| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Hogyan lesz hajléka a gyülekezetnek?

„Kegyelem néktek és békesség, Istentől, a mi Atyánktól, a mi Urunk Jézus Krisztustól.” Ámen.

Szeretett Testvérek!

Olvassuk és halljuk az Igét a 2. Korinthusi levélből, a 8. fejezet első 9 verséből:

2Korinthus 8:1-9.

¹Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Macedónia gyülekezeteinek adott.

²Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett.

³Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak,

⁴és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.

⁵És nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.

⁶Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.

⁷Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és igében, ismeretben és minden buzgóságban, és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek.

⁸Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam.

⁹Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok.

Hallottuk az írott igét, lélekben elcsendesedve imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk! A szívünk magasztal Téged és áld azért a szeretetért, amellyel minden nap lehajolsz hozzánk. Uram, olyan jó előtted megállni, és az énekíró szavaival mondani azt, hogy itt van az Isten köztünk. Boruljunk le és imádjuk Őt. Ezt szeretnénk tenni most ezen a reggelen, hogy imádjuk a Te hatalmas nevedet, amelyet megtapasztaltunk, átéltünk a hétköznapok harcaiban, hogy velünk vagy és nem hagysz el sohasem. Áldalak azért Uram, hogy összegyűjtöttél közelebbről, távolabbról bennünket, hogy hallhassuk a Te drága, életet adó beszédedet. Kérünk Urunk, hogy áldd meg ezt az alkalmat, hogy valóban a mi drága testvérünk, a lelkipásztor által, az az üzenet érkezzen a mi szívünkhöz, amire a legnagyobb szükségünk van. Köszönöm Úr Jézus, hogy meghallgatsz annak dacára, hogy az elmúlt héten oly sokszor megbántottunk Téged gondolatainkkal, cselekedeteinkkel, vagy talán tetteinkkel, vagy néha még bűn is följött a mi életünkben. Uram, de Te kegyelmes Isten vagy, és megbocsátó hatalmaddal itt vagy közöttünk, had érezzük, had tapasztaljuk meg, hogy valóban áldás lesz ez a délelőtt a mi számunkra. Kérünk mindazokért Uram, akik nem lehetnek itt, ők is Uram a Te védő karjaid alatt lehessenek, és érezzék és lássák meg, hogy jó az Úr. Ámen.

A 166. dicséret 1. és 2. versét énekeljük:

Urunk Jézus, fordulj hozzánk,

Szent Lelkedet ma töltsd ki ránk,

Kegyelmeddel minket segélj,

Az egy igazságra vezérlj.

Nyisd meg szánkat hál'adásra,

Készítsd szívünk buzgóságra,

Hitünk s értelmünk neveljed,

Neved velünk ismertessed.

Apostolok cselekedetei 16. fejezet 11. verstől a 15-ig:

Ap. csel. 16:11-15.

¹¹Elhajóztunk tehát Tróászból; egyenesen Szamotrákéba mentünk, másnap meg Neápoliszba, ¹²onnan pedig Filippibe, amely Macedónia vidékének első városa, római település volt. Néhány napot ebben a városban töltöttünk.

¹³Szombaton kimentünk a városkapun kívülre, egy folyó mellé, ahol tudomásunk szerint imádkozni szoktak. Leültünk, és szóltunk az egybegyűlt asszonyokhoz.

¹⁴Hallgatott minket egy Lídia nevű istenfélő asszony, egy Thiatírából való bíborárus is, akinek az Úr megnyitotta a szívét, hogy figyeljen arra, amit Pál mond.

¹⁵Amikor pedig házanépével együtt megkeresztelkedett, azt kérte: »Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok, jöjjetek, szálljatok meg a házamban!« És kérlelt bennünket.

Szeretett Testvérek!

Folytassuk az alábbi mondatot: „A szívből származnak a… –  gonosz gondolatok…” – és aztán cselekedeteket is fölsorol Jézus a Máté 15. szerint.

Vagy próbáljuk folytatni: „Amivel csordultig van a szív…, – azt szólja a száj”.

Mi származhat még a szívből?

Mi származhat még a szívből?

Most közel 2000 évet visszamegyünk a történelemben, és Filippibe megyünk. Filippiben, ahol sok olyan ember élt, akikről azt mondhatjuk, hogy gyökértelenek voltak. Hiszen Filippi az a település, ahova az akkori császárok öreg katonáikat letelepítették. Veteránokat, katonaveteránokat telepítettek oda. Ez azt is jelenti tehát, nem odavalók voltak, kiszolgálták a császárt, és most a császár akarata szerint Filippiben kaptak vagy Filippi környékén némi birtokot, és itt élhetnek. Valószínűleg a környéken – lehet, hogy nem tévedünk, ha azt mondjuk –, a birodalom különböző pontjáról összeverődött emberek laktak Filippiben, legalábbis jelentős részben, a korábbi őslakosság mellett.

Úgy gondolom, hogy ez a fajta szituáció nem is annyira ismeretlen számunkra. Hiszen, ha másra nem gondolunk, csak éppen az elmúlt 40-50 év nagy iparosítása, történelmi igazságtalansága, üldöztetése és egyéb politikai folyamatára, akkor tudjuk, hogy nagyon sok ember nem igazán önként, de vándorbotot fogott, elhagyta a faluját, és a nagyvárosokba ment.

Debrecenről is tudjuk, hogy az elmúlt 50-60 év alatt megduplázódott, százezer ember költözött ide be. A költözést viszonylag elég hamar meg lehet tenni, le lehet zörgetni – ahogy mondanák –, de meggyökerezni egy helyen, no ahhoz sok idő kell. Úgy gondolom, ezt mindannyian tudjuk, hiszen itt is többen vagyunk olyanok, akik nem itt születtünk; és régebb óta, talán sok évtizede, talán még csak jó néhány éve, de itt élünk. Elköltözni viszonylag gyorsan el lehet. Csomagot össze lehet rakni – de meggyökerezni?! Még hogyha tudatosan szeretnénk, akkor is éveket jelent. Egy nagyvárosban meg olykor évtizedet is jelent. Meggyökerezni, ismeretséget szerezni, bekapcsolódni, ez egy hosszabb folyamat.

Ráadásul Filippiben az akkori uralkodók szolgái, egykori katonái lettek letelepítve. Nem is kimondottan csak jószántukból. Itt kaptak jutalmul valami birtokot. Vagyis a meggyökerezés bizonyára még nehezebb akkor, amikor az ember nem föltétlenül csupa jószántából költözik valahova, hanem bizonyos külső kényszerek, anyagi érdekek oda sodorják. Olyankor nehezebben gyökereznek.

Nyilvánvaló, hogy Filippinek a szellemiségét ezek a történelmi események bizony elég erősen meghatározták, mint ahogy a nagyvárosok szellemiségét a 20. században is a sokszor kényszerű és részben önkéntes mozgások elég erősen meghatározták.

Arról nem is szólva, hogy itt Debrecenben a szanálások által megint gyökértelenné kényszerítettek embereket; lehet, hogy már másodszor életében, mert beköltözött, és aztán néhány év vagy évtized múlva azt a városrészt letarolták. El kellett hagyni; elmenni valahova a városba. Aztán vagy visszajött, vagy nem. Új környezet, új szomszédok, új kihívások.

Nos Filippi egy ilyen betelepített város volt nagyrészt, ennek minden gondjával, nehézségével, kihívásával együtt. Éppen ezért igen tanulságos lehet a mi számunkra, hiszen Debrecen is, és a magyarországi nagyvárosok is, bár 2000 év eltelt, bizonyos értelemben hasonlítanak a filippi szituációra.

Ha most keresztyén szempontból nézzük, bár már eddig is azt tettük, de ha most direktebb módon, a misszió szempontjából nézzük, akkor pedig azt kell tudnunk Filippiről, hogy Filippiben nem volt zsinagóga. Éltek valószínűleg néhányan ott zsidó emberek, de nem volt zsinagóga. Oda a római császár vitte a maga embereit, és Filippi alapvetően a császár által meghatározott emberekből állt.

Nagyon jól tudjuk, hogy Pál apostol, amikor átlépi Izráel határát, és elindul a világmisszió, akkor az ő missziós stratégiájával egy-egy régióközpontot keresett meg, egy nagyvárost, és ott hirdette az evangéliumot. És amikor ott gyülekezet jött létre, akkor ő ment tovább 100 km-t, vagy 150-et is egy következő nagyvárosba, ráhagyva a már megalakult gyülekezetre a városok környékét, hogy ott misszionáljanak. Ment a következő helyre. Ezért írja, hogy Kis-Ázsiában, a mai Törökország területén, már számomra nincs hely. Néhány gyülekezet volt még csak. De a nagyvárosokban, a központi helyeken már volt gyülekezet. Ezért Pál azt mondja, az én missziós stratégiám, elhívásom, küldetésem szerint itt nekem már nincs hely. Megyek tovább, messzebb. Ti, akik itt éltek majd viszitek a környező kisvárosokba és falvakba az evangéliumot.

Nos, átlép Európába, Filippibe Pál és néhány munkatársa. És Filippibe érkezve radikálisan új helyzet van. Nincs zsinagóga. Még az sincs! Nem csupán egy csomó betelepített, a császárkultusz által megfertőzött ember, hanem nincs zsinagóga. Eddig mindig ott kezdte, mert a korábbi nagyvárosokban volt istenfélő, zsidó közösség. És amíg lehetett, ez volt a missziói bázis. Innen indult tovább; amíg lehetett, itt hirdette az evangéliumot. No, de akkor mi lesz Filippiben? Ahol még egy kis zsinagóga sincs! Nincs egy épület sem, ahol Istenről, Isten Krisztusban adott megváltó tervéről szólhatna. Ez a radikálisabb új helyzet a misszió számára. Ezért is tanulságos mindaz, ami majd Filippiben történik.

Mit csinál… Körülnéz, ez a maroknyi kis csapat, Pál és néhány munkatársa, megpróbál tájékozódni; kiderül, hogy ugyan zsinagóga nincs, zsidó közösség nincs, de van néhány Istenfélő ember a politeizmus tengerében. Van néhány egyistenhívő ember. Van néhány valaki, akik össze szoktak jönni, imádkozni, köztük zsidók, prozeliták, tehát származás szerint nem zsidók, de vallásuk szerint Isten-hívő emberek. És hol? Ezt is kideríti: a városon kívül. A városon belül nem volt hely az Isten-hit számára. Pedig az államhatalom által támogatott hely volt. Ide jött az állami segítség, birtokokat adományozott a császár, és városépítésben segítkezett, de templomépítésben nem. A folyóparton. A folyóparton imádkoznak néhányan. Pál nagyon hamar fölismeri, van azért itt néhány Isten-félő ember. És kimegy oda. Megkeresi azokat. A kis keresztyén misszionáriuscsapat megkeresi azokat, akik Istent imádó emberek. Ehhez most még ki kellett menni a városból. De van egy maroknyi ilyen kis csapat.

Azért külön elgondolkoztató dolog – ahogy Lukács itt följegyzi –, hogy asszonyokat talált ott. Nem olvasunk a férfiakról. Pedig ebben a városban bőségesen kellett lenni férfinek, hiszen katonákat telepítettek ide le. De az imádkozó közösségben most asszonyokat talál.

És hogyha most visszagondolunk Debrecenre – bár én nem vagyok debreceni, de tanulmányaimat a Kollégiumban végeztem, a teológiát, és én azért még emlékszek arra, hogy a 70-es évek első felében a város egyik, másik, harmadik, és nem tudom hány lakásában, összegyűltek emberek imádkozni, miközben a templomok majdnem üresek voltak. A megfigyelt templomok. De itt egy magánlakáson, ott egy magánlakáson, összejöttek emberek imádkozni. Lehet, hogy titokban, lehet, hogy ezt tudták róluk, de többen voltak, mint amennyit látni lehetett vagy amennyiről a hivatalos jelentés tudott.

Vajon nekünk van-e tudomásunk az érdeklődő, Istent kereső emberekről? Van-e tudomásunk, hogy ma Debrecenben több ember keresi az Istent, mint ahány ember a templom padjaiban ül. Pál nem azt mondja, hogy idejöttem Filippibe, itt ez a nagy város, szörnyű ez a pogány tenger, itt nem lehet mit csinálni, megyek tovább; hanem megkeresi és megtalálja a néhány Isten-félő embert. És Isten mindig mustármaggal kezdi. A maga munkáját így kezdi.

Nos, itt a sokistenhit tengerében talál néhány Isten-hívő asszonyt, köztük egy Lídia nevezetűt. A többieknek nem ismerjük a nevét, de Lídia neve kétszer szerepel ebben a fejezetben. Nos, nézzük a következő lépést. Lídia tehát egyistenhitre tért. Nem tudjuk mennyit ismerhetett az Ószövetségből. Nem tudjuk, hogy mit tudhatott pontosan a Biblia Istenéről, de egyistenhívő. Azt viszont már tudjuk, hogy ezt a maroknyi kis csapatot misszionáriusok közössége, Pál és munkatársai megkeresik. Ha kell, akkor kint a folyóparton, a városon kívül. Pedig nem olyan kicsi volt ez a Filippi. És ott szóltak hozzájuk. Ott elhangzott a keresztyén bizonyságtétel. És röviden így jegyzi föl Lukács: „Az Úr megnyitotta Lídia szívét, hogy figyeljen azokra, amit Pál mond”. Megnyitotta ennek a thiatirabeli (ő sem Filippibe való, hanem elég messziről sodródott ide), nos a thiatirabeli bíborárus (magyarul egy kereskedő) asszonynak a szívét, és figyelt arra, amit Pál mondott. Aztán nagyon röviden, nagyon tömören sorol föl, nagyon fontos dolgokat Lukács, amikor azt jegyzi föl, hogy háza népével megkeresztelkedett. Krisztus-követővé lett.

Nagyon érdekes a Cselekedetek könyvében ez a följegyzés, hogy háza népével együtt. A mi túlságosan individualista gondolkodásunk (mármint világi individualista gondolkodásunk), amely túlságosan bejött a kereszténységbe is, kicsit furcsán hallja, és sokan meg is akadnak. Pedig van a Cselekedetek könyvében néhány ilyen följegyzés, hogy háza népével együtt. Mert ma sokan csak úgy akarnak gondolkozni, hogy majd ő személy szerint, ha megtér, akkor majd; majd akkor felnőttként. Igen, ha nem keresztelkedett meg, akkor felnőttként keresztelkedjen meg. De itt: háza népével együtt. Egy maroknyi csapat. Nem tudjuk, hogy a háza népébe ki tartozott bele. Azt tudjuk, hogy az ókor háza népe, az sokkal nagyobb család volt, mint ma egy 3 vagy 5 gyerekes család. Egy ókori háznépbe sokszor 10, 20 ember is beletartozott. Sőt a ház népébe még az ott munkát végzők is beleszámíttattak. Ez az ószövetségi gyakorlatban is így volt. Vagyis valószínűleg Lídia házában is lehettek annyian, mint sok templomban a mai Magyarországon, ahol 10-en, 20-an vannak vagy 30-an egy istentiszteleten. De ott, igen, Lídia háza népével együtt megkeresztelkedett. Lídia lett Krisztus-követővé, és ebbe a szövetségbe viszi bele a családját. Akikért én felelek, azokat is ebbe a szövetségbe, az Úrral való szövetségbe viszem bele. Ebbe az irányba vezetem, tanácsolom őket. Hogy a háznépbe kik tartoztak, nem tudjuk. Hogy azok lelkileg hol tartottak, nem tudjuk. De aki felelt értük (és itt ezek szerint Lídia volt az), az háza népével együtt. Mert én, és az én házam népe. Úgy nem nagyon lehet hívő embernek lenni, hogy én hívő ember vagyok, egyébként mindenki azt csinál a házamban, amit akar. Itt nem erőszakról van szó. De arról igen, hogyha keresztyén ember vagyok, akkor az én keresztyén gondolkodásom igenis határozza meg azt a háznépet és annak irányát.

Nos, az Úr megnyitotta a szívét, és Krisztus-követővé lett. Az első lépés az volt, hogy ez az asszony a sokistenhit világából, a bálványok imádásából egyistenhívővé lett.

A második lépés az volt, hogy Pál és szolgálata nyomán megismerte Isten Krisztusban adott kijelentését és megváltását, és Krisztus-követővé lett.

És ebben a történetünkben van egy harmadik mozzanat is, a lelki fejlődés lépéseit látjuk itt. A harmadik mozzanat megint megnyitotta… – kulcskifejezés a történetben – majd megnyitotta házát is. Igen. Ennek így kell következnie egymás után. Lídia megnyitotta házát is az apostolok előtt, a gyülekezet előtt. Most már nemcsak a háznép, a saját háznépe, hanem a többi istenfélő ember számára, a többi keresztyén számára megnyitotta házát. Ne feledjük el, Filippiben nem volt keresztyén templom, még zsinagóga sem volt, ahol elkezdhették volna a missziót. Semmi épülettel nem rendelkeztek. És most van épület. Filippiben máris van a missziónak egy központi bázisa. Még nem volt közadakozás, még nem készült el egy engedélyes terv, és máris van otthon.

Miért? Azért mert valaki megnyitotta a szívét az Úr előtt. És ez annyira meghatározta az életét, hogy megnyitotta házát az Úr népe előtt. Ezért terjedt a keresztyénség gyorsan abban az időben, mert sokan voltak olyanok, akik nemcsak megnyitották szívüket az Isten Igéje előtt, aztán „ez magánügy”; hanem a legszemélyesebb közügyként megnyitották a házukat.

Az Újszövetséget, hogyha lapozzuk, akkor újra és újra arról olvasunk, hogy és a te házadnál lévő gyülekezet, hiszen a keresztyénségnek az első évszázadaiban nem voltak templomai. Kölcsönépületekben vagy bérelt épületekben, de legtöbbször családi otthonokban, házakban gyülekeztek össze. És terjedt az evangélium. Lett épület. Mert megnyitotta szívét, ezért megnyitotta házát is. A hontalan, formálódó új gyülekezet otthonra talált. Most már nem a folyópartra kellett kimenni, most már bent a városban is össze lehetett gyülekezni. Hogy annak idején, ha gyülekezeti házat, ha templomot akartak volna építeni, vajon engedélyezte volna-e a császár vagy nem, ezt nem tudjuk. Mert változó volt, az első három évszázadban a hivatalos állami hatalom véleménye. Volt, amikor keményen üldözték, volt, amikor megtűrték a keresztyénséget. De azt, hogy valaki megnyitotta házát, és vendégül lát mindenkit, és ott istentiszteletek lesznek, ez simán mehetett. Ez nagyon sokáig jól működött.

A hontalan, új gyülekezetnek lett otthona. Sőt egyfajta központi bázis lett, missziói központ lett. És ezért olvasunk még egyszer Lídiáról ebben a fejezetben majd; Lidia háza Filippiben. Vagyis ez már több mint vendégszeretet. Több, mint a keresztyén vendégszeretet, amit újra és újra hangsúlyoz az apostol leveleivel. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy itt vannak az apostolok, vendégül látom őket. Hát egyszer kibírom! Hanem megnyitotta házát. És nagyon érdekes, hogy hogyan fogalmaz: „Ha úgy látjátok, hogy az Úr híve vagyok…”. Ha az Úr híve vagyok. Ha így látjátok, akkor jöjjetek, szálljatok meg nálunk.

Igen, a nemzetek talaján a hívő háznép lesz a vallásos szentély. Hiszen, egyébként vallásos szentélyek épültek. Filippiben is volt templom. A római isteneknek volt. De a nemzetek talaján, ahol nem volt zsinagóga, ott a korai évszázadokban a családi otthonok lettek a templomok, vagy imaházak, ahogy ma mondanánk. És sokáig, a keresztyénség így élt. Majd csak a 300-as évek hozzák el azt az időt, amikor a világi hatalom mellé állva, először megtűrve, majd erőszakkal támogatva, mellé állt a keresztyénségnek. Akkor kezdődtek el a mai értelemben vett templomépítések. És három évszázadon keresztül volt egyház és gyülekezet, mert voltak szívek, akik megnyíltak az Úr előtt és az Úr ügye előtt. Ha kellett az otthonukat is megnyitották. Így lett Filippiben is missziói centrum. Lídia ezzel tudott, és ezzel akart szolgálni az Úr ügyének. Nem azt olvassuk, hogy Lídia prédikált. Azt olvassuk, hogy helyet biztosított.

Nyilvánvaló, azért ezt tudjuk, hogy nem kis szolgálat. Akkor is, hogyha valószínűleg nem ő takarított a gyülekezet után. De azért ide bejárkálnak emberek, esetleg több tucat ember; a magánéletünket megzavarják – hát nincs erre nekem időm, energiám, hát én kereskedő asszony vagyok, nekem millió dolgom van! Lídiának lett. Amikor megnyílt az Úr előtt, akkor megnyílt az Úr ügye, az evangélium terjedése előtt, és ezzel tudott, és ezzel szolgált.

Szeretett Testvérek!

Egy gyümölcsöző sorrendet látunk itt. A pogány világból eljut valaki az egyistenhitre. Azt nem tudjuk, hogy hogyan jutott el, mert Lídiát már így ismerjük meg, mint a folyóparton Istent imádó asszonyt. Azt már tudjuk, hogy hogyan lett az egyistenhivőből Krisztus-követő ember, és hogy hogyan haladt a lelki fejlődés útján, amikor szolgálatot is vállalt; szolgálatot vállalt az Úr ügyében. Pál és munkatársai hirdették az evangéliumot. Lídia biztosította a hátteret hozzá. A lelki fejlődés… A gyümölcstermő élet… A lelki fejlődés sorrendje az, amit itt látunk. Érdeklődő, kereső, ébredező istenhit, Krisztus-követés – ez ma is így van. Mi nagyon sokszor, be kell vallanunk, hogy hajlunk arra, hát vannak sokan emberek, miért nem leszel az egyik percről a másikra keresztyénné? Pedig, ez néha elég hosszú folyamat; néha rövidebb. De érdeklődés, keresés, ébredező istenhit, krisztuskövető szolgálat, ezek így épülnek egymásra. Attól, akinek a szívét még a Krisztus nem ragadhatta meg, attól ne nagyon várjuk, hogy a Krisztus ügyéért lelkesedik. Mert amivel tele van a szív, amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj; azt csinálja az ember. Amíg a Krisztus szeretete valakit nem ragadott meg igazán, addig nehezen várhatjuk tőle, hogy a Krisztus ügyéért lelkesedjen. De akit megragadott, az miért nem lelkesedik? Miért nem szolgálunk nagyobb buzgalommal?

Bizony Lídia megszégyenítő (inkább fogalmazzuk másképp), pozitív példát ad nekünk. Ezt a folyamatot kell nekünk is munkálni és türelmesen segíteni ma is sokak életében. Mert az Úr munkálkodik, csak nekünk meg kell tennünk azt, amit ránk bízott, ebből a missziós folyamatból.

Fordítsuk le most már mindazt, amit Filippiről és Lídiáról eddig tudunk.

Azt olvastuk (Lukács így jegyzi föl), amikor Filippibe érkeztek, ahol zsinagóga se volt, vagyis a misszió hátrányosabb helyzetből indulhatott, nos, azt olvassuk, „kimentünk a városon kívül egy folyópartra, mert tudomásunk szerint ott imádkozni szoktak”.

Nos, mit tudhatnak ma a Nagyerdei Gyülekezetről az emberek? Mert ott azért mégis csak tudtak arról a városban sokan, hogy vannak, akik valami “egy Istent” imádnak, azok ott ki szoktak menni a városon kívülre. Hát valakiktől csak megtudta Pál, hogy van egy ilyen kis csapat, és hogy hol lehet őket megtalálni. Merthogy a turista térképen nem volt bejelölve, az biztos.

Vajon mit tudhatnak ma a Nagyerdei Gyülekezetről mondjuk Debrecenben? Bizonyára többet-kevesebbet. Van, aki azt sem tudja, hogy van ilyen gyülekezet. Sok ilyen ember van. De vannak, akik többet vagy kevesebbet tudnak. Talán azt tudják (találkoztam már sok ilyen emberrel), hogy ja, ott olyan sok kis csoport van. „Maguk a Nagyerdei Gyülekezet ugye? Igen, azt hallottam, ott sok kis csoport van.” Igen, vannak ilyen és olyan csoportok.

Ha ezt hallják rólunk az emberek, vajon tudunk mi elég helyet biztosítani nekik? Hogyha véletlen valakiben föltámad a vágy, hogy el szeretne jönni, mert ő egy fiatal, el szeretne jönni, mert kismamaként kérdései vannak, el szeretne jönni, mert egyáltalán érdeklődő, el szeretne jönni, hogy együtt tanulmányozzuk a Szentírást. Vajon tudunk helyet biztosítani nekik? Mert ezt az épületet, ezeket az épületeket nem a mai méretű Nagyerdei Gyülekezetre tervezték; a leépülő egyház, a leépítendő egyház világában tervezték ezt az épületet, rendelte meg az akkori hatalom, hogy egy “kicsike” legyen. Szerintem nem sokan tudják, de ennek a Bolyai utcai templomnak, az 1975-ben épült templomnak a hivatalos tervdokumentációján ez a név áll: „Kistemplom a Nagyerdőn”. Ugye, Debrecenben van egy Kistemplom, ami hatalmas, és van egy kistemplomi gyülekezet. De nem baj, ez is kistemplom lesz; nyugodjatok meg, épül ugyan templom, de kicsi lesz. Kicsi lesz.

Vajon, ha az embereknek valami tudomására jut, és az emberek mozdulnának, mi is a folyópartra kell, hogy kivigyük végül őket, ami nincs is igazán Debrecenben?

Vajon lesznek szívek, akik megnyílnak az Úr előtt és megnyílnak az Úr ügye előtt? Mert először is a szívnek kell megnyílni. És, hogyha a szívünk megnyílt az Úr előtt, akkor oda kell, hogy szánjuk magunkat. A szív odaszánásából lesznek önkéntes munkatársak is. A szív odaszánásától nyílik meg a pénztárcánk is. A szív odaszánásából lesz szívügyünkké az evangélium terjedése ebben a városban; nemcsak néha imádság témája, hanem szívügyünkké.

Valakikről ezt írta az apostol, hogy „először önmagukat adták az Úrnak, aztán nekünk” – hallottuk az előbb a második Korinthusi levélből. Igen, ha mi valóban az Úrnak és az Úr követésére szántuk oda magunkat, akkor nekünk itt most kiváltságos lehetőségünk van. Kiváltságos lehetőségünk van arra, hogy a szívünket odaszánva az életünket is odaszánjuk. És, ahogy annak idején Lídia adott otthont a gyülekezetnek, hogy még többen jöhessenek, mert a folyóparton ott sokan elfértek volna, de bent a városban, ott nem volt hely. De lett hely. Megdöbbentő. Egy valaki szíve döntése alapján kezdeti missziónak lett hely.

Vajon lesz-e hely itt? Mert ha azt szeretnénk, hogy ébredés legyen ebben a városban, akkor helyet is kell adnunk. Helyet is. Ahol együtt lehetnek sokan. Ahol kiscsoport van, vagy vasárnap, vagy bármilyen formában. Filippiben a misszió úgy terjedhetett, úgy léphetett tovább, hogy Lídia odaszánta az életét, odaszánta az otthonát, és gyülekezet lett. A Szentírásban van egy levél, amely a Filippibeli gyülekezetnek íródott levél. Nem volt hiábavaló Lídia áldozathozatala.

Szeretett Testvérek!

Legyünk részesei Isten missziós munkájának, tervének, Debrecenre vonatkozó missziós munkájának, tervének. Különösképpen most, amikor népünk többszörös értelemben válságban van. Ha valamikor, akkor most különösképpen nagy feladatunk van. Nem az a feladatunk, hogy együtt sopánkodjunk, hogy ilyen a helyzet az országban. Hanem az a feladatunk, hogy kiutat mutassunk, hogy közösséget adjunk, hogy reménységet ébresszünk. Az a feladatunk, hogy építsünk, mert mi erre hivattunk. Sopánkodni még tudnak rajtunk kívül néhány millióan. De mi arra hivattunk, hogy a reménység fiaiként, a reménységet munkáljuk. Mi arra hivattunk, hogy egy szétesett társadalomban közösséget építsünk. Mi arra hívattunk, hogy ha kell annak hajlékot is építsünk. Meg tudjuk tenni.

Lídia nem azt mondta, hogy hát jó lenne, hogyha lenne valami hely bent a városban is, mert már fáj a lábam, és messze van a folyópart. Hanem megnyitotta az otthonát.

Vajon mi nem tudunk lépni valamit? Szánjuk oda magunkat az Úrnak és az Ő ügyének. Szánjuk oda magunkat az Isten világmegváltó munkájára, mert ez a legnagyobb dolog ebben a világban. Ha valamire, akkor erre érdemes odaszánni magunkat; hálából, az Isten dicsőségére. És hálából sokak üdvösségére. Szánjuk oda magunkat a Krisztus követésére, az evangélium terjedésére, hogy gyermekeinknek és unokáinknak legyen hely. Hogy ne csak sopánkodjunk, hogy milyen kísértés van a világban, hanem legyen olyan hely, ahova jó eljönni a gyerekeknek és unokáknak, ahol normális közösségben, és evangéliumot hallva lehetnek együtt.

Lídia ezt munkálta Filippiben – kulcsfigura lett, nem csupán Pál és munkatársai, hanem egy asszony – hogy később Filippibeli gyülekezetnek levél íródhatott.

Építsük ezt a jövőt éppen akkor, amikor nagyon szétesik minden. Mert az Úr akar építeni. És ez a legnagyszerűbb beruházás. A legnagyszerűbb. Trianon után, amikor gazdaságilag, lelkileg, politikailag megalázott tönkretett ország volt… Akkor mi történt? Az akkori kultuszminiszter mit indított? Iskolákat mindenhova, tanyára és mindenhova, az emberekbe beruházni. Lelkileg, szellemileg beruházni, befektetni, mert csak így lehet felemelkedni. Pedig nagyon rossz gazdasági körülmények voltak. Sokkal rosszabbak, mint a mostaniak. Napjainkban kicsit hasonló lesz a feladat. A lelkiekbe, a szellemiekbe befektetni, beruházni, és hogy ha kell, ahhoz az épületeket is létrehozni. És létrehozták. És az ország talpra állásának egyik fontos mozzanata éppen ez volt annak idején. Ma mi így tudunk a legtöbbet tenni, mégpedig evangélium szerint cselekedni.

Mert amilyen látásunk van a gyülekezetről, olyan épületet építünk. Vagy nem építünk. Amikor ez az épület (amiben most ülünk) épült, az az idő volt, amire én magam is nagyon jól emlékszem. De sokan mondták nekem a 70-es években: „hát Tiszteletes Úr, hát ha mi kihalunk…” – ez a hívő ember szava? Mert ez nem a hit szava. – „Ha mi kihalunk, nem lesz itt már senki.” Az Úr arra hívott bennünket, és az igehirdetésnek ezt a címet is adtam a Biblia példája alapján: Hogyan lesz hajléka a gyülekezetnek.

Filippiben úgy, hogy a pogányságban valaki egyistenhívővé lett, Krisztus-követővé lett: megnyitotta a szívét az Úr előtt, és megnyitotta a hajlékát is az evangélium és a gyülekezet előtt. És lett a gyülekezetnek otthona. Ma is így történik. Ha mi a szívünket odaszánjuk, az Úr a többit megáldja. Ámen.

A 256. dicséret 4. és 6. versével feleljünk először:

Velem, én szent Atyám, nagy-sok jókat tettél,

Mert énnékem mennyből őrízőt küldöttél,

Én ellenségimtől engem megmentettél,

És az én szívemben örömöt szerzettél.

Kész már az én szívem néked énekelni,

Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,

És mindenek előtt téged megvallani,

A te szent nevedet örökké dícsérni.

Magasztalunk Istenünk teremtett világod szépségéért, rendjéért, csodáiért, gondviselő szeretetedért, megváltó üdvözítő tervedért, és életünket is megragadó, megújító kegyelmedért, hogy új célt, értelmet, feladatot adtál életünknek. Hálát adunk gyülekezetünkért, a közösségben kapott áldásokért, a hitben testvérekért, idősebbekért és fiatalokért. Hálát adunk a régi hívőkért és az utóbbi években megtértekért. Hálát adunk, hogy láthatjuk Lelked életeket ma is újjászülő munkáját.

Bocsásd meg, amikor inkább csak fogyasztók voltunk a gyülekezetben. Bocsásd meg, amikor néha csak kritizáltuk mások szolgálatát. Bocsásd meg, amikor magunkat a körülményekre hivatkozva kivontuk a közös feladatokból.

Urunk! Szívünket megnyitottuk kegyelmes szereteted előtt, és most odaszánjuk magunkat, testi, szellemi erőnket, képességeinket ügyed szolgálatára még hűségesebben és még teljesebben. Urunk! Megragadtad a mi szívünket, megnyitjuk pénztárcánkat is, és kezünk munkájára áldásként kapott javainkból szeretnénk áldozatot hozni, szeretnénk bővíteni, szeretnénk, hogy terjedjen városunkban is az evangélium, szeretnénk munkálni, hogy legyen otthona a jövő nemzedéknek, a Téged kereső fiataloknak és idősebbeknek. Odaszánjuk magunkat népünk lelki fölemelkedésének munkálására. De odaszánjuk magunkat a gyászolók vigasztalására, rászorulók segítésére, lelki bátorítására is.

Urunk Istenünk. Hisszük és valljuk, hogy Igéd nem tér vissza üresen, és hogy üdvösséges terved szolgálatára érdemes igazán odaszánni életünket. Dicsőíttessék neved bennünk és cselekedeteid által is. Ámen.

„Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, Isten tulajdonba vett népe vagytok, hogy annak nagy tetteit hirdessétek, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |