| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |

Legyen felülről való reménységünk

Jelenések könyve 21. fejezet 1-7.

¹És láttam új eget és új földet, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sincs többé.

²És a szent várost, az új Jeruzsálemet is láttam, amint alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki férje számára van felékesítve.

³Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trónus felől: „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük;

⁴és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”

⁵A trónuson ülő ezt mondta: „Íme, újjáteremtek mindent”. És így szólt: „Írd meg, mert ezek az igék megbízhatók és igazak!”

⁶És ezt mondta nekem: „Megtörtént! Én vagyok az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég. Én adok majd a szomjazónak az élet vizének forrásából ingyen.

⁷Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz.

Urunk Istenünk, mennyei Édesatyánk!

Jó Téged magasztalni szóval és éneklésben egyaránt. Magasztalunk Téged, mert hatalmas vagy és csodálatosak a Te dolgaid. Magasztalunk, mert Te szeretsz minket, és gondot viselsz rólunk. Köszönjük Urunk, hogy bűnös voltunk ellenére Te leereszkedsz hozzánk, és nem a bűneinkre tekintesz, hanem a Te Szent Fiadra… Hálát adunk, hogy Te elkészítetted számunkra az üdvösség útját, és hogy minden évben, az adventi időszakban emlékeztethetjük magunkat arra a csodára, ami karácsonykor beteljesedett. Köszönjük Urunk, hogy amit a próféták megjelentettek, megjövendöltek, valósággá lett. És ha ez az ígéret beteljesedett, akkor hogyne teljesedne be az, amit Te személyesen ígértél, hogy visszajössz egy napon, de addig is velünk vagy minden nap a világ végezetéig. Hálát adunk Urunk ezért az ígéretért, és azért, hogy naponként tapasztalhatjuk jelenléted az életünkben. Köszönjük hűségedet. Azt, hogy Te akkor is velünk vagy, amikor mi esetleg megfáradunk, hagyod magunkat elsodortatni a világ zajától, vagy esetleg a túl kényelmes életünk tesz passzívvá, langyossá minket. De Urunk Te azt is ígérted, hogy elkészíted életünket arra a napra, amelyen előtted állunk, és ehhez köszönjük életünkben a próbákat, a nehézségeket, a fájdalmakat, mert ezek nem hiábavalóak, és a mi javunkat szolgálják. Kérlek Urunk, készítsd mindannyiunk szívét ma és az elkövetkezendő hetekben az örömhír meghallására, újbóli átgondolására és befogadására. Ámen.

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,

Miként a vigyázó virradást vár éjjel:

Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,

Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.

Dicsértessél, Atya Isten, magasságban,

Mi Urunk Krisztussal mind egy méltóságban,

És a Szentlélekkel mind egy hatalomban:

Háromság egy Isten, áldj meg dolgainkban.

226. dicséretünk 3. és 4. vers

Római levél 8. fejezet 18-30. vers

¹⁸Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.

¹⁹Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.

²⁰A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, ²¹hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára.

²²Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig.

²³De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.

²⁴Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie?

²⁵Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk.

²⁶Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.

²⁷Aki pedig a szíveket vizsgálja, tudja, mi a Lélek gondolata, mert Isten szerint jár közben a megszenteltekért.

²⁸Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.

²⁹Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között.

³⁰Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.

Szeretett Testvérek!

A fölolvasott bibliai szakaszunkban többször találkoztunk ezzel a kifejezéssel, hogy „sóhajtozik, vágyódik, vajúdik”. És talán egy kicsit úgy érezhetjük, hogy ez most nekünk is szól, hiszen ebben az országban, mostanában elég gyakran (ha figyeljük az emberek beszélgetését) azt vehetjük észre, hogy sok a sóhajtozás, panaszkodás, bizonytalanság, reménytelenség, kiábrándultság. Azonban, ebben a fölolvasott bibliai szakaszban nemcsak a sóhajtozás, a vágyakozás, a vajúdás szólal meg, hanem háromszor is találkozunk ezzel a kifejezéssel, hogy „dicsőség”. Egyszerre jelen van tehát a sóhajtozás, a vajúdás, és egyszerre megszólal benne a dicsőség.

Biztos jövőkép nélkül nyilvánvaló, hogy bizonytalan a jelen.

Milyen jövőképünk van nekünk? Milyen reménységünk van nekünk, keresztyéneknek? Most talán egy kicsit bizakodó, hiszen adventbe léptünk. Talán egy kicsit bizakodó, hiszen már-már egy kicsit a karácsony hangulata kezd közeledni hozzánk. Vagy ennél nagyobb és erősebb reménységünk van? Nagyobb és komolyabb bizodalmunk van, miközben sóhajtozunk mi is gyakran?

Fölolvasott bibliai Igénkben, hármas vonatkozásban találkozunk ezzel a sóhajtozással.

Az elsőt így olvastuk: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten Fiának megjelenését”. A teremtett világ sóvárogva vár, mert valami nincs rendben, ebben a világban. Mi képmásnak teremtettünk, és ez a világ ránk bízatott, itt jól kellene sáfárkodnunk, de nagyon jól tudjuk, a bűneset utáni világban mi nem sáfárkodunk igazán jól a ránk bízott teremtett mindenséggel, ahogy ma mondanák sokan: a természettel. Nem jól sáfárkodunk vele. A mi emberi bűnünk miatt szenved ez a teremtett mindenség is, és vágyakozik, szeretne valami jobbat, szeretne valami tisztábbat.

Hóseás próféta könyvéből eszünkbe juthat az ige, ahogy a 4. fejezetben ilyeneket olvasunk mintegy 2700 évvel ezelőttről: „Pere van az ÚRnak az ország lakóival, mert nincs igazság, nincs hűség, és nem ismerik Istent az országban. Esküdöznek és hazudoznak, ölnek, lopnak és paráználkodnak, betörnek, és vérontás vérontást ér! Ezért gyászolni fog az ország, és elalél egész lakossága a mezei vadakkal és az égi madarakkal együtt, még a tenger halai is halomra pusztulnak”. Félelmetes, amit a próféta itt mond. És ez nem egy mai zöldprogram, ezt nem ma mondja valaki, amikor kezdjük észrevenni, hogy a mi kizsákmányoló politikánk, a rövidlátó és a pillanatnyi profitot hajszoló világunk tönkre teszi azt a világot, amit nekünk ajándékozott az Isten, hogy ebben éljünk. Nem azért, hogy rosszul gazdálkodjunk, visszaéljünk mindazzal, ami ránk bízatott, és így pusztítjuk azt, ami nékünk az életet adná. És így pusztul körülöttünk a világ. A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak a megjelenését, nem a rablógazdálkodást munkáló embert. Nem azt, aki tönkreteszi a teremtett mindenséget – noha tudnunk kell, hogy e nélkül, a víz és a levegő nélkül, a tiszta víz és a tiszta levegő nélkül, e teremtett mindenségben nekünk adott külső körülmények nélkül nekünk sincs jövőnk itt. Mégis, annyi szenvedést hoztunk erre a világra, a bennünket körülvevő természetre is. A teremtett világ mintegy öntudatlanul – íjra Pál apostol – sóvárogva várja, más gazdái legyenek már, változzanak már meg a gazdái, változzunk meg mi emberek. Legyen másmilyen a világhoz való hozzáállásunk.

Sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését – ez az egyik sóvárgás, miközben az apostol beszél arról, hogy meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából ez a világ, ahogy a Jelenések könyve egészen nagyszerű látomásával megfogalmazza a jövendőt.

A második sóvárgás, az az Isten gyermekeinek a sóvárgása. A keresztyén emberek sóvárgása, a keresztyén ember sóhajtozása. Ez a sóhajtozás egyszerre fájdalmas és egyszerre örvendetes – a kettő együtt. Nem vagy csak az egyik, vagy csak a másik, amiről olykor hallunk. A hívő ember tudja kiáltani, Abbá! – azaz Atyám! A Krisztus által az örökkévaló Istenre, mint bocsánatot nyert bűnös emberek, úgy tekinthetünk, mint mennyei Atyánkra. Ahogy Jézus tanított is imádkozni: „Mi Atyánk…”. Merjétek így szólítani, ha Hozzá tértetek. De Isten gyermekei, akik nagy ígéret birtokosai, azok is sóhajtoznak. Igen, nekünk is ebben a világban kell élnünk, nekünk is ebben a testben kell élnünk, minden nyomorúságával, minden bűnével, minden gyarlóságával, el-elbukásával együtt ebben a világban kell élni. Nem ad szárnyat az Isten. Bár ugye a zsoltáros mondja: ha énnékem szárnyam lett volna, akkor bizony elrepülnék. Nem. Ebben a világban kell élnünk. És ebben a világban kell hívő emberként élnünk. Várván a fiúság, a testünk megváltását. Vagyis bocsánatot nyert bűnösök vagyunk, nem lettünk még tökéletessé, de nagy ígéreteink vannak a jövendőbe nézve. Éppen ezért kettős ez a sóhajtozásunk.

Egyik oldalról a fájdalmas – amikor rádöbbenünk arra, hogy milyenek vagyunk, fájdalmas; amikor látjuk, hogy mit műveltünk ebben a világban. Másik oldalról meg a reményteljes. Valahogy úgy, mint a szülő asszonyé. Amikor eljön a vajúdás ideje – és itt az apostol használja ezt a kifejezést, hogy vajúdik a világ – fájdalmai vannak, talán jajgat is, de ugyanakkor reménységgel teszi, örvendetes jövendő felé tekintve. Ezért egyszerre ott van mind a kettő, a fájdalom miatti jajgatás, sóhajtás és a reményteljes sóhajtás. Igen, Isten gyermekeiként, Krisztus-követő emberként ebben a világban élve, mert még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk, ez majd nyilvánvalóvá lesz – írja János apostol –, ebben a világban reménységgel kellene élnünk.

Pál apostol így fogalmazott: „…a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk”. Vagyis nemcsak a sóhajtozás van, nemcsak a bűn miatt és a nyomorúságok miatti sóhajtozás van ott, ebben a bibliai szakaszban, hanem a dicsőség, ami háromszor is előfordul. Ezzel kezdődik ez a szakasz, és ez lesz az utolsó szava majd ennek a fölolvasott szakasznak. Az Isten gyermekeiként élünk, de még nem tökéletesen. Már most reménységben, pedig nem a színről-színre látás világában, de annak az ígéretében és bizonyosságában.

És van egy harmadik, ez egy nagyon sajátságos sóhajtás, nevezetesen a Lélek, a Szentlélek érettünk esedezve segít. Óriási biztatás van ebben: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan fohászkodásokkal”.

Azt ismerjük és tudjuk, hogy Jézus, ott a Gecsemáné kertben, meg már korábban is tanítványaiért és a tanítványok szavára hívő későbbi nemzedékért imádkozik. Vért verítékezve imádkozik és könyörög, végül kimondja: „Atyám, legyen meg a Te akaratod”. Fölvállalja a mi megváltásunkat a golgotai kereszt szenvedése által.

Aztán, hogy közbenjár érettünk, hogy helyet készít a mennyei Atyánál.

De most itt azt olvassuk, hogy az Isten Lelke segít nekünk. Mert amit kérünk, nem tudjuk jól kérni. Sőt, nagyon sokszor nem is jót kérünk; bár mi azt gondoljuk róla. Úgy, ahogy a kisgyermek, ahogyan kisgyermekként tettük mindannyian; amikor rángattuk a szülő szoknyáját vagy nadrágját, és előadtuk kéréseinket, netalán követeléseinket. Előadtuk, hogy mit és hogy szeretnénk; és mikor szeretnénk. És megdöbbenésünkre néha az volt a válasz, hogy nem. Vagy az volt a válasz, hogy most nem. De hát akkor hogy szeret? Szeret egyáltalán, ha megtagadja a kérésemet? Mi, amit kérünk, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell. Rövidlátók vagyunk hozzá. Ahogyan kisgyermekként nem láttuk még a nagyobb összefüggéseket. Mi meg voltunk győződve, hogy az az igazán jó, amit mi akarunk kérni magunknak. De a felnőtt bölcsebb kell, hogy legyen. És nem minden kérésre mondhatja, hogy úgy lesz. Vagy azonnal úgy lesz.

Igen, a Lélek esedezik érettünk. Szinte velünk együtt sóhajt, velünk együtt kér – a sóvárgó, a sóhajtozó Isten gyermekeivel; szolidáris velünk. Fantasztikus, hogy így szeret az Isten. Hogy segít bennünket még abban is, hogy hogyan kérjünk, mit kérjünk; merthogy van nyomorúság, van baj személyes életünkben, családban, népünkben, az egész teremtett világban, ezt mindannyian látjuk. És sokan szeretnének valami jobbat, csak az emberi ismeret és erő elég kevés hozzá; meg sok ellenérdekeltség is van ebben a világban. De a Lélek esedezik érettünk, a Krisztus-követőkért, a könyörgő, imádkozó, de nem mindig jól imádkozó hívő emberért. Velünk sóhajt, velünk kiált. „Isten szerint jár közben a megszenteltekért” – így írja az apostol.

József Attila, egyik helyen, egy négysoros kis versikéjében így írt: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva”.

Igen, sokszor belenehezülünk ebbe a sárba. Sokszor belenehezülünk a reménytelenségbe. Sokszor úgy gondoljuk, hogy nincs értelme jót cselekedni. Sokszor úgy gondoljuk, hogy nincs semmi reménység. Sokszor teljesen kétségbeesünk betegség, testi erőtlenség, gyász miatt. Kétségbeesünk, amikor a bűn olykor-olykor mégis diadalmaskodik fölöttünk. Kétségbeesünk, amikor körülnézünk, hogy micsoda erők dolgoznak ebben a világban – amit nem lehet helyeselni. Van-e reménység? Milyen a mi keresztyén reménységünk? Vagy csupán annyi, ami már megtörtént? Vagyis, hogy „Jézus, noha Istennel egyenlő volt, önmagát megüresítette, szolgai formát vett fel, hozzánk hasonlóvá lett, eljött emberi formában ide, és miérettünk, és mi helyettünk a mi bűneink bocsánatára szenvedett” – nagyon fontos az Isten szeretetének ez a lehajlása hozzánk; és nagyon fontos, hogy esztendőről-esztendőre karácsonyban ez újra előttünk hangsúlyossá lesz. De vajon az adventünk, az mindig csak visszafelé tekintés? Hát az advent az eljövendőt várja; és testben már eljött Jézus. De visszajövendő. Ő az igazi eljövendő. „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és emberi értelem meg sem gondolt, olyat készített Isten az őt szeretőknek.” Ezért háromszor is olvassuk ebben a szakaszban – ahol vajúdásról, sóhajtozásról van szó – a dicsőséget. Ezzel kezdődik, és ezzel fejeződik be a szakasz.

Melyikre szoktunk mi inkább nézni? A világ sóhajtozásával együtt mi is csak a nyomorúságokra, a bajokra nézünk és tovább nem? Mert ha csak ennyire nézünk, akkor hol van a keresztyén reménységünk? Vagy pedig tudunk messzebb tekinteni mindarra a dicsőségre, amit Isten készített az őt szeretőknek. Ha tudunk és akarunk újra és újra messzebb, feljebb tekinteni, akkor igaz lehet az, hogy állhatatossággal várjuk. Állhatatossággal – bátorít az apostol. Ez az állhatatosság nem belőlünk fakad, hanem mert a Lélek velünk együtt esedezik; hanem mert az Isten folyamatosan akar segíteni. Állhatatossággal legyünk a dicsőségig. Vagyis a sóhajtozástól jussunk el újra és újra a jövőképig. De olyan jövőképig, amit az Isten ígért. Ne csak odáig, amit mi emberek megálmodunk, aztán vagy bejön, vagy nem. Nagyrészt nem szokott bejönni. Nevezhetjük reformnak, nevezhetjük személyes életünkben egy kis kozmetikának, sok mindennek nevezhetjük, de nekünk arra kell tekinteni, arra az ígéretre, azokra az ígéretekre, amelyeket az Úr még szeretne beteljesíteni. Részeseivé akar bennünket tenni.

Vagyis megfogalmazhatjuk, hogy a keresztyén lét az egy reményteljes szenvedés és küzdelem – reményteljes. Mert az élet, az küzdelem meg szenvedés. De a keresztyénlét, az, reményteljes küzdelem és szenvedés. Nem vesz ki ebből a világból bennünket; meg akar őrizni a gonosztól bennünket. Ebben a világban kell élnünk, de nem e világ szerint kell élnünk. Reményteljesen, mert ígéretek birtokosai vagyunk. Ne úgy szenvedjük el tehát a különböző nyomorúságokat, bajokat, olykor kilátástalannak tűnő személyes családi vagy nemzeti élethelyzeteket, mintha nem lenne a dicsőséges ígéret; mintha az Úr keze megrövidült volna. Hanem reménységgel. Hiszen reménység nélkül az ember megalkuszik; megalkuszik a nyomorúsággal. Megalkuszik a bűnnel, megalkuszik a pillanatnyi helyzettel.

Ha nincs felülről való reménységünk, akkor saját lendületünk egy darabig akar még jobbítani, javítani, aztán egyre többen beletörődnek, belefáradnak, elcsüggednek. Elcsüggedünk, s azt mondjuk, hogy nincs semmi értelme. Ha ez csak a mi emberi bizakodásunk, a saját ötleteinkben való bizakodás, akkor lehet, hogy igazunk van. De az Úr ad reménységet nekünk. És a mindenkori advent az ne csupán a beteljesült ígéretekre való emlékezés legyen, hanem a még be nem teljesült ígéretek várása, az eljövendő, visszajövendő, hatalommal jövő Úr várása. És annak várása, amikor Isten lesz minden mindenekben. Annak várása, amit szemtől-szembelátásnak nevez az Írás.

Hiszen aki megelégedett a földdel, az nem ismeri a mennyet. Lehet hogy Istenben hisz! – de nem ismeri a mennyet. Nem ismeri azt, amit az Isten ígért; mert elkészítette. Ha ott van szemünk előtt a keresztyén reménység lényege, az a dicsőség, amiről itt az Ige beszél, akkor ez most, itt, ebben az életben szent békétlenséggel tölt el; szent aktivitással tölt el. Akkor nem nyugodhatunk bele abba, ami éppen most van: sem személyes, sem családi, sem nemzeti életünkben; sem gyülekezeti, sem egyházi életünkben. Hanem cselekednünk kell! Állhatatossággal várjuk, és addig bátran cselekszünk, mint Isten fiai. Kezdünk másképp viszonyulni a teremtett világhoz, kezdünk másképp viszonyulni egymáshoz. Hiszen ha Jézus testvérünkké lett, akkor nekünk is testvérként kell egymáshoz viszonyulni. De nem úgy, hogy „hát, te szimpatikus vagy nekem, te jó testvér vagy; te nem vagy szimpatikus nekem, tehát nem vagy testvér”. Hanem a Krisztusban testvérként. Ha ő elszenvedte a nagyon különböző tanítványokat – és tudnánk mondani egyikről és másikról egy s mást –, akkor mi is szeretetben szenvedjük el egymást.

Az Isten fiai kell, hogy itt és most cselekedjenek, cselekedjünk, igyekezzünk javítani, jobbá tenni, ott, ahová állíttattunk, a helyzetet.

A fölolvasott bibliai szakasz így fogalmaz végül: „Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette”. Azokat meg is dicsőítette – tudunk, akarunk ilyen keresztyén reménységgel messzebb tekinteni, följebb is tekinteni? Vagy mi is belenehezülünk a sárba? – ahogy József Attila fogalmazott. Belenehezülünk a világgal együtt, és csak a világgal együtt sóhajtozunk, vagy háborgunk. Várakozásunk tehát az Isten ígéretére nézve, abban bízva, abban bizakodva, az eljövendőre irányulva aktivizáljon most, itt a jelenben. Nem eshetünk se az egyik, se a másik végletbe. Megvan a kísértés. Az egyik véglet az, amikor a hívő ember is belenehezül a sárba. A másik kísértés az, amikor nem akarunk a földi realitásokról tudomást venni, és valahol, valami vallási fanatizmusba kisodródunk.

Az apostol arról beszél, hogy itt sóvárgás, sóhajtozás van, mert nincs rendben így, ahogy van, de van dicsőség, van isteni ígéret, van isteni terv, van jövőkép, ezért van reménység. Ez a kettő együtt van jelen ebben a világban. Úgy nézzünk erre a világra, életünkre, hogy emiatt lehet sóhajtozni és sóvárogni, hogy újra és újra felnézzünk arra, aki a reménységet adja nekünk, és ebből a reménységből erőt merítve legyünk aktívak munkálva a jót, a közösséget, az Isten akaratát a teremtett mindenségben, társadalomban, gyülekezetben, életünkben.

Legyen ez a reménység, az a reménység erős bennünk, amely háromszor a dicsőségig mutat előre. És akkor megtapasztaljuk, hogy a Lélek velünk együtt esedezik. Lesz erőnk a gyakran reménytelennek látszó helyzetekben is.

Adventben ez a reménység erősödjön meg szívünkben. Ámen.

Nosza istenfélő szent hívek,

Örvendezzetek az Úrnak,

Mert illik, hogy őtet dicsérjék,

Kik örülnek igazságnak!

Áldjátok azértan

Hangos citerákban!

Az Úr áldassék.

Lantban, hegedűben,

Cimbalmi zengésben

Magasztaltassék.

Őbenne azért a mi szívünk

Igen örvendez szüntelen,

Mert ő minékünk reménységünk,

És bízunk ő szent nevében,

Nagy kegyelmességed

Mirajtunk bővítsed,

Légy mi gyámolunk!

Ne hagyj szükségünkben,

Segíts meg éltünkben,

Mert téged várunk!

                   33. zsoltár 1 és 11. vers

Magasztalunk Istenünk, hogy Tőled elfordult világodat hozzánk lehajló szereteteddel Jézusban megkerested, megváltottad. Dicsőítünk, hogy ígéreteiddel akarsz bátorítani bennünket; dicsőséges jövendőre hívtál el bennünket, reménységgel akarsz megáldani bennünket. Mindezért magasztaljuk nevedet.

Bocsásd meg, hogy gyakran mégis csak a jelen nehézségeire nézünk. Bocsásd meg, hogy sokszor alig látunk többet, mint az emberi bűnök és azok következményei: testi erőtlenségünk és sokféle más nyomorúság. Bocsásd meg, hogy néha ezért elcsüggedünk, panaszkodunk, sóhajtozunk, és belefáradunk a jó cselekvésébe.

Urunk emeld föl tekintetünket, hogy többször nézzünk Rád bizakodva. Urunk emlékeztess gyakrabban ígéreteidre, hogy jobban reménykedjünk. És Urunk láttasd velünk az eljövendő dicsőséget, amelyre elhivattattunk, hogy a jelenvaló világban, mint a Te gyermekeid éljünk, és cselekedjük a Te akaratod szerint való jót.

Könyörgünk Urunk, hiszen annyi a nyomorúság, baj, erőtlenség, személyes gond. Könyörgünk betegekért, könyörgünk gyászolókért, mindazokért, akik megfáradtak, mindazokért, akiknek búcsúzniuk kellett, mindazokért, akik számára inkább a múlandóság, a nyomorúság lett most erősebb, hogy tudjanak, s akarjanak fölfelé tekinteni, Reád nézni, és reménység által erőt meríteni. Könyörgünk gyülekezetünkért, hogy sóhajtozások helyett a Tőled kapott jövőkép megsokszorozza erőnket, szeretetre és szolgálatra lendítsen bennünket.

Könyörgünk épületeink bővítéséért, hogy mindezt, mint jövendőt munkáló szolgálatot, a magunk és az utánunk jövő nemzedék számára a Tőled kapott javakból jó véghez vihessük.

Könyörgünk az egyházak hitelesebb szolgálataiért.

És hozzád kiáltunk nemzetünkért határon innen és túl az egész Kárpát-medencéért, lelki ébredésért, erkölcsi tisztulásért, de leginkább Tőled való reménységért.

Urunk Istenünk! Láttasd velünk újra és újra ígéreteidet, és erősítsd hitünket, hogy ne a sárba, a bajba, a nyomorúságba és panaszba nehezedjünk bele, hanem a dicsőséges jövendő bizonyossága által megerősödve cselekedjük a Te akaratodat mindenek javára. Ámen.

„A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel, hogy bővölködjetek a reménységben a Szentlélek által.” Ámen.

| Vissza az igehirdetésekhez | Vissza a főoldalra |