| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

A világot formáló evangélium (3.)

Zsoltárok 92. fejezet 2-16.

Milyen jó hálát adni az ÚRnak, és zengeni neved dicséretét, ó Felséges,

hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel

tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán!

Mert megörvendeztettél tetteiddel, URam, kezed alkotásainak ujjongok.

Mily nagyok alkotásaid, URam! Igen mélyek gondolataid!

Az ostoba ember nem ismeri fel, az esztelen nem érti meg.

Ha úgy nőnek is a bűnösök, mint a fű, és kivirul minden gonosztevő, végül mégis el kell pusztulniuk.

De te, URam, magasztos vagy örökké!

Mert ellenségeid, URam, ellenségeid elenyésznek, szétszóródnak a gonosztevők mind.

De engem olyan erőssé tettél, mint mikor a bivaly öklel, és friss olajjal kentél meg engem.

Szemem nyugodtan nézi azokat, akik leselkednek rám, fülem nyugodtan hallja, hogy rám akarnak támadni a gonoszok.

Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libánoni cédrus.

Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain.

Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak,

és hirdetik: Igaz az ÚR, kősziklám ő, akiben nincs álnokság!

Urunk, Istenünk!

Köszönjük Neked, hogy ma is együtt lehetünk, itt a Te házadban, fejet hajtani előtted, dicsőíteni Téged. Jó, hogy hozzád fordulhatunk, vigasztalódhatunk igédben. Látod, hogy a Te utadat járva, mennyi harc van a világban. Olykor megnemértésbe, indulatokba ütközünk. Jó, hogy érezhetjük, hogy Te, aki kőszikla vagy a világban, nehézségeinkben is a kezedben tartasz minket, és kezedben tartod a világot is. Jóra, a te ügyed szolgálatára tudsz fordítani általunk elveszettnek hitt helyzeteket is.

Kérünk, nyisd meg szívünket, hogy mi se csüggedjünk, hanem meghalljuk szavad. Szeretettel tudjunk fordulni az olykor ellenséges világ felé. Ne meneküljünk el nehéz, szokatlan helyzeteinkből, hanem felismerve szándékodat, a kínálkozó lehetőséget, mi is ügyed szolgálatába állhassunk.

Kérünk, nyisd meg szívünket Igéd befogadására, áldd meg az Ige hirdetőjét, hallgatóit. Ámen

Cselekedetek könyve 16. fejezet 23-34. vers

²³Sok ütést mértek rájuk, majd börtönbe vetették őket, és megparancsolták a börtönőrnek, hogy gondosan őrizze őket.

²⁴Az pedig, mivel ilyen parancsot kapott, a belső börtönbe vetette őket, és a lábukat kalodába zárta.

²⁵Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket.

²⁶Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek.

²⁷Amikor a börtönőr felriadt álmából, és meglátta, hogy nyitva vannak a börtönajtók, kivonta a kardját, és végezni akart magával, mert azt hitte, hogy megszöktek a foglyok.

²⁸Pál azonban hangosan rákiáltott: »Ne tégy kárt magadban, mert valamennyien itt vagyunk!«

²⁹Erre az világosságot kért, berohant, és remegve borult Pál és Szilász elé;

³⁰majd kivezette őket, és ezt kérdezte: »Uraim, mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?«

³¹Ők pedig így válaszoltak: »Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!«

³²Ekkor hirdették az Isten igéjét neki és mindazoknak, akik a házában voltak.

³³Ő pedig magához fogadta őket az éjszakának még abban az órájában, kimosta sebeiket, és azonnal megkeresztelkedett egész háza népével együtt.

³⁴Azután házába vitte őket, asztalt terített nekik, és örvendezett, hogy egész háza népével együtt hisz az Istenben.

Szeretett Testvérek!

Gyakran elhangzik ez a szó közöttünk, hogy istentisztelet. De mi jut eszünkbe, amikor ezt halljuk, hogy istentisztelet; mire gondolunk ilyenkor legelőször?

Valószínűleg nem járok messze az igazságtól, hogyha most megpróbálok néhány kifejezést említeni. Talán nagyon sok emberben, sokunkban ilyenkor a templom jut eszünkbe – ha istentisztelet, akkor templom. Talán arra gondolunk, hogy ének… zsoltár… orgona… Talán arra, hogy prédikáció… egy liturgikus eseménysor… vagy valami hasonlóra. Csak ennyi? Csak így, ilyen módon lehet istentisztelet? Ha most visszagondolunk arra, amit itt már az elmúlt két vasárnap is már olvastunk a Cselekedetek könyve 16. fejezetéből a filippibeli eseményekről, akkor az előzőekhez, ahogy hozzátesszük a mostani bibliai szakaszunkat – amit most olvastunk –, akkor mindjárt megállapíthatjuk, hogy ellentmondásos, feszültséggel teljes a helyzet.

Egyik oldalról nagyon örvendetes volt, hogy már nemcsak kint a folyóparton, hanem mert Lídia megnyitotta szívét az Úr előtt, megnyitotta házát is a gyülekezet előtt. Már van hely bent a városban, olyan telepes városban, ahol zsinagóga se volt, az egyistenhívők számára semmilyen hely nem volt, most már van hely. Van egy családi ház. A gazdája keresztyénné lett, és a gyülekezetnek lett otthona. Van missziós centrum Filippiben.

Aztán a múlt vasárnap láttuk azt is, és örömmel vehettük észre, hogy az Úr hatalma nyilvánvalóvá lett a jövendőmondó élet fölött. Nyilvánvalóvá lett Filippiben, most már nemcsak azon a szűk körben, akik  a folyóparton imádkoztak, hanem tulajdonképpen szinte az egész város előtt nyilvánvalóvá lett, hogy az a Krisztus, akiről Pálék beszélnek, az nagyobb és erősebb, mint az a lélek, amely lélek jóslásra, jövendőmondásra alkalmassá tette azt a bizonyos leányzót. Azt mondhatnák, reményteljesen elindult a misszió Filippiben, terjed az evangélium, hála Istennek, milyen nagyszerű minden. Még néhány év, esetleg egy évtized és a fél város keresztyén lesz.

És amit most olvastunk, bár már a múlt vasárnap egy-két mondat ebből a részből, amit ma olvastunk elhangzott, de amit most olvastunk, az teljesen az ellenkezője. Anyagi érdekek által vezérelt emberek föllármázzák a várost, indulatokat szítanak Pállal, Silással szemben, az evangéliummal szemben, mert az ő anyagi érdekeiknek nem jó, hogyha az evangélium terjed. Mert ők a jövendőmondás által igen jó profitot vághattak zsebre. És nemcsak hogy megkeményednek emberek, nemcsak hogy föllármázzák a várost, nemcsak hogy indulatokat szítanak, hanem el is szabadulnak az indulatok. Olyannyira, hogy még a város hivatalos emberei közül is – némelyek nem álltak hivatásuk magaslatán –, engedték a törvénytelen atrocitásokat is. Engedték, sőt a ruhát letépve Pálról, Silásról, megvesszőzték, megbotoztatták őket, hagyták a törvénytelen eseményeket elhatalmasodni, és utána meg börtönbe – méghozzá szigorított őrizetbe – záratják az evangélium munkatársait. Hát uramisten, mi lesz itt? Hát olyan szépen indult minden! Olyan reményteljes volt! – a folyópartról bejöttek a városba, otthon van, emberek megtérnek, van gyülekezeti közösség, van hajlék, reményteljesen lehet nézni tovább az evangélium hirdetése elé. Az Úr hatalma nyilvánvalóvá lett az idegen lélek fölött is mindenki számára. Na de most hol van az Isten? „Hát Uram a te ügyed… hát az evangélium… és mi lesz a többi emberrel, ha te hagyod, hogy börtönbe zárjanak bennünket?”

Bizonyára voltunk már személyes életünkben is hasonló helyzetben és gyülekezeti életünkben is. Akkor, amikor olyan reményteljesen indul az esemény, és olyan biztatóan az Úr áldásával látjuk a dolgokat szépen előre haladni – akár személyes életünkben, akár a gyülekezet közösségében, az egyház életében –, és nem folytatódhat mindez így tovább. Akkor mit teszünk? Csalódunk, kiábrándultan félrehúzódunk? Esetleg vádaskodunk? Bűnbakot keresünk magunk körül, gyülekezetben, esetleg a társadalomban?

Mit teszünk mi akkor, amikor olyan reményteljesen indultak el a dolgok, és nem folytatódhat úgy? Sőt, úgy látjuk, minthogyha az Isten ügye vereséget szenvedett volna. Passzívak leszünk? Azt mondjuk akkor: „én nem csinálok semmit, meg vagyok sértődve!”? Mit teszünk mi ilyenkor? Merthogy mindannyian éltünk már át ilyet, az bizonyos. Akár személyes életünkben, akár közösségi életünkben. Amikor a reményteljes kezdet, amikor láttuk az Isten áldását, az mintha megszakadt volna, és minthogyha egyéb erők nagyobbak lennének, mint az Úr.

Itt most nézzük, mit csinál Pál és Silás. Mit csinált akkor, amikor már egy gyülekezet kezd formálódni Filippiben, amikor nyilvánvaló az Isten áldása, és alig telik el néhány nap, és már a belső börtönben találják magukat, kalodába zárva. Hát mi lesz itt most? Mit csináltak ott a belső börtönben? Mit csináltak ott, akkor, amikor kalodába voltak zárva, amikor fizikai szabadságukban is erősen korlátozva voltak? Mit csináltak akkor, amikor a reményteljes kezdetnek teljesen, egyszer s mindenkorra, emberileg szólva, vége van. Amikor nemhogy az evangélium szabadsága, de személyes szabadságuk is korlátozott. Hát szokatlan istentisztelet lesz. Szokatlan istentiszteletet látunk, és annak majd a hatását. Merthogy arról számol be Lukács, hogy éjféltájban ott a börtönben, ahova törvénytelenül tették őket, ott a börtönben, egy kritikus helyzetben lelkileg és fizikailag is kritikus helyzetben imádkoztak.

Ja hát ez természetes! Ha az ember bajban van, szokott imádkozni. Máskor nem kell annyira, de ha baj van, akkor Uram Isten, de most aztán gyere!

Hát persze, Pál is és Silás is imádkozott. Ezt még úgy természetesnek tartjuk hívő emberként is. Sőt, erre még a világ is azt mondja: „hát Isten lehet hogy van, lehet hogy nincs, de ha baj van, legalább kiabáljunk már hozzá egy kicsit, mert mindegy honnan jön, de most már valahonnan jöjjön a segítség”.

De nem csak ennyit olvasunk. A megdöbbentő, hogy nem azt olvassuk csupán, hogy Pál és Silás imádkozott, hogy „Uramisten, ártatlanul kerültünk ide, meg hát szabadíts ki bennünket, meg mi lesz már az evangélium hirdetésével, meg micsoda törvénytelenség ez”; hanem, és itt érdemes megállni, mert ekkor válik szokatlanná, ismeretlenné az eseménysor: „énekkel magasztalták Istent”. Hoppá! Énekkel magasztalták Istent. Na, vajon miért? Azért mert megbotozták őket? Azért mert törvénytelenül verték meg őket, ezért magasztalják az Istent? Azért magasztalják az Istent, mert becsukták őket a börtönbe? Mert személyes szabadságukban korlátozták? Na, vajon miért? Azért, hogy most tovább nem lehet hirdetni az evangéliumot, lesz néhány nyugis pihenőnap? Vagy miért magasztalták az Istent?

Itt meg kell állni egy kicsit, és el kell gondolkozni. Hiszen ha zúgolódtak volna, ha panaszkodtak volna, ha háborogtak volna, vagy  ha nem is ilyen durván, csak finom panasszal fölhánytorgatták volna az Úristennek: „Uram, mi azért jöttünk ide, hogy a Te ügyedet képviseljük, hogy hirdessük az evangéliumot, a Te szeretetedet, kegyelmedet az embereknek. Uram, hát azért intézkedjél már, hogy akkor hadd tudjuk csinálni!” Még ez talán emberileg részünkről érthető lenne. De az, hogy énekkel magasztalták Istent a börtönben, méghozzá egy olyan bezárás idején, amely törvénytelen volt, Istent magasztalni – na ez szokatlan.

 Miért magasztalták Istent? Merthogy imádkoztak, bár nem tudjuk az imádság tartalmát, azt olyan természetesnek gondolnánk. De Istent magasztalni ilyen nyomorúságban, emberileg egy teljesen kilátástalan helyzetben? Ráadásul ott vannak mások is, foglyok is, és hallják, hogy ezek Istent magasztalják. Először is, szükségünk van nekünk, nekünk van szükségünk rá, akik nyomorúságba kerültünk. A reményteljes, reménytelenné kezdett válni, nekünk van szükségünk rá, mert minket erősít. Nem az Úr Istennek van szüksége rá. Bár majd még erre visszatérünk később. Nekünk van szükségünk arra, minket erősít, hogyha újra szemünk elé idézzük az Isten hatalmát. Hogyha nemcsak a nyomorúságot látjuk, hanem a hatalmas Istent, amiről az előbb a 92. zsoltárból hallottunk. Ha az Isten hatalmát látjuk, ott, amikor nagyon nagy mélységben vagyunk, amikor tudatosan az Isten hatalmára, teremtő, gondviselő, megváltó, szabadító hatalmára tekintünk, és nemcsak a bennünket körülvevő pillanatnyi nyomorúságos valóságra; hanem a valóságnak annak a másik részére is, ami ugyanúgy valóság, még ha mi most reménytelenül keveset látunk is. Nekünk szükségünk van rá, hogy legalább egyensúlyban legyen, de még inkább fölragyogjon bennünk az Isten hatalma, az Isten dicsősége, és ne győzzön le mindent a pillanatnyi nyomorúság, kilátástalanság és reménytelenség. Nekünk, magunknak szükségünk van az Isten magasztalására, ha valahol, akkor a nyomorúságban leginkább, egyébként meg mindig. Aztán az Isten magasztalására azért is szükség van, mert ezt mások is hallják – mások is hallják. Hallgatták a foglyok, de nyilvánvaló, hogy a börtönőrök is kellett, hogy hallják, hiszen az adott korban a szigorúan őrzött embereket gyakran úgy kellett őrizni, hogy az őrhöz hozzá láncolták.

Tehát kellett, hogy hallja ő is, és, még akik ott voltak. Az istenmagasztalás, az énekszó, azért eléggé hallható! Hallgatták. Hogy kiben, ez mit végzett el, azt nem tudjuk, erről nem szól Lukács a beszámolóban.

Miért szükséges az Isten magasztalása és dicsőítése éppen egy reménytelen helyzetben? Azért, mert így lehet nyilvánvalóvá az Isten cselekedete – így lehet nyilvánvalóvá. Ő tud másképp is, tud nélkülünk is hatalmas dolgokat cselekedni, de az Isten cselekedete úgy lesz nyilvánvalóvá, hogy ha az Isten magasztalása ott van nyilvánvaló módon, nem csak bennük, hanem az ajkunkon is. Merthogy, ha nem magasztalják Pálék az Urat, és mégis a földrengés miatt szétreped a kaloda, és kinyílik az ajtó, akkor azt mondhatják a többiek: „marha nagy mázlim volt!”. De amikor az Istent dicsőítették, akkor el kell kezdeni a gondolkozást. Nincs-e összefüggés néhány fogolytársunk, az ő istenmagasztalásuk, és a szabadulás között. Amikor mi az Istent magasztaljuk, akkor nyilvánvalóvá tesszük az Isten cselekedetének lehetőségét, és azt olvassuk, hogy „megrendül”. Istentisztelet történik, és megrendül. A mi ajtónk most sajnos, az is elmozdulna a helyéről – bejövetelkor egy kicsit nehezen nyílott ki –, de nem nagyon hiszem, hogy azért, mert mi oly nagyon magasztaljuk az Urat.

Megrendül, megrendül a föld ott, és akkor, megrendülnek a falak, megrendül a kaloda, szétpattan és megrendülnek a szívek. Ahol istenmagasztalás történik, ott meg kell, hogy mozduljanak a dolgok. Ez nem azt jelenti, hogy mindig földrengés lesz, nem azt jelenti, hogy minden börtönajtó akkor ki fog nyílni, de valahol valaminek meg kell mozdulnia. És mit vehetünk észre? Azt, hogy egy újabb missziós helyzet keletkezik, pedig pontosan úgy láttuk emberi szemeinkkel, hogy a reményteljes kezdetet, indulatok, anyagi érdekeltségből elkezdett, elindított indulatok, törvénytelen atrocitások lezárták; és most kiderül, hogy most újabb missziós helyzet keletkezett. Miért? Mert mindezt az Isten dicsőítése készítette elő. Az Isten dicsőítése ott, és akkor, amikor az emberi lehetőségek gyakorlatilag a végére érkeztek; mert itt már sem Pál ügyessége vagy Silás ügyessége nem sokat segít. Az Isten dicsősítése készítette elő, és itt jön hozzá egy másik nagyon fontos mozzanat, hogy nevezetesen új missziós helyzet keletkezik. Merthogy Pál és Silás nem azt mondja, hogy „Te, idefigyelj, nyitva az ajtó, tűnjünk el gyorsan, mert még nagyon sokan szeretnék hallani az evangéliumot”. Hanem Pál és Silás ott maradt. Na, ez a másik szokatlan a történetünkben. Nagyon szokatlan, a világ számára is szokatlan, hogyha nyomorúság idején az Istent dicsőítik. Azt, hogy az Istent káromolják, azt megszokta a világ. Még azt is, hogy esetleg az istenfélő emberek a nyomorúságban Istenhez imádkoznak; hát persze, hadd csinálják! De az, hogy nyomorúságban Istent dicsőítik! – az szokatlan. És az, hogy egy ilyen helyzetben nem tűnt el Pál és Silás, hanem ottmaradt, ez a másik nagyon-nagyon szokatlan, és a világot is elgondolkoztató esemény.  A missziós helyzet így keletkezik, az istendicsőítésből, a szokatlan dicsőítésből, és abból, hogy nem rohant el Pál és Silás, merthogy észrevették, hogy ha ők elmennek, a börtönőr öngyilkos lesz. Merthogy különben életével felelt a foglyokért, és nem akarta megvárni, amíg a felettesei ezt számon kérik rajta. Az ügyben vétlen börtönőr megijed, úgy látja vége mindennek, és ezért inkább maga akarja befejezni.

Pál és Silás nem akar mások pusztulása árán élni a szabadsággal, ami most nekik adatott. „Mindent szabad nekem, de nem minden használ” – itt gyakorolja az apostol, amit a Korinthusi levélben le is ír. Nem mennek el, amikor rájönnek, hogy itt segíteni kell – mondhatnánk egy harmadik szokatlan esemény. Ez a mini gyülekezet, ez a két fős gyülekezet, Pál és Silás fölismerik, hogy itt most nekünk kell segíteni. Segíteni kell ezen a kétségbeesett emberen, aki most a mi őrünk volt, de teljesen összeomlott. Nekünk kell segíteni.

És így érkezünk el oda, hogy „mit cselekedjek, hogy üdvözüljek”, hogy megszabaduljak, ebből a nyomorult helyzetből, ebből az életveszélyes helyzetből, hogy éljek, sőt, mit cselekedjek, hogy örök életem legyen?

Mi volt előtte? A nyomorúságban imádkoztak, és Istent dicsőítették. Mi volt előtte? Segítő szeretettel fordultak oda ezen ember felé, és ezért rendül meg ez az ember. Azon megrendül, hogy ő most életveszélybe került, de hát ő is megtehette volna, hogy gyorsan eltűnik! És Pál és Silás az, aki azt mondja: ne tégy kárt magadban, van jobb megoldás! Az nem megoldás, amit te akarsz tenni! És hirdették neki Isten Igéjét. És figyeljük meg, hogy elfogadta! Most már elő van készítve ez az ember. Elfogadta! Mi nagyon sokszor úgy rázúdítanánk valakire, hogy „na végre elkaptalak, és most megmisszionállak”! – és neki nem kell! Ez az ember lelkileg elő van készítve, olyan dolgok történtek körülötte az ő szeme láttára, amely dolgok őt elgondolkoztatták nagyon, és hitelessé tették mindazt, amit utána Pál és Silás mond. Megvan a hitelesség, mert ez nagyon fontos. Amikor a hitelesség megvan, megtapasztalják emberek… akkor onnan kezdve éltetni őket, az okom is; most már hirdethették neki az igét. Pál és Silás nem azzal kezdte, amikor becsukták őket: „na itt ez a börtönőr, akkor legalább ezt a kis időnket töltsük azzal, hogy nyomjuk neki az evangéliumot”. Hanem először Istenre mutattak. Őt dicsőítették. És Isten megadja azt az alkalmat, hogy megnyílik ennek az embernek a szíve, nyitott lesz az evangéliumra.

És aztán ezt olvastuk ugye – immáron Filippiben másodszor tudjuk konkrétan valakiről, ha a nevét most nem is tudjuk, ahogy Lídia megnyitotta szívét az Úr előtt, és házát a gyülekezet előtt, és lett otthona a gyülekezetnek, egy missziós központ lett Filippiben, most azt olvassuk –, megnyitotta szívét és aztán a házát, és bevitte a házába a börtönőr a foglyokat. Ez nem megszokott dolog, hogy a börtönőr a saját házába vigye be… hogy a börtönőr kimossa Pál és Silás sebeit – ez nem megszokott dolog. Na, de hát ez a börtönőr sem megszokott dolgokat tapasztalt meg a hívő emberektől. Megnyitotta szívét és házát… mondhatnánk, már van egy második missziós központ Filippiben, ahova oda lehet menni, és ahol az Úr ügyéről lehet szólni, megélni ezt a közösséget.

Szeretett Testvérek! Milyenek a mi istentiszteleteink? Egyáltalán, ha istentisztelet, akkor mi mire gondolunk? És milyenek a mi istentiszteleteinknek a következményei, hatásai? Persze igaz az is, hogy mindenek ékesen és szép rendben történjenek. Néha annyira szép rendben, steril szép rendben csináljuk, hogy már nem is rendül meg a saját szívünk sem.  Sőt, ha netalán valami zavaró körülmény támad, fel vagyunk háborodva: „az a kisgyerek ne kotyogjon itt örökké… mert nem tudok odafigyelni; az ajtót miért nem csukod be időben? …ne mocorogjál ott, legyél csendbe, mert így illik!” Nem ez az érdekes. Nem ez a fontos. Az a kérdés, hogy megrendülnek-e a szívek! Mert különben steril, ünnepélyes, mondhatjuk, hogy teljes és szabályszerű az istentisztelet, csak éppen gyenge a hatása.

Milyenek a mi istentiszteleteink? Mi csak arra gondolunk, hogy csak templomban, ünnepélyesen és így lehet? És hogyha itt nem? Vagy máshol nem lehetne? Vajon az életünk nem istentisztelet kellene, hogy legyen? Vajon, amikor reményteljesen indul valami, és úgy néz ki, hogy nem folytatódhat, akkor mi lesz? Panaszáradatunk, felháborodásunk, kiábrándulásunk lesz úrrá rajtunk? – vagy pedig istenmagasztalás folytatódik.

Félre ne értsük, nem az ünnepélyes, szép rendben való templomi istentisztelet ellen szólok. De ha beszűkül, és csak erre értjük az istentiszteletet, akkor ez hiányos és torz. Akkor ez kevés.

Pál és Silás nem azt mondta: „hát, ha majd kiszabadulunk Uram a börtönből, akkor Lídia házában – mert az a gyülekezeti központ pillanatnyilag –, akkor ott majd dicsőítünk Téged”. Hanem ott, a börtön nyomorúságában, a kilátástalannak látszó helyzetben, abban a helyzetben, amikor azt lehetett volna mondani: „Uram, hát a Te ügyedben szolgálunk, olyan szépen indult minden… áldás volt, áldás volt minden, akkor hol vagy most?”. Ott, abban a mélységben Istent magasztalják.

Miért erőtlen gyakran a mi istentiszteletünk, és ilyen értelemben a missziós hatás is? Észre kell vennünk, bizony szegényes az istenmagasztalásunk – szegényes az istenmagasztalásunk. A mi istentiszteletünk gyakran, pillanatnyi változó állapotunkból indul ki; illetve attól függ, hogy van vagy nincs, nem pedig az Isten hatalmából. Valahol itt lesz a hiányosság gyökere.

Amikor az istentisztelet úgy gondoljuk, hogy „majd ha én jónak látom!”. „Majd ha mi úgy gondoljuk, majd ha minden nagyon szép lesz, majd ha én ráérek, meg ha sok mindenért hálát lehet adni, amiért szerintem hálát kell adni, akkor majd magasztaljuk az Urat. Ha ez nincs, akkor Uram most ne haragudj, de nem magasztalunk téged.”

Vajon az istentiszteletnek a mi változó, pillanatnyi állapotunktól kell függeni? Az istenmagasztalás nem az Isten hatalmától függne?

Hát nem azért nagy az Isten, mert mi annak látjuk, vagy nem látjuk annak! Hanem azért, mert Ő hatalmas, és nekünk van szükségünk arra, hogy mindig lássuk az Ő hatalmát.

Fogalmazzuk meg tehát magunk számára: magasztaljuk az Urat mindig hatalmáért, a legszokatlanabb, a legkilátástalanabb és a legnehezebb helyzetekben is.

Nem csak akkor, amikor mi úgy gondoljuk, hogy hát most talán illendő hálát adni, mert olyan szépen alakultak a dolgok, a mi elgondolásunk szerint alakultak.

Itt nem úgy alakultak a dolgok, mert nem hiszem, hogy Pál és Silás azért ment Filippibe, hogy „Uram majd börtönöztessél már be engem ott”. Biztos, hogy nem ezért ment oda.

De amikor ez következett be, akkor is az Istent magasztalja, és nem a pillanatnyi helyzet foglya, hanem az Isten hatalma ragadta meg őt.

Magasztaljuk tehát az Urat mindig! Ez a mindig, az Isten magasztalásának ez a ‘mindigje’ az, ami szokatlan lesz, talán lehet nekünk is eleinte, de a világnak mindenféleképpen, mert az Isten magasztalása mindenkor való; a körülmények ellenére való magasztalásával mintegy ajtót engedünk, hogy az Isten még nagyobb dolgokat cselekedjen.

Tudna nélkülünk is, de Ő ezen a csatornán szeretne még nagyobb dolgokat cselekedni. Nem annyit, amennyit remélünk, el tudunk képzelni, imádságainkban esetleg kérünk. Sokkal nagyobbat.

A másik fontos, amire példát látunk: az ellenség szeretete, ami az istentiszteletnek szintén szerves része. A másik szeretete, uram bocsá’ akár a másik gyülekezeti tag szeretete. Ez hozzá tartozik az istentisztelethez, mert ez a világban nem természetes. Az baj, ha nálunk sem természetes. Éppen ezért szokatlan, és felkapja a fejét a világ rá. Az ellenség szeretetére felfigyel a világ. Valaki egyszer így fogalmazta meg: őt az ragadta meg, amit a világon nem tapasztalt sehol, hogy itt, az egyháznál bizalmat szavaztak neki. Bizalmat. Nem azt mondta, hogy szeretik, még csak azt, hogy bizalmat szavaztak neki. És ő, ebből a szeretetnek egy bizonyos részét megértette, és megérezte.

Igen, az embereket ez a szeretet teszi nyitottabbá az evangélium befogadására. Amikor az ellenség szeretete tölt be bennünket, akkor megrendülnek emberek, mert a szelíd szó csontot tör. Nem kell hozzá földrengés, hogy megrendüljenek; elég ez a szeretet, ami meg tud rendíteni kemény, ellenálló, konok szíveket is.

Szeretett Testvérek! A reményteljes kezdet nagyszerűbben folytatódhat, ha engedjük, hogy az Isten cselekedjen. Nem kötjük meg Őt azzal, amit úgy kialkudnánk a kis imádságainkban. A reményteljes kezdet tehát nagyszerűbben folytatódhat, ha Istent magasztaljuk, ha az Ő mindenek felett való hatalmára tekintünk. Mert Ő sokkal nagyobb dolgokat tud cselekedni, mint ahogy mi kis hitünkkel elmerjük gondolni és kérni, hogy szerintünk, azért mit tehetnél most meg Uram.

Istent hatalmáért magasztaljuk, ellenségeinket pedig szeressük, és még nagyobb dolgokat láthatunk. Még hatalmasabb isteni cselekedeteknek lehetünk részesei, mint amiért imádkozni mertünk, vagy amire egyáltalán gondolni mertünk.

És végül, fogalmazzuk meg tehát, istentiszteletünket akár a templomi liturgikus, akár az élet hétköznapi istentiszteletét ne pillanatnyi változó állapotunk, hanem Isten hatalma határozza meg. Ámen.

Mindenható Istenünk! Csodálatos teremtő hatalmad, bölcsességed, üdvösséged előkészítő, felkínáló szereteted, csodálatos bűnöst megkereső szereteted, kegyelmed, újjászülő Lelked  hatalma!

Bocsásd meg, hogy mi mégis ritkán dicsőítjük, magasztaljuk nevedet.

Bocsásd meg, hogy hatalmad helyett, inkább csak hétköznapi gondjainkra, bajainkra nézünk.

Bocsásd meg, hogy imádságaink is nagyrészt, kéréseink is nagyrészt csak hétköznapi gondjainkról szólnak, amihez mi emberek valamifajta kicsiny megoldást gondolunk, és azt szeretnénk, ha Te megadnád.

Bocsásd meg, amikor a megoldásokat is mi akarjuk meghatározni, megszabni, és így, mintegy megkötözni Téged.

Bocsásd meg, hogy kishitűségünk miatt gyakran csak kicsi dolgokat tapasztalhatunk meg, mert úgy cselekszel, hogy legyen néked a Te hited szerint.

Segíts, hogy többet, többször dicsőítsünk Téged!

Segíts, hogy megengedjük Neked, hogy bölcsebben cselekedj, mint ahogy azt mi kérni tudjuk.

Segíts, hogy ne csak azokat szeressük, akik minket szeretnek, hanem a Tőled kapott szeretetet árasszuk tovább, még ellenségeink felé is, és segíts, hogy így újabb missziós helyzetek részesei, munkálói lehessünk a Te Lelked által.

Könyörgünk, cselekedj hatalmasabban tervezett építkezésünkben is, mint ahogy mi azt el tudjuk képzelni.

Könyörgünk, cselekedj hatalmasabban, bölcsebben nyomorúságaink, gondjaink, bajaink idején, betegség idején, gyászban, hogy Téged láthassunk meg.

Könyörgünk, cselekedj hatalmasabban csalódott nemzetünk életében is, hogy sok szív megrendüljön, de ez a megrendülés Hozzád térést eredményezzen.

Odaszánjuk magunkat, Urunk, Istenünk a Te neved dicsőítésére, és felebarátaink, ellenségeink szeretetére, hogy így is vallást tegyünk életeket újjászülő hatalmadról, hogy a Te neved dicsőítessék, és emberek Hozzád térhessenek. Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |