rajta. A frusztrált, csökkent, vagy elvesztett önértékelés az életet sem találja értékesnek. Illés feltétlen odaszánása Isten ügyének, szenvedélyes harca a bálványimádás ellen nem pótolja ezt a belső veszteséget. A baal-papok sokaságával elbánik, egy asszony haragja miatt életunttá válik. Vesztesége visszaszerzésében Isten segítsége egy sült lángos és egy korsó víz “ént erősítő” tápláléka.

          Egy kapcsolat vesztesége, Dávid és Absolon története. 2Sám 19, 1-9.

          Egy szeretetkapcsolat az ember életének egyik legnagyobb értéke. Férj-feleség, szülő-gyermek, testvér-testvér, vagy egy barátság kapcsolata olyan érzelmi és energiaforrás lehet, amely a veszteségekben is pótolhatatlan támasz. A halál drámaian szakít meg egy kapcsolatot, a veszteség azonban e nélkül is megjelenhet. Szinte észrevétlen “hajszálrepedések” a bizalom falán, ártó és ellenséges indulatok a kapcsolat álarca mögött. Végül a társ elveszti társát, a szülő gyermekét. Dávid fiát siratja, pedig ez a fiú becsapta (13,26-29), ellene lázadt (15,4-6), harcot kezdett a királyságért (18,1-15). Apa és fia veszteségét nem megkezdi, hanem lezárja Absolon halála. Ez a veszteség nem szerezhető vissza, Dávid csak egyet tehet: meggyászolja.

          Az egészség elvesztése, Egy béna sors kiszolgáltatottsága. Mk 2,1-12.

          A közvélemény-kutatások értéklistáin az egészség legtöbbször az első helyen áll. Olyan ajándék, amit a keresztyén ember is hajlamos az áldással, a betegséget pedig az ítélettel azonosítani. Sajnos, ezzel épp azt üzeni a betegnek, hogy veszteségében értéktelenné is vált. Pedig a veszteség e nélkül is nagyon nehéz. Hiszen amikor az ember szembesül betegségével, elkerülhetetlenül csökken önértékelése, csökkennek lehetőségei, társadalmi elismertsége, biztonságérzete. Az egészség elvesztése olykor a kapcsolatok veszteségét is magával hozza: elfordulnak barátok, megszakadnak szeretetkapcsolatok. A bibliai béna nem csak testében, hanem sorsában is béna. Másokra van utalva, már magáért sem tud küzdeni. Igazi csoda, hogy vannak, akik veszteségében nem tartják értéktelennek, hanem érte és helyette is küzdenek.

          A gyász vesztesége, a naini özvegy. Lk 7,11-17.

          A halál visszafordíthatatlansága az emberi élet legnagyobb vesztesége. Egy gyászmenetben jelen lenni, hozzátartozóként vagy kísérőként, az élet és halál végső kérdéseivel való szembesülést jelenti. A gyászmenet, a temetés rítusa megindítja az emberben a halál veszteségének belátását, egy földi, emberi kapcsolat befejezését. Ha vannak is cifra temetők, és ha van is halálon túllátó reménység, ez az “utolsó út” mégis a halálról szól. A bibliai történet csodája, hogy a halottas menet az Élet Fejedelmével találkozik. Ő nem tér ki, nem tiszteleg a halál előtt, hanem küzd és győz. Jézus az egyetlen, aki nem csak szavakkal, részvéttel, hanem – a kereszthalálban megszerzett – élettel vigasztal.

          Ez a megközelítés a gyászoló gyülekezeti tagoknak is kínálhat gyászt kifejező szempontokat, hiszen az otthon, a létfenntartás, önértékelés, stb. biztonsága is új rendeződést kíván.

          A gyász a keresztyén ember életében is hosszú út, amit nem magának keresett, aminek a célját kezdetben még nem ismeri, amelyen nagyon elfáradhat, talán önmagáról is különös, új tapasztalatokat gyűjthet. Mérlegre kerül a múltja, az elhunyt hozzátartozójához fűződő kapcsolata, és mérlegre kerül a jövője is. Ha vállalja gyászát, ha nem menekül el a feltörő élmények, emlékek, gondolatok, fájdalmak elől, akkor a küzdelme győzelemmé változhat. Megtalálja az új életutat, egy új életértelmet, egy új önmagát. Megsebzett hite új felismerésekkel, bizonyosságokkal gazdagodhat.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |