| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Két menet

1Korinthus 1. fejezet 35-53.

³⁵De megkérdezhetné valaki: hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jelennek meg?

³⁶Esztelen! Amit vetsz, nem kel életre, míg előbb el nem rothad, ³⁷és amit elvetsz, azzal nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét.

³⁸De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet.

³⁹Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké.

⁴⁰Vannak mennyei testek, és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké.

⁴¹Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól.

⁴²Így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban;

⁴³elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.

⁴⁴Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test. Ha van érzéki test, van lelki test is.

⁴⁵Így is van megírva: »Az első ember, Ádám, élőlénnyé lett, az utolsó Ádám pedig megelevenítő Lélekké.«

⁴⁶De nem a lelki az első, hanem a földi, azután a lelki.

⁴⁷Az első ember földből, porból való, a második ember mennyből való.

⁴⁸Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, és amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.

⁴⁹És amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is.

⁵⁰Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökli a romolhatatlanságot.

⁵¹Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni.

⁵²Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk.

⁵³Mert e romlandó testnek romolhatatlanságba kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba.

Imádkozzunk:

Örökkévaló Istenünk, Atyánk a Krisztus által!

Magasztalunk Téged most együtt a Te templomodban, mert tudjuk, hogy Te az életnek és halálnak is Ura vagy. Köszönjük a földi életet, amelyben oly sok szép és értékes órát élhetünk meg. Köszönjük a szeretetközösséget, családunkban és gyülekezetünkben.

Segíts, hogy naponként szeretetedből táplálkozzunk, és merjük azt továbbadni.

Ezekben a napokban a temetőkben és otthonainkban gondolunk azokra, akik már nincsenek köztünk. Nincsenek köztünk a templom padjaiban sem. Urunk Te tudod, hogy fáj nekünk a búcsúzás és elválás. Kérünk, Te vigasztalj most is minket. Különösen azokat, akiknek még nagyon eleven ez a fájdalom a szívében. Segíts túllátni a halálon, a meghalt és feltámadott Úr Jézus Krisztus halála és feltámadása által. Adj élő reménységet, hogy életünkben és halálunkban is a tieid vagyunk, és tudhatjuk, hogy nálad elkészített helyünk van a te országodban. Nyugtalanság idején jöjj a Te békességeddel. Kételyeinkben adj bizakodó szívet. Könnyhullatásainkban Te adj vigasztalást. És most kérünk Téged, hogy Szentlelkeddel légy jelen közöttünk, és légy bennünk, hogy értsük a Te Igédet. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

Kedves Testvéreim, szeretett Gyülekezet!

Az a szent Ige, melynek alapján Isten Szentlelke segítségül hívásával, az Ő üzenetét hirdetem közöttetek, írva található a Lukács evangéliuma 7. fejezetében a 11. verstől a 17. versig terjedő részben.

Lukács evangéliuma 7:11-17.

¹¹Ezután elment egy Nain nevű városba, és vele mentek tanítványai nagy sokasággal együtt.

¹²Amikor közeledett a város kapujához, íme, halottat hoztak kifelé, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a városból nagy sokaság követte.

¹³Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta, és így szólt hozzá: »Ne sírj!«

¹⁴Azután odalépett, és megérintette a koporsót. Akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: »Ifjú, neked mondom, kelj fel!«

¹⁵Erre felült a halott, és elkezdett beszélni; Jézus pedig átadta az anyjának.

¹⁶Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: »Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.«

¹⁷Ez a hír elterjedt róla az egész Júdeában és az egész környéken.

Kedves Testvéreim, szeretett Gyülekezet!

Ebben a történetben két menet találkozik Nain város kapujában. Az egyik nagyon emberi, az ősi hagyomány természetességével és megszokottságával, az emberlét legnagyobb veszteségét hordozza; a másik pedig a mindenségbe betörő, új rend rendjével és dacával túlmegy minden emberin, és szétszakít mindent, amiről addig azt hittük, hogy életünk elválaszthatatlan része.

Két menet, s mindkettő rólunk vagy hozzánk szól. Az egyik menet a veszteség menete. Nainban meghalt egy özvegyasszony egyetlen fia, akit most egy gyászmenet kísér a városon kívüli temetőbe. Minden a megszokott rend szerint történik. A holttesteket többnyire még haláluk napján eltemették, s lehetőleg sokan haladtak a gyászmenetben, mivel a halott eltakarításában való részvétel érdemszerző cselekedetnek számított.

A vándorútját járó Jézus sok ilyen menettel találkozhatott. Most, ebben a találkozásban mégis valami nagyon hangsúlyossá válik. Ez a gyászmenet ugyanis nem csak egy halottat, hanem egy özvegyasszonyt is kísér, akinek a sorsa éppen ezekben az órákban fordult még rosszabbra.

Aki hamarosan beláthatja magáról, hogy a társadalom számára valóban értéktelenné vált. S nemcsak azért, mert Jézus idejében nagy megpróbáltatást jelentett özvegynek maradni. Az ilyen asszony társadalmi elfogadottságát, özvegységétől kezdve, kizárólag fiú gyermeke biztosíthatta. Mert egyébként, volt férje családjának a szolgálójává vált. Ha pedig ez a fiúgyermek is meghalt, akkor végképp az emberi közösség peremére került, kiszolgáltatottan családja könyöradományainak. Nem véletlen, hogy a prófétáknak oly sokszor kellett szót emelniük az özvegyek és az árvák érdekében. Ez a gyászmenet ezért is lehet az asszony gyászmenete is. Az ő életében is lezárult egy szakasz, s egy újabb kezdődik, tele bizonytalansággal és teli szorongással.

Ebben a történetben azonban nem csak egy özvegy gyászolja fiát, hanem egy anya is siratja gyermekét, s ennek mindig különös súlya van az emberi veszteségek között. Ennek az asszonynak volt egy fia, aki talpon maradásának utolsó szalmaszála volt. Aki tovább vitte az életét, aki azt a reménységet adhatta, hogy ha özvegyként nem is számít különösebben értékesnek, de mégis van valaki, akiben továbbél, aki továbbvisz valamit az ő testéből és lelkéből.

Az élet rendje nem az, hogy az anyák temessék el gyermekeiket, hanem az, hogy a gyermekek gondoskodjanak szüleikről. Most mégis egy anya kíséri fia holttestét, hogy átélje a veszteségek veszteségét. S ha erre a képre gondolunk, eszünkbe juthatnak saját veszteségeink, koporsókat követő útjaink, elválásaink, elszakadásaink azoktól, akikhez olyan sok reményt kapcsoltunk. Persze a veszteség nem mindig ilyen megtestesült, nem mindig sűríthető bele egy testbe, egy emberi alakba. Mégis sokszor úgy vonszoljuk magunk után, mintegy leszakadhatatlan terhet, és úgy követjük, mint egy lezárt koporsót.

Veszteségek között élünk, és nem mindig tudunk rangsort tenni közöttük, mert mindig az a legnagyobb veszteség, amit annak tartunk, amit annak élünk meg. Az a legnagyobb veszteség, ami vesztessé tesz minket, mint ezt az asszonyt, aki egyszerre veszítette el társadalmi megbecsülését és belső önértékelését. Ha a veszteség erősebb, mint mi, ha nem látunk ki belőle, ha egyszerre szétszakad körülöttünk a világ, és nem érezzük az összetartó erőt, akkor vesztesekké lettünk.

Egy gyermeknek élete legnagyobb vesztesége lehet, ha elhagyják őt, és megfosztják a szülői szeretet életet megtartó bizalmától. Egy felnőttnek vesztesége lehet, ha megcsalják, ha becsapják, ha hazugságokkal megalázzák, főleg az, akire az életét is rábízta volna. Veszteség lehet egy barátság megszakadása, egy kapcsolat megromlása, vagy a beláthatatlan távolság attól, akit szeretünk.

Veszteségeket okozunk egymásnak, és ezért vesztesekké válunk. Mert elborít bennünket egy pótolhatatlan hiányérzet, s előbb utóbb tényleg kevesebbek leszünk, már magunk előtt is értéktelenek.

Saját veszteségeinkre gondolva talán megértjük ezt az asszonyt, aki sírva követi gyolcsba göngyölt fia holttestét, élete legfőbb veszteségét. Nagy ajándék, hogy környezete nem hagyja őt magára. Lehet, hogy kötelességből, lehet, hogy a részvét nagy fellobbanásával, lehet, hogy a hagyományokra tekintettel, de ott vannak mellette. Talán még most kifejezik, hogy értik és érzik az asszony veszteségét. Ahogyan körülveszik őt, vele mennek ezen a nehéz úton, láthatják, hogy mennyire egymásra van utalva az ember, különösen a bajban.

Minden gyászmenet tükröz valami ősi, emberi riadtságot. Ma a tiedet kísérjük, holnap talán az enyémet, vagy engem, magamat. Életünk veszteségei összekötnek minket. Sokszor mégis csak a győztesek mellé szeretünk állni. A legszívesebben őket kísérjük, mert akkor nem kell önön nyomorúságunkkal szembesülnünk. Nem is olyan könnyű együtt sírni és együtt nevetni egymással. Mert az egyik tele lehet önmagunk féltésével, amíg csak vele történik, addig legalább nekem nincs részem benne; a másik pedig tele lehet önző irigységgel: miért nem örülhetek én is ennyire? Pedig egy ilyen közösségben, mint a mienk, arra is vállalkozunk, hogy elkísérjük egymást az úton. Legtöbbször nincs is szükség szavakra, kényszeres vigasztalásokra, elég, ha minden veszteséggel küzdő ember érezheti, hogy nem hagyják őt magára, hogy így is elfogadják, így is szeretik. Hogy vele mennek gondolatban, imádságban és törődésben.

Ennek a történetnek van egy különös változata az egyik hittankönyvben, hadd olvassam ezt el:

Jézus tanítványaival együtt Nain felé tartott. Már majdnem beértek a városba, mikor szembejött velük egy gyászmenet. Egy özvegyasszony egyetlen fia volt a halott. Barátok kisérték, és néhányan a rokonságból, hogy búcsút vegyenek tőle, és tisztességgel eltemessék. Amikor Jézus meglátta az asszonyt, lehúzódott az út szélére, és részvéttel nézett a menetre. Megsajnálta az özvegyet és megszólította.

– Sajnálom, hogy meghalt a fiad. Látom milyen nehéz ez neked.

A fiú holtestére nézett, és könnyek gyűltek a szemébe.

– Milyen fiatal még, s már meg kellett halnia. Együtt érzek veled.

A fiú nagybátyja, aki vezette a menetet, kérőn fordult Jézushoz.

– Mennünk kell, ma még sok a tennivalónk.

– Igaz -  mondta Jézus - az élet megy tovább.

S mindenki a megszabott irányba folytatta az útját. Csak a gyászmenetben lehetett hallani a suttogást:

– Milyen kedves ember ez a Jézus, milyen vigasztalóan tud beszélni. S az anya tovább követte fia holttestét.

Milyen kedves ember ez a Jézus, milyen vigasztalóan tud beszélni – s milyen kevés kell egy gyászolónak! A részvétnek csak a legkisebb megnyilvánulása, amit őszintének él meg, már segít a gyász elhordozásában. A veszteséget valóban nem tudjuk semmissé tenni; legyen az bármilyen. Az önmagát vesztesnek látó embert mégis olyan kevésszer segíthetjük abban, hogy ne váljon teljesen reménytelenné az élete. Nem vagyunk Jézusok, de lehetünk gyászmenet, lehetünk együtt érzők, lehetünk kísérők, és lehetünk vigasztalók. Még akkor is, ha tudjuk, vannak mélységek, ahova nem követhetjük a másik embert.

A naini gyászmenet nem tudta volna semmissé tenni az asszony veszteségét, mégis borzasztó lett volna, ha annak egyedül kellett volna halottját kísérnie. Ezért jött szembe egy másik menet, amelyik nem gyászmenet, hanem az élet legnagyobb ajándékának hordozója. A halál fejedelmével szembejön az élet fejedelme. És nem tiszteli ellenfelét, nem áll az útszélre, mint a történetben, nem emel kalapot. Az élet nem megy tovább úgy, mintha mi sem történt volna. Az élet fejedelme belép ebbe a veszteségektől terhes emberi létbe, és szétszakítja azt a valóban ördögi kört, amelyben olyan kiszolgáltatottnak, elhagyottnak, reménytelennek érezheti magát az ember. Különös és sokatmondó, hogy milyen a cselekvő Jézus Krisztus kapcsolata a történet szereplőivel: odalép a halotthoz, megérinti és az igazán hatalmasok letisztult egyszerűségével, feltámasztja őt. Aki ezt látja, nem kételkedhet abban, hogy itt a Teremtő Úr cselekszik. A teremtmény létének korlátai, határai nem annak saját törvényszerűségeiben vannak, hanem Teremtőjének rendelésében. Aki feltámasztja a fiút, jelt ad arról, hogy a kereszten és abban a dicsőséges feltámadásban Isten győzelme válik nyilvánvalóvá. Ami itt történik, az ellene mond minden veszteségfilozófiának. Az Úr nem egy kedves vigasztalással próbál meg elrendezni egy helyzetet, hanem bemutatja, hogy miként pótolja ki Isten a mi veszteségeinket. Ami azonban ebben a történetben a cselekvés mellé társul, az mindennél hathatósabb vigasztalás minden vesztesnek. Mintha az Úr egyenesen azért jönne a naini útra, hogy találkozzék ezzel a hamarosan teljesen kivetett, kiszolgáltatott asszonnyal, akinek azt mondhatja: „Ne sírj!”, és akinek átadhatja a fiát. Egy veszteséget átélő ember, akinek maga a Mindenható Isten, Jézus Krisztus nyújt át ajándékot.  Ez a fiú már nem lesz többé olyan, mint korábban volt. Nemcsak azért mert a halál később mégis csak osztályrészévé válik, hanem azért, mert most már nemcsak anyjának szülötte, most már Isten ajándéka.

Nem lehet, hogy veszteségeinkben sokszor azért leszünk valóban vesztesek, mert nem látjuk meg, és nem fogadjuk el ezeket az Istentől jövő ajándékokat, amelyeket Ő ad nekünk, de amelyekről azt hisszük, hogy lehetetlenek, mert emberi gondolkodásunk szerint nem történhetnek meg. Pedig ezek Isten szeretetének ajándékai, haladékai, hogy elhiggyük, a győzelmes Krisztus jön szembe velünk, és értékesnek, megbecsültnek tartja az életünket, még akkor is, ha veszteségek között élünk.

Ha igaz, és ebben a történetben nagyon is igaz, hogy ennek az özvegynek a legnagyobb nyeresége Krisztus jelenléte, Krisztus ajándéka. S ha ez igaz, akkor az is igaz, hogy a legnagyobb veszteség valójában a Krisztus nélküli élet. Az Istentől elszakadt létben talán nem is az a legrosszabb, hogy szomorú vagy fáj, hanem az, hogy veszteség nélkül is vesztes. Akinek nincs Istene, annak csak ideig, óráig tarthat a reménysége! Az ilyen ember még csak nem is tudja, hogy milyen megajándékozott és milyen megbecsült lehetne, ha elhinné és elfogadná, hogy e Szentháromság-Isten nemcsak részvétet érez irántunk, hanem legyőzve a legnagyobb elszakadást, önmagához szeret bennünket. Ezért olyan jó, hogy a naini özvegy találkozhatott a halállal, és a veszteséggel dacoló Jézussal, s ezért olyan jó, ha mi sem térünk ki előle. Hogy veszteséget átélő emberekként is megajándékozott emberek lehessünk. Ámen.

Mennyei Atyánk, a Krisztus Jézus által!

Köszönjük Neked, hogy önmagadat adtad értünk, hogy Benned, Általad új életet nyerjünk.

Köszönjük, hogy veszteségeket hordozó életünkben Te szembejössz velünk, s nemcsak megállsz mellettünk részvéttel, hanem teremtő és szerető hatalmaddal beavatkozol az életünkbe. Nyereségeket adsz nekünk, meggazdagítasz minket, a feltámadás ígéretét hozod nekünk, s felemeled az életünket.

Köszönjük, hogy ma is szüntelenül adod önmagad, hogy ne kelljen tőled távol és elszakítottságban élnünk. S köszönjük, hogy ebben a hitben, és ebben a reménységben engedhetjük el halottainkat, gyászolhatjuk meg szeretteinket, és hordozhatjuk veszteségeinket.

Kérünk, segíts bennünket, hogy az életünket beragyogja a Te jelenléted, erősíts minket, hogy kicsi hitünkkel, kevés erőnkkel, kevés időnkkel, de mégis tudjunk a Te szereteted által egymáshoz fordulni, és egymást ezen az úton kísérni.

Látjuk, látod, hogy milyen sok a szükség körülöttünk, hogy vannak a gyülekezetben betegek, magányosok, gyászolók és erőtlenek.

Gyere közel hozzánk gyógyító, vigasztaló Szentlelkeddel. Sok a szükség nemzetünk életében. Kérünk, áldd meg életünket, hogy békességben élhessünk, hogy egymásnak örömöt okozhassunk, hogy egymást segíthessük a mindennapokban.

Sok a szükség az egész emberiség életében.

Kérünk, sokszorozd meg a békét akarók erejét, hogy az éhezőknek kenyér jusson, hogy a nyomorúságban lévőknek méltó élet jusson.

Szükségünk van Rád személyes életünkben, mert Te ismered napi gondjainkat, fájdalmainkat, örömeinket.

Kérünk, hallgasd meg most imádságunkat egymásért, mindenekért, Atya, Fiú, Szentlélek Isten! Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |